KINIZSI 100 2005
"Nincs hosszú beszámoló, csak rövid képernyõ." Úgy legyen. Igaz, hogy ezt nem nekem írta SK, de úgy érzem, meg kell tennem, amit a nevem becsülete megkíván, azaz írni egy kiadós beszámolót.
"Hosszú lépés":
Mielõtt a hétvégi 100-as részleteit elhomályosítaná az emlékezet töredezettsége, nekilátok, és gondolatban újra végigdöcögök a távon.
A felkészülés – a képességeimhez képest - jól sikerült, több távon egyéni legjobbamhoz közelit mentem, vagy azt megjavítottam: Mátrabérc 8:08 (7:52), Gerecse 50 4:43, Visegrád Maraton 3:23 (3:17), Karancs 50 5:25. Úgy éreztem, hogy megtaláltam a harmóniát a futásomban, a hegyek szinte felszippantanak, az anyagcserém erõs, motivált vagyok. Két, éppen csak 14 órán belüli K100-zal a tarsolyomban úgy éreztem, valami több kell. Életem futását akartam. A terv merész volt: 11:55 (4 perc vésztarcsit benn hagytam). A fejemben valahol 13 óra és 12,5 között tudtam elhinni, hogy meglehet, de úgy gondoltam „Aki mer…” A hírek a kánikuláról kissé megrengettek, de úgy éreztem, hogy nem lesz nagy baj, csak piszok kemény lesz. Már láttam magamat, ahogy a bõröm ég, a fejemrõl patakokban folyik a víz, a forróság körülvesz, s szinte lázas-önkívületben küzdök. Már vártam, hogy a pincéknél nyakon zúdítson a hideg kútvíz, hogy Mogyorósbányán a lábamat a kéknyomós alá tartva felszívjam magam. Tudtam, hogy a csatában sokan el fognak hullani, s ez még nagyobb erõt kell, hogy adjon. Elõzõ napokban az izgalom már a tetõfokra hágott, átragadt feleségemre is, aki a depózást vállalta. Minden szabad percemben az itinert tanulmányoztam, s kondicionáltam magam a nagy futásra. Már nem múlt el éjszaka Kinizsis álom nélkül, mikor végre eljött a nap. Ébresztõóra nélkül ébredtem, s jót mosolyogtam, amikor a kb. 1 éve beállított emlékeztetõ a telefonomról a „Hajrá Kinizsi!” üzenetet hozta reggel 5-kor.
Hajrá!!!!
Csillaghegy felé tartva izgatottan figyelem az utcán, vajon ki jön még a rajtba. A nevezésnél aztán egymás figyelgetése, ki fogja nyomni? Lesz olyan, akinek hasonló a ritmusa? Egy ismerõs túrázóval is összefutok, ez mindig jól esik. Indulás elõtt telefonálok a feleségemnek, hogy indíthatja a stoppert, mert rajtolok. Õ már Csobánkán vár.
RAJT!
Biztos hülyének néznek, hogy elkezdek futni, de nem egyedül teszem Egy igen erõsnek tûnõ „érett korú” futó mindjárt le is elõz. Irigykedve nézem könnyed mozgását, és figyelek, nehogy elragadjon a tempója. Õ azonban lassít, úgyhogy együtt futunk, beszélgetni kezdünk. 13:15 a legjobbja, derül ki a szavaiból, s most jobbat tervez. Ideális gondolom magamban, ezt meg kell csípni. Közben az Ürömi mûút után az órámra nézek 19p: Jézus! Gyors! Megyünk tovább. A Kevély felé elõbb Õ aztán én megyek elõl: jusson mindenkinek egy kis pókhálózás. Az utolsó sziklás emelkedõben gyalogra vált vissza a túratársam - innen már nem látom többet. A csúcson az órámra nézek: 43 perc Jaj! Ez tudom, hogy erõs lesz, de mégsem tudok lassítani, visznek a lábaim. Közben kikerülöm a rolleres srácokat - jó fejek voltak, kíváncsi lennék meddig jutottak. A Csobánkai mûútnál, 1 óránál vagyok, 10 perccel hamarabb az itinernél. A feleségem még nem is vár. Rájövök, hogy jobb lesz, ha mindig elõre rácsörgök, ha a depóhoz közeledek. Mindenesetre jó érzés, hogy már 10 perc tarcsim van. Itt még egyébként számos depó kocsi áll, mindenki szurkol, belülrõl is hajt a lelkesedés. Elkerülnek a rolleresek aztán én, kerülöm el õket – végleg. Hosszúhegy felé szépen haladok, mikor felérek még nincs felállva a pont, kicsit várni kell, míg elõkerül a pecsét, a pecsét nem fog, a pecséthez a párna alig lesz meg. Mindegy, addig is nyújtok, idõm van. Innen már kezd kicsit melegedni az idõ, az ivásra szánt vízbõl kap a tarkóm, karom, arcom is – nagyon finom. Közeledik a 2. Depó a Szántói-nyereg. Leadom a rendelést telefonon: víz, icetea, fürdés. Meg is van, épp csak egy kicsit állok, aztán nyomás tovább: 1:47, 13 perccel az itiner elõtt. Még mindig jól megy, bár a Pilisre felfelé mintha a 2 héttel ezelõtti bejáráson könnyebben ment volna. Most is meglep milyen hosszú ez a szerpentin, de végül egész jó állapotban kerülök be ismét az erdõbe. Újabb locsolgatás a vizes palackból, aztán csúcscsoki, icetea. A Pilis nyeregnél lelkes pontõrök, egy Úr, frissítõvel is kínál, de inkább tépek tovább, élvezem a lendületet. 3:20-szal érkezek a Kesztölci sörözõhöz. Fürdés, palackcsere, indulás tovább. Kezd nyomasztani a táv, félek a Dorogi medence poklától, a Gete becsapós trükkjeitõl, a Mogyorósbányáig tartó kitett „halálzónától”. Nem csalódok. Dorog felé már nehéznek érzem az övtáskát és, még az „erdõ” elõtt leelõz Skulo, ráadásul nemcsak rémisztõ sebességkülönbséggel és gyorsasággal, hanem látványos könnyedséggel. Azzal vígasztalom magam, hogy nincs nála övtáska, de tudom, ha nálam sem lenne, akkor is csak elgáncsolva tudnám tartani vele a lépést. Hiába 2 hete a befutás, megint átver a Gete: amikor a felfelé kocogástól kikészülve meglátom még mennyi, van a csúcsig, megroggyanok. Muszáj belegyalogolni. Aztán 100 méter után felszívom magam és a csúcsra már ismét futva, érek fel. A pontõrök lelkes üdvözlése kissé erõt önt belém, de leérve a pocsolyákhoz ebbõl már semmi nem marad. Szédülök, nem kapok levegõt, a szívem mintha nem is szabályosan verne. Alig sikerül felgyalogolni a homokos kivégzõdombra. Fent a magas „fû”-ben már meg sem próbálok futni. Tömöm magamba a csokit, s a maradék italokat. Dolgozz gyomor! A Hegyeskõ felé aztán újra apró léptû kocogásra váltok, a huplikon idõnként belesétálva. Fentrõl látom, hogy pincék mellett ott van az autó. 5:10-zel állok meg a kútnál, nyomom a nyakamba a kút vizét, zabálom az epret, kicsit leülök. Tudom, hogy elszállt az álom. Úgy számolok: ha okosan csinálom, és mindent kiadok magamból, 13 óra alatt még meglehet. 5:18-cal megyek tovább. Mogyorósbánya felé elhagy Skulo, s bár a faluba még szinte együtt érünk (5:40) úgy érzem, már nem látom többet aznap. Benyomok egy fél liter iceteat, mogyorót, banánt, jégkrémet. A Kakukkban biccentek az üzletvezetõ nõnek, aki lelkes K100 Fan, és topic olvasó. Átveszem a Polgármesteri hivatal oklevelét, aztán irány a kék kút. Le a cipõket, zoknikat, pólót: fürdés, ami belefér. 5:56-tal indulok tovább, ami 6 perccel rosszabb az itinernél, és ami rosszabb, az állapotom határeset. Átváltok túlélõ stílusra, azaz felfelé tömöm magam piával, kajával, lefelé és síkon futok. Hirtelen kezdek összeállni, érzem, hogy így rendben leszek. Péliföldszentkereszt felé kezdem megint élvezni a túrát, bár egy kis csalódottság is van bennem, hogy már nem megy úgy a szekér, mint Kesztölcig. Mégis jobban vagyok, mióta felszabadítottam magam az „önkényes idõterv nyomása alól”. Péliföldszentkeresztnél az erkélyen üldögélõ „nézõkre” pillantva olyan érzésem van, mintha a Monacói F1 pályán (nem)versenyeznék. Az jár a fejemben, hogyan juthat el pont ide, ebbe az idõsek otthonába valaki – hacsak nem minden lakó egykori Kinizsis. Az aszfalton, a meredekebb részen örömmel váltok vissza gyaloglásra. Elõjönnek régebbi Kinizsis emlékek, mint annyi más szakasznál. Az elsõ K100-on, 98-ban itt már igencsak szürkült, most „szerencsére” még „magasról süt le a Nap”. Befordulva az aszfaltról újabb kétségem támad: ugye nem tévesztem el az utat? Szerencsére nem akad kétséges elágazás, ha nehezen is, de jól haladok, s a Bajóti mûúthoz bizakodva érkezem, szinte várom a hullámvasutat Bányahegyig. Nóri mondja, hogy Marci elõnye bõ 10 perc. Lesz az több is, mondom neki, bár kissé féltettem a srácot, mert alig frissített. A mûút utáni emelkedõre úgy emlékszem, hogy nehéz, de végül is nem volt vész. A vezetékek után a tarvágásnál felfelé Marót irányába aztán meglátom magam elõtt a srácot, (kb. 300 m-rel, van elõttem) - ez megnyugtat - talán nem lassultam le olyan vészesen. Maróton aztán Marci kiáll depózni. Frissítõvel kínálnak, de inkább tartom a lendületet. De jó, hogy van depóm! 2003-ban vagy 10 percet vártam itt mire egy büfést elõkerítettem (itt van a korábban már említett „pincebolt”). Ekkor már újra kocogok, s ezt a mérsékelt emelkedõkben is tudom tartani. Egy kismotoros kerül elõ a semmibõl, s mint régi ismerõsnek szurkol nekem – ki lehetett? A kis Gerecse oldalában a sziklás ösvényen megengedek magamnak egy kis szökdécselést felfelé, mondván ez csak ráadás, „a szépség kedvéért”. 2000-ben Sanyi bá tépett el tõlünk itt, amikor Ibivel futottunk együtt. A Gyermeküdülõ felé a korábbi Kinizsin itt beállt vádligörcs emléke kezd kísérteni a combomban, úgyhogy egy gyors Ben-gay masszírozással elejét veszem a tragédiának. Ahogy a kék kereszt elválik a kéktõl Tardos felé, megint kezdek begémberedni, már várom, hogy megint emelkedjen az út, de alig akar. Bányahegyre aztán kb. 8:20-szal érek, bár Mogyorósbánya után már nem nagyon emlékszem a részidõkre, úgyhogy esküdni nem mernék rá. Újra fürdés, frissítés. Teli pakolom az övtáskát (Oscar) és futok tovább. Két félliteres palackom van hátul, de mintha mázsát vinnék. A vizet gyorsan magamra öntöm, a teát meg a belembe küldöm. Így már könnyebb. Nem megy végig a futás a mûútig, pedig a Gerecsén úgy éreztem, hogy ez végig futható szakasz lesz. Folyton azt érzem, hogy valaki jön hátulról. Hátra is nézegetek a létrák tetejérõl, de még senki. De biztosan érzem, hogy a profik már a sarkamban vannak, néha már lépéseket is hallani vélek. Különleges élmény, ahogy egyedül morzsolom a kilométereket Szárliget felé – mégsem magányosan. Szinte tol elõre, az a mögöttem, de velem együtt küzdõ 1500 harcos, aki bevállalta a 100-ast. A mûúthoz közeledve próbálok a kéken menni, de reménytelen a sok keresztbe rakott ág és kivágott fa miatt. A Gerecsén még azt hittem a Kinizsire elhordják – tévedtem. A mûútnál látom meg elõször a zöld Suzukit. Tehát valaki tényleg jön. A depósok nekem is szurkolnak, frissítõvel kínálnak, de tudom, hogy fenn a kanyarban vár rám a feleségem, így nem állok meg. Még mindig piszok meleg van. A szokásos koreográfia: lehajolok, Nóri önti rám a vizet, palackcsere, és nyomás. Viszek egy banánt is magammal, de a futás közben alig akar lemenni, csak majszolom, majszolom. Itt már hûlni szokott a levegõ! Most azonban nem. A fák között sem. Nincs kegyelem. Az erdõ gyönyörû, de a madarak hangos csivitelése sem tudja elvonni a figyelmemet a jobb lábamon lévõ vízhólyagjaimról, amik egyre fájdalmasabbá teszik a lefelé futást. Koldusszálláson aztán ismét a szokásos depózás fürdéssel, de itt a cipõ és zokni is lekerül. Az órámra nézve látom, hogy 9:50-nél járok, azaz hacsak nem lesz valami nagy gáz, mindenképpen 13 óra alatt leszek. Ez megnyugtat, nem sietek. Ekkor halad el mellettünk Future, akit lelkesen bíztatok, bár nem úgy néz ki, mint akinek „gondjai vannak”. Lassan szedelõdzködök, elkocogok a pontig, aztán újra bevetem magam az erdõbe, vagyis inkább besétálok. Tornyó felé meglep milyen sok az emelkedõ, de nem is bánom annyira, legalább a gyaloglások alatt jobban csúszik a csoki és a pia. Tornyónál az utolsó stratégiai jelentõségû depó van, itt van Skulo húga is bringával – ezek szerint Õ is a nyomomban van még. Örülök neki. Vajon az õszes túratársam, akivel a Kevélyre mentünk reggel, utol fog érni? – mélázok, miközben szedem a tappancsaimat. Valahogy a lábaim folyton gyorsabban akarnak menni, mint én. Pedig a kezemet már alig tudom emelni, a vizes nadrágtól kidörzsölõdött combjaim miatt enyhe terpeszben kocogok, és a féloldali vízhólyagok miatt kissé bicegve haladok. A somlyóvári turistaházhoz elég mereven érek le, leülök a fûbe, s miközben Ben-gay-ezem a lábam a pontõrrel beszélgetek néhány szót. Innen még mindig van 2 órám a 13 órás teljesítéshez. Meg kell, legyen! A hátralévõ 12 kilométer hosszú és rövid is egyúttal. Mondhatnám, hogy „innen már csak fáj” de nem nehéz. A kutyás részek felé arra gondolok, hogy Futurrel már biztosan jól laktak, mert nem jönnek elõ. Az utat is szerencsésen követem, pedig eddig minden alkalommal bénáztam itt. Az M1 aluljáró felé még egy újabb bukkanó, amin át kell vergõdni kockás lábaimmal, de ez is megvan. Megcsörgetem, Nórit, hogy jövök, de már Õ is lát. Bíztat, hogy meg lehet a 12:30, mert még csak 12.05-nél vagyok. Hagyománytisztelõen ledobom az övtáskát, utolsókat kortyolok a vízbõl, fürdök, és nekivágok a dicsõségmenetnek. A szembejövõ autókat figyelve arra gondolok, biztosan nem értik miért döcög itt felfelé valaki ronggyá áztatott ruhában, csigalassúsággal, futómozgást majmolva. A feleségem elhajt mellettem, villog, dudál, én visszaintegetek. Megvan! A Szárligeti domb már csak apró kupacocska, amin átugratok, s máris a vasútnál termek. A szalagozás bevinne a célba, de majdnem fölmegyek a felüljáróra, úgy kiabálnak utánam, hogy nem kell. Végigfutok a diadalúton az ismerõs ált. isihez, s Futuréktõl felém viharzó taps közepette állítom meg az órát 12:26-nál. Elmondhatatlanul boldog vagyok, kerek 1,5 órát javítottam rekorddöntõ kánikulában. Nem hagytam benn semmit.
Utószó
Guggolok, nyújtok, miközben készül az oklevél. Aztán viszonzom a gratuláló kézfogást, kitûzõt választok és lerogyok a legközelebbi székre. Leggyengébb pontomnak most a gyomromat érzem, aztán a sajgó vízhólyagjaimat. Pár perc múlva feleségem is elõkerül, gratulálunk egymásnak - depózni sem könnyû. Skulo barátjával, majd Futurékkal beszélgetünk néhány szót, miközben befut Skulo is, aztán még egy futó. Nagyon szeretnék még maradni, kiülni a lépcsõre, várni a beérkezõket, tapsolni. Szeretném minél tovább nyújtani ezt a napot, hiszen évente csak 1x van Kinizsi, s annyi km, szint, hajnali futás, erõfeszítés van benne, ezekben, az órákban, ami megérdemelne még egy kis örömködést itt a célban. De – szerencsére – már vár otthon 2 éves kislányunk, úgyhogy lassan, lassan, egyre kockásabban, szedelõdzködni kezdünk. Megkockáztatok 2 korty meleg teát, és ezzel, azt hiszem a mai nap legnagyobb hibáját, követtem el, hirtelen szédülni kezdek, elönt a forróság, úgy érzem az egész napi frissítés vissza fog jönni. Kievickélek az utcára, mindenkitõl igyekszem elköszönni, de a kocsiig már nem jutok el, hanem 2 autó közé rogyok - igyekezvén egybõl stabil oldalfekvésbe kerülni. Végül a maradék erõmmel befekszem a kocsiba, nyomom magamra a klímát s érzem, ahogy a kimerültség az egész testemre ránehezül. A lábaim végképp elgémberednek, s Pesten már a liftig is kínlódva jutok el. Elhatározom, hogy a Kaisersig szóba sem jöhet újabb (nem) verseny, Kinizsi pedig legfeljebb két év múlva (közben fellelkesült) feleségemmel. Ma arra gondoltam, hogy ha a mostani formát sikerülne konzerválni jövõ tavaszig…
|
