Harc a hõség ellen
Az elsõ Kinizsi Százasomat nem egészen így képzeltem el. Már év eleje óta vártam ezt a napot, készültem rá testileg-lelkileg. Tudtam, hogy nem lesz könnyû, hiszen eddig 56 km-nél nem mentem többet egyhuzamban. Persze én is hibás vagyok. Nem kellett volna figyelmen kívül hagynom az idõjósokat, akik +34 fokot ígértek árnyékban. Engem nem érdekelt, mindenáron teljesíteni akartam. Végül is sikerült. De tényleg csak mindenáron.
Reggel csodák csodájára HÉV-vel sikerült kijutni Csillaghegyre. Nem volt sokkal jobb, mint a busz, rengetegen voltunk. Tömegiszonyom fokozódott, amikor megláttam a rajthelyet. Szerencsére qvic már szerzett nevezési lapokat, amit még otthon kitöltöttünk. Benyomultunk az épületbe, és viszonylag gyorsan neveztünk. Öten voltunk. qvic, két munkatársa Ákos és Gergõ, a párom, aki a 40-en indult, és jómagam. Ákos és Gergõ elõre mentek, qvic átszerelte a teszkós reklámzacsit övtáskára, 7.10-es idõvel mi is útra keltünk. A balos elõtt búcsút intettünk a páromnak, és nagyobb sebességre kapcsoltunk.
Nagy-Kevélyen felfelé örömmel nyugtáztam, hogy jó formában vagyok, bízhatok a lábaimban és a tüdõmben. A csúcsra egy óra alatt értünk fel, qvic megint hetes átlaggal kezdte a Kinizsit. Kevélyrõl futás lefelé, beértük a két srácot.
Hosszú-hegy után elkövettem egy hibát, ettem egy szendvicset. Az emésztés és a pilisi emelkedõ nem fért meg együtt. Ráadásul itt már érzõdött, hogy nagy kánikula van kialakulóban, a meleg levegõ megrekedt a fák között, alig kaptam levegõt. A gyomrom teljesen felfordult, a szerpentinen behúzódtam a fák közé, megpróbáltam hányni. Nem sikerült, de nem is bántam. Két perc ácsorgás kicsit rendbe hozott, és épp jókor érkezett Ákos. qvic és Gergõ elõre nyomult. Ákossal sikerült felvennem egy gyors tempót, a Pilis-nyeregig teljesen rendbe jöttem. Ásványvíz és ice tea nagy dózisokban, pecsételés, aztán mehetünk tovább.
Kesztölcig négyen együtt futottunk. A Kétágú-hegy utáni nyílt terepen fordult meg elõször a fejemben, hogy a nagy meleggel problémáim lehetnek. Ennek szellemében a kesztölci sörözõben ittam fél liter kólát, felszereltem fél liter vízzel és fél liter ice teával. Néhány perc után elindultunk, Gergõt innen már nem láttam, késõbb derült ki, hogy Dorognál kiszállt.
Dorogig már kegyetlenül tûzött a nap. Teljesítményem romlott, nem tudtam lépést tartani qvic-kal és Ákossal. A vasúti töltésen botladozva már egészen biztos voltam benne, hogy Mogyorósbányáig nem lesz egy leányálom a menet.
Hogy mi történt Dorog és Mogyorósbánya között, csak halovány emlékeim vannak. A mûúton átkelve rögtön a fûbe rogytam egy fa alá. Nem voltam egyedül. Hárman-négyen heverésztek, és szenvedtek a melegtõl. Gyorsan kiszámoltam: még 15 km a halálkatlanban. Nagyon hosszú lesz.
Arra még tisztán emlékszem, hogy a Getén felfelé felhívott a párom, és közölte, hogy beért a 40-es célba hét órán belül. Örültem neki, Mogyorósbányáig ez volt az utolsó pozitív gondolatom. A hõség hihetetlenül megviselt. Az árnyékban gyorsan tudtam haladni, de alighogy kiértem a napra, tíz másodperc múlva teljesen lelassultam, az energia pedig egyszerûen elpárolgott belõlem. Nem akartam addig menni, amíg rosszul nem leszek, mert az nagy eséllyel feladáshoz vezetett volna. Ezért kénytelen voltam meg-megállni, és néhány percig erõt gyûjteni a következõ hûvös területig. Közben a vizes flakonomból hûtöttem a fejemet. Csak így sikerült nagyon lassan, legalább egy tucat pihenõvel felérni a Nagy-Getére. qvic várt rám a csúcson, velem akart továbbmenni. Abban a pillanatban ez esélytelennek tûnt. Bokrok között ültem, szúnyogok támadtak, de a naptej miatt nem csíptek. Ettem-ittam, próbáltam visszatalálni a valóságba. qvic elmesélte mi következik. Kár volt.
Már nem érzékeltem az idõ múlását, nem tudom mennyit pihentem. Aztán egyszer felálltam, és elindultam kengyelfutó gyalog-qvic után. Lefele menet nagyon meredek volt, de legalább árnyékos. Nem sokáig örülhettem ennek. Jött a kék+, és pillanatok alatt visszazuhantam az elõzõ ramaty állapotomba. qvic hiába próbált lelkesíteni, már meg sem hallottam a hangját. Az igazi mélypont Hegyes-kõ fele következett be. Minden erõmmel koncentráltam, és küzdöttem a hõség ellen. Mikor egy kisebb emelkedõ után megláttam egy kellemes árnyékot nyújtó fát, gondolkodás nélkül kifeküdtem alatta. Elhatároztam, hogy addig nem mozdulok, még biztosnak nem érzem, hogy tovább tudok haladni, és leküzdeni azt a néhány nyomorult km-t, ami a pokol-15-bõl még hátra volt! Kicsit elbizonytalanodtam: megéri szenvedni Mogyorósbányáig azért, hogy utána még 50 km-t gyalogoljak? Nem biztos, de akkor buktam az elsõ Kinizsimet. Ez volt az a pont, amikor utoljára fordult meg a fejemben a feladás gondolata.
Húsz-huszonöt percet hûsöltem szemben Hegyes-kõvel, majd olyat tettem, ami még engem is meglepett. Futásnak eredtem, és meg nem álltam a tokodi pincékig. Halványan rémlett, hogy qvic beszélt egy kútról, ahol lehet pancsolni. Megváltás volt. A legszívesebben beledugtam volna a fejem a vödör hideg vízbe, helyette csak locsoltam a fejemet és hátamat. Eszméletlen jó érzés volt. A két fél literes flakonomat megtöltöttem vízzel, a következõ rohadtmeredek emelkedõhöz jól fog jönni. 40 perc volt öt óráig, qvic-nak megígértem, hogy ötre Mogyorósbányán leszek.
Elég jó lendülettel vágtam neki az emelkedõnek, a folyamatos hûtésnek (fejlocsolás) köszönhetõen, két rövid megállóval felértem a tetõre. Itt már nem pihentem, hanem lekocogtam Mogyorósbányára. Hihetetlen, de még mindig ötös átlag felett voltam. Eltöprengtem, vajon optimális idõjárási körülmények között már hol járhatnék. Dorog óta legalább egy órát vesztettem. A Kakukk vendéglõben qvic és Ákos várt rám. Pecsételés, fél liter kóla és két sós szendvics betolása az arcba, egy liter víz vételezése a csapból, plusz negyedóra pihenõ, és nekivágtunk a második etapnak.
A hõmérséklet csökkent, nyílt terepbõl is kevés volt már. Végre tudtam egyenletesen haladni, bár a meleg nagyon megviselt, így a szokott tempómnál lassabban pakoltam lábaimat elõre. De nem kellett kényszerpihenõket tartani, és többé-kevésbé együtt haladtunk hárman. Újra élveztem a túrát, és felcsillant a remény: holnap reggel jelvénnyel térek haza.
Bánya-hegyig csak egy negatívum ért: 60-nál megszületett az elsõ vízhólyagom. Szerencsére nem volt vészes helyen. 70 elõtt qvic megint elhúzott egy kicsit, Ákossal nyomultam, aki szintén összeszedett néhány vízhólyagot.
Fél kilencre, még világosban értünk Bánya-hegyre. Felemelõ érzés volt. A bõség zavarával küzdöttem. Nem tudtam mit egyek és igyak: kétféle gulyás, szendvics, üdítõk, tea, víz minden mennyiségben várt minket. Bár az ott lézengõ néhány túratárs nagyon punnyadt volt, mégis tetszett a tábor hangulata. Elhatároztuk, hogy gulyást eszünk. Eredetileg úgy terveztem, hogy csak fél tállal eszem, nem akartam úgy járni, mint a Pilisnél. De annyira finom volt, és annyira vágytam a meleg ételre, hogy már csak azt vettem észre, hogy a tál alját törölgetem a maradék kenyérrel. Közben hallgattuk a többieket. Addig Bánya-hegyre csak 150-en értek fel az 1300 indulóból, a halálkatlanban több százan feladták, és úgy tûnt, hogy nem lesz meg az ötven százalékos teljesítés. Én már biztosan teljesítem, gondoltam. Ha a lábamon már nem, akkor hason fogok bekúszni a célba. Jó poén volt, de majdnem így történt, és akkor már nem tûnt olyan viccesnek.
Kaja után pia, majd elõ a lámpával. Fél tíz körül vágtunk neki az éjszakai harmincnak.
qvic-nak már ismerõs volt a terep, gyorsan haladtunk. Egészen Koldusszállásig. Innen elkezdett emelkedni, ráadásul újabb vízhólyagok társultak a már meglévõhöz. Újra átkoztam a meleget, hûvösebb idõben többet kocogtam volna, és nem terheltem volna le a talpam elsõ harmadát a sok gyaloglással. Ákos hasonló cipõben járt, együtt szenvedtünk. A sok betonos és kavicsos út se használt.
Somlyóvárig újra örökkévalóságnak tûnt az út, de egyszer csak odaértünk. qvic közölte, hogy ötös átlaggal haladva még elérjük a fél ötös vonatot. Mi a négyes átlagban is kételkedtünk, ezért elõreküldtük a profi túrázót, mert neki muszáj volt korán hazamennie. Így is örültünk, hogy eddig elvezetett minket.
Az utolsó tízesen már csak ketten voltunk, illetve néha csatlakoztunk másokhoz is. Mivel mi elõször jártunk a terepen, ezért próbáltuk tartani a lépést azokkal, akik ismerték az utat. Ennek köszönhetõen megint felvettünk egy jó tempót. A talpam elviselhetetlenül fájt, de már nem törõdtem vele.
Az autópálya után kicsit lemaradtunk, az utolsó hegynek már csak ketten vágtunk neki. Nem volt probléma, simán megtaláltuk a jelzéseket. Lesétáltunk Szárligetre. A beton nagyon durván hatott a talpunkra. A cél elõtt újra sziszegtünk egy sort. Úgy jártunk, mint két frissen avatott zombi. Átkeltünk a vasúti síneken, és végre becsoszoghattunk az iskolába, a célba. Már világos volt, 4 múlt 10 perccel. Kereken 21 óra.
Igaz, még nem sok túrán vettem részt, de messze ez volt a legnehezebb. Álmomban sem gondoltam volna, hogy nem a kilométerekkel, hanem a hõség ellen kell küzdenem. Mi legyen a további K100 sorsa? Két lehetõségem van: vagy nem indulok a túrán 25 fok felett, vagy 12 hónap alatt kitalálom, hogyan védekezzek az extrém meleg ellen.
Végül pedig köszönet qvic-nak a türelméért, a biztatásért, a túravezetésért, nélküle nem biztos, hogy sikerült volna. Köszönet a rendezõknek, a depósoknak, a túratársaknak. Illetve gratulálok minden teljesítõnek, kemény volt, de azért jót szórakoztunk. :)
Milyen egy jó Kinizsi?
- hõségtõl aszfaltmegolvadós és agyvízfelforralós
- még az elején feladós és csendben hazasunnyogós (Én itt sem voltam! Mi az a Kinizsi?)
- fél távnál kinyiffanós és jövõ héten eltemetõs
- tokodi pincéknél borozgatós
- elsõ teljesítõs :)
(piedcat és qvic)
|
