Túrabeszámolók


A Budai-hegység távoli csúcsai

kekdroidTúra éve: 20112011.01.12 16:24:23

A Budai-hegység Távoli Csúcsai 


Már induláskor sötét van, a villamos harsányan kivilágított utcákon, tereken zúg keresztül, mielõtt rákanyarodna a sötétebb, csöndesebb, de szintén beépült völgyre. Sivítva veszi a vonal északi végének a kanyarjait, majd megáll, géphang köszön el az utasoktól. Jármûvet váltunk, a háromtengelyes Ikaruson határozottan tapossa a sofõr a gázpedált, hegymenetben beleüvölt a motor az éjszakába. Néha kisandítok az ablakon, de nem tudom megállapítani, hol tarthatunk éppen: legutoljára négy éve jártam Nagykovácsiban busszal, akkor ugyanilyen sötét volt és ugyanúgy nem láttam semmit az ablakból. Igaz, akkor tömve volt túrázóval a járat, most Kerek repkényen és rajtam kívül hiába keresnék másokat, akik hegycsúcsok után akarnának bóklászni ezen a szép estén. A végállomástól alig pár lépés a Plébánia, a takaros kis templom diszkrét, szép kivilágításban tündököl. Besétálunk a rajthelyre, elintézzük az ilyenkor szokásos procedúrát: lap kitöltése, saját felelõsségre, fizetés, majd az itiner és a falra függesztett térképek a szokásostól behatóbb tanulmányozása. A meglepetés hegy a Kis-Kopasz, ilyen néven hiába is keresném a térképemen: a nevet a Nagy-Kopasztól alig egy kilométerre délre fekvõ magassági pont viseli. Beszélgetünk egy kicsit Lükepékkel, de üzleti alapokra most nem helyezõdik át a hangsúly, hiába ajánlja figyelmünkbe a nála lévõ mozgalmak igazolófüzeteit. Kilépünk az utcára, pesza91-ék éppen érkezõben vannak, õk a Téli Mecsekrõl utaztak ide.


Észak felé indulunk. Elhagyjuk a zöld jelzést, amely a Zsíros-hegyen át Solymárra vezet elsõ közelítésben, nyaralók, házak mellett emelkedik folyamatosan, kitartóan az utca. Egyre jobban belesétálunk a felhõbe, a levegõt szándékosan lefelé fújom ki, hogy legalább ez a képzõdõ párafelhõ ne zavarjon. Az utca végén egy kerékpáros indul lefelé, jó utat kíván, mi pedig rátérünk az ösvényre. A látótávolság itt már alig húsz méter, lámpával csak kettõ. Mégsem kapcsolom le a fejemen viselt három LED-et, a „látni és látszani”-elv második tagja szerintem van olyan fontos, mint az elsõ. Repkény kézilámpájának a sárgás fényköre néha mellettem ugrál a fákon, köveken. Háromfõs futó társaság elõz nagy lendülettel, pár pillanat múlva teljesen belevesznek a ködbe. Nincs szükségünk nagy tájékozódási képességre, követjük a széles csapást, amelyet az elõttünk járók alakítottak. Ötletem sincs, hogy hol tarthatunk az emelkedõn, és már éppen ott tartok, hogy ezt Kerek repkénnyel is közlöm, amikor hirtelen egy álldogáló ember mellett diszkrét papírtáblával ékesített sátorba botlok. A papírtábla arról tájékoztat, hogy a Nagy-Szénáson vagyunk. Hitetlenkedve nézek, pedig tényleg ott vagyunk. A pontõr (az itineren: Peti) energiaital-ízû cukorkával kínál, érdekes az íze, de: jólesik, mert leköt. Továbbá: nagyobb, mint az átlagos keménycukorkák és egész sokáig kitart. Meredek, erõsen csúszós lejtõn botladozunk lefelé, szigorú útvonalkövetésre váltunk a kék sáv mentén, egy-két, a hó alól kikandikáló, kék sávval ellátott kõdarab tájékoztat, hogy a próbálkozásunk sikeres. Enyhén hullámzik velünk az út a ködös éjszakában. 


Elérjük a kék kereszt elágazását, követjük a többség által kijárt, biztos csapást. Emelkedõ visz fel a Kutya-hegy nyergébe, ahonnét óvatosan leügetünk, éles kanyarokat beletéve utunkba, hogy minél kevesebbet csúszkáljunk. Megpillantok egy lábnyom-párt, amely betér, elõkerül a tájoló és a térkép, de az út enyhén mintha északabbra vezetne, mint ahogy a Perem-hegy felé kell indulni. Háromfõs társaság ér utol, szerintük tovább kell még menni, majdnem egészen a sárga sávig. Igazuk van: odébb egy sokkal határozottabb csapás indul északnyugatra, amely többé-kevésbé határozottan belevezet egy másik útvonalba. Két fénypont jön szembe, megerõsítenek, hogy a jó úton járunk, ez igen kellemes, mert a köd azóta nem oszlott egy percre sem. A hang viszont ismerõs, Nagy Attila a gazdája, a másik fénykör pedig Bell Sanyihoz tartozik. Jó utat kívánunk egymásnak, a következõ pillanatban pedig már el is tûnnek. Követjük a nyomokat, a pontnál összesereglett lámpafények mutatják az irányt, ez a Perem-hegy. A pontõrök (az itineren: Dani, Zsiga) nagy lelkesedést tanúsítanak irántunk, továbbá megkínálnak valamilyen töltött keksszel, elropogtatom. Nem tartunk hosszú szünetet, a tûz fénye barátságosan hunyorog utánunk, ahogy elsietünk, vissza a kék kereszt felé. Közben összeköttetésbe lépek a Szeged környéki gátakon kirándulgató -rafter-rel, aki éppen valahol Makó és Klárafalva között küzd a sárral, Cam Mogó társaságában. Azok alapján, amit mesél a gátak járhatóságáról, úgy ítélem meg, hogy a köd ellenére is jobb nekem itt. Elbúcsúzunk, visszatérek a ködös jelenbe. Az út közelebb van, mint sejtettük, egy élesebb kanyar pedig már a sárga sávra vezetne rá, de elõtte még kerítést kell mászni, síkos, magas létrán. Kihagyom az utolsó két fokot, lehuppanok, irány nyugat. Készenlétbe helyezem ismét a tájolót és a külön nyomtatott térképrészletet. Utóbbira azért van szükség, mert a Cartographia 2005-ös kiadású mappájáról méltatlanul lefelejtették a Budai-hegység nyugati peremét (nem is beszélve a biatorbágyi piros sáv nagyrészérõl, vagy éppen a Törökbálint feletti Anna-hegyrõl).


Egyértelmû a letérés a sárga sávról, lassan elhagyjuk tényleg a színes térképet. Elkerített területre lépünk be, de lehet, hogy éppen most megyünk ki onnét, amikor beszédfoszlányok szûrõdnek fel a völgy felõl. Három túratárs érkezik, az Ilona-lak felõl jönnek, iránymenetben. Aggódva gondolok bele abba a lehetõségbe, hogy esetleg nekünk is ennyire vissza kell jönni. Búcsút veszünk egymástól, sétálunk tovább a széles szekérúton, majd annak a nyugati irányú folytatásán. Talán nem is szükséges leírni, a köd kitartóan lebeg körülöttünk. Hirtelen nagyobb társaság érkezik szembõl, némán baktatnak, csöndesen köszönnek, majd baktatnak tovább. Lépéseik hangját sokáig visszhangozza a pára. Követjük a hegygerinc vonalát, kiérünk egy nagyobb tisztásra, elvésznek a nyomok a sárban, kivágott fákat rendeztek magas kupacokba, a gallyak, kisebb ágak szanaszét szóródva beterítik a területet. Érzésre egyenesen átvágunk a réten, az ötlet jónak bizonyul, a nyomok folytatódnak: megérkezünk a Meszes-hegy peremére. Még oldalgunk egy kicsit észak felé, enyhe emelkedõvel a füves gerincen, amikor megpillantjuk az ellenõrzõpont fényeit. Megkínálnak kindercsokival, megállunk egy kicsit a tábortûz mellett, körülnéznénk, de csak a felhõ látszik, amiben vagyunk. A pontõrök (az itneren: Levi, Lõrinc) éppen kezdik ecsetelni, hogy amúgy innen milyen szép a kilátás, amikor, mintegy varázsütésre, egyszerûen megszûnik a köd. Nincs szél, nem történik semmi különös, elõször csak megjelennek a csillagok az égen, majd a körülöttünk lévõ hegyek körvonalai rajzolódnak ki feketén a fehérrel pettyezett ég alatt, végül a közelebbi falvak fényei bukkannak elõ a messzeségben. Fantasztikus látvány, az ott tartózkodók állát úgy kell felvakarni a földrõl. Megtárgyaljuk Ilona-lak irányát, amikor egy fénypont villan fel a mélységen túli elsõ hegyrõl: arra visz a mi utunk is.


Visszasétálunk a fakitermelõs rétre, ahol halvány nyomok vezetnek egyenesen az Ilona-lakot rejtõ magaslat felé. Eleinte kényelmesen ereszkedünk, kikerülve a gallyakat, kidõlt vagy kidöntött fákat, majd hirtelen nagy mélység nyílik ki közvetlen elõttünk, a sötétben elvész a lámpa gyönge fénye. Óvatosan, piciket lépkedve, fákat ölelve araszolunk. Félreállunk (ülünk) a magabiztosabb léptû túratársak elõl, majd Repkény megindul a lejtõn, ahol végül a túrabot inkább hátráltat, mint segít. A fákba kapaszkodva végül leérünk a síkos lejtõ aljába, ha nem csal emlékezetem, ez a Cseresznyés-völgy. Az elõttünk álló meredély kicsit kényelmesebb fölfelé, mint az iménti volt lefelé, sietség nélkül, lépésrõl lépésre haladunk rajta, az út egyértelmû és viszonylag kényelmesen járható. Repkény szerint Ilona lakhatott volna kevésbé magasan is, hosszan tapossuk a latyakos hóréteget. Alacsony kerítést keresztez az ösvény, elõször az emelkedõ alján, másodszor valamivel a teteje alatt, utóbbitól már nincs túl messze a hegytetõre emelt kunyhó. Az apró, fehér falú házikóban a kályha kellemes melege fogad, valamint a pont két õre (az itineren: Fanyûvõ és Balu), akik teával kínálnak. Kerek repkény fémbögréje osztatlan sikert arat, kiülünk vele, ne foglaljuk odabent a helyet. Helyet szorítanak nekünk a padoknál, Repkény le is ül, én csak támasztom az asztalt, közben puskázok a társaság térképérõl. Szóba elegyedünk, kitárgyaljuk a Budai-hegység térképkészítõinek a lelkivilágát – ne legyünk igazságtalanok, a legújabb kiadáson már rajta van ez a nyugati vidék is. Felajánlják, hogy mehetünk együtt, amíg vissza nem térünk a korlátozottabb látószögû térképek otthonába, mi azonban lassabbak vagyunk náluk, rövidesen le is maradunk. Az irányunk stabilan délkeleti, a terv szerint bele kell ütközni vagy a zöld négyszögbe, vagy a zöld sávba, onnan pedig megcélozni a Nagy-Kopasz oldalát.


Elhagyjuk az otthonos, gyertyafényes lakot, folyamatosan hullámzó, széles út vezet szinte nyílegyenesen. Néha, csak önmagam megnyugtatása érdekében ránézek az iránytûre, a korong lomhán fordul rá a bolygó mágneses erõterére. Az eredmény láttán bólintok, becsukom a szerkezetet, továbbcsúszkálunk a letaposott havon. Nagyobb fénycsoport közeledik szembõl, feketébe öltözött futók robognak el, lámpáik fénye feltûnõen egyszerre ugrál, mintha mindnyájan egy ritmusban lépnének. Széles út keresztezi a miénket, a zöld sávon járunk, az Ilona-laknál utat mutató trió éppen most tér rá egyenesen eddigi utunk folytatására, amelyet mi is követni szeretnénk. Repkény elvonul pár perc szünetre, közben egy túratárs úgy dönt, nem hagyja el a járt utat a járatlanért és inkább a zöld háromszög felõl közelíti meg a következõ hegyet. Ugyanakkor az érkezõ Szabó Elemér rutinosan, minden teketória nélkül átrobog egyenesen az elágazáson. Amikor Repkény visszatér, mi is követjük az egyenes utat. Ez eleinte erdõben vezet, egyre szélesedõ csapáson, majd csillagsütötte tisztás sarkán bukkan fel. A látvány annyira elragadó, hogy innentõl egy ideig lámpa nélkül sétálunk, majd megállunk, tartunk egy kis éji piknikezést, a zsömléket újításképpen energiaitallal öblítjük le. Ez nem feltétlen jó ötlet, ugyanis abszolút nem érzem sem pozitív, sem negatív hatását. Bámuljuk tovább a csillagoktól fényes eget, elõttünk fenyegetõn tornyosul a Nagy-Kopasz fekete tömege, a hegy tetejére vékony sárga derengést fest a túlnani fõváros közvilágításának fénye. Amikor visszakapcsolom a lámpát, hogy vessek egy pillantást a térképre, fényt látok felvillanni a hegy tömbjének északnyugati oldalán. Párszor villogunk egymásnak, nem tudom, ki lehet ott és miért, de szerintem eltájolta magát. Összeszedjük magunkat, elindulunk, végig a tisztás mentén, majd egyenesen be az erdõbe. Mellettünk kerítés, az ösvényen pedig rengeteg belógó ág. Némelyik egész hirtelen jön, kénytelen vagyok visszakapcsolni a lámpát, nem az én testmagasságomra tervezték ezt az utat. Lassan felcsúszkálunk, az emelkedõ, mintha soha nem akarna véget érni, egyre laposodva, de folytatódik. Nagy sokára megérkezünk a tetõ alá a zöld háromszögre, itt jobbra fordulunk és kihagyjuk a Nagy-Kopasz csúcsát, ugyanis kicsit megszorultunk idõvel az eddigi sétálós tempó miatt. Az út itt csúszósabb és latyakosabb, mint idáig bárhol, mûkorcsolyázókat megszégyenítõ ugrásokat produkálunk felváltva. Elballagunk a Tarnai-pihenõ mellett, az itiner abszolút korrekt leírása szerint tényleg látszik az ellenõrzõpont a Kis-Kopaszon. Továbbá mindenfelé lámpafények, ezt a hegyet sokan sokféle irányból közelítik meg. Nézelõdés közben beletoccsanok egy pocsolyába, a cipõm eddigi viszonylagos komfortja hirtelen megszûnik, a lábam csendesen fázni kezd. Lekanyargunk az írásban meghatározott vízmosáshoz, ha nem lenne kitaposva már az ösvény, akkor sem lenne olyan nehéz megtalálni. Felkapaszkodunk, fákat kerülgetünk, kibukkanva a nyílt oldalra sûrûn visszanézünk. A távolban a Széchenyi-hegytõl a János-hegyig húzódó vonulat zárja a láthatárt, alatta Budakeszi fényei vibrálnak. A pontõrök (itineren: Merse és barátai) Túró Rudi jellegû csokival kínálnak, amíg elmajszoljuk, nagyobb társaság érkezik egészen valószínûtlen irányból. Repkény elemet cserél a lámpában, a fényképezõgép elemeit kell felhasználni az elcsoffadt akksijaim helyett, ennek egyenes folyománya, hogy innentõl nincs több fotónk a túráról.


Elbúcsúzunk a pont szalonnát sütögetõ õreitõl, majd ott, ahol jöttünk, visszatérünk a jelzésre, visszamászunk a Tarnai-pihenõn át a piros háromszög elágazásáig. A Fekete-hegy következik és egy újabb tanulságos kis szösszenet az itiner olvasásának hasznos mivoltáról. A piros háromszöggel egyidõben ugyanis egy újonnan festett zöld kereszt jelzés is indul, amely egészen a Budakeszi határában álló mammutfenyõkig vezet. A leírás világosan és egyértelmûen megmondja, hogy a Fekete-hegy eme jelzés mentén is megközelíthetõ. Amit mi ennek ellenére teszünk: követjük a Szarvas-árok felé a nyomokat és a széles erdei utat. Ahol ez a széles út éles kanyart vesz, ott elindulunk az árok irányában, ám az általunk követett csapás egyre nagyobb hóba visz, míg végül arra a következtetésre jutunk, hogy rossz utat választottunk. Visszasétálunk, találkozunk még pár túratárssal, majd végül egészen az erdészeti útig visszasétálunk. Legutóbb is erre jöttem, feltételezésem szerint most is biztos lesznek páran, akik a Szarvas-árkon keresztül, meredeken le, majd fel közelítik meg a pontot. Elkanyargunk egy ideig, a szomszédos hegygerincen fel-felvillanó lámpafények kissé elbizonytalanítanak. Lehet, mégis arra kellett volna menni? - teszem fel a költõi kérdést, de már nem megyünk vissza. Repkény észreveszi a letérést ott, ahol az elõttünk haladó lábnyompárok gazdái letértek és ott, ahol a kerítésnek lennie kéne. Fától fáig haladva, mint a Meszes-hegyrõl, ledöcögünk esés nélkül a Szarvas-árok aljába. Elõttünk, szembe, szinte függõleges völgyfal emelkedik, sötéten és zordan, néhol a kerítés maradványai villannak ki a hóból. Négykézláb, gyökerekbe és fatörzsekbe kapaszkodva vonszoljuk magunkat, mire kiérünk az árokban futó gyenge földútra. Néha megcsúszom, néha Repkény csúszik meg. A kerítés maradéka és a viszonylag stabil drótok néha segítenek ott is, ahol nincsenek éppen fák a közelben, a vékony fém a tenyerembe vág, rántáskor surrogó hangot ad, de stabilan tart. Nem számolom, hányszor esek hasra a kapaszkodás közben, tíz felett elvesztem a fonalat. A nyomok ismeretlen kitaposói (talán yoyo-ék?) elõttünk viszont egészen ésszerû utat taposott felfelé. Mászunk a végtelen falon, néha visszanézek, szédít a sötét mélység, amelybõl csak néhány fatörzsre világít halványan a lámpafény. Szemben a Fekete-hegyek talányosan sötétlenek vissza, nem sokan választják ezt az irányt. Nem csoda. Végre, szelídül az emelkedõ, kényelmesebben lehet továbbsétálni, lámpák fénye tûnik át a bozóton, átvergõdünk, kiérünk a Fekete-hegy ellenõrzõpontra. Itt sütivel kínálnak a sátorral felszerelt pontõrök (itineren: Eszter és Tamás), sõt, egy elõre nyomtatott egyesületi tanmesét is kapunk arról, hogy néha süketnek kell lenni. Egy társaság arról kezd beszélgetni, hogy õk a Kis-Kopasz felé a Szarvas-árkon keresztül szeretnének eljutni, megpróbáljuk lebeszélni õket errõl a tervrõl. Itt összetalálkozunk pesza91, Koppány és Ábris triójával, innentõl Nagykovácsi széléig nagyjából együtt túrázunk.


Új irányt veszünk, nem térünk vissza a piros háromszögre, amit én amúgy tettem volna, hanem Adyligetet célozzuk meg, jól járható, széles szekérúton. Az eddigiekhez képest ez valóságos álomszakasz: nem kell figyelni a pocsolyákra, nem emelkedik az út meredeken, egyszerûen csak ballagunk kelet felé. Pesza91-gyel megvitatjuk az internetes képtárak dilemmáját, miszerint amikor valamelyikre az ember már feltöltött egy csomó albumnyi képet és úgy tûnik, minden rendben van, akkor általában az a rendszer tönkremegy. Amikor már kezdenénk beleunni a folyamatos keleti trappolásba, akkor hirtelen egy kis telepre bukkanunk az erdõ mélyén, ha jól sejtem, ez Juliannamajor. Kitrappolunk egy mûútra, cserkészparkot hagyunk el úgy, hogy nem is tudtam, hogy egyáltalán beléptünk. Hiába, a Budai-hegységben nem mozgok valami otthonosan. Kerek repkény egy régi cserkésztalálkozó tájékozódási versenyén tapasztalt élményeit meséli, közben becsatlakozik mellénk a piros sáv. Nem követjük sokáig, inkább Buda határán folytatjuk a sétát, néhány behavazott határkõ mellett. Megérkezünk Adyligetre, útirányunkat az utcanév iránti szimpátiánk dönti el, majd keresztezzük a Nagykovácsi felé vezetõ országutat és megcélozzuk a Hosszú-erdõ-hegyet. Ebbõl az irányból érezhetõen könnyebb feljutni, mint a múltkor már kipróbált csúszós gerincúton. Mielõtt a Rézsû utca elérné a lokális maximumát, egy parkolónál balra betérünk az erdõbe és iránytû után követjük a hegy lankás gerincét, amíg bele nem futunk egy széles csapásba. Kioldalgunk a bánya peremére, óvatosan körülnézünk, a völgyben már Remeteszõlõs kezdõdik, az utcai lámpák sejtelmes fénycsomókat festenek a lassan felszálló ködben. Megérkezünk az ellenõrzõpontra, itt a pontõrök (itineren: Bence és barátai) váratlanul teával kínálnak. Ez nagyon jólesik. Elmondják, hogy sokan érkeztek a nehezebb úton, ennek ellenére egyöntetûleg a kerülõ mellett maradunk. Visszakanyargunk a Rézsû utca felé, ahol a csúszós ösvények miatt nem is térünk már rá a burkolt útra, eloldalgunk a kerítés mentén a Remete-szurdok felé.


A távolban a Még Távolabbi Csúcsok tornyosulnak, a Vihar-hegy és társaik, továbbá a Hármashatár-hegy, a Kecske-hegy, köztük és közöttünk Máriaremete és Pesthidegkút lakónegyede húzódik, a közvilágítás sakktáblaszerûen hálózza be az elõttünk terülõ feketeséget. Az éjszakai enyhébb hõmérséklet újra fagypont alá csökken, ezzel még csúszósabbá válik az ereszkedõ ösvény. Egy nagy ugrással lehuppanunk a Remete-szurdokba, koromsötét van, az öt lámpa fénye ötféleképpen hasít bele. Végigballagunk a szurdokon, a patak vízállása viszonylag alacsony, a két parton nehezebb megmaradni a síkos lejtõn, mint a gázló kövein. Az emelkedõ a Remete-hegyre viszont a vártnál nehezebben megy, a helybenjárás a legjobb szó arra, amit néhány helyen mûvelek. Pedig van nálam túrabot és elég sûrûn sorakoznak a fák ahhoz, hogy ne lehessen panaszom. A kaptató felsõ, sziklás szakaszán már könnyebb stabil lépést találni a lábunknak, végül a hegyfokon megtaláljuk a bónusz ellenõrzõpontot. Nyerünk egy órát és szükség is van rá, enélkül most a szintidõn kívül beérkezõk táborát növelnénk. Pesza91 pecsétel sorra mindnyájónknak a hangulatos, karácsonyfaizzókkal kivilágított ellenõrzõhelyen, majd sétálunk tovább, megcélozva a Kéktúra és a K+ elágazását. Itt tartunk egy pár perces gondolkodást, majd Ábris javaslatára követjük az egyenesen a fák közé betérõ csapást. A Kálvária-dombra a múltkor sem volt egyszerû eljutni, most sem az, bár a hóban legalább lehet követni mások nyomait. Sárga villogó vezeti elõ az ellenõrzõpontot, ahol a pontõrök (itineren: Mária és Imre) személyében a Bakonyi Mikulás rendezõségét köszönthetjük nagy lelkesedéssel. Kapunk is pár szem tejkaramellát.


Visszafelé indulunk el, mivel a bánya miatt nem lehet egyenesen leereszkedni Budaliget északi végére. Némi bozótharcot követõen rálelünk a kék keresztre, amelyen szánkóval vagy síléccel egyszerûbb lenne közlekedni, de kocogva is sikerül. Rátérünk a Koppány vezér utcáról a Zerind vezér utcára, amely végül kivezet újra Budapestrõl, bele a hajnali, ködös erdõbe. A pára lassan, de határozottan lecsapódik, majd ráfagy az útburkolatra, néha meglepõdök az általam produkált megcsúszásokon. Keresztezzük a sárga sáv vonalát, Kerek repkénnyel folyamatosan számoljuk a szintidõ maradékát és folyamatosan arra a következtetésre jutunk, hogy az bizony nagyon kevés. Ráadásul egyre fogy. Beballagunk Solymárra, itt már újra ugyanaz a sûrû, tejfölszerû köd ül a tájon, mint a túra elején. Solymáron belül is a Vendel-dûlõ területére érkezünk, amelyet hosszanti irányban átszelve gyorsan el is hagyunk. A térkép ezúttal nem szépítette és nem is csúfította a valóságot, amikor széles szekérutat ígért, amely átvezet egyenesen a zöld jelzésre: valóban széles szekérútról van szó, ez kezdetben enyhén emelkedik, majd erõsen lejt, nyilván azért, hogy minél többet lehessen fölfelé kapaszkodni majd a zöld sávon. Néhány szerpentinszerû kanyarral végül lecsusszanunk a jelzett útra, alig egy kilométerre a Felsbergtõl. Meglepetésemre két lámpa fénye imbolyog szembõl a ködben, túrázók kérdezik, hogy messze van-e még a pont. Már messze van – mondom, de ez a poén nem túl szerencsés hajnal négy körül. Visszafordulnak, majd simán megtalálják a Felsberget, amikor mi Kerek repkénnyel éppen elsétálni készülünk mellette. Felballagunk a rövidke ösvényen, a két pontõr (itineren: János, Bálint) a bélyegzés mellett itt gumicukorral kínál, kétszer is. Nyamm.


Mivel az idõ fogytán van, Repkénnyel nem maradunk fent megvitatni a megfelelõ utat lefelé, hanem egyszerûen ott, ahol jöttünk, visszasétálunk a zöld sávra. Elõrelépek, hogy siessünk, de benézek valami elágazást és a Zsíroshegyi turistaház romja helyett valami egész másik utcán érkezünk meg Nagykovácsira, még egy tábla is áll egy kerítésen, miszerint Nagykovácsi már csak 2,5 km a zöld sávon. Már csak azt nem értem, hogy hol kereszteztük a kék és a sárga sávok közös szakaszát... Rejtély. Végül egy szimpatikus elágazásban jobbra, azaz észak felé visszatérünk a három jelzés közös szakaszára. Repkénnyel kilépünk, a lecsapódott párától síkos járdán letrappolunk, végig a nyaralók közötti telepen, majd bezárjuk a kört a piros sávnál. Itt kocogásra váltunk, rákanyarodunk a fõútra, végül tíz óra és negyvennégy perc elteltével térünk vissza a Plébániára. A rendezõk nagyon kedvesek, megkapjuk a díjazást, valamint egy tányér instant levest, sõt, egy nagy bögre forralt bort is tölthetünk. Még rengeteg ismerõst látni itt: DJ_Rushboy, Budai-H.G., R.Gellért, Lestat1758 és még jópáran ücsörögnek a célban, mi odakint foglalunk helyet, mivel bent már eléggé szûkösnek bizonyul a tér. Elkanalazzuk a levest, majd elbúcsúzunk az ittlévõktõl és újra felszállunk a kék buszra, majd a sárga villamosra, közben a Puszta télenre tartó Rushboy-jal beszélgetünk, amíg õ le nem száll. Nagyon köszönöm a túrát a rendezõknek, szerintem a Budai-hegység legizgalmasabb teljesítménytúráján járhattunk, az pedig külön kedves gesztus, hogy minden ponton megkínáltak valami aprósággal, vagy éppen nehezen felhurcolt vízbõl fõzött teával. Köszönöm a társaságot Kerek repkénynek, pesza91-nek és társainak, és természetesen gratulálok a teljesítõknek!


A villamos végállomásán leszállunk, körülnézünk. Már kivilágosodott, ronda, szürke köd lepte el a várost, amely azóta is tart. Mintha a csillagos, felhõtlen éjszaka csak egy álomkép lett volna...


-Kékdroid-


Képek itt: http://bhtcs2011.kekdroid.fotoalbum.hu/