Elsõ Bükk 110-em, ergo mire vagyok képes elsõre?
A párom Robi már háromszor letekerte a Bükk 110-et, és régi álma volt, hogy olyan barátnõje legyen, aki egyszer elmegy vele erre a túrára. Nem ígértem semmit, de megakartam próbálni, fõleg azért, hogy megtudjam képes lennék-e rá, fõleg így elsõre, edzés nélkül. 6-kor keltünk és olyan fél kilenckor már elrajtoltunk a Herman Ottó Emlékpark parkolójából. Az elsõ ep. Jávorkúton volt 15,26 km-re, 457-es szintemelkedéssel. Azt írta az itiner, hogy ez a túra egyik legnehezebb része. Hát számomra nem ez volt. Ez a mókuskerekezés még nagyon tetszett is, pláne így az elején. Jávorkút után Bánkút felé vettük az irányt (ahol nagyon rossz volt az út minõsége helyenként), majd megérkeztünk Mályinkára a 2-es ep-hez, ami 37,1 km-re és 226 m-rel lejjebb volt. Ez is sima ügy volt szinte csak lefelé kellett menni, viszont itt majdnem szétfagytam. Olyan szinten fáztam, hogy a féket alig bírtam már a vége felé magam felé húzni. Mályinkánál összefutottunk Robi tavalyi részbeni túratársával, B. Róberttel és a mostani társával Z. Imivel, és egy kis felmelegedés és csoki befalás után együtt indultunk el, bár õk gyorsabban tekertek, le is hagytak minket. Ekkor már nagyon kezdett fájni a fenekem, de a többiek vigasztaltak, hogy az mindenkinek fáj. A Lázbérci víztároló mellett elhaladva is csodálatos látvány tárult elénk (én még sosem jártam erre felé), aztán a kis falukat elérve még csodásabb. A kis dimbes-dombos zöld fûvel benõtt táj teljesen elkápráztatott. Egy baj volt csak: ezen a szakaszon és még jóval tovább is szembe fújt a szél, de nagyon! Sátát elérve befogtuk Robiékat. Ekkor már megtettünk 53,9 km-t. Párom Robi mindig biztatott, hogy látod már ennyit letekertél. Sátát elhagyva Szilvásvárad felé tartva egyszer-kétszer úgy éreztem, hiába tekerem õrülten a bicajt, nem haladok. Meg is kellett állni néha, mert egyszerûen elfogyott az energiám. Hát igen, bõségesebb reggelit kellett volna elfogyasztani mint két natúr parizeles zsemle és egy Piros Pöttyös rudi. Elfogyott az energiám. Az a pár csoki, amit az ep-nél kaptunk, sajnos nem volt elég. Itt már megfordult a fejemben, hogy mi a fenét keresek én itt egyáltalán és biztosan képes vagyok én letekerni 110 km-t? Gyalogtúrában az 50 km már egész jól megy, de azért bicajon 110 km úgy, hogy egy évben talán egyszer, ha letekerek vagy 20 km-t, hát nem tudom. De azért tekertem tovább. Szilvásváradnál a 4. ep-nél viszont elmormogtam egy halleluját! Az a szendvics, ami várt ott ránk, egyszerûen FENSÉGES volt! És iszonyatosan jól esett! Hát nem kellett kínálgatni bennünket az egyszer biztos! Köszönet utólag is a készítõjének!!! Ekkor jártunk 74 km-nél. Miután majdhogynem halálra ettük magunkat, nekivágtunk a utolsó megmérettetésnek: 10 km felfelé 450 m szintemelkedéssel Olasz-kapuig. Na hát ez már gyilkos volt. Nem is tudtuk egyben letekerni Olasz-kapuig, a Millenniumi-kilátónál és még talán egy helyen meg kellett állnunk. Olasz-kaputól aztán gurulás Jávorkútig az 5. ep-ig, ami 92,8 km-nél volt. Innen már sima az ügy, mondták a fiúk, csak lefelé kell gurulni és kész! Igen ám, de már itt kezdtek elfáradni az izmaim: egy kis fájdalom a bal bokámban az Achillesemnél, a bal térdemben és a jobb belsõ combizmomnál. Ezek már minden egyes tekerésnél fájdalmat jeleztek. Nem beszélve arról, hogy azért lefelé menet hûvös volt megint, szóval az ujjvégeim is nagyon fáztak. Mondtam a srácoknak, hogy nyomják lefelé nyugodtan én szép nyugdíjasban letekerek majd olyan 17-20 km/h-val, a fõ, hogy egyben leérjek. Ha már eddig megcsináltam, csak ne rontsam már el egy bukással. És azt hittem, hogy így is lesz! A Savós-völgyben lefelé vezetõ úton tényleg nagyon lassan gurulva lefelé az utolsó hajtûkanyarban, ahol párom bevárt, valamire rámehettem és paff a bûvös sárkány volt! 3 mp alatt szertefoszlott a már elõre várt éljenzési láz nevû álom a célba érkezvén. A múlt héten sajnos már buktam egyet, a jobb csuklóm bedagadt, és most ismét arra estem nagyot, szóval kétszeresére duzzadt. Pár karcolás és zúzódás a lábaimon, ezek szinte semmiségek voltak. A tenyerem olyannyira bedagadt, hogy biztosan nem bírtam volna megfogni a kormányt és még fékezni is, így kénytelen voltam feladni. 5 km hiányzott volna, az is már csak lefelé! Hát ez a 13-ai dátum és a 13-as sorszám a rajtnál nem hozott szerencsét! A páromat azért elõre küldtem, legalább õ fejezze be a versenyt. Míg vártam rá, hogy kocsival visszajöjjön értem több bicajos társam megállt, megkérdezze, kell-e segítség, jól vagyok-e. Nekik itt is, ezúton is nagyon köszönöm, hogy a nagy eszeveszett tempójú gurulás közepette megálltak és aggódtak!!! Pár autós is megtette mindezt, nekik is köszönöm!!! Miután Robi értem jött, összeszedett, lementünk a célba, ahol bár a nagy éljenzés elmaradt, de Robi és Imi örömmel fogadtak és gratuláltak, hiszen azért eséssel vagy anélkül, de mégiscsak megcsináltam! Nagyon jó érzés volt tudni, hogy képes vagyok rá, bár akkor már mindenem fájt deréktól lefelé, sõt még a nyakizmom is, és nagyon elvoltam fáradva. De úgy gondolom: nagyon megérte!!! Köszönöm Robinak és Iminek a biztatást, hogy azért ne adjam fel, jövõre próbáljam meg, ismét! A páromnak pedig nagyon köszönöm, hogy elhívott, hogy ott volt mellettem végig, hogy tartotta bennem a lelket és biztatott, hogy igenis, megtudom csinálni! Ez jelentett nekem a legtöbbet, hogy õ bízott bennem!
A szervezõknek is köszönjük a jó szervezést, lebonyolítást! Csodás nap volt, megérte elmenni!
Robi épphogy szintidõn belül megérkezett (holott neki olyan 5-6 óra is elég lett volna arra, hogy végigcsinálja), én pedig hát jóval szintidõ után és kocsival gurultam be a célba, de úgy érzem, megérdemeltem a medált!
Pár kép a túráról: http://indafoto.hu/Sziszo/collections
|
