A Lemaradás annyira jól sikerült, hogy nem voltam túl motivált. Aztán jött egy elhúzódó sérülés is, Ákibácsi sérülése, sok meló, kevés edzés. A korábbi idõtervet 14 órára módosítottam, próbáltam világosba beérni. Tartottam tõle, hogy nem tudom tartani Tapírka tempóját, és le fogok tõle maradni annyira, hogy a depóautó nem tud segíteni engem, ezért biztosítéknak bejelentkeztem Robogóhoz is, aki Tomatornak depózott.
A negyed hetes rajtba érkezéshez képest elég sokat teketóriáztunk, majdnem 7 óra volt, mire elrajtoltunk. Szent fogadalmat tettem, hogy Miki elõtt egy lépést sem teszek, nehogy már megint elõjöjjön a zokszigénsátorral nekem. Így szép komótosan, bele-belegyalogolva, beszélgetve értünk fel a Kevélyre. Érdekes módon alig voltunk 3 perccel lassabbak, mint tavaly, amikor - Miki szerint - nagyon bekezdtünk. :)
Tavalyhoz képest valóban vágtunk a depóidõbõl, de így is kényelmes volt. Csobánkán kis vizet vettem és indultunk tovább. Innen a következõ depópontig nem is történt semmi emlékezetes, jó tempóban utaztunk.
A pilisszentkereszti mûútnál sok depóautótól, sok bíztatást kaptunk, nagyon jól esett, hogy ismeretlenek is bíztatnak. A szerpentinen a vártnál könnyebben feljutottunk. Miki a tisztás elején jobbra felkanyarodott a tetõ irányába induló úton, de én nem hagytam magam eltéríteni. Igaz akkora köd volt, hogy pár métert lehetett csak látni.
A tisztástól aztán valamelyik elöl álló rákapcsolt. Nem tudom, hogy ki volt, mert nem láttam, de a szerpentinen kényelmesen a 160-as pulzus alatt maradtam, itt meg folyton fölémentem. Fõleg azután, hogy megálltam folyadékot cserélni és megpróbáltam õket utolérni. A leállás elõtt mondtam Mikinek, hogy "sziasztok, most már úgysem látjuk egymást", õ meg majdnem elhitte. Aztán amikor megpróbáltam beérni õket, akkor már nekem sem volt olyan vicces. Tíz percen keresztül 170 körüli pulzussal nyomtam, de semmit nem láttam a köd miatt, csak Tomatort és Zolit értem utol, amíg aztán õk is lemaradtak egy megállás miatt. Eszeveszett egy szakasz volt. A Pilis-nyereg elõtt, ahogy lekanyarodunk balra egyszer csak sötét lett, de nem is akármennyire. Félelmetes volt.
Szerencsére aztán a nyeregben rendezõdött a helyzet. Kaptam egy kis levegõt és próbáltam tapadni. Innen kicsit jobban ment, de éreztem, hogy nem sokáig bírom. Realizáltam a problémát is: elöl megy Miki és Balázs a saját veszett tempójában, utána Tapírka ragad rájuk, én meg Tapírra, úgyhogy gyakorlatilag én is az elsõk tempóját tartottam, ami nagyon nem feküdt. Áki, látod, hiányoztál!
Azért nagy szerencsémre a Zhsz jelzésnél (ahol elsõre tuti rossz irányba megy az ember) az egész csapat befordult balra, én meg élre álltam és visszakiabáltam õket. Így sikerült észrevétlenül feltartanom õket. :) Innen egy nyomtávos, néhol meredek lefelék következtek, úgyhogy mindenki el volt foglalva a testi épségével. A S+ jelzéstõl mi jobbra fordultunk, így mindenki a kijelölt úton ment le Kesztölcre. Bevallom, az elsõ két évben én sem tudtam arról, hogy a Z- nem vág le meredeken balra.
Kesztölcön igazi pezsgés volt, csak kapkodtam a fejem. Berongyoltunk a kocsmába pecsétért, majd depóztunk. A bekapcsolva felejtett telefonom épp akkor csörrent meg. Édesanyám keresett, tudakolva hogy megy a dolog. Rövid összefoglaló után letettem, mert az élcsapat már elindult. Nem sokkal utána én is, de észrevettem, hogy nincs meg a lapom. Visszafordultam, de alig kellett visszamennem, mert kedvesem hihetetlen tempóban futott utánam a papírral. Nyomás a csapat után. Lassan befogtam Tapírkát, Balázs és Miki kicsit elõrébb volt.
Itt Ispi és utol minket és vele szinte egyszerre Juhász Laci. A beszámolókból úgy láttam, õt nem nevesítették a kollégák, csak úgy, hogy valaki Ispi tempójában elfutott mellettünk. Hát elég csak megnézni a Mátrabérc és a Téli Mátra eredménylistájának az elejét, Lacit ott mindig megtalálni, ha elindul. Jókat szoktunk meccselni egymással, de mindig õ nyer. Egyelõre. :) Aki bringával depózott neki, az pedig nem más, mint Farkasdi Edina (ugyanúgy Mátrabérc, nõi top-szekció). Kíváncsi lennék, Laci mikorra ért be.
Dorog felé kezdünk szakadozni. A depónál kicsit lemosakodok. Már nincsenek a láthatáron a többiek, amikor befordulok az erdõbe. Szerencsére azért õk sem nyomják annyira, utolérem õket, és kb. 20 méterrõl követem a csapatot. Nem sokkal a Gete elõtt majdnem rálépek egy madárra. Elõször békának láttam a szemem sarkából, aztán kiderült, hogy egy golflabdányi madár, még nem igazán biztonságos repülõtudománnyal. Remélem, sikerült visszajutnia a fészekbe. Mikiéket a Gete elõtt látom utoljára, mire a pontra érek, már nem voltak sehol. Megismerkedem a pontõrrel, akivel névrokonok vagyunk. Lefelé ultrafutóval megyünk, neki nem nagyon fekszik a terep, le is marad kicsit, csak a Tokodi-pincék elõtt ér utol újra. Lehagy Future és András. Future úgy néz ki, mint aki adrenalinlöketet kapott. Hihetetlen energiával és jókedvvel száguld tovább. Invitál, hogy tartsam vele a tempót egy kicsit. Kösz, inkább nem. :)
A horgásztónál "vizet vagy bármit?" - kínálnak ismeretlen depózók. Nem kérek, de nagyon jól esik. A felfele kaptatón még látom Future-t és Andrást. Ehehe, itt szinte egyforma a tempónk. :) Aztán egy rövid technikai szünet után már nincsenek sehol. Pedig ez elég nyitott terep.
Már nagyon várom a depót. Érzem, hogy éhes vagyok és fáradt. Mikiék tempója túl gyors volt, vissza kell zökkennem a saját ritmusomba - ha egyáltalán nem túl késõ még. Egy gonosz, éles kavics épp a sarokpárnám alá szorult be, de nem akarok megállni, inkább sántítva futok. Megváltás a depó. Eszem, iszom, átöltözöm. A Gerecse felett sûrû fellegeket láttam a Getérõl, felveszem a hosszú ujjú pólót. Sós vizet kevertetek magamnak és szilárdat eszem. Ilyen sem volt még futás közben.
A lányoktól megtudom, hogy Tapír 10 perccel van elõttem, Ultrafutó is lehagy. Felfele nehézkes a haladás. Gazdag Tomival és Kerékgyártó Petivel is találkozunk, idén nagyon keményen nyomják. Lefele szerintem shrinkékkel megyünk együtt, de én - a jelzést követve - levágom a kék utolsó kanyarját a faluba. Kapok az arcomba egy nagy pókhálót, jelezvén, hogy én vagyok ma az elsõ. :)
Tavaly Mogyorósbányára 6:33 alatt értünk be (ezt ultrafutótól tudom, bennem ezek az emlékek már rég feloldódtak), és majd félórás pihenõ következett. Most csak egy pecsét és megyek is. 6:20-kor vagyok a buszfordulónál, másodszor. Gyorsan Péliföldszentkeresztre érek, sok depóautó, Robogóék lankadatlanul kolompolnak és bíztatnak, a lányok megitatnak, segítenek átöltözni, és bíztatnak, hogy ultrafutó nincs messze elõttem. Még látom is, ahogy letérünk a mûútról.
A Bika-völgyi találkozóra teljesen visszanyerem az erõmet és a jókedvemet, meg is lepõdnek kicsit a lányok. Ultrafutó másodpercekkel elõbb távozott innen, Tapírka 10 perce. Saját tempóban megyek végre és hihetetlen könnyedén. Semmi kedvem hajtani, az edzésmunka erre nem is jogosít fel. Érzem, hogy már jócskán benne vagyok a könnyebbik felében, elkezdek néha az idõre gondolni. Érzem, hogy meglesz 14 órán belül.
Felfele azért kissé lassabban megy, többen meg is elõznek. Nem emlékszem a kilométeradatokra, úgyhogy nem nagyon tudom magam mivel szórakoztatni ezen a hosszú szakaszon. Áki, látod, hiányoztál. Pusztamaróton egy fehér Suzukis depózó hölgy kisgyerekkel várja futóját. Tapsol, megkínál vízzel. Jólesik, sokadszorra is. A Gerecse oldalában üdvözlöm azokat a köveket, amiken tavaly összerogyva pihentünk. Úgy emlékeztem, hogy az út végig emelkedik, pedig a gyermeküdülõtõl kellemesen hullámzik, jól futható. Kis vízfolyásnál eszembe jut a pénteki térképnézegetésbõl a névtelen forrás, amit Tapírkáról neveztünk el. Megtaláltam, tényleg alig 20 méterre van az új bal oldalán. Mondjuk nem lenne egyszerû belõle vizet kiszedni, de végszükség esetén szóba jöhet.
Bányahegyre négy órakor érek fel. Kis pihenõ, tea, friss víz és nyomás tovább. Jól esik a víz a sok édes Izostar után. Nem is ittam innen mást, csak sós vizet. Sajnos én kicsit keveset vittem, Tapírkáé meg szõlõcukros verzió volt, de ismét tanultam valamit. Kevesebb cukros ital, több sós.
A tarvágásnál elkövetem az egyetlen letérést, ezt már elõzõ nap bejelentettem: átmentem a kerítésen a két hülye létra helyett. Aztán az erdõben le a mûútig. A lányoknak mondom, hogy a bányahegyi rövid idõzésnek köszönhetõen ismét benne vagyok az elsõ húszban. Szerintük még tízen sem mentek el. Igaz - mondom - de sokat a mezõn jönnek, õket meg innen nem láttátok... Ittam egy fél üveg sört, egész jó kedvem lett tõle. :)
Szerintem shrinkékkel indultam tovább. Nem túl gyors, ám elég stabil tempóban sikerült haladni. Koldusszálláson forrásvizet kaptunk, nagyon jól esett. A tornyói országúton elég sokan voltak, itt megittam a söröm maradékát. Hallom, hogy Tapírnak fáj a térde, és hogy csökken a távolság, bár még mindig negyed óra. Megbeszéltük, hogy nekem már nem kell több depó. Egy fél kulacs víz miatt ne szalasszák el Tapír célba érkezését.
Az országúton a sörtõl pikk-pakk felfutok, ehehe. Lefele már rutin, csak kicsit unalmas volt egyedül. Áki! Tudod...
A trükkös, "jobbra be a susnyásba" letérésnél utolérem ultrafutót és Tapírkát. Krisznek fáj a lába, már egy ideje csak gyalogol. Innen együtt megyünk a célba. Az aluljárónál ultrafutónak épp az ismeretlen depósokat dicsérem, hogy menet közben meghozták a kedvem a túrához. Például ott az a fehér Suzukis, aki ott volt Pusztamaróton is. Kiderül, hogy a felesége volt. :) Robogóék is itt vannak, még mindig bírják szusszal. Jól esik, nem tudom ismételni.
Szárliget felé, az utolsó erdõn átvágva épp megy le a nap, az óriási korong az ágak között vörösre festi a teljes nyugati égboltot. Csodálatos látvány. Átküzdjük magunkat az utolsó nehézségeket is és bekocogunk. Legrosszabb esetben 15. beérkezõként, 13:32 perces idõvel.
Tavaly a 15:01 elég volt a 11-12. helyhez. Igaz most ideális idõ volt, de a mezõny is nagyon kemény volt. Az elõzményekhez képest elégedett vagyok az idõmmel, jövõre remélem sikerül legalább tartani ezt. Még van négy évem, hogy fél napon belülre kerüljek. :)
Köszi Kisbolygóm, Anita, kimyka, Robogó! Szuperek voltatok! |
