KINIZSI SZÁZAS 2008. MÁJUS 24-25. TÚRABESZÁMOLÓ
Táv: 100,07 km; Szint: 2875 m; Szintidõ: 24 óra
Már hétfõn nem voltam se élõ se holt. Jó, hogy megvan az orvosim, mert most minden vizsgálaton alulmaradnék a harctéri idegesség miatt. Kedden már nyitáskor ott toporgok a Platán teraszán elõnevezésre várva. Megnyugtató, hogy ott ácsorog Zsú is akivel jó néhány kõbe belerúgtunk már, és Attila kollégám is, akinek nem kis szerepe van abban, hogy most készülök kicsinálni magam. Hamar megvan az adminisztráció, mindenki megy a dolgára. Hét közben a méteres listán összeírt és még hiányzó kellékeket szerzem be, péntekre csak a friss dolgok megvásárlását hagyom. Tervezgetem a cipelendõ folyadék mennyiségét, mert az elbeszélések szerint több helyen lesz víz és tea, mint ahogy a kiírásban látható, mert a támogatók is beszállnak a túrázók útközbeni ellátásába. Csak hogy erre nem lehet alapozni, mert ez vagy lesz, vagy nem. Minden esetre beteszek a hátizsákba 6 db. fél literes flakont, aljukban csak izotóniás por van. Ahol lesz víz, ott csak rátöltöm és glutty. Azért az induló készletben ott van 2 fél literes bekevert izotóniás ital és egy bolti, mert a keverteknek elég pocsék az íze, de hát túlélni megyünk és nem az Opera Bálba.
Eljön a szombat hajnal, az óra négyre van beállítva teljesen fölöslegesen, mert a természet jóval elõbb kiszólít a fürdõszobába. Nem is baj a korábbi kelés, mert elég sokat cücögök, mire elkészülök. Még így is, hogy csak a legszükségesebbeket viszem, olyan nehéz lett a hátizsák, mintha az egész stelázsi benne lenne, pedig hála a jó elõrejelzésnek a nagy esõköpenyt kigolyóztam a cuccok közül. A tetejébe beletaposok fél liter tejeskávét meg két kolbászos perecet, amit a HÉV megállójában fogok elfogyasztani a többiekre várva, akiknek nem volt módjukban elõnevezni. Gondosan leragasztom a talpamat és a nagyujjamat leukoplaszttal, az ujjak közé vékonyan vazelint kenek. Felhúzok egy vékony és egy vastagabb zoknit és bebújok a bepúderezett túrafélcipõbe. Még egyszer ellenõrzöm a listát és búcsút intek az idáig biztonságot nyújtó kis hajlékomnak.
A csillaghegyi HÉV megálló és környéke mint egy felbolydult méhkas; jobbra a nevezni vágyók végeláthatatlan sora; balra a TEREP SZÁZASra melegítõk csoportja. Leülök a megálló padjára, húzok egyet a cipõfûzõkön és húzok egyet a tejeskávéból. Békésen eszegetek, amikor jön Zsú és elújságolja, hogy a fiúknak jó pozíciót sikerült elcsípni a nevezésnél. Lassan összeverõdik kis úszóklubunk szárazföldi patkánnyá vedlett, négy renegát tagja. Beállunk az idõrajtba, ahonnan hamar az utcára tesznek. Úgy tûnik menni kell. Viszem az üres tejeskávés flakont, a falépcsõ elõtt van egy nyomós kút, ott még megtöltöm vízzel, amit majd a Kevélyekig megiszogatok. Egy ember széles az ösvény, tartani kell az iramot, hogy itt ne jusson eszébe senkinek elõzni. Hamar elfogynak a lépcsõfokok, a bokros részrõl is kijutunk a szélesebb földútra. Aki akarja, az már most kifuthatja magát.
Örökzöld fotótéma: A távoli, világos zúzalékköves úton kapaszkodik fel a törpék színes, népes csapata. Miután mi is ilyen látványt nyújtottunk az utánunk jövõknek, jobbra bekanyarodunk az erdõbe, hogy néhány méter vízszintezés után nekivágjunk az Ezüst-Kevély mészköves kaptatójának. Még frissek vagyunk, vagy az idõ múlik gyorsabban, máris az Ezüst-hegy barna tûszõnyegén próbálhatjuk ki a ruganyos járást. Gyerünk eggyel följebb, a Nagy-Kevély állja az utunkat. Arra gondolok, - mint a túra során oly sokszor - hogy valószínûleg Murphy törvénye, hogy mindig a leglehetetlenebb helyeken akarnak elõzni. Tömött sorokban haladunk fölfelé, egyensúlyozva a fényesre koptatott mészkõsziklákon, vigyázva, hogy nehogy már az elején arcra hulljunk és van úgy, hogy mindkét oldalról egyszerre elõznek. Lényeg, hogy felértünk a Nagy-Kevélyre, ahol most nem nézem meg a díszletet, hanem megyek a lefelé vezetõ ösvényhez. Útközben azért érdeklõdök, hogy nincs e véletlenül elõre nem jelzett ellenõrzõpont a szélén. Csodálkozom, hogy nincs, mert ez egy jó lehetõség a kispistázóknak: egyszerûen megkerülik egy létezõ turistaúton a Nagy-Kevélyt. Elõre megyek a többiektõl, mert óvatosan akarok lebotozgatni a Kevély-nyeregbe, mert nem valami frankó a küllõm. Óvakodva is meg-meg csúszom a tükör fényes köveken. A nyeregben nem ül senki, én is megyek tovább a lefelé vezetõ kéken, itt már nem csúszik, lehet lassú, kocogó tempóban menni, no nem a sietség miatt, hanem, hogy legalább fékezni ne kelljen. A többiek is utolérnek és együtt lukadunk ki a csobánkai mûút felé vezetõ, murvás útra. A napsugár élesen verõdik vissza a világos felületrõl, jól jön a sötét napszemüveg. Elérünk az épülethez, amely "SHALOM" feliratával üdvözöl és amely többekbõl ellenérzést vált ki, aminek hangot is adnak. Tavaly a 40-en "SASHALOM"-nak olvastam csodálkozva, nem csekély derût kiváltva a túratársakból. Innen már látszik a depós kocsik hada. Átérve a mûúton nekünk kell kitérni az itt rutinozó kocsik elõl. A héten jócskán esett az esõ, de az autók így is púder szerû port kavarnak. Minél elõbb bevesszük magunkat az erdõbe. Lankázunk fölfelé, majd intünk a kéknek a jobbos szentkúti elágnál, és egyenesen megyünk tovább, most már a zöldön. Egyszer csak az emberek balkéz felé csapatostul kezdik magukat bevenni a sûrûbe. Mi is azt tesszük, mert a zöld is balra, felfelé kanyarodik. Vályú-szerû, keskeny út, guruló kövekkel díszítve. Vonuló óriáshangyák szívják meg a mi felvonulásunkat, próbálom vigasztalni magam, hogy elég népes az utánpótlásuk. Valahol a gerincen van az
1. ep, Hosszú-hegy. (15,34 km)
Innen gyönyörû a kilátás, de Pisti és én inkább technikai teendõkkel foglalkozunk, ha már megálltunk. Elõveszem az elsõ fél lityis izotóniást és a felét rögtön le is gurítom. A maradékot kézben viszem tovább. Nézem a térképet, hol vagyunk; közvetlen alattunk: Pribarinye. :-) Hosszan megyünk lefele a Hosszú-hegyrõl és elérjük a Szántói-nyerget. A pilisszentkereszti mûúton és környékén ismét feltûnnek a depós kocsik. Mobil WC-k is vannak felállítva. Eszembe jut a vécés néni tragikus története, aki éhen halt valamelyik átkosban, mert erdei wc-t próbált üzemeltetni. Hipp-hopp elérünk a Magas-hegyi elághoz, amit sok túra érint és ahonnan Pilisszentkereszt felé lehet lemenni a piroson. Most azonban lelkileg fel kell készülni a Panoráma szerpentinre. Tavaly a 40-en Vilmos barátommal úgy próbáltunk könnyíteni a feladaton, hogy megfelelõ ütemben haladó, formás nõi tomporokat követve kanyarogtunk az úton fölfele. A hátizsák egyre nehezebb, húzza a vállamat, még a légzést is nehezíti. Most széthúzódott négy fõs kis csapatunk; akik elöl haladnak leszólnak: "Aztán nem lekispistázni a kanyart." Egy helyütt három rövidítõ ösvény is van, de én elmegyek az utolsó kõig és éles hátraarccal indulok neki a következõ szintnek. Az egyik kanyarban néhány perc lemaradást kockáztatva megvárjuk egymást egy közös fotó erejéig. Itt elõkerül a zsákomból még egy izotóniás ital. Amikor sikerül túlvergõdni a szerpentinen jutalmul egy szép erdei sétát kapunk. Átlibbenünk Pest megyébõl Komárom megyébe és elmegyünk a Nagy-Szoplák alatt, aminél nem mindegy, hogy melyik oldalán állsz :-)) Végre élesen balra lekanyarodunk egy meder szerû, meredek úton. Aki itt nem szegi nyakát a guruló köveken, de még inkább a leszakadt faágakon, az biztos lehet, hogy eléri a
2. ep.-t, a Pilis-nyereg csillag alakú keresztezõdését. (27,22 km)
Nagy a nyüzsi, rögtön odaint egy pontõr, azonnal megkapjuk a bélyegzést. Leülnénk, de már csak egy keresztbe fektetett fatörzsön van hely, nem baj ez is megteszi. Az egyik sátornál vásárolok bubis vizeket; egy felest elfogyasztok a csirkemellsonkás szendvicsemhez és az energiacsoki szelethez, egyet majd indulásnál kézbe veszek. Attila kollegám itt terem és gratulál, hogy legalább idáig elértünk (hihi), majd bizonyító fotót készít. Én is rákattintok egyet a saját gépével. Összecihelõdünk, majd síkraszállunk a következõ 72 km megtételéért. A SÁRGA 70-en itt pörögtünk éjszaka, hogy megtaláljuk a jobbos kis sárga ösvényt, most már 20 m-rõl látszik (érdekes). Hosszú erdei séta következik a Fekete-hegy gerincén, majd a Kétágú-hegynél meredeken megyünk lefelé. Egy elgyötört ember áll a kanyarban irdatlan hátizsákkal. Siklóernyõs, aki felfele igyekezne, de hát mi vagyunk többen és nekünk sürgõsebb. Megint a leglejtõsebb, csúszósabb és keskenyebb ösvényen akarnak elõzni, hadd menjenek, hosszú még az út a célig, nem kockáztatunk még egy csekély sérülést sem. Kis csoportosulás támad, elõször azt hiszem, hogy baj van, de csak a jelzés nem egyértelmû; a zöld és a sárga kereszt kombinációjával van a galiba. Szólok, hogy nyugodtan menjenek tovább, de nem mozdul senki. Kis csapatunkkal kikerüljük a dugót és megyünk tovább, most már jönnek a kétkedõk is. Kibukkanunk az erdõbõl, a tiszta égboltról hétágra tûz a nap. Félreállok és felveszem a bézból satyeszt, amire oldalt és hátul nyakvédõ van rögzítve patentszemekkel. A karomat naptejjel kenem be. Egy villanyoszlopon ott az utolsó zöld jelzés és ott van az elsõ kék is. Alacsony akácos mellett vezet az út, nem véd semmit a naptól. Elérem Kesztölc csücskét, a flaszteron baktatok. A többieket nem látom, valószínûleg már ott tülekednek a Hársfa sörözõbe. Mire odaérek Pisti már kinn áll a kocsma elõtt, nekem nem kell semmi, még van víz a flakonban. Megbeszéljük, hogy lassan tovább megyünk, mert leülni nem akarunk, állni meg a legrosszabb. Kanyargunk Kesztölc utcáin, ahol tudunk a füvön megyünk. A tavalyi 40-en, az egyik magánházból valaki slagot vezetett ki, csappal a végén. Ki-ki szükség szerint használhatta. Egészen meg voltam hatódva. Ez már a múlté. Keresztezzük a kesztölci mûútat és egy keskeny, homokos ösvényen haladunk tovább. A Nyársas nevû akácoson vezet át az út Dorog felé. Elõttem két, feltehetõleg depós megy egymás mellett, az egyiken csak klott gatya és cipõ van és végig löki a prézlit. Nem akarom elõzésre fecsérelni az energiámat, már nem sok van Dorog határáig, ahol átmegyünk a Kenyérmezõi patak fölött és fájdalmas búcsút veszünk a 40-esektõl, akik a kéken mennek tovább, mi pedig az egykori homokvasút töltése mellé szegõdünk. Egy régi térképen a vasút telekanyarogta a vidéket, most már csak a romjait tüntetik fel. Érdekes lenne tudni, hogy mi célt szolgált fénykorában. Megmásszuk a tekintélyes töltést majd híd vezet át minket az igazi vasút fölött. A nap derekasan tûz, árnyék sehol. Átmegyünk a Bécsi úton majd a csolnoki mûúton haladunk, házak mellett. Se Kesztölcön, se Dorogon nem volt nyomós kút az utunk mentén. Kb. 150 m-re mentünk el egy benzinkút mellet, egy embert láttam, hogy futólépésben arra vette az útját. Ilyen melegben a Gete elõtt ezt csak végsõ esetben ajánlanám. Valószínûleg a Belányi telephez érünk, mert az út mentén a Tengerszemesek osztják a fél liter vizeket. Van aki egyszerre legurítja, én jót húzok belõle, de több, mint a fele megmarad a kezem ügyében. Végre árnyasabb helyre érünk, de ezzel egyidõben kezdetét veszi egy alattomos emelkedõ. Ez még csak az Uradalmi-erdõ, a rettegett Gete még odébb van. Megyünk, megyünk szépecskén mire sûrûsödni kezdenek a szintvonalak. Felérünk egy platóra, többen már a stemplit ábrázoló lepedõt vizslatják, de ez még mindig csak a Gete-hegy. Innen még majd egy kilométer a távolság és kb. 50 méter a szint a
3. ep.-ig a Nagy-Getéig. (42,56 km)
Szana-szét fekszenek a fûben, a tûzõ napon. Le se ülünk, megiszom az ajándék ásványvíz maradékát, erõltetek egy energia csokit és megyünk tovább. Következik a K100 legmeredekebb lejtõje. Sûrû a növényzet és sok helyen meg lehet kapaszkodni benne, de most különösen nagy hasznát veszem egyszál túrabotomnak. Az ereszkedés legalább annyi energiát követel, mint a feljövetel. Lejjebb ereszkedünk, mint amikor a Getének nekivágtunk, aztán egy homokkatlanból megint meredeken mászunk felfelé. Horgásztónak nyomát sem látom, száraz talajú mezõgazdasági földek mellett megyünk el, poros úton. Két cross motoros is elmegy mellettünk, fogam alatt csikorog a homok. Egy bokor árnyékában elõveszek egy izotóniás italt, a fele rögtön leszalad. Már látjuk a Hegyes-kõt, nagy megkönnyebbülés, mikor az út elkerüli. Nem sokára meredeken megyünk lefelé a tokodi országút felé. A kiszáradt, poros lejtõn kétszer is megcsúszok, szerencse, hogy nem rándul meg se a nyakam, se a derekam. A mûúton, ahol elvétve árnyék van, depós kocsik húzódnak meg. Az egyik mögött kempingasztal, mellette pedig egy asszony kötöget egykedvûen. Bekanyarodunk a Tokodi pincékhez. A keresztezõdéstõl nem messze egy kerekes kútból vizet húztak egy rocskába, az emberek abból frissítik az arcukat. Én is megteszem, aztán sapkámat belemerítve vízzel együtt a fejembe csapom. Feljebb Túró Rudival fogadnak. "Vegyenek kettõt, ha tetszik", hangzik a szíves kínálás. Nem kell kétszer mondani. A maradék izotóniás itallal be is küldöm. A többiek már ülnek a kihelyezett padokon és lábápolást végeznek. A fejreállított ballonból csapolok egy fél liter ivóvizet és nekilátok második nagy szendvicsemnek. A kínált zsíros kenyér mellé csemege uborkát is kiraktak, amiben nagy pusztítást végzek. A végén lemegy még egy kisebb zsíros kenyér is jól megsózva és kérek még egy fél litert a falmellékibõl. Megköszönöm a helybéliek szíveslátását és Pistivel elõre indulunk, a többieket majd megvárjuk a következõ ellenõrzõponton. Borpincék mellett haladunk el, az egyikben mérik is a nedût. Jó erõs bor lehet, mert az egyik páciens már teli torokból nógatja a másikat, hogy végezzen szexuális aktust a felmenõjével. Nevetünk a kultúra eme kitörésén és tovább megyünk a Kõszikla felé. Nem gyors, egyenletes tempóban megyünk fölfelé. Még pihenten is nagy odafigyelést igényel, hogy megállás nélkül föl tudjunk érni. Még bõven süt a nap, de talán már nem érezni annyira gyilkosnak a sugarakat. Lefelé egy kellemes elnyújtott lejtõn megyek egy társaság után. Tagjai saját szakállukra csinálják a K100-at. Elég komótosan mennek, én se sietek, de azért fékezésre nem akarom pazarolni az energiát és el is engednek. Pistit nem látom, valahol megállt. Lassan beérek
Mogyorósbányára 4. ep. (51,56 km)
Hibát követek el, amikor a buszmegállóban lévõ, szabadon álló nyomóskútból nem rögtön veszek vizet, hanem megyek a Kakukk vendéglõbe a pecsétért. Szembe jön velem Attila kollegám, akivel megint kölcsönösen lefényképezzük egymást a gépével és további jó utat kívánunk egymásnak. A pecsét osztás egy hátsó teremben van, alig találom meg. A kerthelyiségen át vezet az út, ahol szanaszét hevernek mezítlábas emberek. Veszek egy fél liter kólát (300-ért) és kiülök a teraszra. Már ott van Pisti és jön Zsú és Tom is, akik már tankoltak a kútnál. Még fagyizni is akarnak ezért én szólok, hogy elõre megyek vizezni. Pechemre már nagy sor áll a kútnál és a nap is odasüt. Végre feltöltök két izo-porral ellátott fél literes flakont. Egyiket a hátizsákba teszem, a másikat magamnál tartom. A buszmegállóban érdeklõdnek, hogy mi ez a nagy tumultus. Amikor valaki bemondja a száz kilométert, nem hiszik el, aztán az egyik érdeklõdõ azt mondja, hogy: "Menne a franc!" A jelenlevõ túrázók nagy hahotával jutalmazzák. Nem látom, hogy jönnének a többiek, ezért elindulok. Nem akarok õrült tempót diktálni magamnak, elõbb-utóbb úgy is utolérnek. Kaptatok felfelé a kiálló kövekkel kirakott szekérúton, hamar elérem a kék keresztet, amin le lehetne zuhogni Péliföldszentkeresztre, de maradok a kék sávon, mert az új kiírás szerint fel kell menni az Öreg-kõ pihenõjéig. Elõbb azonban hosszan ballagok a Gyertyános alatt.
Az út mellett ül egy fiatal lány, akinek talpát egy fiú varrja. Elmegyek egy magányos spori mellett, aki elmondja, hogy a SÁRGA 70 óta nincs járófelület a talpán. Kezdõdnek a láb-problémák. A zoknimat én is nedvesnek érzem, de minden a helyén van s így nem akarok még hozzányúlni. Keskeny ösvényen lihegek fel az Öreg-kõ asztalos padjaihoz. Se elõttem nincs senki, se utánam nem jönnek. Leülök meghúzni a meglazult jobb cipõfûzõmet, ekkor mennek el mellettem hárman. A logika szerint ide vártam volna az elõre nem jelzett ellenõrzõpontot, mert ezt kihagyva, távban, de fõleg szintben marha nagyot lehet kispistázni. Csalódottan kullogok lefelé. Amikor a Juhállásnál elérem a kerítéskaput, balról a semmibõl hatezer ember terem ott hirtelen. Hja kérem, mióta Popov feltalálta a mobiltelefont... Komótosan megyek lefelé a kerítés mellett, hátulról laposan süt még a nap. Fotósok most kattintgassatok! Leérek a péliföldszentkereszti forráshoz, ahol egy kegyhely van kialakítva. Egy család van ott gyerekekkel, no meg
egy nem várt (5.) ellenõrzõpont. (56,41 km)
Éppen töltöm a vizet az egyik flakonba, amikor befut kis csapatom, élükön Pistivel. Messzirõl kiabál: "Otííí vazze, ott vagy felravatalozva." És mutat a sziklás kegyhely felé. Halkan mondom neki, a családra nézve: "Pisti! Ne baltázd el az áhítatot!" Mindannyian frissülünk, pecsételtetünk és indulunk tovább. Házak között megyünk le a mûútra, nagyon takaros hely, minden ház úgy néz ki, mintha most húzták volna ki a skatulyából, a legrosszabb kocsi egy csillogó svéd terepjáró. Lenn az úton megint a depósok. Egyik furgonhoz terepszínû ruhás, katonás kinézetû fiatalok mennek. Elcsodálkozunk, mert jobban illene hozzájuk a teljes menetfelszerelés, gyalogsági ásóval megspékelve. A mûúton haladva elhagyjuk Péliföldszentkereszt határát, majd élesen balra kanyarodunk egy nagy réten, aztán bevesszük magunkat az erdõbe és felmegyünk a Kökényes-hegyre, hogy aztán leereszkedjünk a Bika-völgybe, a bajóti mûútra. Itt is depós kocsik. Érlelõdik bennünk a gondolat, hogy megfûzzük egy VITO-val rendelkezõ barátunkat, hogy legközelebb depózzon nekünk, és így fél kézzel a fenekünkben tesszük majd meg a távot. A mûúton megyünk egy kis darabot. Erre van a Büdös-lyuk. Be se szagolunk, megyünk tovább. Jobbos be az erdõbe és nem sokára egy távvezeték társaságában egy alattomosan nyúlós emelkedõbe kezdünk. Egyre-másra állnak meg az emberek pihenni, én ráerõsítek, mert a legrosszabb emelkedõn megállni, tudva azt, hogy a folytatás is fölfelé lesz. A kaptatón magam elõtt látom a jól ismert világoskék széldzsekit; lassan, majdnem az emelkedõ végén utolérem Béla bácsit, aki fáradhatatlanul tör elõre. A dzsindzsásban nem tudnám megelõzni, de hallja a szuszogásomat és megtörve ritmusát félreáll. Köszönöm szépen, biccentek és megyek tovább. Végre szusszanós szakaszhoz érek és nem sokára elérem a Domoszló-völgy hajtûkanyarát. Már a felsõ ágon járok, amikor meglátom a nyiladék túlsó peremén Pistit. Átkurjantok egyet, õ visszainteget. Végig figyelem a másik oldalt, egyszer csak ott van Zsú és Tom. Megálltak, és Tom iszik valamit. Fütyülök, s õk visszaintenek. Erõsen szürkül, de nem akarok megállni, mert nincs messze Pusztamarót. Kisvártatva ereszd-el-a-hajamat hangjai hallatszanak erõsítõvel megtámogatva. A tábor lakói már boldogok. Leérek a pusztamaróti rétre, (65,39 km) ahol a Történelmi emlékhelynél lehuppanok egy spori mellé a padra. Itt az ideje a zoknicserének. Elõszedem a friss zoknikat; egy pár vékonyat, egy pár vastagabbat, leukoplasztot, vazelint, púdert, kést, fejlámpát, zseblámpát. Leveszem a cipõt, zoknit, és szedem lefele a talpamra és nagyujjamra ragasztott leukoplasztot. Egy ügyetlen mozdulat és bõrrel együtt szakítom le a leukoplasztot a nagyujjamról. Egy pillanatra bevillan, hogy itt a vége, de papír zsebkendõt tekerek vérzõ nagyujjamra amíg vágok egy friss csíkot a ragasztóból, amivel sikerül úgy lerögzíteni a bõrt, hogy elálljon a vérzés. Talpamat is leragasztom, az ujjak közé vazelint kenek, vékony zokni fel, vastag zokni fel, púder a cipõbe, befûzés. Járó próbát teszek; nem csúszik el a bõr.
Befutnak Tomék. Kiderül, hogy a hajtûnél Tomnak inni kellett néhány korty kólát, mert halogatta az evést és egy kissé elgyengült. A Salomonosok jóvoltából van itt egy frissítõsátor, jól jön a mézes kenyér és a hûs víz. Én néhány darab nápolyit is bedobok a tálcáról és gyorsan lekísérem vízzel. Pisti eltûnt, mint Petõfi a ködben. Jó szokása szerint biztos begyújtotta az utánégetõt és elhúzta a csíkot. Mi sem lazsálunk tovább, most már világítva hagyjuk el a rétet. Alig tûnünk el a kanyarban, már halvány fuvallatokban lehet érezni a medvehagyma illatát, pedig a lelõhelyük még jóval odébb van. Most már penetráns a hagymaszag, gyengébb gyomrúaknak feljön a sava. Tom tavaly elsõ teljesítõ volt, (mint most mi) és amikor ehhez a szakaszhoz ért, azt hitte, hogy a Gerecse, egyházi üdülõben fasírtot sütnek és megindult a nyálelválasztása:-)) A túra elõtt két héttel bejártuk az utolsó harmadot nappal, és amerre a szem ellát a medvehagyma fehér virága borította a lankást. A köveknek, amiken csúszkálunk, bukdácsolunk, hatalmas, mohás oldalú testvérei vigyázzák a Gerecse oldalát. Emelkedõ után rátérünk egy vízszintesebb útra. Monotonon menetelünk másokkal egyetemben, mostanra elcsendesedtek az emberek, már itt lenne a hajcsi ideje, egyenletesebb szakaszon majdnem sikerül bealudni. Ébresztõnek bedobok egy magnézium szopogató tablettát. Savankás íze kicsit felfrissít. Órajárással ellenkezõleg megkerüljük az egész Nagy-Gerecsét, mire feltûnnek a
6. ep., Bányahegy fényei. (72,48 km)
Rövid sor a bélyegzésért, és nagy pohár tea a kézbe. Szana-széjjel hevernek az emberek az erõsen harmatos fûben, van aki lehunyt szemmel, mozdulatlanul fekszik. Zsú és Tom széldzsekire ülnek, én csak a sarkamra. A kézilámpában kicserélem a SÁRGA 70-en már kiszolgált elemeket és elõveszek egy szenyót. Evés közben négykézlábra állok, hogy a gerincemet egyengessem. Zsú lefotóz ebben a legelõ pózban, majd kér, hogy hozzak egy kólát. Ezt most kivételesen megtagadom, mert a hordóhoz megyek vizet vételezni, így Tom megy kóláért. A hordóban belülrõl lóg spárgán egy merõpohár és egy tölcsér. Félõ, hogy merítésnél óhatatlanul belemosták a kezüket. Mindegy, végszükség esetére kimerek egy fél litert. Eszek egy csokit és egy újabb pohár teával öblítem le. Lassan összeszedjük magunkat és három fõre zsugorodott csapatunkkal tovább indulunk. Menetelünk az éjszakában és nem tetszik az a két héttel ez elõtt tapasztalt tény, hogy nem sokára három vadkerítésen is keresztül mászik a kék sáv és így nekünk is ezt kell tennünk. Itt is az elsõ. Kisebb tumultus keletkezik, mindenki elnehezült lábakkal mászik át. Innen elég hosszan a dzsindzsásban kell tovább tolni. A végén látom, hogy több lámpa mászik át a második kerítésen, de azt is észreveszem, hogy kitettek egy táblát K100 és G50 (GERECSE-50) felirattal és egy nyíllal, ami egy nyitott kapu felé mutat, és ami megment a maradék két átmászástól. A lámpák pontjai furcsa elrendezést mutatnak, sokan alternatív utakon járnak:-) Lassan mi is leérünk a vértestolnai mûútra. Vigyázni kell, mert az ösvény végén van egy drót hurok és aki abba belebotlik, az közvetlenül a mûútra esik ki, pofára. Itt is rengeteg a depós kocsi. Az aszfalton pirossal felfestett, humorosnak szánt feliratok láthatók. Végre beérünk az erdõbe, egy kis emelkedõ után nagyjából szintben haladunk a Pes-kõ alatt. Az út monotóniáját Pisti mobil hívása szakítja meg. Hihetetlen, de már "Koldusszállón" van. Evett, ivott és kérdezi, hogy megvárjon e. "Menj csak tovább, mert várakozni azért hûvös van és hosszú szünet után elindulni is cefet." Ereszkedni kezdünk, de az út itt durva zúzalékkõvel van felszórva és persze nincs ledöngölve. Nem csak a talpnak kínos, hanem a bokára is nagyon oda kell figyelni. Hosszas bukdácsolás és rugdosódás után elérünk egy fekvõ vadrácshoz. Fontos objektum, mert innen már karnyújtásnyira van
Koldusszállás, a 7. ep. (83,55 km)
Egy nagyobb csoportorulással zúdulunk le és hosszú a sor a pecsételõnél. Baromi kellemetlen állni, de stemplihez még egy nagy pohár levest is adnak. Jól esik a sós lé és még egy nagy karika répa is úszkál benne. Szerencsére sikerül helyet foglalnom egy padon, akinek nem jut hely, leül az út szélére. Megeszek egy Bountyt és tovább megyek, mert kezdek fázni, a többiek elõbb-utóbb úgy is utolérnek. A kék és a sárga találkozása által kirajzolt V betû sárga szárán kell tovább menni. Baktatok fölfelé a továbbra is köves úton. Már Bánya-hegy óta fáj egy csont a lábfejemben; nem tett jót, hogy a sarkamra ültem. Megpróbálok úgy lépni, hogy minél kevésbé terhelõdjön. Ha nem áll be, akkor úrrá tudok lenni a fájdalmon. Erõsödik az emelkedõ, itt a hajtûkanyar, ami elõtte van az egykori Kis-réti vadászháznak. Belövök egy megfelelõ tempót az emelkedéshez. Nini ez inkább budinak néz ki, mint vadászháznak. Nem ér véget az emelkedõ, csak egy kicsit enyhül. Megy tovább a köves út és egy bal leágazásnál megállok jelzést keresni, mert azt hiszem, hogy a sárga itt kanyarodik le. Korai még, mert csak a harmadik leágazásnál lesz egy fán a letérést jelzõ sárga sáv. Végre itt már erdei úton megyek és az út is kellemesen lejtõs. Jobbról bejön a piros és mindjárt ott vagyunk egy átvágott kerítésnél, ahol derékszögben jobbra kell fordulni, mert egyenesen a piros sáv megy tovább a Turulhoz, majd Tatabányára. Itt vagyok az Arany-lyuknál, amibõl persze nem látok semmit. Egy jó kilométer hosszan megint emelkedek, hogy visszatérhessek a köves útra, amirõl letérített a sárga. Jobbról már látom is a kispistázók lámpafényeit, akik kihagyták az Arany-lyukat. Sokáig baktatok a LED lámpa fénykörét bámulva. Egyre gyakrabban jelez a csípõizületem, hogy meg akar fájdulni. Megparancsolom neki, hogy hazáig maradjon veszteg. Na mi van térdem, te mikor kezdesz bosszantani? Elkezd kanyarogni az út és egy keresztezõdésnél pörgök néhányat, hogy ne bökjem el a direkciót a vadászház felé. Na gyerünk neki az ucsó emelkedõnek a sárga-piroson. Egy épületnél fényt látok és tuc-tuc zene hangjait hallom, az utolsó métereket 10 centivel a föld fölött teszem meg az utolsó, a
8. ep.-ig, a Baji vadászházig.
Billog után le kell ülnöm egy dombra, mert enni kõ. Az utolsó flakon italhoz értem, tehát el kell fogyasztanom a nem éppen steril bánya-hegyi hordós vízbõl készült izo italt is. Megeszek egy fél zacsi sózott kesudiót az itallal. Közbe befut Zsú és kisvártatva Tom is. Õk is leülnek, de én már megyek is, mert lejtõk következnek és ott én inkább óvatoskodok. Lemegyek a körtemplom keresztezõdéséig, ahol azok vinnyognak, akiknek sikerült elbaltázni a Baji vadászházhoz vezetõ utat. Egy réten, magányos fa mellett vezet az út egy meredek lejtõig, ami végig szentképekkel van kirakva. Nagyon kell vigyázni a guruló kövekre, a keresztbe álló ágakra, a jobboldali szakadékra, plusz az avar alatt egyéb meglepetések is lehetnek. Már pirkad, leérek a baji szõlõskertekhez és egy mécsessel megvilágított kereszthez. Itt vége az erdõnek, de útnak még nem. Elteszem az elemlámpát és ereszkedni kezdek a betonúton. Az utcakövön megint a poénkodó piros felfestések. A helybéliek is örülni fognak nekik. Egy homokos út megy Baj határáig, onnan a baji utcákon folytatom. A templom mellet, egy nyomós kútnál megmosom az arcom, kezem és iszom néhány kortyot. Zsú és Tom utolérnek, innen együtt megyünk át Tatára a mûút melletti járdán. A sorompónál, a vasúti átkelõn átmenve látjuk a Tóvároskert megálló lépcsõjén ücsörgõ, hallgatag, elcsigázott menekülteket. Hiába van itt a kocsma, nekünk még tovább kell kutyagolnunk, egyre nyúlnak az utolsó méterek. Szólok a többieknek, hogy szépen festene, ha a felhasznált idõnk 22-vel kezdõdne, komolyan veszik és rákapcsolnak. Le-le maradok, de mindig utánuk ügetek. Azt akarom mondani, hogy a felfújt célkapun kézen fogva "rohanjunk" át, de ezek már bent szambáznak az ifitáborban. Az utolsó pecséthez a rendezõk összeszedik az ellenõrzõlapokat és hellyel kínálnak. Pisti is gratulál, már egy órája unja itt magát halálra. (Fantasztikus.) Kiosztják az okleveleket, jelvényeket. Emlékbe K100-as pólókat vásárolunk és megyünk a kajáldába. Többen az asztalra borulva alszanak. Már éppen egy tányér gulyást teszek egy tálcára, amikor hátul ribillió támad; egy falfehér arcú ember fekszik a kövön. Gyorsan széket kanyarítok a lába alá. Kinn eszünk a teraszon, közben hahotázva anekdotázgatunk. Na itt is voltunk, szedelõzködünk és átballagunk a vasút melletti mûintézménybe, ahol azt a közkedvelt, habos italt mérik. Útközben zombik csoportjaival találkozunk Tata utcáin. Még bõven szintidõn belül befut egy ismerõs spori, aki a túra során rosszul lett, de másfél órás pihenõ után magához tért és teljesített. Sörözés után átlépkedünk a vasúti megálló lépcsõin heverõkön, hogy elérjük a peront. Elbúcsúzunk Pistitõl, aki az ellenkezõ irányba vonatozik. A mi Piroskánk is megérkezik és visszasuhanunk oda, ahonnan nagy nehezen idegyalogoltunk...
Ottorino.
Utózönge: A túra során kb. kilenc (9!) liter folyadékot fogyasztottam és ennek
következményeként csak négyszer kellett fa mögé állnom...
|
