Szent Orbán 30
2009.05.23.
Bazsival neveztünk be a túrára. Kíváncsian vártuk a terepviszonyokat, mivel elõzõ este óriási vihar tombolt a vidéken. Az elõzõ napi itéletidõrõl árulkodott az is, hogy Zalakaros felé közeledve, több helyen sárfolyamok öntötték el az úttestet, lelassítva ezáltal az autók haladását. Végül is 8 óra 25 perckor rajtoltunk el a zalakarosi Kertmoziból. Eleinte szalagok jelezték útunkat, mely szebbnél szebb villák és üdülõházak között vezetett. Egy jó kilométer megtétele után elértük az erdõ szélét és elhagyva az utolsó házakat, befordultunk az erdõbe a K jelzésen.
(Zalakaros: Elsõ írásos említése 1254-bõl való, Korus néven. Temploma 1430-ban épült fel. A török idõkben mind a törökök, mind a végvári katonák sanyargatták az itt élõket, ezért a lakosság szinte teljesen kipusztult. A XVIII. sz.-ban mezõvárosi rangja volt. 1962-ben termálvízet találtak a településen, 1965-ben megnyílt a gyógyfürdõ. A fürdõnek köszönhetõen óriási fejlõdésnek indult, 1997-ben városi rangot kapott. Lakosságszám: 1748 fõ.)
Az erdei út az elõzõ napi esõ miatt néhol sáros és csúszos volt, de az igazat megvallva, rosszabbra számítottunk. Az elsõ ellenõrzõ pontot hamar elértük, a pontõr az erdõ szélében várta a túrázókat. Árnyékban volt, a Nap nem sütött rá, de hadakoznia kellett a szúnyogokkal. Útunk szántóföldek között haladt tovább, a zsenge búzakalászok között játszadozott a szél. Az idõ nagyon párás volt, az embernek olyan érzése volt, mintha egy zuhanyzóban lett volna. A szántóföldeket elhagyva újra erdõben jártunk és hamarosan elértünk a második ellenõrzõ ponthoz, a Gesztenye-házhoz. Innentõl ismerõs volt a táj és az útvonal a Thury 30 túráról. A Thury túra nem olyan régen volt, de most teljesen más arcát mutatta meg a táj, azóta zöldbe öltöztek a fák. A Gesztenye-háztól a K+-en folytattuk a menetelést egy tarvágás mellett dél-nyugati irányba. Az erdõs részt elhagyva kiértünk egy frissen boronált szántóföldre, mely a korábban meglévõ útat is maga alá temette, így a szántóföldön lépegettünk. Jobbról látszott az újudvari TV-adó, elõttünk már feltûntek a nagybakónaki hegyi pincék. Az ellenõrzõ pont, ugyanúgy mint a Thury túrán, a haranglábnál volt. A pont után egy kicsi szakaszon mentünk még a K+-en, majd a Z jelzésre tértünk át. A Thury túrán annak idején, a megadott két lehetõség közül nem ezt a szakaszt választottuk a továbbhaladásra, ezért ez a szakasz most nekünk is új volt. Az út eleinte a Nagybakónakot keleti irányból szegélyezõ domb gerincén haladt és nagyon szép rálátás volt a falura és a Bakónaki-patak völgyére. A gerincrõl fokozatosan ereszkedtünk egyre lejjebb és a templom mellett beértünk a falu fõutcájára. Keresztül mentünk a falun és kapaszkodni kezdtünk a település nyugati oldalán fekvõ domra.
(Nagybakónak: lsd. nevem alatt Thury túra beszámolója.)
A völgyre most nyugat felõl néztünk le és folyamatosan emelkedve, hegyi pincék között haladva értük el a gerincet. Majdnem a legmagasabb ponton, egy hirtelen jobbra fordulással elhagytuk a Z jelzést és a jó öreg kékre váltottunk. Innen újra ismerõs volt az út, ezért ettõl a szakasztól egy kicsivel jobban féltünk, mivel nagyon meredeken vezet le az Eszperantó forrásokhoz. Lassan csúszkálva, botorkálva, de fenékre esés nélkül jutottunk le a forrásokhoz, ahol a negyedik ellenõrzõ pont volt. Kiüresedett palackunkat megtöltöttük vízzel és továbbra is a K jelen haladva, Nagybakónak szélsõ házait érintve észak felé vettük az irányt. Ez szintén ismeretlen szakasz volt számunkra, a Thuryn erre nem jártunk. Az út egy szinte érintetlen, kies környéken vezetett, réten és cserjék között. A völgy madárdaltól volt hangos, a puha, zsenge fû simogatta a lábunkat és tisztára mosta a sáros cipõnket. A völgybõl egy erõteljes jobb kanyarral keleti irányba fordultunk és megmásztuk az elõttünk terpeszkedõ dombocskát. A domb tetejérõl visszafordulva a Dél-Zalai dombság ezernyi zöld színét és hullámát láttuk a lábaink alatt. A domb gerincén folyamatosan észak felé haladva egy csodálatos bükkösbe értünk. Itt megcsodáltuk a napsugarak táncát a falevelek között és a fény játékát a fák törzsein. A széles erdei út egyszercsak gyalogösvénnyé szûkült és jobbról, balról csalánok csiklandozták a lábamat. Bazsi csak mosolygott a nem létezõ bajsza alatt, persze õ nem halásznadrágban volt, mint én. Mielõtt a bokám környékén a vérkeringésem teljesen felpöröghetett volna a csaláncsípésektõl, felértünk a K és K+ elágazásához, a Rockenbauer-kopjafához. Újra ismerõssé vált a táj és egyenesen mentünk tovább a P háromszögön az örömhegyi Postás-kulcsosházhoz. Az ötödik ellenõrzõ ponton lévõ aláírás után, a P háromszögön maradva, szinte lefutottunk az Öröm-hegyrõl. A hegy lábánál elhagytuk az ismert útat és dél-kelet felé fordultunk a Z jelzésen. Erdõben talpaltunk, amit az egyre erõsebben sütõ Nap miatt nem bántunk és hamarosan elértük az utolsó elõtti ellenõrzõ pontot, a Hervaszkútat. Pecsételés után, egy meredek szakaszt legyûrve feljutottunk egy széles erdei útra, ahol több, tanácstalan túratárs kereste a hervaszkúti ellenõrzõ pontot. Kiderült, hogy húsz kilométeres távon vannak, csak azt nem tudtuk eldönteni, hogy hogyan tévedhettek el. Útbaigazítottuk õket és indultunk tovább, mígnem kiértünk az erdõbõl és egy csodálatos búzamezõ szélén álltunk. A mezõt egy alig használt, fûvel benõtt út szelte ketté, mely egyenesen futva mutatta a helyes irányt. Szerintem a túra egyik legszebb szakasza volt ez a szûk kilométer. Körös körül sötétlõ erdõk látszottak a távolban, a búzakalászok zöld tengerként ringatóztak az enyhe szélben, itt-ott egy-egy vöröslõ pipacs karcolta meg a zöld harmóniát. A búzamezõ túloldalán egy házikó bújt meg csendesen a fák között, festõnek való látvány volt. A ház után hamarosan elértünk a zalamerenyei horgásztóhoz, ahonnan már lehetett látni a falu templomának tornyát. Egy-két métert megtettünk és bennt voltunk Zalamerenye központjában. Az utolsó ellenõrzõ pont a templom mellett volt megtalálható, gyors pecsételés és folyadékpótlás után folytattuk a küzdelmet, továbbra is a Z jelen.
(Zalamerenye: A veszprémi káptalan birtoka volt. A településre vonatkozó legkorábbi oklevelek hamisnak bizonyultak. A veszprémi káptalan 1259-ben immunitást kapott a területre IV. Bélától, azaz kivette a zalai ispán joghatósága alól. 1333-ban már Kolon birtokaként említik. Az 1550-es években a káptalan Thury György kanizsai várkapitánynak adta a település gabona-és bortized jövedelmét. 1548-ban és 1566-ban a törökök teljesen elpusztították. A lakosság csak 1690 után, Kanizsa visszafoglalása után tért vissza. 1711-ben pestisjárvány söpört végig a falun, a harminc gazdából csak hat maradt életben. Az 1848-as szabadságharcban a település 15 honvédet adott a honvédzészlóaljaknak. Lakosságszám: 196 fõ.)
A falut elhagyva tarvágások mellett és közepén haladtunk, a jelzések azonban nagyon jól láthatóak voltak, mivel földbe szúrt ágakra voltak felerõsítve. Egy magaslatra felérve, a távolban Badacsony és Szigliget alig látható sziluettjeit lehetett kivenni a párás levegõn keresztül. Újra beérve az erdõbe, egy lassan emelkedõ, mély szekérút következett, mely Zalakaros hegyi pincéinél kötött ki. Innen már aszfaltos úton haladtunk a sárga körön, érintve a zalakarosi kilátót. Felkapaszkodtunk a négyemeletes kilátó legfelsõ emeletére és készítettünk egy-két képet az útókor számára. A kilátó után kb. egy kilométerrel értünk arra a pontra, ahol délelõtt a K jelzésen indultunk. A szalagokat követve visszatértünk az ismerõs házak között a Kertmoziig és 14 óra 15 perckor kaptuk meg a célban a pecsétet elsõként beérve a 30 kilométeresek közül.
Összegzésül: A túra véleményem szerint nagyon szép helyeken halad, a táj csodálatos, sok az erdei út, viszonylag kevés a beton. A nevezési díj 800 Ft volt (a meghirdetett 700-al ellentétben). Ezért a pénzért egy palack félliteres ásványvízet, egy Sport szeletet és egy almát kaptunk, ami a másik túrákhoz képest azért elenyészõ, ráadásul a vízet és az almát a célban, a Sport szeletet hat kilométerrel a vége elõtt adták. Az itiner fekete-fehér, fénymásolt, ennek ellenére eltévedni nem lehet, mert a turista jelek mindenhol tökéletes helyen, jól láthatóan vannak felfestve. A pontõrõk mindenhol tették a dolgukat, köszöntek és aláírtak, nekünk ez így megfelelt, bár lehet, hogy valaki többet várt volna tõlük. |
