Terep Százas / Kinizsi 100 egy kezdõ futó szemszögébõl
Álmokat álmodunk, majd értük harcolunk;
Hol megvalósítjuk õket, hol elbukunk.
Megtanulunk örülni minden sikernek,
Így elviseljük a kudarcot, ha érnek.
A tavalyi elsõ s egyben sikeres Kinizsi után nem voltam biztos benne, hogy újra nekivágok. A vágy azért ott maradt : 20 órán belül teljesíteni …
Tavaly nyáron kezdtem el gyorsabban futni, aztán szeptemberben egy csúnya izomgörcs miatt nem mertem s nem is tudtam futni sokáig, ez olyan kegyetlen volt. Januártól kezdtem érezni, hogy újra tudok futni a túrákon, egyre jobban ment – voltak 6 feletti, sõt 7-es nehéz 50-eseim.
Közben az Ultafutók Mo-i Szövetsége meghirdette a Terep Százas versenyt, amirõl elõször Balázstól hallottunk. Vadmalac egybõl lelkesedett, nekem olyan irreális dolognak tûnt. Aztán valami õrült démon hatására, „végül is mit veszíthetek” alapon – beneveztem, bár nem hittem magamban.
A Kinizsi héten változékony volt az idõ, többnyire esett. Gyûlölöm a sarat, néhány ember tudna mesélni róla, hogy mennyire. Már bántam a nevezést és rettenetesen féltem, az esélyeim a tervezett 16ó 59p elérésére csökkentek. Próbáltam átgondolni, hogy mire lehet szükségem. Az UMSZ fantasztikus szervezésének köszönhetõen több helyre lehetett frissítõt küldeni, erre építettem. Ha végig nem is, de 50 km-ig talán tudom tartani a tempót.
Közeledett a Kinizsi Terep Százas napja. Pénteken ismét beszereztem egy új futócipõt, hogy a tavalyihoz hasonlóan egy ilyen „rövidtávon” debütálhasson illetve egy sapkát, hogy védjen a nagy melegtõl, bár napsütésre kevés esély látszott.
Hajnali ébredés, lázas készülõdés, Csanya tanácsára vittem polár órát. A rajtban rettenetesen kicsinek éreztem magam a nagy eredményeket elért futók között, nem is értettem mit keresek köztük. Mégis mindenki bíztatott, ami nagyon jól esett és utólag is köszönök nekik. Jó érzés volt együtt rajtolni a NagyFutókkal, még akkor is, ha tudtam, hogy nem fogok aznap már találkozni velük.
Bátor ötlettel és figyelve a futókat nem vittem esõkabátot, hiába gyülekeztek komoran a fekete felhõk, reménykedtem, hogy nem fog esni. Elindultunk Csillaghegyrõl. Már az elején, az ürömi mûút elõtt nagy volt a sár, leküzdöttem. A Kevélyre épp idõben felértem (1ó8p) és megtudtam, hogy a részidõk nem számítanak, ez megnyugtatott. Gondoltam, lefelé jól belefutok, de örültem, hogy nem estem el. Kezdtem beletörõdni, hagy Jaatnak igaza volt - ez egy Kinizsi Rafting lesz.
Az UMSZ rendezésre nehéz szavakat találni. A rajtban, minden ponton a rendezõk és segítõik kedvesek voltak, szurkoltak, az igazolások gördülékenyen mentek. Az ellátás, amit biztosítottak messze felülmúlt minden elvárást, tényleg futók rendeztek futóknak! Alig volt szükség az ún. saját depóra, Dorogon el is felejtettem. Az ellátás mellett talán nem is tudják, hogy mit jelentett egy-egy jó szó, amit mondtak, akkor is, amikor már tudtam, hogy a tervem nem sikerülhet.
Egyedül indultam, ami talán bátorság, de az ismerõseim többsége vagy gyorsabb vagy lassabb nálam, 100 km pedig elég hosszú az alkalmazkodásra. Szerencsére úgy alakult, hogy alig mentem egyedül :-) talán csak a Kevélyig és Bányahegy után egy szakaszon. A Kevély elõtt és után egy ideig Gudluking követett. A szerpentin elõtt egy „kispistázó” szegõdött mellém, aki ott szépen levágott. A Pilis nyereg elõtt egy off terepfutóval tartottam, aki kevésnek tartotta az iramot, majd a nyeregben megállt pihenni és többé nem láttam :-P Itt értem utol B.-t, akinek köszönhetõen jó ütemben folytattuk utunkat Kesztölcön s Dorogon át, fel a Nagy-Getére. Valószínûleg bírt volna gyorsabban menni, de örültem, hogy egy darabig még bírom a szinte folyamatos futást.
Hegyeskõn Tapír életmentõ barack befõttje a legjobbkor jött, hála érte. Egy idõ után a srác már nem futott, lemaradt… én tovább kocogtam. Itt volt valahol az a hely, a tavalyi mélypont. Érdekes az ember, újra átéli a dolgokat – a kínt, a küzdelmet, a kedves féltõ szavakat – s erõt merít belõle.
Tavalyi be nem fejezett beszámolóból: „Harcolok. Minden harc eltérõ, más az ellenfél, más a cél. Harcoltam már fájdalommal, hideggel, de talán az a hõség volt a legnehezebb. Vágni lehetett a forró levegõt, amely ránk telepedett, próbált a földbe verni. Zsibbadt minden porcikám, a hasam, a karom, nehéz volt levegõt venni. Küzdöttem, mert képtelen voltam elfogadni, hogy ily galádul legyõzzenek. Nem fogytak a kilométerek, a méterek is alig. A meleg levegõ vibrált a föld felett, a nap égetett, pár felhõ és néha lenge szellõ próbálta elviselhetõbbé tenni a szokatlan, hirtelen érkezett hõséget. Elõzgettük egymást, ki hol állt meg egy-egy percre az árnyékban. Hittem, hogy elmúlik, de végül a Gete aljában egy árnyas bokorban le kellett ülni. Gondolatok kavarogtak az agyamban, halványan hallottam amint túrázók mennek tova az úton, talán madár is csiripelt a távolban, de hangosabbak voltak a belsõ hangok. Meg tudod csinálni, nem adhatod fel ! Közben hallottam a kérést, hogy hagyd abba, az egészséged fontosabb. Nehéz volt, mint minden döntés. De az álmokat azért álmodjuk, hogy valóra váltsuk, s nulla energiával, belsõ akaraterõvel továbbmentem.”
Most nem volt pokoli hõség, bár kezdett kiderülni az ég és fülledt lenni a levegõ még elviselhetõ szinten. A Tokodi Pincéhez közeledve megnyugtatattam anyukámat, hogy teljesen jól vagyok, minden rendben – épp idõben tettem még ezt. Az itteni helyi embereket is csak dicsérni, önzetlenségüket köszönni lehet. Hiába nem tûzött a nap, a savanyú uborka és a víz jól esett. A következõ szakasz rövid, de nem tudni miért: nehéz. Túl a Kõsziklán jött az elsõ jel, hogy a frissítéssel baj van vagy lesz, az elsõ zsibbadás mellkas tájékán – a futás miatt elég gyorsan : müzli, Vitalade még helyre tett.
Mogyorósbányára értem 7ó 59p alatt. Mosdó, felfrissülés és továbbindultam, neki a második 50 km-nek, ami állítólag könnyebb. Hát nekem nem volt az… Egy gyorslábú ismerõsöm épp indult, így a következõ szakaszon együtt mentünk. V. lazán gyorsabban gyalogolt mint ahogy én futottam, de neki nem számított az idõ, így alkalmazkodott. A pusztamaróti emelkedõkre élesen fogok emlékezni, tavalyról nem rémlettek, most viszont úgy éreztem soha nem fognak véget érni… Itt állt be a pulzusom 110 és 120 közé, és többé nem ment feljebb, akár futottam, akár nem. Tudom, hogy ilyenkor meg kell állni s pihenni, de nem akartam, mert esélyesnek láttam a 17 órán belüli idõt, s ezt fontosabbnak éreztem. A pontra küldött õszibarack és a táskában talált kedves üzenet új erõt adott. V. hamarabb elindult Bányahegy felé, de futva utolértem és együtt értünk fel, õ ott maradt pihenni, én tovább mentem. Más volt ez a hely mint tavaly… Akkor rengetegen pihentek illetve szenvedtek a fûben az éj leple alatt, most világos volt, épp csak szerelték a lámpákat, a rendezõkön kívül csak 1-2 túrázóval találkoztam.
Próbáltam tovább futni, de egyre nehezebben ment, még lefelé is. Már semmi nem esett jól, pedig tudtam, hogy enni és inni kellene. Talán valami sós… elfelejtettem hozni, s csak Koldusszállásra küldtem. Utolért újra az a két futó, akivel egy ideje már kerülgettük egymást, T. felajánlott egy kis sós mandulát, ez kicsit rendbe hozott. Vértestolna elõtt megtaláltuk a kódot. Mentünk, néha még futottunk, mert szavak nélkül is ugyanarra gondoltunk: jó lenne idõben beérni. Koldusszálláson visszaadtam a kölcsönt egy kis füstölt sajt formájában, én pedig Kesudióztam, azt még képes voltam megenni.
Tornyópusztai pont messzinek tûnt, mintha elveszett volna. Odaértünk – itt is biztattak. Ittam egy kis saját teát és tovább. Lassan alkonyodott és elkezdett esni az esõ, félig átáztunk kabátaink hiányában. Mûúton mentünk, majd dózerúton, emlékeim szerint már le kellett volna térni, de nem volt erõm szólni. Az est leszállt s lámpát akartam kapcsolni, de kiégett az izzó; elõzõ esti infók alapján próbáltam kicserélni, percekig tartott. Kiesett az elem, csúszott az izzó, amit nem szabad kézzel megfogni. Mintha a sors szövetkezett volna ellenünk, de végül sikerült és a lámpa világított. Ketten maradtunk T-vel, aki többszörös maraton és félmaraton futó, s túl egy-két százason. Megláttam a kéket egy elég fura helyen, s rátértünk… szembejöttek lefelé Somlyóvártól, Szakee-tól megtudtam hogy elszúrtuk a szénégetõi leágazást, rátettünk 1-2 km-t. Sejtettük, hogy így bebukjuk a Terep Százast, de mint néma szövetségesek nem beszéltünk róla.
Felértünk a kulcsosházhoz, kértem egy kis kólát, ami nem járt, de megszántak vele. 1-2 perc után indultunk, mert néhány õsKinizsis indult és bíztunk benne, õk jobban ismerik az utat. Nem akartunk újra eltévedni… Néha újra belefutottunk. Egyre rosszabbodott a terep, kegyetlenebb s marasztalóbb lett a sár. Egy vadászles elõtt lemaradtunk, papírt nem tûrõ szavak repkedtek, nõtt a fáradtság. Megtaláltuk utunk folytatását, egyre lassabban haladtunk – legalábbis így éreztem. Sár, sár és sár, istenem mennyire gyûlöltem már… Fizkailag még talán futni tudtam volna, de az egész napos sár lelkileg porrá zúzott. Nagyegyházi kutyák hangja, víz és sár, villogó jelzés és kód – felvillanó képek, szerettem volna már a célban lenni. Vadmalac telefonon hívott, elsírtam magam, õ biztatott, nem sok van már hátra. Már tisztában voltam vele, hogy nem sikerül a 17 óra, már tudtam és rettenetesen fájt, mert bennem volt. Lassan áthaladtunk az utolsó ponton is neki a célegyenesnek. Egy réti furfangos elágazásnál kicsit kavartunk még, csatlakozott hozzánk egy futótárs. Néha emelkedett, néha lejtett, cuppogott a cipõnk a sárban, az egyik árokban hasaltam egyet, nehogy esés nélkül megússzam. Átmentünk az autópálya alatt, közeledtünk és végre elértük Szárligetet, az állomást és célba érünk 17ó 17p alatt.
Próbáltam mosolyogni, s nem sírni. Tapírka és segítõje gratuláltak, megkaptuk a Terep Százas és a Kinizsi díjazásait, s én mint nõi beérkezõ a Wellness díjat is. Hálás voltam és vagyok érte, még akkor is, ha kicsúsztam 17 perccel. Oly kevésnek tûnik a 17 perc a 17 órához képest, mégis oly sokat jelent… Picivel a tervezett idõ felett mentem, de a tavalyinál 4ó 23 perccel jobb lett idõm, azt hiszem lehetek elégedett egy 6-os 100-sal.
Megszabadultam a lábamat fedõ kétcentis sárrétegtõl és emberi ruházatot öltöttem, majd a rám, mint sofõrre váró négy túratárssal hazaautóztunk. Nagyon nem irigyeltem azokat, akik még terepen voltak, de küldtem nekik erõt s kitartást az elõttük lévõ úthoz.
Rengeteg embernek köszönhetem azt, hogy az idei Kinizsi így sikerült, nem tudnám felsorolni, de 1-2-t kiemelnék.
- Vadmalacnak aki segített a felkészülésben – tájékozódással, futásokkal és lelkileg egyaránt, és mellettem volt akkor is, amikor nagyon nem ment még a túra sem (pl. a Barcika 65);
- Csanyának a jótanácsokért és dorgáló szavakért;
- Canis Lupusnak és Jaatnak a szívbõl jövõ biztató szavakért;
- Salikonak és Tapírnak az elsõ K&H futóversenyért;
- a szüleimnek, hogy elfogadnak tõlem minden õrültséget;
- a Nike Pegazus futócipõm alkotójának;
- minden Futóbolondnak, FB-n kívüli futónak, hogy csapattársnak tekintettek;
- és minden túrázónak, ismerõsnek, aki szorított nekem.
Mindenekelõtt pedig millió köszönet az UMSZ-nek a rendezésért, s a Kinizsi TE-nek, hogy engedte ezt a fantasztikus társrendezvényt ! Remélem ez csak a kezdet, milyen szép lenne majd 2030-ban egyszerre részt venni az 50. Kinizsin és a 25. Terep Százason !!!
|
