Kinizsi 100
Nem volt könnyû hozzáfogni ennek a beszámolónak a megirásához. Huszonkilenc év során ezrek meneteltek a füves-göröngyös-sziklás, idõnkint változó útvonalakon, negyvenezerhez közeledik a csevegõ lapon közzétett, minden részletre kiterjedõ hozzászólások száma. Mit lehet egyáltalán ezekhez hozzátenni? Szerencsére az idõben élünk és ez oly sokszor segit az ellentmondások feloldásában. Az idõ görgeti elénk az új eseményeket és - mint Brachfeld Siegfried mondta - a téma az úton hever, csak fel kell emelni. Mi tehát az újdonság?
29 éves lett a Kinizsi
Mondhat bárki bármit, a Kinizsi ma is virágzik. Lehet, hogy azért, mert még fiatal, csak 29 éves, és hát Balzactól tudjuk, hogy a harmincadik év a fontos valakik életében. Az is megtörténhet, hogy a harmincat negyvenre kell emelni felgyorsult korunkban, vagy éppen leengedni húszra. Ilyen kérdésekre legjobb nem iróasztaltól nyilatkozni, hanem át kell nézni a rengeteg túra statisztikai adatait. Túrák születnek, élnek és meghalnak, lévén, hogy minden túra élõ szervezet.
A Kinizsi azonban él és vonzereje változatlan. Mindig nagy élmény, most is az volt, látni a túrázók Békásmegyertõl felfelé kigyózó, tarka gyöngyszemekbõl fûzött szines szalaghoz hasonló vonulását. Fiatal emberek, akiknek ez a túra a felnõtté válás bizonyitéka, futók, akik a percekért harcolnak, erõs középkorúak, akiknek nem gond a táv biztos végigjárása, és õszülõ egyének, akik még mindig képesek megküzdeni a kiirás feltételeivel. A Kinizsi kvalifikál, minõsit, rangot ad. Lehet róla majd mesélni egymás között, ecsetelve kinek-kinek a saját kalandjait, sikereit, holtpontjait, szenvedéseit és lehet beszámolni a bámuló közönség elõtt nagyszerû tetteinkrõl. A Kinizsi 100 az egészséges, erõs fiatalok beavatási szertartása, amely minõségileg különbözik az egyéb brutális, megalázó "befogadásoktól". A próbatételhez társul az a történeti és társadalmi rang, amelyet ez a rendezvény megszerzett az elmúlt évek során. Vannak hosszabb távú túrák, vannak erõsebb teljesitményt kivánó útvonalak, a Kinizsi mégis maradt az, ami volt: az elsõ hosszútávú, elektronikusan kezelt és feldolgozott teljesitménytúra. Ha még ehhez azt is hozzávesszük, hogy az ország központi, sûrûn lakott részén zajlik, akkor megérthetjük, miért törekszik minden valamire való fiatal arra, hogy legalább egy, százas oklevelet szerezzen.
80 éves lett Göndöcz István
A törekvés nemcsak a fiatalok kiváltsága. Törekszik a nyolcadik évtized "fiatalsága" is, hogy legalább még egyszer végiggyalogoljon a százon. Öreg ember nem gyenge ember. Elsõként Domonkos István lépte át a háromnegyed évszázadot, s ime, befutott a célba és a nyolcvanadik évbe Göndöcz tanár úr. Becsületére válik a Rendezõknek, hogy nem hagyták ki ezt a rendkivüli alkalmat és megörökitették a túrafüzetben is. Emberi, sporttársi gesztus. Mivel most már többen is jönni fognak az idõs fiatalok közül, remény van arra, hogy a teljesitõi csúcséletkor is szolidan emelkedni fog. A teenagerek csodabogárnak tekinthetik ezeket az idõs embereket, a középkorúak már sejtenek valamit a lelkivilágukról, az idõsebbek pedig társat látnak bennük a helytállás terén. Általában úgy vagyunk - ebben a pillanatban belémnyilallott valami és megálltam egy pillanatra. Te, jó Isten, mondtam magamban, hányszor irtam már le ebben a szakaszban, én szerencsétlen, az "öreg-idõs" szót. Béla apróra fog tépni engem. Most azonban már mindegy, nem javitok, lesz, ahogy lesz, de a továbbiakban az öreg helyett a "tapasztalt" szót fogom használni, hacsak szegény, tapasztalt fejem emlékezete ki nem hagy.
Na, folytassuk! Tehát azt akartam irni, hogy a tapasztalatlanok úgy vannak a tapasztaltakkal, mint Arany János ifjai, "Kik, mint gyermek a toronyra, / Oly bámulva, oly szédülve / Néznek a nagy életkorra." Ha szerencséjük van és nem teszik tönkre magukat, akkor majd õk is elmondhatják cselekvésük indokait. A Göndöcz István laudációját iró trió és a szöveget ellenjegyzõ Hegedûs István már tapasztaltnak látszik, mégis szeretnének valamit megtudni arról, hogy hogyan is csinálja a Tanár Úr a dolgait. Erre õ illetékes válaszolni, de a riporter számára tudok inditó anyagot kinálni. Elég sok évvel ezelõtt, a BEAC Maxi kapcsán már kiderült valami. A kiváncsiság, mint ok. Az akkori Magyar Nemzet cikkben (1997. október 29.) Göndöcz István elmondta, hogy elborzadt, amikor egyes tanitványairól megtudta, hogy végigmentek a Maxin. Szörnyû emberkinzásnak tartotta, de - mint matematikushoz illik - bizonyosságra törekedett és elhatározta, hogy saját testével fogja megtapasztalni az elképzelt gyötrelmeket.
Ottragadt - hogy nyersen, de érthetõen fejezzem ki magam. Vajon, hányan voltunk igy a szülõk közül is. Látom a 17 éves Ági lányom imbolygó alakját, amellyel Klettner Zoltán támogatásával felfelé igyekszik a hármashatárhegyi repülõtér lejtõjén. Tudtam, hogy jönni fog, mert az életemben elõször látott Dobos Ákos kitalálta, hogy az erdõszélen ácsorgó egyén valószinüleg vár valakit és azt is megsejtette, hogy kit. Õ akkor Csilla lányával gyalogolt a Maxin. Azóta tart a barátságunk Ákossal, és utána ragadtam én is ott a távon. Szintén kiváncsiságból. "Kiváncsiság bûnnek fele" - mondja Arany. Igaz ez?
Preludium
Jobb latin szót használni, mert igy kevésbé derül fény a túra elõtti tevékenység játék jellegére. Nem sok idõt forditottam korábbi évek Kinizsi-csevegéseinek olvasására, de lenyûgözõ volt az a szellemi sokféleség, amivel a résztvevõk megpróbáltak túljárni - gyakorta túl is jártak - a Tisztelt Rendezõség által elõirt követelményeken. Nekem legjobban egy belga fogorvostól hozott - természetesen francia nyelven irt - alkalmassági igazolás tetszett, amely elég nagy feladatot róhatott a regisztráló személyre. Nem célom a sokkféle trükk leirása - még megbüntetnének érte - a csevegõ rovat azonban él, nyilvános, tanulmányozható. Az idén a xerox bevetésérõl értesültem, továbbá arról, amikor a regisztráló orra elõtt valamilyen vényt lobogtató egyén, a karton megszerzése után, a további érdeklõdés alól kibújva, egyszerûen elrohant. Tessék utánamenni.
Tizenegy Kinizsinél drukkoltam, hogy mi lesz. Szerencsém volt, jó helyre álltam, kedvezõ ellenõrzési módszert fogtam ki. Tavaly rámjött a pedantéria és elmentem az elõnevezésre. Kellemetlen, esõs délután volt, de biztam személyes varázsomban, egyéni és családi ismertségemben, a X-es trikómban. Barátságos mosollyal nyujtottam át a kitöltött lapot, mosolyom azonban lefagyott, amikor a Túra Nagyhatalmú Ura ridegen kérte az orvosi igazolást. Nyöszörgésem hatástalan maradt, pillanatokon belül, az emberek egyenlõségének alapján, az utcán találtam magamat. Walking in the rain.
A papirt megszerezve, a rajtnál circa egy órát álltam sorba Csillaghegyen. Az ácsorgástól fizikailag és mentálisan leromolva tettem meg az elsõ lépéseket a Rókahegy felé. Elhatároztam, hogy ezt a játékot - nem is játék! - meg egyszer nem csinálom meg. Az idén tehát idõben elvonultam a háziorvosomhoz és egy délutánt végigülve megkértem, hogy legyen szives lemásolni a tavalyi papirt 2009-es dátummal. Szerencsére, akkor nem vették el, mint idén. A munka végeztével kifejeztem a hálámat, s hogy ez nem üres beszéd, az abból következik, hogy a doktor igy kiáltott fel: "Isten áldja meg a Kinizsi 100-at". Sapienti sat.
Útleirás
Jó kis hely ez a Békásmegyer. Azt ugyan nem tudom, hogy mi van a gimnázium épületében, kinn azonban elég tágas a térség a mozgásra. Technikailag jó a választás, mert nem kell keresztezni a forgalmas utat illetve a HÉV sineit. A rajthelyen gyorsan megtörtént az ellenõrzés és megkaptuk az elõnevezéskor még nyomdában lévõ túrafüzetet és mehettünk.
7:30
Elindultam. Újdonság volt a széles utca, a futók nem panaszkodhattak, hogy tipródni kell az egy ember szélességû rókahegyi ösvényen, itt nagyon jól kialakulhatott a sorrend. A karaván szinességét már emlitettem, ezen kivül nincs mondanivalóm a sokszor bejárt ösvényrõl. Az elsõ észrevételem a csobánkai Sumica kempingre (volt más neve is) vonatkozik, ahol kezdõdik valami, mert földmunka nyoma látható a szép, ligetes területen. A kitett tábla arról tudósit, hogy itt családi wellness szálloda készül. Nagyszerû - gondoltam - ma már wellness nélkül frászt sem ér egy létesitmény, de hogy ebben a jóléti keretben mit fog kapni a kedves vendég, az egyelõre a tervezõk titka. Menjünk is sietve tovább. Ebben a pillanatban a wellness az egyeseket kisérõ autókban testesül meg. Túránk során - a megtett kilométerek számával arányosan - mi is nyilatkozhatunk közérzetünk kellemes voltáról, a vélemények egyre nagyobb szórást fognak mutatni. Most le kell tudni egy unalmas szakaszt a Hosszúhegy aljáig. Egyetlen örömünk a jobb oldalra nyiló szép kilátás, és balra az újabban misztikus tulajdonságokkal felruházott Ziribár hegy, amelyre, néhány éve, Sváb László téli teljesitménytúrája vitt fel bennünket. A szentkúti leágazás után, fegyelmezett túrázó módjára, a Z jelzésen maradva, le szoktam menni az erdei ösvényre. Kiméli a lábat is. Ezután kezdõdik az emelkedõ a gerincig, amit csak azért emlitek, mert a fenn lévõ ellenõrzõ pontban Varró Lidia - "Ott van a családod" kiáltással - a százas asztalhoz küldött, ahol József fiam és Márk unokám kezelte a bélyegzõt.
10:15
Egy banán után tovább megyek. A szántói nyereg felé haladva megállapitom, hogy az erdészeti út jobb oldalán levágták az erdõt, a tulajdonos eladja a fát. A magántulajdont akkor észleltük elõször, amikor, pár éve, a Téry 50-en, a somhegyi kulcsosházhoz igyekezve, felhivták a figyelmünket a szalagozás gondos követésére.
A Téry hamar le is mondott a kulcsosház használatáról, s ettõl nemcsak az útvonal lett egyszerûbb, hanem a szentkereszti étkeztetés is. A szántói nyeregben nem voltak autós kereskedõk, pénzünk megmaradt. Volt viszont, ha jól emlékszem, három mobil WC. Európában vagyunk.
Irány a Szent László-kúpja. A tapasztaltak tudják, hol lehet eltérni Simon halála felé és csendben be is olvadnak a fák közé. Aki sokszor járt erre és praktikus elméjû, az lemond a szép kilátásról a nyerhetõ néhány percért. Ezután, persze, nem is a Kinizsi kiirását teljesiti. A kúpnál pihenni és ábrándozni lehet, majd ismét mód nyilik a találékony közlekedés megvalósitására. A fürge és jó térdû emberek itt kezdik el erodálni a hegyoldalt, magyarul: itt kezdik átvágni az unalmas szerpentineket. Ennek elkerülésére nem egy intelem hangzott már el, dehát körülbelül annyi hatása lehet, mint az autósokat figyelmeztetni a szabályos közlekedésre. Valamelyik csevegésbõl úgy értesültem, hogy nem régen Csanya foglalt helyet egy kempingszéken, hogy a szabályos útvonal követésére ösztönözze a dinamikus embereket. Joghatósága nem lévén, nem tudom, hogy a lelkiismeretek felrázásán túl mire jutott és azt sem tudom, hogy a felzaklatott lelkiismeretek - if any - mily hamar jutottak nyugvópontra. A helyzet azonban hirtelen drámaivá vált.
Szakmai ártalom folytán, a kúp utáni hosszú szakasz végén, számolni kezdtem az átvágó, röviditõ ösvényeket. Jelentem, hogy hat, azaz 6 van belõlük, a menetirány szerinti utolsó, vagy utolsó elõtti - (a fejem nem káptalan) - különösen markáns árokká vált az idõk során. Még egy pár jó zivatar és csatorna lesz belõle. Nem tudom, ez járt-e Kovalik András fejében, én mindenesetre megtorpantam, amikor az elsõ balforduló után majdnem beleütköztem a földön ülõ narancstrikós Úrba, aki nem volt más, mint éppen Õ. Szivesen kezdeményeztem volna eszmecserét, erre azonban nem nyilt alkalom, mert András éppen azzal volt elfoglalva, hogy egy röviditõ sporttárs kartonjára irjon valamit. Nem tudom, mit irt, azt sem, hogy történt-e valami, nem vagyok hatóság, a magam fegyelmezésével foglalkozom. Csanya viszont érezze megdicsõülve önmagát, hogy a No. 1 teljesitménytúra No. 1 embere folytatta az általa megkezdett rendszabályozást.
12:36
Megérkeztem a Pilis-nyeregbe. A szin a szokásos: az emberek állnak, ülnek, fekszenek, fogyasztanak. Én is iszom kétszer három deci almalevet, eszem egy kiflit, aztán megyek tovább. Valahogy únott hangulat vett erõt rajtam, nem nagyon érdekelt a világ. Amint a traktorok által korábban összevagdalt útat róttam, egy köpenyes, kalapos nõ elõzött meg. Nem volt rajtam szemüveg - olcsó kifogás - delirium kerithetett hatalmába, süket is lehettem, mert amikor a Mátrabérc teljesitéséhez gratulált, közömbösen mormoltam köszönetet. Több szó nem esett, vagy nem fogtam fel. Elhagyott engem, s akkor, amikor már majdnem száz méterre járt, szivdobogást kaptam. Az alakban, távolról, Részegh Annát véltem felismerni. Iszonyú érzés volt, mintha az ember a testvérén nézett volna keresztül. Mit fogok mondani? De hiszen Csóka Géza azt mondta, hogy õ nincs itt! A kétely és bizonyosság között ingadozva érkeztem le Kesztölcre. Anna már elment - mondta az engem ellenõrzõ Márk a sarki sörözõnél, betetézve lelki nyomoromat.
Ha az ember nyomorba kerül, legjobb munkába, esetünkben a Dorog felé vivõ akácerdõ homokos útjába temetkezni. Az idõleges feledést segiti az útvonal célszerû módósitása, illetve visszamódositása a Dorogon átvivõ utcákra. Ott ugyanis egy fedett teraszos vendéglõ található, amelynek padján már sokszor ültem, ettem, ittam. El is mondtam ebbéli örömömet a csapos nõnek, remélve, hogy még jövõre is találkozunk. Kissé imbolyogva jártam az utcán, mert az elõzetes tájékoztatás szerint ellenõrzés lehet a sorompónál. Néztem, nincs-e valakin narancsszinû trikó, de nem volt és a többiek sem találtak semmit. Igy aztán rátértem a Csolnoki-útra és hamar meggyõzõdhettem arról, hogy vége az ásványvizesek nagylelkûségének, a termék be van vezetve, nincs többé ingyen osztogatás. Fel tehát a Getére! Az út változatlan, a meleg is a szokásos, lehet talpalni a csúcs felé.
16:20
Gete. Nyárspolgári idõ, megfelel. Egy banán, pár szelet felvágott elég. Hozzákezdek a leereszkedéshez. Útközben Mezei tanár úrra emlékezem, aki néhány téllel ezelõtt izomszakadást szenvedett ezen a részen. Egy ideig emlékeztetõ felirat is volt valamelyik fa törzsén. Az izmok összeforrtak, a tábla eltünt, s ha ma "Mezei haláláról" beszélünk, akkor a lenti horgásztó utáni kellemetlen, homokos emelkedõre gondolunk, amelynek õ adta ezt a nevet. A lejtõn, majd a tetõn, kétszer is megszólitok egy ifjú hölgyet, aki szandálban igyekszik elõre. Nekem ez nagy varázslat, már a Mályvádon sem hagyott nyugodni, hogyan lehet hosszú távú túrát tenni ilyen lábbelivel. A Kinizsi meg éppen duplája a Mályvádnak! Dehát lehet, sõt egyenesen hasznos a speciális szandál, mert megóvja a körmöket a leeséstõl. Ha igy van, akkor jó dolog, tudom értékelni, mert már elég sok körmömtõl vettem búcsút életemben.
Közjáték : The right man on the right place
Egyéb helyen már emlitettem József fiam embermentõ szórakozását a hosszútávú túrákon. Jelen esetben, túl Mezei halálán, lazitva mendegéltem a hegytetõn a Hegyeskõ felé. Az idén - sajnos - nem lesz csoportkép Csóka Gézáról, Koltay Károlyról és szerénységemrõl. Koltay biztos elõl van, Csóka - a maga mániákus idõbeosztását követve - valahol mögöttem jön, szóval vége a csoportmosolynak. De mit látok? Egy szivemhez nõtt túratársamat értem utól a hegyeskõi gerincen. Mi van - kérdem? Fáj a torkom, nem vagyok jól, nem tudom, hogyan tudok kiszállni - válaszol. Óh, annál mi sem könnyebb - közöltem - az engem ellenõrzõ családi páros - a hosszúhegyi bélyegzéssel végezve - itt lesz a tokodi pincéknél. Autóval negyedóra sem kell Dorogig, onnan pedig óránkint mennek a zónázó vonatok Pestre. Igy is történt, az autó jó fél óra múlva már gurult a vasútállomás felé. Tanulságként annyit emlitek csak meg, hogy a betonozás nem a legszerencsésebb felkészülés a hosszú túrákra. Nem vagyok hivatásos edzõ, de mint a kerti munkákat idõnkint vadul végzõ ember rájöttem, hogy a különféle sportokhoz különbözõ edzésre van szükség. Annak idején Papp Laci a Szabadsághegyre vitte fát vágni öklözõ tanitványait és ez hasznos volt nekik. Mások betont véstek kalapáccsal, az is megfelelt. A hegyek-dombok megmászására viszont lábunkat kell bejáratni. Elnézést, hogy megemlitettem ezt a magától értetõdõ dolgot, de gondot szokott okozni, ha idõnkint elfelejtkezünk a magától értetõdõ szabályokról.
Folytatás
A kellõ idõben kellõ helyen lévõ autósok eltávoztával - Márk elõzetes tudósitása után - odavonultam a bõség asztalához. A tokodiak az idén is kitettek magukért. A pincék elõtt ott a sátor, benne szilárd és folyékony táplálék. Az emberek különféle testhelyzetben veszik magukhoz az energiát. Idei ujdonság, hogy mindenki kap egy Túró Rudit is. (Az ügyesebbek lehet, hogy többet.) Éljen a Polgármester Úr! - kiáltottam, de egy magánszemély felvilágositott, hogy itt nem intézményes, hanem polgári tevékenység zajlik. Akkor is éljen - mondtam - õt kell küldeni az EU parlamentbe. Félõ azonban, hogy szenzációs javaslatom késõn hangzott el. Bár alkoholos italokat nem kaptunk, Mezei tanár úr lendületbe jött és titkolt katonai rangjához illõen tett jelentést felettesének, Sebõk doktornak. A titok nem maradt rejtve, mert Csóka fotográfus több képben rögzitette ezt a fontos eseményt. Ezután Mezei eltünt, én valószinûleg túlságosan belemélyedtem a társadalmi életbe, mert nem vettem észre a távozását.
Ami késik, nem múlik. Viszonylag hamar felértem a Kõsziklára és a platón balra fordulva mit látok? Mezei tanár úr - az egykori kakaós plakáthoz illõ testhelyzetben - egy egész üveg ásványvizet tölt magába. Haha, ez aztán a zsánerkép! - gondoltam. Ha az Ásitó inas festõje volnék, nagyszerû pillanatfelvétel kerekedne ki ebbõl a jelenetbõl. Képességem hiján azonban a világ szegényebb marad egy alkotással. Lefelé menve, önzõ módon kicsit megugrottam, mert szeretek kocogni a jó lejtésû mélyúton - persze csak száraz idõben.
18:30
Mogyorósbánya. Mint látható van egy óra elõnyöm, amely a második szakaszon tovább növelhetõ, hiszen túl vagyunk a nagyobb emelkedõkön. Bõséges folyadékfelvétel következik. Jocóék már megjöttek Dorogról, pár perc múlva itt van Mezei tanár úr is, aki közli, hogy korábban találkozott valakivel, aki jól ismer engem. Itt kell lenni neki is. Nem kell sokáig várakozni. Miközben a teraszon iszom az egy pohár izomlazitó sört, Bisztrai Gyuri csap a vállamra. Szenzációs. Negyven éve vagyunk barátok, de sohasem találkoztunk teljesitménytúrán. Nagy esemény, fele sem tréfa. Két debreceni társával gyalogolt idáig, folyik a beszélgetés, az ellenõreim is bekapcsolódnak. A témát nem mondom, mert nem akarok regényt irni, ráadásul nem tudom megspórolni a Bányahegyig tartó, általában érdektelen, csak egy ideig nyiló medvehagymával illatositott út leirását.
Kellõen feljavulva megyünk felfelé a kissé kellemetlen köves emelkedõn, majd jobbra fordulunk, aztán balra, majd ismét jobbra és megkezdjük a mászást az Öreg-kõhöz. Nem újdonság az út, de jön a meglepetés: a fenn lévõ pihenõben valóságos, élõ ellenõrök vártak minket.
19:33
Öreg-kõ. Tavaly nem volt itt senki, illetve a szentkúti forrásnál ült Kovalik András, bár nem tudom, mennyi ideig. Most azonban itt volt az újabb csapda a kispistázók leleplezésére, vagy a feledékenyek felrázására. Mint jeleztem, önmagam fegyelmezésével törõdöm és nem foglalkozom mások dolgaival, dehát a kiirást illik betartani. A rutin tud itt - szándékunk ellenére - bajt okozni. Ha anélkül vágunk neki a menetelésnek, hogy megnéznénk - legalább futólag - a kiirást, akkor jól kitolhatunk magunkkal. Én sem vagyok kivétel. Egy bejáratott Pilisi Trapp-on nem mentem oda a Vaskapu turistaházhoz, ugy sem mûködik benne semmi, hanem odaérve, rögtön jobbra fordultam és élvezve a jó lejtõt, lefutottam a Sipoló-hegyi kempingbe, hiszen "mindig ott szokott lenni a cél". A kemping kongott az ürességtõl, a büfés közölte, hogy ott nincs semmi cél. Megfagyott bennem a vér, nem azért, mert vissza kellett mászni a hegytetõre - böven volt idõm - hanem azért, mert félrevezettem egy túratársat, aki elõször járt erre. Mint az õrült rohantam vissza és messzirõl integettem a domboldalon, hogy álljon meg. Mert - ugyebár a cél - speciel - éppen a turistaház teraszán volt. Igy tehát most, az Öreg-kõtõl lefelé ereszkedve, nem elemeztem a keserû arccal velem szemben igyekvõk tudatát vagy tudattalanát, inkább bátoritottam õket, hogy nem kell sokat menni a pecsétig. Azért elég strapás dolog feljönni a Szentkúttól az Öreg-kõig, elsõsorban lelkileg. Legalább megtudják az emberek, hogy be kell tartani a kiirást - mondta a szentkútnál ismét feltûnt Kovalik András.
Következik a szalézi szerzetesek által vezetett meditációs centrum, Don Bosco kollégium (pár évtizedig a dorogi bányákban dolgozó rabok otthona), idõsek háza - mindez felujitott vagy frissen emelt épületekben, hatalmas park. Elmegyünk a korábbi börtön elõtt, majd országút, erdõ következik. A Bika-völgyben kisérõ autók parkolnak, egy fekvõ résztvevõt masszirozással erõsitenek. Vaskapu, Pusztamarót, gerecsei egyházi üdülõ, a medvehagyma most fékezetten illatozik. Beesteledett, de ez közömbös számomra. Késõbb indultam, ha korábban sötétedik, reggel majd hamarább hajnalodik. Nincs jelentõsége a fényviszonyoknak. Az úton végig kell menni. Figyelem, mikor jön a Schandl-hárs, utána hamarosan kiérünk a bükkerdõbõl és a kellemetlen, köves útról betérünk balra, Bányahegy felé. Évek multán lombosabb a világ, de ha figyelünk, nem tévedünk sokat. Az elbambulókat a K+ megjelenése észhez tériti. Várjuk a szemben feltûnõ fényeket. Az ott már Bányahegy, a túra forgalmas központja.
23:20
Bányahegy. "Doktor, elégeti a nyelvét" - [kiáltottak a társai] - "Olyan nincs" - felelé [Clawbonny doktor]. "Tudják meg, hogy én a feketekávét +55 Celsius fok melegen iszom." (Verne: Hatteras kapitány, 2. rész, IX. fejezet) Jó lenne, ha az ellenõrzõ bélyegzés elintézése után, nekünk is ilyen problémánk lenne a kapott teával, de legyünk türelmesek, sokszáz embernek forró teát késziteni nem egyszerû dolog. Itt és Koldusszálláson már hûvös van, volt olyan Kinizsi, amikor ez utóbbinál csattogtak a fogaim, úgy rázott a hideg. A forró tea vagy gépleves nagy áldás a közérzet szempontjából. Szerencsére nem az északi sark közelében járunk, hõt fejleszteni - bár rossz hatásfokkal - mechanikai munka segitségével is lehet. Aki fázik, ugráljon vagy sietve menjen tovább. Valamit eszik az ember, egy kis társadalmi életet is él az ottlévõkkel és a beérkezõkkel aztán - illõ módon - éjfél elõtt továbbindul a vértestolnai út felé. Szint nincs, az egy elágazást gondosan jelezték. A korábbi tarvágáson növekvésnek indult vegetáció azonban eléggé megkeseriti az életünket. Mintha falban mennénk, neki kell menni a bokroknak. Szerencsére mindig megérezzük a jó utat, ha mással nem, akkor a lábunkkal, mivel a földre lelátni nem lehet. E rémes szakasznak az az érdekessége, hogy egyetlen kullancsot sem szedtem fel. Végre jön a létra, kimászhatunk a rétre és megcélozhatjuk a bal felsõ sarkot.
Sokféle módon jutottam már el a vértestolnai országúthoz. Leginkább azt szerettem, amikor toronyiránt vágtunk át a legelõn és jó érzékkel követtük elõdeink csapását a fûben. Egyszer volt nagyon kellemetlen, amikor az egyik kisérõ autó azt hitte, hogy segit azzal, ha felgyújtja a reflektorát. Majd megvakultunk, amig a circa egykilometeres utat fénnyel szemben megtettük, ráadásul a fûben lévõ csapást is alig lehetett kivenni. Hiába lengettem a lámpámat, hogy hagyja abba, nem értette. Az utolsó árkon átvergõdve kellett a derék autóst felvilágositani, hogy az országúton is tompitottra vesszük a világitást és elég lett volna a helyzetjelzõt bekapcsolni. Ennek a mezei átvágásnak a lámpák gyöngysor módjára kanyargó sora adta a romantikáját. A szemlélõdésnek a birkalegelõ villanypásztorral bekeritése vetett véget. Mivel nem tudtam, hogy kerités következik, már kész helyzetbe kerültem. Valahogy átvergõdtem a drótokon, hogy el se szakadjanak, meg én se kapjak sokat a kellemetlen áramütésekbõl. Most tehát elhatároztam, hogy szabályos leszek és létrázni fogok a K jelzés mentén. Elhatározásomhoz az is hozzájárult, hogy a csevegõ bejegyzéseit olvasva azt is el tudtam képzelni, hogy valamelyik létránál ellenõr lesz és aki nem kap jelölést, búcsúzhat a teljesitéstõl. Ilymódon megfélemlitve, átmásztam mind a három létrán és egészen szabályosan jutottam el az országútra. Ott Jocó és Márk fogadott és megállapodtunk, hogy már csak a célban fogunk találkozni. Innen sima az út, pontosabban azt várom, amikor a vascsövekbõl szerkesztett "kapu" után megkezdõdik a zúzottkõ, ami jelzi, hogy közeledünk Koldusszálláshoz. A békabrekegés ezuttal elmaradt, mert az ellenõrzõ pontot feljebb hozták az erdõszélre.
2:10
Kicsit nehezen olvasható a derék pontõr beirása, de valószinúleg ennyi volt az idõ. Barátságos fogadtatás és elég hûvös tea. Nem panaszkodom, csak rögzitem a tényt. Nincs ok ácsorgásra, megyek tovább a S jelzésen. Elõször lapos az út, s bár az emelkedõ általában kellemetlen, mégis, alig várom már azt a szakaszt, ahol kanyargó lámpafûzér jelzi az út hasonló alakulását. A kisréti vadászház után elég unalmas az élet, csak az óv meg az álmosságtól, hogy a lámpával pásztázom a bal oldalt, aholis le kell térni a völgybe, hogy majd újból visszaemelkedhessünk oda, ahova - kispistázással - szinte szintben eljuthattunk volna. Az igaz - és ezt az érzékeny talpú kispistázóktól tudom -, hogy fenn maradva, túl sok kõ gyötri a szegény gyaloglók lábait. A S-n jó a talaj, csak arra kell vigyázni, hogy lenn jókor forduljunk jobbfelé, mivel eléggé eldugott az irányváltás jelölése. Szépen visszaemelkedünk és amikor már végre fenn vagyunk, akkor jó hosszúnak tûnõ monoton, köves erdészeti úton kell végigmenni. Ezen a részen többeknek elfogy a lelkiereje, s mivel nem ismerik elõre az utat, itt szoktak leülni az árokszélre a regenerálódás reményében. Tavalyhoz képest többen voltak, aki pár száz méterre álltak le az igéret földjétõl. Az utat ismerõk nagyon várják, hogy kezdõdjék az enyhe ereszkedõvel kombinált nagy U-kanyar. Azon túljutva és enyhén jobbfelé kanyarodva azt figyeljük, hogy mikor érkezik meg balról, alulról a másik út. Ott ugyanis lehet már derékszögben jobbra fordulni, és két-háromszáz méter után befutni a baji vadászházhoz, az utolsó ellenõrzõ pontra.
4:35
Megérkeztem és még három órám van bõ 7 kilométerre. Bélyegzés után - lehet, hogy fegyelmezetlenül - hanyatt fekszem a füvön néhány percig, ami nem feltétlenül jó az izzadt deréknak. Ezért, vagy nem ezért, el is kezd kellemetlenkedik a karosszériám. Szépen kihúzom magam, hogy jó tartásom legyen és fékezett mozgással haladok lefelé. Ilyen már volt az életemben, igyekszem alkalmazni a lehetséges, tabletta vagy kenõcs nélküli terápiát. Jót iszom Baj közepén a nyomós kútból, egyengetem is magam, igy egy pár perces megállással el is jutok a tatai táborig.
6:40
Nem délcegen, de mankó használata nélkül tudom átvenni az emléklapot. Pár perc múlva beér Bisztrai Gyuri, akivel együtt voltunk a baji erdészháznál, de eltûnt valahová és itt van Mezei tanár úr is, meg Sebõk doktor, gondos feleségével együtt. Jocó és Márk vagy alszik, vagy járkál valahol. Miközben a levest kanalazzuk, a minket figyelõ Nagy Csóka Testvér fényképeket készit rólunk. Éppen, hogy elkezdtünk enni, még a kalapot sem vettem le a fejemrõl, ami elég illetlen dolog, de a fotográfust a nyers tények érdeklik, nem foglalkozik azzal, hogy rendesen beállitsa a megörökitendõ személyt. Csóka ridegségéhez képest meleg emberi figyelmességet jelentett balogheva. ("pontosan" irandó) ajándéka: forró feketekávé, habbal. Megjelennek hiányzó családtagjaim is, rendezzük sorainkat és hazaindulunk.
Rövid öszefoglaló.
Minden szempontból jó túra volt. Jó rendezés, kifogástalan talaj, kicsit meleg idõ, ami egyeseket kifáraszthatott. Többen álltak meg pihenni, mint tavaly. Hogy engem minek néztek, az majd kiderül. Talán õsszel, Solymár Éva pontõr fog érdeklõdni dolgaim felõl a Csóványoson, ha minden rendben megy. Lehet, hogy Farkas Vali is ott lesz? Az utóbbi idõben azt vettem észre, hogy többen láttak, mintsem gondoltam volna. Igen, a túrák nyilvánosak és a hirek szabadon áramlanak. Valakik mindig emlékeznek valakikre. Mivel mi mindig egy úton indulunk el és nem egy másikon, azért nem is gondolja rólunk senki, hogy egymásnak idegenek vagyunk.
A túrán részvétel feltételeit a Rendezõség határozza meg. Aki nem ért velük egyet, az nem áll rajthoz. Hideg fejjel és hosszabb idõ után mégis megkérdem, szükség van-e az orvosi igazolásra. Nem tudok olyan balesetrõl, amely elõzetes, elégtelen fizikai állapot miatt következett volna be. Olyan megtörtént, hogy a mögöttem jövõ sporttársat mentõautóval kellett kórházba vinni, mert kifordult a bokája. Más túrán az idén is volt kulccsontörés, korábban karkifordulás, de ugyebár, az elõzetes orvosi szemle ez ellen nem használ. Szomorú dolog, hogy emliteni lehet Kolonics György esetét, pedig a kiváló sportember biztosan szeme elõtt volt az orvosoknak. Errõl ennyit, mondom, nem lázadok, csak - a döntéstõl függetlenül - javaslom a kérdés újbóli megfontolását.
Nosztalgia
De jó volt olvasni a statisztikát a következõ hét elsõ napjain! Les beaux jours sont passés, hein? A Kinizsi egykor élenjárt a tájékoztatásban. Nem akarok túl sokat hasonlitgatni, de a Mátra 115 grafikus menetrendje azt mutatja, hogy a fejlõdés nem áll meg. A Kinizsi érdemei, persze, nem hervadnak el. A nemhivatalos honlapból is lehet hivatalos, ha egy lelkes ember elvégzi a kellõ kiegészitést. Addig is, köszönjük mindazt, amit a teljesitménytúrázásért eddig tett.
|
