III. Terep Százas
Megint sikerül feleannyit aludnom, mint ami szükséges lenne. Persze ez a tavalyi semmihez képest még mindig több. Ráadásul most elõször kiélvezhetem a vidéki élet hátrányait, idõ hiányában qvic-nál húzom meg magam, hogy reggel még idõben kiérjünk a rajthoz. Zúgó fejjel és nagyon fáradtan ébredek négy után. Nincs gáz, végül is csak egy 100 km-es terepfutó-versenyen veszek részt. Rövid pakolást követõen felülünk a metróra, ahol már Ákos vár minket. Ha Ákos jön velünk egy túrára, az csakis kemény túra lehet. A hévnél már gyülekeznek a futók, Árpád-hídnál Ritchy is csatlakozik hozzánk. Ahhoz képest, hogy majd’ elalszom, egész jó a hangulatom, pedig az is megfordul a fejemben, hogy hagyni kellene az egészet, és nem leégetni magam. Én meg az ultrafutás, soha még köszönõ viszonyban sem álltak egymással, talán nem kellene erõltetni, ami nem megy. Aztán az elmúlt hónapok edzéseire gondolok, és meggyõzõm magam. Lesz, ami lesz. Menjünk.
Csillaghegyen megcélozzuk a közösségi házat, mosdó után a rajtszám feltûzésével bajlódunk. Sajnálom, amiért egy apró baki miatt rosszul kerültem fel az elõzetes rajtszámfelvételi listára, így anonim lettem, másoknak még a fórum-nickjét is feltüntették. Csillaghegy-Tata 100,07 km. Nem lehet közömbösen nézni a rajtszámra. Aki rátekint, abban vagy tiszteletet ébreszt, vagy komplett idiótának nézi a viselõjét. Sajnos nagy eséllyel az utóbbi emberekbõl van több. Mire visszaérünk az orvosi rendelõ elé, már mindenki tolongva várja a rajtot. Még gyorsan leadom a táskámat, és az utolsó pillanatban lecserélem a hosszú ujjú pólómat rövidre. Majd -balazs- egy nagy tülköléssel útnak indít minket.
Róka-hegynek vesszük az irányt, a nagy tömeg a piroson trappol felfele. Úgy tûnik, mindenki fut, pedig az út elég merészen emelkedni kezd, de végül is ez egy futóverseny vagy mi a szösz. Aztán a Hegymászó utcánál már visszaveszünk a tempóból. Erõsen zihálok, kell még egy kis idõ, míg beáll a pulzus a megfelelõ frekire. Az ösvény bejáratánál érdekes szitu alakul ki: sorba kell állni, hogy bejussunk az erdõbe. Többen poénosan megjegyzik: ez mínusz két perc. Nézem van-e ismerõs a környéken, de nincs. qvic már biztosan a Kevélyt mássza, Ákos és Ritchy valószínûleg mögöttem. Keresnem kellene egy „nyulat”, akit tudnék követni egy ideig. Egy hátizsákos hölgy mögé érkezem, elég jó a tempója. A fák között szlalomozunk, viszont amint kiérünk a földútra, a hölgy távolodni kezd. Nem jó a tempója. Jobb. No mindegy. Többen beelõznek, de nem akarok sodródni a tömeggel, fogunk még találkozni fiúk. A mûút után ismét emelkedni kezdünk, itt már többségünk okosan halad: erõs tempóban séta. Ezüst-Kevélytõl kis hullámvasutazás, majd egy nagyobb szusszanás és fent is vagyunk. Dugóka elõ, dugás (0:58), és tovább.
Egész jó idõben felértem, konstatálom magamban, amikor váratlanul elhúz mellettem Ritchy és Ákos. Most õk ilyen gyorsak, vagy én vagyok lassú? Nem sokat töprengek rajta. Az biztos, hogy visszafogottabban megyek, mint ahogy terveztem, de sajnos még nincsenek tapasztalataim a száz kilis futások terén. Nem tudom, hogyan fog reagálni a szerveztem, ha 50 után még azt mondom neki: már csak még egyszer ennyi, és vége. Mindenesetre megyek a saját tempómban, és közben azt veszem észre, hogy kezd szétszakadni a mezõny. De nem is akárhogy. Hosszú-hegy lábánál már teljesen egyedül vagyok. Egy pillanatra megijedem, hogy talán letértem a jelzésrõl, de minden oké. Milyen túra is ez? A Kinizsi? Na ne viccelj, és hol az 1500 ember? Lazán megmászom a hegyet, 2:01-nél pecsételnek. Innen 18 perc alatt elérem az elsõ frissítõ pontot. Véletlenszerûen nyúlok a finomságokért, nápolyi, csoki, ropi, jöhet minden, csak a gyümölcsökkel bánok csínján, sajnos még bennem vannak a tavalyi rossz emlékek. Míg elkólázgatok, jönnek bõven a résztvevõk, köztük a hátizsákos hölgy is. Valahol leelõztem, de észre sem vettem. Már egy tucatnyian lehetünk, amikor odébb állok. Egy srác társaságában megyek neki a Pilisnek. Nem sokáig beszélgetünk, õ egy kicsit más kategória. „Csak” a K100-on indult, de 18 km-en 20 percet hozott rajtam, és estére már otthon akar lenni, mert másnap bringás hegyi maratonra megy.
Nem bírom megállni, hogy ne fussak a pilisi szerpentinen, ezzel vagy hat-hét embert magam mögé utasítok. Itt sûrûn ellenõrizgetnek, nehogy vágjunk. Az elsõ ágnál Csanyánál van dugás, majd a rajtszámot írják fel kétszer, és a végén még egy dugás. A nyeregig tartó hosszú szakaszon lágyan meglegyint egy holtpont. Mi a fene, nem vártam ilyen koránra. Talán mégsem kellett volna futni a szerpentinen. Szerencsére lejtõk következnek, a pontra már korgó gyomorral érkezem (3:36). A büfében kiválasztom a gyomromnak legközömbösebb italt, fél liter narancslevet küldök egy szendvics után. Annyira telítõdõm, mintha egy fél téglát nyeltem volna le. Nem is erõltetem a futást egy darabig, a korábban lehagyott egyének kezdenek visszaszivárogni. Egyébként az egész útvonalon 10-12 arcot figyeltem meg, akikkel hasonló tempót mentem.
A Kétágú-hegyig visszatér az erõm, lekocogok a mûútra, ahol többen tapssal bíztatnak. Endorfinnal tölt el a gesztus, és rendkívül motivál. Ugyanúgy, ahogy a sörözõ melletti frissítõ pont is (4:33). Itt is bekólázom, viszont flakonom nincs, a camelbakot közvetlenül nem tudom vízzel megtölteni. Ezért beviharzok a sörözõbe, kérek egy fél literes szénsavmentes ásványvizet. Helyette kapok egy háromdecis szénsavasat. A pultossal pompásan megértjük egymást. :) A vizet beöntöm a tevehátamba, az üveget megtöltöm a mosdóban, ha már ott vagyok, jól meg is mosakszom. A rendezõk figyelmeztetnek, hogy vigyázzunk a meleggel, a nap már rendesen éget. Nem örülök neki. A Pokol 15 következik.
A frissítés miatt a lábaim visznek elõre, Kesztölc határáig ismét feljebb kúszok az eredménylistán néhány hellyel. Átfutok a fõúton, és ezzel már magam mögött tudhatom a Pilist. Visszanézek a gyönyörû hegyekre. Hát nem is tudom, nekem túl könnyûnek tûnt. Hol itt a trükk? Nem sokat várat magára.
Szerencsére nincs akkora por, mint vártam, viszont a meleg valóban odacsap. A hõháztartásom tartja magát, simán tudok futni Dorogig, majd fent a töltésen is. Rémképek ugranak be a 2005-ös Kinizsirõl, amikor itt teljesen elgyengülve vánszorogtam, körülöttem óriási porfelhõk, és vagy 45 fok hõmérséklet. Brrr! Belegondolni is rossz. Most azért sokkal barátibb a helyzet. Az OW frissítõnél magamhoz veszek még fél liter ásványvizet, és kifejezetten jó hangulatban és jó erõben vágok neki a Nagy-Getének. Egy hölgy tart velem, ez jó, legalább a tetõig együtt mehetünk. Hát nem megyünk együtt. Ma már másodszor szembesülök a ténnyel: sok hölgy nem is olyan törékeny, mint amilyennek tartják õket. Félúttól megint egyedül maradok. És ekkor már érzem, hogy gáz van. Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de én hogy utálom ezt a hegyet!!! Pedig nagyon szép, és tekintélyt parancsolóan magasodik, szinte sugárzik belõle az energia, csak az a baj, hogy én semmit nem érzek belõle. Az útvonal lehetõ legrosszabb pontján van. Ránézek az órámra, dél múlt kicsivel. A nap ezerrel tûz, letaglóz. Ráadásul se felfele, se lefele nem lehet gyorsan haladni. Gondolkodom, hogy megálljak-e egy extra frissítésre, de talán kibírom a csúcsig. Csak az bibi, hogy a következõ csúcs még nem a végsõ csúcs. Balra csodálatos a kilátás, most nem nagyon élvezem. Még néhány emelkedõ, és megpillantom a keresztet (itt nyugszik piedcat, a T100 hõsi halottja). A menetidõm még egész elviselhetõ (6:05), viszont képtelen vagyok rögtön tovább menni. Lerogyok egy árnyékos kõre, eszem-iszom, néhány percet pihenek. Közben negyven gyerek érkezik, és elindulnak lefele. Hát ilyen nincs! Már csak ez hiányzott! Most már kevésbé jó hangulatban indulok utánuk, és megkezdem az ereszkedést a nyaktörõ úton. Hamar utolérem a gyerekcsapatot, szerencsém van, nagyon udvariasak, mindenki félreáll, ami nem kis feladat ezen a vacak ösvényen. Valaki még a fára is felcsimpaszkodik, csakhogy el tudjon engedni. Közben hajráznak, és jó utat kívánnak. Köszi mindenkinek.
Félig kilábalok a sokkból, mire leérek a hegy lábához. A földúton egy kis vízfolyásba mártogatom kezeimet, és próbálom hûteni a fejemet. Itt két embert érek utol, a kék+-en le is maradnak. Ez az út se változott semmit tavaly óta. Nagy dózisokban nyelem a port, kézzel-lábbal kapaszkodok felfele a közel derékszögû emelkedõn. Mire végre felérek, a hõháztartásom kezd felborulni. Elõkapom a tartalék vizemet, és egy adagot a fejemre öntök. Ezt a szakaszt másképp nem tudnám elviselni. Ahogy síkká válik a talaj, ismét futni kezdek, de idõnként újra alkalmaznom kell a közvetlen hûtést. Hegyeskõ (6:49) elõtt még üdvözlöm azt a fát, aminek árnyékában 2005-ben eltöltöttem háromnegyed órácskát, féllábbal a hõgutában, azon töprengve, hogy hol lenne érdemes feladni.
A tokodi pincéknél elég nagy a népsûrûség, mikor odaérek. Nem akarok sok idõt itt tölteni, már így is sokat vesztettem a Gete miatt. A kútnál megmosdom, a frissítõnél iszom egy pohár vizet, aztán megrohamozom a Kõsziklát. Most sem lopja be magát a szívembe ez a kis „kövecske”. Az eddig gyakorlattal ellentétben, most megállás nélkül megmászom, majd már egy kicsit megfáradva zúzok le Mogyorósbányára. Táv: 51,5 km, szint: 1650 m, menetidõ: 7:40.
Elõször azt hiszem, hogy csak hallucinálok, amikor Ritchy-t látom kijönni a Kakukk vendéglõbõl. Pedig õ az. Aztán újabb meglepetés: Ákos bent kólázgat. Örülök a srácoknak, bár tudom, hogy nekem még kell egy kis idõ pihenésre, így nem mehetek rögtön utánuk. Szendvics, jégkrém, kóla, mosakodás, víztöltés, és még egy kis szusszanás. Nyolc órával indulok útnak. Nyugodt vagyok, hiszen a nehezét már letudtam, késõbb már nem lesz olyan meleg sem, és még van kilenc órám a szintidõbõl. A pihenés sokat használ, Péliföldszentkeresztig az öreg-kõi kaptató kivételével jó tempóban tolom a szekeret. Az Öreg-kõ (8:28) eddig teljesen ismeretlen volt számomra, a pihenõnél dugással kell rögzíteni az idõt.
A következõ ponton egy egyházi szertartás kellõs közepébe csöppenek, kicsit furcsán néznek rám az éneklõ, imádkozó, ünnepi ruhába öltözött emberek. Semmi probléma, kicsit koszos vagyok, kicsit büdös, de máris megyek. A hölgyektõl megkapom a pecsétet (8:42), majd a frissítõ ponthoz megyek, ahol már Ákos vár. A pont éppen akkor zár. Ezt nem igazán értjük, hiszen azért még szintidõn belül vagyunk, ráadásul még vannak páran mögöttünk. De nem is ez a probléma, hanem a pusztamaróti pont zárása, ami óratíz múlva esedékes. Esélytelen.
A legbefordulósabb szakasz következik. Nem mondhatnám, hogy holtpont, mert energiám van, még motivációm is, és a táj is egészen káprázatos. Viszont a folyamatos, nyílt emelkedõk annyira elveszik a kedvem a futástól, hogy már a sík részeken is gyalogolok. Ráadásul még mindig meleg van, és egyre fáradó szervezetem már nehezen tudja tartani a hõmérsékletet. Talán ha nem két és fél órát alszom az éjjel, nem lenne ilyen problémám… Fokozza a káoszt a fejemben, hogy egy helyen el is kavarok, és tíz percbe telik, míg visszatalálok a kékre. És ha már lúd, legyen kövér, az utolsó emelkedõn a jobb bokám tompán fájni kezd. Pompás. Ha az utolsó harminc kilométeren szenvedni fogok, az nem lesz valami jó élmény. Jobbról bejön a piros, ami már jelzi, hogy hamarosan megérkezem. Végre. Pusztamarót (10:17).
A beígért fantasztikus Salomon frissítésbõl már nem maradt semmi, hiszen a pontnak elvileg már zárva kellene lennie. Helyette citromos vizet és szalámis kenyeret kapok, de most ennek is örülök. Leülök bekenni a bokámat, de felesleges, nem használ semmit. Közben a dugókás hölgy megkérdezi, hogy sokan vannak még utánam? Én nem láttam senkit. Alighogy kimondom, vagy harminc ember zúdul le a ponthoz vezetõ úton. Na jól beégtem. Viszont ami nagyon meglep, hogy olyan arcok is felbukkannak, akikrõl azt hittem, már árkon-bokron túl járnak. A nagy tömegbõl másodikként indulok tovább, és megkezdem a mászást a Gerecsére. A hangulatom megjavul, annak ellenére, hogy folyamatosan emelkedem. A nap kezd lemenni, és teljesen más színben tünteti fel az erdõt. Csodálatos. Azért azt nem mondhatnám, hogy a végén már nem várom, hogy megjelenjen a Bányahegyi pont (11:30).
Elõször iszom teát az út folyamán, és nagyon jól esik. A biztonság kedvéért még töltök vizet a camelbakba is, aztán indulok is tovább. Számomra furcsa szakasz következik, hiszen világosban még nem jártam erre. Akkor nem is gondoltam, hogy valaha fogok. A létráknál lévõ nyakig érõ bozótos kifejezetten tetszik, négyen jövünk itt össze, kicsit kommandózunk. Elég gyorsak vagyunk, a kullancsoknak esélyük nincs, hogy ránk akaszkodjanak. Aztán a létrázás már rendszeressé válik, kezdem szobafestõ-mázolónak érezni magam. :)
Vértestolnai mûút (12:31). Már ennek a pontnak is zárva kellene lennie, ezt szóvá is teszi a hölgy. Valami furcsa oknál fogva itt már olyan jókedvem van, hogy még az a beszólás se enyhíti, mi szerint a pont a lassú futók miatt van még nyitva. Pohár kóla után nyúlcipõt is húzok. Nagyon meglepõdöm saját magamon, de Koldusszállásig olyan gyors kiliket futok, mint az elején. Közben rám csörren qvic, aki már a célban pihenget, majd Ákos is, aki néhány perccel lehet elõttem. Bevár a pontnál. Az erdõ már kezd sötétedni, amikor megérkezem Koldusszállásra (13:13). Tekintetem megakad az ananászon. Hurrá, tíz pont a rendezõknek. Barackot sehol sem mertem enni, nehogy újra látogassam azokat a bokrokat, mint tavaly, az ananászra viszont teljesen közömbös a gyomrom, most néhány kilót is megbírnék enni. De nem húzhatom az idõt, menni kell, már nincs sok.
A hátralévõ 16 kilit Ákossal gyûröm le, aki nagyrészt gyalogol, de ez nem jelent semmit, ugyanis futva is alig bírok lépést tartani vele. A bejárás elõnyeit élvezzük, a jelzést nem is nézem, fejben van az útvonal. Ennek köszönhetõen a fejlámpát már csak a vadászház elõtti völgyben vesszük elõ. A ponthoz bõven a zárás elõtt érünk (14:50), újabb tíz pont a rendezõknek a citromos jeges teáért (a kólát már nagyon untam). Innen már csak ereszkedni kell, gyors tempóban tesszük, kivéve az utolsó völgyet, ahol az árok partján néhol halálfélelmem van. Sajnos elég rossz a látásom, sötétben még rosszabb, így csak araszolgatni tudok. Aztán jönnek az aszfaltos szakaszok, bokám erõsen tiltakozik. Bár felhõs az ég, mégis csillagokat látok a fájdalomtól. Vagyis nem fáj, csak másképp jó. :) Nézzük az óránkat, jól állunk, de nehogy má’ az utolsó órában érkezzünk be. Húzzunk bele! Ákos hetes átlagot gyalogol, én sántikálva futok mellette, Baj elõtt többen hajráznak, és már elõre gratulálnak. Szép volt fiúk! Jól esik, mint mindig. A templomnál a bíztatást fiatalok csapata folytatja, gyerünk már csak 3 km! A fejlámpa fényében megvillan a Tata tábla. Nem igaz! Megjöttünk! Csatakiáltással rontunk be a városba. Egy balos, majd a fõút, és már látni a fényeket. Át a kapu alatt, mutatják az irányt merre menjünk be a táborba, végigfutunk az udvaron (de rohadt hosszú ez az udvar!), aztán már csak a tapsot hallom meg az ujjongást. Hát igen, õk valóban tudják mit éltünk át. Cél az asztalnál, még utoljára dugunk egyet, és KÉSZ!!! Célidõ: 15:53:49.
Hát ennyi volt. Megkapjuk a megérdemelt okleveleket, jelvényt, pólót, sört. Betámolygunk az étkezdébe, kikérjük a gulyást, ami inkább krumplileves, ugyanis hús nincs benne, de ez már a legkevésbé sem érdekel. Ritchy rogy le mellénk, negyedórával ért be hamarabb, arcáról leolvasható a 100 km viszontagságai. A fáradtság olyan hirtelen csap le rám, hogy majdnem belebukom a levesbe. Még arra nincs erõm, hogy megegyem. Örülni tudok, de ébren maradni nem. Egy ágyat kérek! Helyette qvic áll elõ a kocsival, még egyszer köszi, pompás ötlet volt, nem tudom hogyan bírtam volna ki hajnalig. Még szombat van, amikor elindulunk haza.
Nem állíthatom, hogy lefutottam 100 km-t, hiszen sokszor inkább szombat délutáni sétára hasonlított a dolog, semmint ultrafutásra. De számomra mégis sokat jelent, és ezt már senki nem veszi el tõlem. Így utólag visszagondolva nem tûnt olyan nehéznek, szerintem gyalogolva teljesíteni sokkal brutálisabb. De azért a Gete-Pusztamarót szakasz elég durva volt. Soha rosszabbat, és ha mindenki úgy akarja, akkor jövõre ismét rajthoz állok. Végül köszönet a rendezõknek ezért a fantasztikus eseményért, általuk szombaton sok ember született újjá.
|
