KINIZSI SZÁZAS TÚRABESZÁMOLÓ 2009.05.23-2009.05.24
Táv: 100 km; Szint: 2775 m; Szintidõ: 24 ó.
A hat óra néhányperckor Békásmegyerre érkezõ HÉV-rõl száll le a kis csapatunk, és mintha tudnánk, hogy merre kell menni, lemegyünk az aluljáróba. Nem elõneveztünk, ezért a korai érkezés. A Csobánka téri iskola elõtt alig néhányan állnak csak elõttünk. Még nem engednek be senkit, de a teljesítménytúrák kedves színfoltja, Béla bácsi valahogy bekönyörgi magát. Hatan vagyunk a csapatban, ebbõl négyen már legalább egyszer teljesítettük a százast. Egyik tagunk a negyvenes oklevélre pályázik, és szorgalmi feladatként maga alá szándékozik gyûrni még a Getét is. Eddig még nem depóztunk, de egyik kedves úszótársunk jóvoltából most ezt is kipróbálhatjuk. Óriási könnyebbség, hogy nem kell vízhordó csacsiként végigjárni a távot. Sokáig várunk a rajtnyitásra, és amikor hátranézek megdöbbenek a látványtól, jobban mondva attól, hogy nem látom a sor végét. Mikor kijövünk a nevezõhelyiségbõl, akkor látjuk, hogy majdnem az aluljáróig áll a sor. Szöszmötölés az autónál és irány az idõrajt. A nagy tömeg ellenére semmi perc alatt átjutunk. Sikerül 07:00-ás pecsétet kapni. Ez jó, mert elfelejtettem elindítani a stoppert, s így mégis könnyebb számon tartani az eltelt idõt. Az ellenõrzõlapon csak számozva vannak a bélyegzések helyei, ezért mindig elõ kell kotorni az itinert. Gyorsan megnézem az elsõ két ellenõrzõpontot, (Hosszú-hegy és Pilis-nyereg) aztán gyûrõdésmentes helyre teszem. A gyors átnézésnél azt is észreveszem, hogy sajnos ebbe már nem szerkesztették bele a tavalyi teljesítések statisztikáját, pedig ez mindig nagyon érdekes, és a sikeres teljesítõknek növeli a mellényét. Nem is kell nézni az utcaneveket, a hömpölygõ tömeg után megyünk. Ismerõs az útvonal, mert az OLIMPIAI ÖTPRÓBA 30-asán mentünk már a piros kereszten a Kevélyek felé. Erõsebb flaszteros emelkedõ után jutunk fel a platóra, a piros sávra, ahonnan már látni az Ürömi mûút után, a hegyoldalon felfelé igyekvõket. Kicsit nosztalgiázunk a falépcsõs, fenyveses, Róka-hegyes kezdésrõl, ami az új startpont miatt már a múlté. Nagy a szárazság. A mindig kátyús, mindig sáros út repedtre aszott. Egy forgalmatlan pillanatban átfutunk az ürömi mûúton, és mi is fölfelé vesszük az irányt a durva murvás, össze-vissza erodált úton. Még javában rendezõdnek az erõviszonyok; elfutnak mellettünk, gyalog megelõznek, mi elõzünk (ez a ritkább). Nem idegeskedünk, a tömeg benne van a pakliban, és különben is szép idõ van, semmilyen extrém idõjárási jelenség nincs beígérve. Vége a murvásnak, jobbra betérhetünk az erdõbe egy pár tízméteres szintbeli haladásra, hogy aztán mészköveken és kiálló gyökereken lépcsõzhessünk fel az Ezüst-Kevélyre. Az egyenes szakaszon, a tûlevéllel borított, szélesebb ösvényen alkalom van az elõzésre, érdekes módon most nem akar elmenni senki; majd az egy ember széles, dzsindzsával benõtt ösvényeknél fognak elõretülekedni. A tûlevél-szõnyeg végén jobbra bekukkantok a piros négyzet ösvényére, és bizony látok arra menni embereket. Van aki ilyen tömegben sem átall kispistázni. Mindenesetre számomra rejtély, hogy fent miért nincs ellenõrzõpontja a 100-asnak. Alig fogy el az oxigénadóságom, máris taposhatom tovább a kiálló mészköveket, hogy feljussak a Nagy-Kevélyre. Fent az emberek 99%-a kimegy a szikla szélére pihenni és/vagy kosztolni. Én már lent a sorbaállásnál jóllaktam kínai csirkével, rizzsel és kakaóval, úgyhogy most megyek is tovább a beljebb levõ csapáson. Fényképezni sem fogok, mert nem hoztam magammal gépet, gondolván, hogy úgy kileszek, mint az ólajtó, és nem lesz kedvem fotózni. Itt van a csúcsot jelzõ, rogyadozó fatákolmány, alatta egy infó táblával. Szerencsés esetben csak a táblára fog rárogyni, és nem egy gyanútlan arrajáróra. Már gyengén lejteni kezd az út, ez bíztató. A magyar zászló utáni részen elég durva lesz a lefelé menet. Most nem csúsznak a kövek, de jól meg kell nézni, hogy hova lép az ember, mert a guruló cuccon is nagyot lehet perecelni. A Kevély-nyeregben csak egy pillanatra állok meg szerelvényt igazítani, meg egy párat kortyolni. Közben utolér újsütetû K100-as teljesítésre aspiráló túratársnõnk Vera, akivel együtt megyünk tovább. A kék sávon kocogunk le az erdõn át. Sár természetesen nincs, csak egy vékony réteg tavalyi avar. A csobánkai mûút felé vezetõ murvás úton hétágra süt a nap, elég csak a napszemcsit föltenni, a korai óra miatt sapka még nem kell. A mûút elõtt és után rengeteg depós kocsi áll. Úgy terveztük, hogy itt még beérjük a magunkkal hozott folyadékkal, úgyhogy a hozzánk tartozó kocsit csak a Szántói mûúthoz kértük. Gyönge emelkedõvel elérünk a Szent-kúti elághoz, ahol jobbra lemegy a kék, nekünk viszont a zöld sávon kell egyenesen továbbmenni. A murvás úttal majdnem párhuzamosan, annak jobb oldalán vezet tovább a jelzett út, bent az erdõben. Hülyén érzem magam, mert csak mi megyünk itt, mindenki más a murváson özönlik. Ahogy mi is kiérünk rá, most balra kell bemenni az erdõbe. Ide már mindenki jön, mert fent ellenõrzõpont van. Elég brutál fölfele menni a szétmosott, köves ösvényen. Egy testesebb hölgy kerül elém, megelõzni nincs erõm, de szeretnék nagyobb tempóra kapcsolni. Egy leágazásnál szerencsére megáll fújtatni, és így el tudok húzni mellette. Van egy kis kifli alakú, szívatásként beiktatott ösvény jobbra, amire a jelzés szerint le kéne térni, de több fa rá van gallyazva, így most nyugodtan ki lehet (kell) hagyni. A kifli felsõ csücske már látszik is. Balra fölfele erõsödik az emelkedõ, már lehet várni, hogy mikor érünk a gerincre. Jobbra bekanyarodunk, majd szintben haladunk. A balkéz felé elterülõ tisztásoknál ki lehet tekintgetni a mélyben fekvõ tájra, házakra. Az utolsó tisztásnál van az
1. ellenõrzõpont Hosszú-hegy.
Csak egy pár falat és néhány korty erejéig húzódunk le az ösvényrõl egy árnyas helyre, aztán frissen folytatjuk tovább. Lankás erdei úton veszítünk az elért magasságból; megerõltetés nélkül lehet sietni. Nemsokára megint találkozunk a murvás úttal, amit a Szent-kúti elág után hagytunk el. Ez azt jelenti, hogy közelg a Szántói-nyereg, és a mûúton ott várnak minket az úszótársak a depós kocsival. Két kiürült flakonomba izotóniás port szórok, majd egy másfél literes ásványvizet felbontva felengedem õket. A maradék fél litert benyelem izibe. Sokan gyûltünk itt össze, ezért sietve továbbállok. Bendõmben lötyög a víz, de hamarosan durva emelkedõ következik, majd a Panoráma út jön, amin hosszan, elnyújtottan megyünk fölfele, vagyis hamar el fogom párologtatni a vizet. A szerpentin kanyarjait árokszerû ösvények vágják le keresztben. A kirándulók által megkezdett átvágásokat a csapadék mélyítette ki olyan mértékben, hogy némelyiknél le lehet pottyanni, ha nem teljesen a fal tövébe megy az ember. Néhányan most is "mélyítenek", de egy rendezõ figyeli az átvágókat, és elkéri az ellenõrzõlapjukat. Fantasztikus a kilátás a szerpentinrõl, sokan le is ülnek egy kicsit. Mi tovább megyünk pihenés nélkül, hogy mielõbb letudjuk az emelkedõt, és menedéket találjunk a tûzõ nap elõl. Végre felérünk a Pilis alatti nagy mezõre, ahonnan bevezet az út az erdõbe. Itt egy kissé elnyújtott erdei séta következik, néha már unalmasnak tûnik. Fájdalom mentesen átlépünk Pest megyébõl Komárom megyébe, elmegyünk a Nagy-Bodzás-hegy alatt, jobb kéz felõl mellõzzük a Simon halálát, majd a Nagy-Szoplák alá érünk. Meglátom azt, amire már régen várok; az emberek sorjáznak balra lefelé; közel van a nyereg. Tovább megyek egyenesen, egy fa irányába. Integetik a helyes irányt, én feltartott tenyérrel nyugtázom és köszönöm a gesztust, de szólít a természet. Egy perc múlva én is ereszkedni kezdek az U alakú lejtõs úton. Avarral takart fadarabok és kövek nehezítik a haladást. Vannak akik mit sem törõdve az akadályokkal vágtatnak lefelé elõzgetve, néha zergeként ugorva egyet-egyet, ha megbotlanak. Kb. még csak a táv negyedénél tartunk, úgyhogy "langsam spazieren".
2. ellenõrzõpont Pilis-nyereg.
Verával a folyóügyeink miatt elvesztettük egymást, de a lejáratnál megjelenik másik két csapattárs. Sikerül egy padra leülnünk. Kihasználva ezt, elfogyasztom a reggel megkezdett kínai kajám maradványait, és még egy szenyót is magamba diktálok. Találkozunk egy másik idõpontban rajtolt túracimbivel, de õ még várja az õ ismerõseit, úgyhogy hárman indulunk tovább. Tempós, de kényelmes útra számítok a Kétágú-hegyen. Csalódnom kell, mert fakitermelés címén itt is, mint sokhelyütt tönkretették a turistautat. Nem lehet huzamosan egy oldalon haladni, két egyformát lépni. Nagyon lassan ezen a szakaszon is túljutunk, látok egy bélyegzõszimbólumos lepedõt, amely a 40-eseket invitálja egy dombtetõn levõ, ellenõrzõpontra; már nem lehet messze a lejárat a Kétágú hegyrõl. Így is van, kezdõdik a lejtõ. Elõször normálisan, aztán fától fáig kapaszkodva jutunk le az U keresztmetszetû útra, ami balra kikanyarodik a hegy alá. Kikerülünk az erdõ oltalma alól, a napba szakadatlanul lapátolják a fûtõanyagot. Elhaladunk a terpesztett villanyoszlop mellett, aminek innensõ lábán zöld sáv felfestés van, amin eddig jöttünk, másik lábán az Országos Kék, amin ezután fogunk menni. A távolban látok csak egy mini akácos nyújtotta árnyékot, ahol megállhatok majd bekenni a karomat és az orromat egy kis naptejjel. Felkerül a nyakat is takaró sapka és a napszemüveg. Homokos részen megyünk Kesztölc felé, majd egy kis nádasnál jobbra ráfordulunk egy aszfaltútra, ami egy magas domb mellett halad a Hársfa sörözõ felé, amely most nem üzemel, de az elõtte felállított standnál lehet vásárolni hûtött italokat, miegyebet. Tovább folytatjuk Kesztölcnézõnket. Nagyon megható, hogy megint voltak kedves emberek, akik kerítésükön slagot vezettek ki, hogy a megfáradt utazók felfrissíthessék magukat. Tavaly ez elmaradt, de most két helyen is látok ilyet. Legmélyebb tiszteletem ezért. Töltök is vizet a sapkámba, majd hetykén a fejembe csapom. Rögtön fittebben "ollózok" át a széles mûút szalagkorlátján, hogy óvatosan átkeljünk a másik oldalra, ahol akácos övezte, mélyhomokú úton fojtathatjuk Dorog határa felé. Tavaly valakik szeméttelepnek nézték az útmentét, az eredmény most is itt van. Balra betérünk a Nyársasba, egy keskeny, szintén homokos ösvényre, ami hosszasan vezet, egy szélesebb útig. Az út mentén rét, a réten kutyakiképzés folyik a tûzõ napon. Mindjárt itt a kis vashíd, amin át kell mennünk. Tavaly tovább mentünk Dorogot elkerülve a volt Homokvasút töltésén, (némelyek most is arra mennek) most a turistajelzésen be kell menni Dorogra. A sorompónál nincs semmiféle ellenõrzés, mint ahogy azt lehetõségként említették. Nem messze viszont itt a depós kocsi, mindenki összefutott itt. Leülök enni, inni, kell az erõ a Getéhez. 40-re nevezett túratársunk Charie egy kõhajításnyira innen csekkol a sörözõben, aztán még jön egyet Getézni. Nem várok senkire, saját tempóban nekivágok a temetõ mögötti emelkedõnek. Sokkal rosszabb itt az aszfalton, a forgalomban menni, mint a Homokvasút töltésén. Befordulok a Belányi telep felé vezetõ útra, ahol tavaly a fél liter ásványvizet osztották, most nincs ott senki. Aki számított erre az italra, az most nagyon megszenvedi. Szerencsére jól feltankoltam az autónál. Jó hosszú az út az erdõig, ahol már erõsödik az emelkedõ. Megfelelõ táplálkozás után folyamatosan lehet haladni, a por viszont kikerülhetetlen. Mindig van valaki elõtted, aki rúgja a port. Még van erõtartalékom, de már nagyon szeretnék felérni. Egy köves ösvényre érek, tudom, hogy ennek a másik végén van a tetõ. Több tisztásra hiszem azt, hogy a topot jelenti, mire végre meglátom a hatalmas keresztet.
3. ellenõrzõpont, Nagy-Gete
Oldal nélküli sátor alatt pontoznak a pontõrök. Pecsételtetek és gyorsan egy árnyas helyre húzódok frissíteni. Sokan bebugyolált fejjel a napon aszalódnak. Érthetetlen. Mikor ismét felveszem a hátizsákomat, érzem, hogy nedves az alja. Lenézek és egy papírzsebkendõ van a földön. Na akkor most beszenteltem a hátizsákomat. Lefele menet megpillantom egy csapattársamat, Tomot, akivel dugóba kerülünk az iszonytató lejtõn. Bõdületesen lassan halad a sor, már menekülnék innen. Megszenvedem, mint a kutya, mire leérek a kiszáradt vízmosásba, amiben egy 20 méteres szakaszon balra kell menni, és a kék kereszten jobbra fel kell mászni egy löszfalon. Be is nézek jobbra a helyes ösvényre, de annyira benõtték a növények, hogy nem látom meg a kopott jelzést, Tom is köddé vált. Tovább megyek pár métert a Horgásztó irányába, de nagy szerencsémre szembe jön két rendezõ, akik meg is kérdezik, hogy fürdés e a célom. Á, dehogy! Ebben a pillanatban vág belém a gondolat, hogy épp az imént böktem el a frankót, ami nem is a pár méter többlet miatt tragédia, hanem a most odaért csoport miatt, ami után nyelhetem majd a port a homokos, meredek emelkedõn. Fent a szántóföld mellett sem rózsásabb a helyzet. A szél ugyan elviselhetõvé teszi a meleget, de úgy érzem, hogy akármerrõl fúj is, mindig az arcomba fújja a felvert port. Jó ez a Hegyes-kõ, mert kitûnõ támpont, de nem kell megmászni. Messze, lent már látszik a tokodi mûút, de hosszú még az út odáig. Nem tudom, hogy hogyan menjek, mert hátam jobb oldalán rettentõen feszül az izom. Botomat a nyakamba teszem, és felveszem a madárijesztõ pózt, így próbálok kinyújtózni; ez pár percre segít. Nagy sokára leérek az országútra, irtó kényelmetlen, de megyek a tokodi pincék felé. A sarkon ott áll a négykerekû technical support, Gyula, a sofõrök királya elõránt egy hokedlit; lezuttyanok rá. Derékba kapom a hírt, hogy tapasztalt K100-as csapattársnõnk a Gete után feladta. Nem bírta tüdõvel a nagy szárazságot és port. Tokodra ment le, oda megy érte a depós kocsi, ha minket már ellátott. Megkérem a csapat sellõlányát, hogy lazítsa ki a jobb hátamat, ha tudja. Olyan jólesik a gyömködés, hogy futkos a hátamon a hideg; ennek hangot is adok, amin az elõttem elhaladók mosolyognak a bajszuk alatt. Most pedig gyerünk a frisspontra. Megint csak köszönetet kell mondjak azoknak az embereknek, akik rendezésen kívül(!) kiálltak a Tokodi-pincéknél, hogy frissítést nyújtsanak a túrázóknak. Mivel én már a Getén ettem, nekem a csemegeuborka a favorit. Azért iszom még két pohár vizet, és a szívesen kínált túrórudiból is elveszek egyet. A frissponton utolért Tommal alázatosan nekivágunk a Kõsziklának, ami nem látszik nagy etvasznak, de sokakat kidöntött már a sorból. Elõttem megy fölfelé az ösvényen, közlöm vele, hogy taccs-közeli állapotba kerültem. Kéri, hogy jobbra vagy balra, de semmi esetre se egyenesen. Végül ilyen balesetre szerencsére nem kerül sor. Néhány perc múlva azonban a keskeny ösvényen még mindig elõttem haladó Tom feje búbjáról a napszemüveget pont a cipõm talpa alá sodorja egy fránya ág, ugyanabban a pillanatban rá is lépek. Nem tört el, de a szára formája ezentúl nagyon eltér majd az egyenestõl. Rettentõen sajnálom, ez fatális véletlen, engem is fölöttébb bosszant. Nyugodt tempóban érünk fel a Kõszikla fennsíkjára. Egy emlékkõ mellett megyünk el, majd elkezdünk ereszkedni Mogyorósbánya felé. A temetõ után mar csak néhány tízméter a buszmegálló, mellette a nyomós kúttal. Megint vizet teszek a sapkámba, de a flakonokba is, úgy megyünk a Kakukkba.
4. ellenõrzõpont Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ.
Padokon, padok alatt, árokban, árokparton, szanaszét hevernek az emberek. Az egyik ház emeleti teraszáról kislányok köszönnek minden túrázónak. A szülõk nem sokáig bírják a "szia" kiáltások végetérni nem akaró sorozatát, ezért inkább a "jó utat" köszöntést javasolják, úgyhogy rövid itt tartózkodásunk alatt végig ezt hallgatjuk. Fájdalomdíjul a napszemcsiért meghívom Tomot egy jégkrémre a Kakukkban. (Sovány vigasz.) A zsúfolt terem helyett mi is inkább az árokpartot választjuk. Gyorsan bedörgölöm a fagyit. Mivel Tom még kávézni akar, én a folytatás mellett döntök. Megindulok fölfele a buszmegálló széles útján, a Felszabadulás úton. Valahol mûanyagot raktak a tûzre, úgyhogy dioxindús levegõben kaptathatok az emelkedõn. Örülök, mikor végre elhagyom a falut. A faltól-falig köves szekérút tovább emelkedik a kék pluszos keresztezõdésig. Tovább megyek jobbra a kék sávon. KTM-es szalagozás van kint, és egy következõ útelágazásnál ez megzavar. Jelzés híjában rossz irányba megyek egy csoport után. Pont mindig a problémás helyeken hiányzik a jel. A jobb ágban megyünk, vagy öt percen át, mire rájövünk, hogy a bal lett volna jó. Visszafordulunk. Az elágnál most már tényleg az Öreg-kõ felé vesszük az irányt. Kisvártatva jobbra fel kell vágni egy keskeny ösvényen. Jó hosszú, és fáradt tagjaimnak szivatós az emelkedõ. Az ágak oldalról belógnak, még elõlük is el kell hajolni. Egy hölgy félre is áll pihenni. Amikor felérünk elmesélem Tomnak - aki közben utolért - az eltévelyedésem történetét.
5. ellenõrzõpont Öreg kõ, pihenõ. (Elõre nem jelzett.)
A múlt évben nem volt itt ellenõr, ezért alig jöttünk fel néhányan. A pecsételtetés után lendületbõl rákanyarodunk a balra, lefelé vezetõ útra. Amilyen meredeken feljöttünk, olyan meredeken megyünk le. Amikor vége a lejtõnek egy útvilla következik, aminek a bal ágán kell folytatni. (Túra után hallottam, hogy volt aki a jobb ágat választotta, így vágva le Péliföldszentkeresztet, tudván, hogy ezúttal ott nincs feltételes pontõr.) Mikor kiérünk a sötét erdõbõl még felkerül a napszemüveg, - akinek persze még van - mert a nap már laposan ugyan, de még erejét éreztetve süt. Egy nyitott kapun lépünk be egy mezõre. Kifeszített szalag alatt kell átbújni, hogy egy patak mellett leérhessünk Péliföldszentkeresztre, a forráshoz. Ki van írva, hogy nem ivóvíz, de a másik oldalon, egy oltárszerûség mellett is folyik a víz, és még egy mûanyag söröspohár is ki van téve. Jól megmosom az arcom, nyakam, és bõven kortyolok a testes, ízletes vízbõl. Olyan finom, hogy még viszek is magammal egy flakonnyit. A mûút felé tartunk szebbnél szebb, rendezett épületek között. Az egyik ház homlokzatán a Szalézi rendre utaló feliratot lehet olvasni. A mûúton csattogtatom a botomat, jobbra látszik az Öreg-kõ, ahol nemrég voltunk. Valahol följebb lukadhatott ki az, aki lekispistázta Péliföldszentkeresztet. Balra egy szántóföldön megpillantom az erdõ felé vezetõ utat, rátérek. A nap most bukott le a hegyek között. Az erdõben egy jobbos után egy rövid, de erõs emelkedõ szerencséltet. Már úgy-ahogy megszáradtam, de most megint jól leizzadok. Dörzsölni kezd a nadrág, de hoztam magammal egy kis tasak púdert, (is) és így meg tudom szüntetni a kellemetlen érzést. A Bajóti mûút elõtt, a Bika-völgyben (Büdös-lyuk) sátrak vannak felverve, barbecue-val várják a depósok a hozzájuk tartozó túrázókat. A mieink balra lent vannak a mûút mellett. A Gete utánig teljesítõ csapattársaink már az autóban pihennek vastag, meleg ruhába burkolózva. Én még pólóban nyomom, de azért, a biztonság kedvéért kikérem a rövid, vékony dzsekimet zsebében egy kézilámpával. A hokedlin megigazítom a lábbelimet, elfogyasztok egy szendvicset, iszok pár kortyot, bekapok egy zsebkávét és elköszönök. Tom már elöl jár, õ hamarabb továbbállt. A mûútról jobbra bemegyek az erdõbe, és megint emelkedek. Az ösvény tetején, egy kerítésnél balra-jobbra cikk-cakkot kell leírni, úgy haladva tovább a kéken. Egy murvás útra térve, hosszan, egyenletesen haladok fölfelé egy távvezeték mellett. Jobbra egy dzsindzsásba kell bemenni, ahol rövid lejtõ után erõsen emelkedek egy jobbos, szintben haladó útig. Már erõsen sötétedik, de bízom abban, hogy még lámpa nélkül elérek Pusztamarótra. A Domoszló-völgy szakadékját elkerülõ hajtûkanyar felsõ ágán még látszanak az emberek. Kollegám, aki jóval elõttem haladt, a túra után mesélte, hogy volt olyan õrült, aki inkább lement a völgybe, minthogy végigjárja a hajtût. Egy vadfüggönyön még lámpa nélkül megyek át, de még mielõtt a másodikon is átmennék elõ kell vennem a fejlámpámat. Pusztamarótra már világítva megyek le. Kell is a világítás, mert a sportszer-cégnek, amely tavaly tábortûzzel, mézes kenyérrel, keksszel, vízzel várta a túrázókat, annak most hûlt helye. Megint csak az jut az eszembe, hogy aki számított rá, az most ráfaragott. Én persze vígan eszem a kis motyikámat, ismét bedobok egy zsebkávét és rúgtatok tovább a murvás úton. Az elágnál elég félreérthetõen kék nyíl mutat a piros sáv irányába. Egy társaság már ott tanakodik, és már-már elindulnak a rossz irányba. Én határozottan megyek a frankóba, nemrég volt a GERECSE 50. Kételkedve szólnak utánam, hogy biztos arra kell e menni, meg hogy van e arra jel. Persze, hogy van, de ha akartok, nyugodtan menjetek le a piroson Héregre. Nem tudom, hogy döntöttek, mert sokáig egyedül bukdácsolok a sziklás ösvény mészkövein. Sokszor rúgok kõbe, már tele a hócipõm. Talán a szárazság miatt, de most nincs olyan penetráns medvehagyma szag mint a múltévben. A köves és a szakadék irányába, jobbra lejtõ ösvény után kanyarogni kell a sötétben, mire lejutok a Gerecse, egyházi üdülõ alá, de jók a kék sáv jelzések, és kellõ ütemben követik egymást. Rátérek egy hosszú, viszonylag szintben haladó útra, ami baromi unalmas lenne, talán még el is lehetne bóbiskolni rajta, ha nem kéne állandóan a beszáradt keréknyomokat kerülgetni. Egy hasonló sebességû társaság mögött haladok, legalább tágítják a fejlámpám fénykörét. Bányahegy még fényévnyi távolságra van és a bal talpközepemet valami nyomja. Kõ nem igen lehet, mert észrevettem volna amíg annyira elõrejut. Elhatározom, hogy nem állok meg megnézni, inkább szenvedek. Végre lejteni kezd az út, és már elkezdek balra figyelgetni, mert a széles útról valahol át kell térni egy keskeny balos ösvényre. Sokkal késõbb bekukkantok a cserjés egy ritkásabb részénél, és egy távolabbi fán meglátom a kék sáv jelzést. Baromira semmi nem utalt arra, hogy itt balra kell kanyarodni. Aki nem tudta konkrétan, hogy le kell térni a szélesebb útról, és nem ment elõtte senki, aki tudja... Egy útszakasszal közelebb vagyok Bányahegyhez, de még sokat kell gyalogolni. Az erdei út ívérõl lelátni a mélybe; autók fénycsóvái haladnak velünk egy irányba, csak éppen alant. Már nagyon fogytán a türelmem, amikor távolról gyenge fényeket látok. Ahogy erõsödnek, úgy bennem is erõsödik a felismerés, hogy a
6. ellenõrzõpontnál, Bányahegyen vagyok.
Pecsét után rögtön iszogatni kezdek egy nagy pohár teát. Citrom szelet is van benne, jólesik a savanykás íz. Mire ideértem, Tom már megevett egy tányér gulyást, (nem ellátmány) de nincs odáig tõle. Mindegy. Ami ilyen helyzetben sós, meleg és étel, az jólesik. Nem tudok ellenállni még egy pohár meleg teának. Most már le kell ülnöm a földre, megnézni, mi van a bal talpammal. Hát persze, egy régebbi vízhólyag feszít megint. Leukoplasztot neki, aztán hamm egy zsebkávé, és indíts tovább, Tom már megint elhúzott. Egy újabb társaság után megyek. Az egyik tagot buliból hívják telefonon. Nagyon fájlalja, hogy nem lehet ott (, meg a lábát). Idáig hallom, hogy csoportosan kiabálva buzdítják telefonon keresztül. Most éjszaka nem fúj a szél, de így is akkora a por, hogy meglátszik a fejlámpa fénypászmájában. Mikor jön már a mászóka? Egy kapucnis figura kocog el mellettem. Az jut eszembe, hogy mekkorát lehet zuhanni éjszaka egy észre nem vett, kis útegyenetlenségen. Na, itt a mászóka. Az elõttem levõk a kerítésoszlopon keresik a jelet. Nincs. Én rögtön a létrának ugrok, átmászok. Megint a kételkedõ kérdések: Biztos arra kell menni? Van arra jelzés? Igenlõ válaszom ellenére egy okostojás gyõzködni kezdi a többieket, hogy meg is lehet kerülni ám a kerítést. Valóban mindent meg lehet kerülni, csak kérdés, hogy milyen áron. Konkrétan itt másfél- két kilométeres kerülõrõl van szó, ráadásul sûrû, tüskös dzsindzsásban. Nem tudom hogyan döntöttek, mert csak a kapucnis szalad el mellettem, és köszön. Pár lépés múlva megbotlik és futólépésrõl sietésre vált. Nemsokára mászókák sorozata következik, mert a múltévvel ellentétben most nincs nyitva a kapu, ami megmentene a mászogatástól; ráadásul a GERECSE 50 óta olyan sûrû lett a dzsindzsa, hogy sok helyen csak lehajolva lehet közlekedni, oldalról meg szedi le rólad a göncöt a tüskés inda. A talajt nem lehet látni, s így jó nagyokat rúgsz a kiálló kövekbe. Üvöltök egyet dühömben, amikor már többedszer vagyok az arcra hullás határán. A távolból hasonlóan, artikulálatlan üvöltés a válasz. Az utolsó kerítésmászás után már látni a lámpákat, amint a szélesebb úton, toronyiránt mennek le a mûút felé. Szomorúan, magányosan megyek be a kerítésoszlopon jelzett, "hivatalos" ösvényre. Az vígasztal, hogy egy ember már biztosan jött erre a túrán, mert az elõttem járó Attila kollegám le nem térne az elõírt útvonalról. Annyira be van nõve a turistaút, hogy egy helyütt nekem is keresnem kell a folytatást. Végre én is kibukkanok a vértestolnai mûútra. A megbeszélés szerint a felsõ ágban (balra és jobbra fel) vár a depós kocsi. Szegények már alszanak, úgy kell feldörömbölni õket. Ez az utolsó depó állomás; utánam már csak Vera jön, aztán mehetnek Tatára. Elõbb azonban kiülök a hokedlira; jó hideg van, de szendvicsezek, izotóniás italt iszok, és igen, kitaláltátok: eltyopogatok egy zsebkávét. Sebtiben továbbállok, bemegyek az erdõbe, és néhányszor tíz méter után balra fordulok. Kényelmes, füves, lábkímélõ útra számítok, de valószerûtlenül mély keréknyomokat kapok, néhol még a bokorba is be kell menni elõlük, pedig nincs is sár. Ezen az amúgy kellemes helyen is sikerült tönkretenni az utat. Nagy sokára egy enyhe jobbossal kiérek egy valamivel szélesebb útra, itt csak kevéssel jobb a helyzet, mert azért itt is kerülgetni kell a keréknyomokat. Egy rohadt unalmas, hosszú szakasz következik ismét. Megpróbálok belefásulni a menettempómba, és agyilag befelé fordulni, rendezni a gondolataimat. Ez nem sikerül, mert a nyomomba szegõdik egy csoport, amelynek a tagjai részletekbe menõen elmesélik egymásnak asszonyaik minden egyes szülését, beleértve a spontán abortuszokat és a közben fellépõ komplikációkat is. Elég nagy a szaporulat mindnyájuknál, úgyhogy egy perc csönd sincs, egymásra licitálnak. Elszökni nem vagyok elég gyors, lemaradni meg nem akarok, mert akkor elõttem rúgnák a port, így is elég gyakran köhögök. Néha, szinte átmenet nélkül dermesztõen hideg helyekre érek. Még mindig pólóban nyomom, de nem akarom felvenni a dzsekimet, mert a Koldusszállás után következõ emelkedõn rám melegedne. Ezen a hosszú szakaszon egy magaslesre emlékeztem, de már vagy a harmadik mellett haladok el, az egyiknek az oldalán ott a kék sáv jelzés. Francba! Görcs-szerûen megfájdult a jobb lábfejem, és a kisebb lábujjakon, körmök tájékán szintén parázs a helyzet. Nem merem meglazítani a cipõfûzõt, az - "A fájdalom te magad vagy." - mondatot néhányszor ismételve megyek tovább. Változatosabbá válik az út, keresztezõdések tarkítják, minden jelzésre rávilágítok, nehogy elkavarjak. Néhány zúzalékkövet veszek észre az úton, most már történnie kell valaminek. Igen, itt a fekvõ vadrács, nem lehet már messze Koldusszállás. A zúzalékkõ is egyre sûrûsödik, némelyikbe belerúgok, van amelyiken megcsúszok, megint másikon megbicsaklik a bokám. A talpamról már nem is szólok. Lejteni és balra kanyarodni kezd az út, a távolból imbolygó fényeket látok, leérek a
7. ellenõrzõpontra, a koldusszállási elághoz.
Nyílt tûzön forralják a vizet a teához. Bélyegeztetés után leküldök két nagy pohárral. Sokan ülnek a tûz körül, én nem csatlakozom, nem akarok se lefagyni, se izületileg lemerevedni. Érthetetlen, hogy miért tették ezt az ellenõrzõpontot feltételessé, ráadásul az itt kapott teát sem lehetett elõre tervezni. Ha tudok errõl, nem cipelek magammal annyi folyadékot. Tovább indulok a leérkezésemhez képest jobbra, egy murvás úton, a sárga sávot követve. Még az emelkedõ elõtt eloltom a fejlámpát, és egy farakás mellé beállva leeresztem a fáradt teát. Az úton haladók rámvilágítanak, és azt mondják, hogy egészségedre. Nem passzol a jókívánság, mert nem tüsszentettem, és semmilyen más hang sem távozott tõlem. Elhúz mindenki, egyedül megyek tovább. Hosszabbnak tûnik az út a balos hajtûkanyarig, mint amire emlékeztem. Fáj a rüsztöm, de még elviselhetõ szinten van a fájdalom. A kanyarban erõsödik az emelkedõ, érdekes módon a fájdalom enyhül, kezdek felmelegedni. A lenti ágon csak kevés fénypontot látok, persze biztos a lombozat is takar. A Kis-réti vadászház kerítésénél csak enyhül az emelkedõ, de alattomban tovább folytatódik. Köves, sok helyen hepehupás az út, feszült figyelmet igényel a haladás, ez agyilag is nagyon fárasztó, káprázik a szemem. Néhol, az út szélén ül valaki, gyenge pótlékaként a nem létezõ út menti lámpáknak. Sok keresztezõdésbe benézek balra, mire lekanyarodni látom a sárga sávot. Az Arany-lyuki elágazásnál jön fel a piros sáv, itt jobbra folytatjuk, maradva a sárga sávon az idõközben mellém szegõdött sporttárssal, akit megviccelt az elemlámpája. Az enyém se egy Fárosz, de azért megfelel. A pirossal jöttünk fel a GERECSE 50-en, és tartottunk a mostani irányunkba, csak akkor sokkal szebb volt a táj a harsogóan zöld természettel és a reggeli napfénnyel. Most csak baktatunk hosszan, lassan emelkedve, amíg vissza nem kapjuk a köves út folytatását, amit a sárga sáv kedvéért hagytunk el. Némely helyen balra nézve már városi fények látszanak, ez egy kis többlet erõt ad. Egy futó pár kifogásolja, hogy mindig ugyan az a K100 útvonala, (tavaly változott két szakaszon, idén meg az elején) szerintük minden évben változtatni kéne. Nem tudom milyen térképet néznek, de le akarnak menni a távoli fények felé. Asszem rájuk fér, hogy még néhányszor gyakorolják a mostani útvonalvezetést. Kanyarogni kezd az út, és kövesebb lesz. Egy éles bal kanyar után már biztos vagyok benne, hogy mindjárt itt a keresztezõdés, ahol jobbra fel kell vágni a sárga-piros sávon. Ez a túra utolsó emelkedõje, mintha lifttel mennék fölfele. Nem vágok át a meleg fények irányába, hanem végig megyek az úton, és a jelzésnél sarkosan balra fordulok.
8. ellenõrzõpont Baji vadászház.
Most már felveszem a vékony dzsekimet és leülök egy földbeásott, ferde betonfalra. Falnom kell. Bemegy az utolsó zsebkávé is. Óvatosan indulok lefelé, a kis üléstõl is lemacskásodtam. Elhagy a piros, a sárgán ereszkedek. Lejjebb egy elágazásnál balra folytatódik a jelzés. Bekerített mezõhöz érek le, egy nagy fa áll a közepén. Néhol füves út vezet be az erdõbe. Már pirkad, de elkel még a lámpa. Tavaly még csak képek jelezték a Kálvária mára már megépült stációit. A lejtõ egyre durvul és egyre sziklásabb lesz. Néhol lábnyomnyi ösvény választ el a szakadéktól. Gyökereket, kiálló és guruló köveket kell kerülgetni. Öregasszony legyen a talpán, aki végig akarja járni ezeket a stációkat, fõleg nedves idõben. A lejtõ alján lehet menni pár métert szintben, amíg az erdõ szélén egy mécsesekkel világított kegyhelyhez nem érek. Szembe, egy kerítés elé ásványvizet tettek ki flakonokban, mûanyag pohár is van. Nagyon kedves gesztus, bár nem biztos, hogy a túrázóknak tették ki. Beton kockákon lépegetek lefelé, hétvégi jellegû házak között. Ami pont nem hiányzik a lábamnak az a szilárd burkolatú út. A Baj felé vezetõ homokos út kezdeténél áll egy fotós. Mondom neki, hogy próbálok úgy csinálni, mintha élnék. Nem tudom, hol lesz látható a kép, de valószínû, hogy nem rajonganék érte. A többiekrõl készült képek viszont elszórakoztatnának. Elõttem, jó pár méterrel a száraz, füves részen mennek, mégis felverõdik a por. Megérkezek Bajra, egyre nagyobb a baj, mert az utcákon kanyarogva egyre nehezebb egyenletesen, sántítás nélkül menni. A baji templom melletti nyomós kútnál kicsit lemosom az arcomat. Innen már egyenes az út a település széléig, de onnan még baromi messze van a vasút. A betonlapos járdán megyek, a botot a füves részbe szúrom, így tolva magamat. A távolban már látszik egy vasúti átkelõ elõjelzõ tábla, de túl sok csík van rajta. Egyre keményebb a járda, egyre szorosabb a cipõm. Évezredek múlva érek a Tóvároskert vasúti megállóhoz. A síneken túl már szalagozást látok, ez megint csepegteti a reményt. A megállóban nem látok senkit, nem rég mehetett el a vonat. Most már Tata utcáit rovom, elvétve jönnek szembe a már végzett teljesítõk. Egy fenyõfás téren vágok át, ahonnan valahogy kijutok a fõútra. Innen még egy jókora egyenes szakasz az ifjúsági tábor bejáratáig. Semmiféle ünnepélyes hangulat nem fogad, a felfújható diadalívet sem állították fel. Ja persze, az is a Pusztamarót kapcsán felemlített sportszer-cég reklámja volt. De a legrosszabb, hogy a már végzett társaim sem várnak kamerák kereszttüzével, hajrá kiáltásokkal. Bíztatás híján nehéz szálfaegyenesen bevonulni a célhelyiségbe. Itt azonban már nyomtatják is a nevemet egy oklevélre és megkapom a jelvényt a kajajeggyel egyetemben. Az ebédlõ felé menet találkozok a csapat egy részével, minden fájdalmam elmúlik, még a cipõfûzõn is elfelejtek lazítani. Lecuccolok a kocsinál és Tommal elmegyünk befalni a gulyásleves ellátmányunkat. Beletaposok egy pici erõs paprikát. Olyan csípõs lett, hogy lángot lehet tõle okádni. Kiderül, hogy plusz paprika nélkül is erõs volt. Már csak Verát várjuk, de õ is befut, bõven szintidõn belül, megvan az elsõ százasa. Terveink szerint további kalória bevitel után a Tatai-tóban fürdõznénk, de barátságtalanul felhõs az ég és a fürdéshez hûvös van. Megelégszünk egy parton végrehajtott, össznépi kidögléssel. Késõbb, Budapestre érkezve fülledt meleg fogad...
Ottorino. |
