| -balazs- | Túra éve: 2003 | 2005.04.13 15:13:39 |
|
|
Az én kis Kinizsi beszámolóm:
6:45 után pár percel, Ákibácsi, Larzen és Miki társaságában vágtam neki életem elsõ Kinizsijének. Voltak kétségeim, bevallom. Azt tudtam, hogy be fogom fejezi de el sem tudtam képzelni milyen állapotban leszek mondjuk 70-nél. Az elején inkább csak arra törekedtem, hogy szép lazán, a csapattal együtt menjek.
Az elsõ kilóméterek baromi gyorsan mentek el. Csobánkáig folyamatosan elõzgettünk majd egyre ritkább lett elõttünk a sor s onnantól már csak elvétve találkoztunk túrázóval. Kemény temót mentünk de nagyon jól esett. Miki 10 percenként kérte, hogy lassítsunk majd a Pilis nyeregbe leereszkeve picit kétségbeesve monta, hogy 25 perccel vagyunk a tavalyi részidején belül. Na, ekkor láttam Mikit utoljára. Mármint Szárligetig.
A nyergen túl szuper tempót mentünk bár Kesztölcnél picit meginogtam de egy alma gyorsan rendbe rakott. A depo autóval kb 10 kilóméterenként futottunk össze és rájöttem, hogy a fizikai segítségen túl, hatalmas érzelmi pluszt is ad az a tudat, hogy nincs messze a segítség. Rövidebb, érzelmileg könnyebben emészthetõ szakaszra osztotta a túrát és próbáltam mindig a legközelebbi szakaszra összpontosítani.
A Gete elõtt egy picit lelassultunk és a mászás is nehézkesen ment de még mindig jobban mint a bringás bejáráson ahol itt már remegett a lábam a fáradtságtól. Most azért picit jobban éreztem magam. Ami viszont picit nyomatszott az a Gerecse csúcsán lévõ tévétorony. Elõbukkant a távoli messzeségben de csak annyira, hogy az edzettebb szem pontosan tudta mit is látunk. És, hogy az milyen messze van.
A Gete és Kõszikla közti szakasz nem tartozik a kedvenceim közé. Sok nyitott rész, tûzõ nap, bozótos, stb. El is kavarunk Hegyeskõrõl lejövet de max 500 méter pluszt vitt a túrába.
Mogyosósbányára 6:33 alatt értünk és tartottunk egy 20 perces szüntetet ahol egy fél liter kóla és egy szendvics rendesen gatyába rázott. Egy egy banán és alma kivételével ez volt az egyetlen étel ami lement a torkomon s tudtam, hogy Szárligetig kb. ennyibõl kell megélnem.
Bika vögyig hármasban nyomtuk de a pihenõ teljesen feltöltött energiával és éreztem, hogy menne egy sokkal gyorsabb tempó is. Egy emelkedõ tetején láttam, hogy Larzen és Ákibácsi lemaradtak s úgy döntöttem inkább gyorsítok. Ezért így utólag ismét elnézést kérek, nagyon ment a dolog s minél hamarabb túl akartam esni a legnagyobb fájdalmakon.
Pusztamarót után egy hangyányival utolértem Lõw Andrást s az út hátralevõ részét kisebb nagyobb megszakításokkal együtt futottuk. Bányahegyre együtt érkeztünk ahol két sportársat be is értünk de nem mertem megállni. Legendák miatt is meg a fáradtság miatt is úgy gondoltam ha itt most sokat álldogálok, az isten sem fog továbbrugdosni. Bedöntöttem egy liter limonádét s nyomtam tovább. Ekkor kezdtem azt érezni, hogy Mikinek talán igaza van a pihenéssel kapcsolatban, nem érdemes megállni, az ember idõt veszít vele de cserébe nagyon keveset nyer.
Koldusszállás elõtt magamra maradtam s a célban rám váró hideg kóla és szendvicsek gonolata tartotta bennem a lelket. Próbáltam a sík szakaszokat megfutni de annyira fáradt voltam, hogy szuper jól futható szakaszokon is gyaloglásra kényszerültem. Tornyópuszta elõtt beértem Andrást, aki mint kiderült helyismeret hiányában a Kinizsi 110-est csinálta. Én a magam részérõl áldottam Larzent és Ákibácsit, hogy rábeszéltek a bejárásra. Minden kanyarra és elágazásra emlékeztem s a 80. kilcsi után, amikor más se kép se hang, ez elég értékes ismeretség.
Somlyóvárig sokat gyalogoltunk s közben András szórakoztatott. Mesélt a Spartatlonról illetve egy francia házi versenyrõl ahol két héten át napi egy maratont vagy két félmaratont futnak. Ezektõl a sztoriktól enyhe hányingerem lett de egy karamellás cukor helyreállította az egyensúlyt. Az EP után már elég csúfos volt a helyzet, minden 200-300 méter futásra kb ugyanennyi gyaloglás jutott. Az M1-es aluljárójában várakozó autó a szentséges megváltóra emlékeztetett mert innen egész belátható távon belül volt már a liter kólám.
13:08-ra értünk be ahol Miki már tiszta ruhában, kipihenten, kisimult arccal várt. Én lefeküdtem a suli elõtt a betonon és jó két óráig csak táplálkozni keltem fel. Most azt mondom, hogy jó volt, szuper volt, de soha többé. De azért a következõig még van majdnem 12 hónap.
Köszönet Larzennek, Ákibácsinak, Mikinek és Andrásnak a sok segítséget. |
| |
