Kinizsi százas 2006
Péntek este van. Sokáig pakolászom a cuccaimat, töröm a fejem, mivel tehetném könnyebbé a hátizsákomat. Aztán rákattanok a honlapra, hátha ráakadok valamilyen fontos információra. Végül, arra eszmélek, hogy már 11 óra is elmúlt. Az egyik hozzászólás így szól, nagyon találóan: aki olvassa most, ezt az írást, az nagyban csökkenti a holnapi esélyeit.
Lefekszem, de még sokáig forgolódok az ágyamban, álmatlanul, folyton csak a másnapi gyalogláson gondolkodom. Fõleg azokon a részeken, amelyek rendszeresen gyomorgörcsöt okoznak: Hosszúhegy, Pilis, Nagy-Gete, Horgász-tó melletti löszfal, Hegyeskõ elõtti forró síkság, Kõsziklák.
Álmosan nyitom ki a szemem, sötét van, az óra világító számlapja egy órát mutat, még alhatok. Ahogy fekszem a mindent körülölelõ csendben és igyekszem visszaaludni, lassan tudatosodik bennem, a néma sötéten baljóslatúan átszûrõdõ, becsapódó esõcseppek halk zaja. Riadtan hessegettem el a rám törni készülõ ijesztõ gondolatokat.
Fél ötkor a telefonom pittyegésére nyitom ki a szemem és bámulom a feketeséget, hallgatva az esõcseppek halk koppanását.
6:20-kor érek Csillaghegyre, nem állok sorba a nevezéshez, az elõjelentkezéssel, ezt sikerül elkerülnöm.
Istvánnal telefon segítségével találjuk meg egymást a tömegben. Miután megszerzi az indulási csomagot, beállunk a többiek mögé a számítógépes regisztrációhoz.
Elõttünk katona méltatlankodik. – Hát, ha a honvédség ezt ki nem fizeti nekem, én aztán el nem indulok! Micsoda? – válaszolt az általam nem hallott kérdésre. – Még fizessek is azért, hogy gyalogolhassak 100km-tert. Na, azt már nem. – Azután hirtelen rájönnek, hogy nem jó sorban állnak és elballagnak a jelentkezési épület felé.
- Ne haragudjatok! Véletlenül nem innen kéredzkedtem ki, azzal, hogy mindjárt visszajövök? – szólított meg minket egy lány. – Nem emlékszem rá, hol álltam – teszi hozzá.
- Nem, de, ha akarsz, ide beállhatsz – válaszoljuk –, de tovább megy.
Lassan elered az esõ, de mivel süt a nap, kivárunk, és jól tesszük, mert eláll.
6:45-kor elindulunk, megkezdjük a táv ledarálását. Közben újra esni kezd, megállunk és felvesszük az esõkabátunkat. Az utakon rengeteg ember gyalogol az erdõ felé, a kútnál aztán megreked a tömeg, bekukkantok az ösvényre, az egyik túrázó egy ágba kapaszkodva igyekszik, hajlott derékkal megállítani visszafelé tartó mozgását, a másik félig terpeszbe próbál valamivel feljebb jutni, csúszkálva, kezeivel nem létezõ kapaszkodók felé kapkodva. Hát ijesztõ látvány volt ez így a túra elején, mit ne mondjak, végül mi is beszállunk a játéknak nem nevezhetõ, csúszkálásba és felküzdjük magunkat a cammogó tömegben Róka-hegy tetejére.
Az esõ eláll, de nem vesszük le az esõkabátot, mivel ott lóg az újabb zuhé lehetõsége a levegõben, a madarak vidáman csivitelnek, szemtelen módon kigúnyolva kínlódásunkat, melyet csak fokozott a befülledõ ruháink alatt, egyre jobban csordogáló izzadságcseppek sokasága.
A sár a fennsíkon sem kímél minket, de ennek ellenére elég jól haladunk. Kerülgetjük az út szélességét elérõ, óriási pocsolyákat, és minden lehetõséget próbálunk megragadni, hogy minél kevésbé csúszkáljunk. A nem túl távoli hegyek felett, továbbra is vészjóslóan függeszkednek a sötét felhõk, nem sok jóval kecsegtetve minket.
Az ürömi mûúton átjutva, megkezdjük az Ezüsthegy megmászását. Baktatunk felfelé a köves, de mégis sáros, latyakos úton. Eszembe jut, vajon hányan leszünk ott holnap reggel a Szárligeti célban, hányan vehetjük át – az éppen itt haladók közül – a jelvényt és az oklevelet, és hányan lesznek kénytelenek különbözõ okokból kifolyólag kiszállni idõ elõtt.
Némán baktatunk felfelé, takarékoskodva a levegõvel, bámulva a nedves, sáros földet, hallgatva az esõkabátunk ütemes surrogását. A Nagy-Kevéllyel, mint mindig most is megszenvedek, de a fenti látvány mindenért kárpótol, még akkor is, ha csak egy pillanatra élvezem a kilátást, és máris a szûk ösvényen szaggatom tovább a megszabott távot. A csúcson van egy ellenõrzõpont, de a százasoknak nem kell pecsételni.
Kiérve a bokrok védelmébõl, igazi hideg szél tõr ránk, kellemetlen didergést okozva. Most jó, hogy nem vettük le az esõkabátjainkat, mert némi védelmet adnak az idõjárás szeszélyei ellen. Elhagyva a bokatörõ, köves részt, Kevély-nyeregnél megkezdjük az ereszkedést Csobánka irányába.
Rögtön az elején, jókora latyak párosul a meredek úttal, ez így nem túl jó, hol futva, hol tipegve, hol nagyot ugorva tudunk tovább haladni. Hol az erdõben haladunk, kerülve a latyaktól járhatatlanná vált utat, hol pedig az úton csúszkálunk, ha nincs más lehetõség.
Hol elõttem, hol mögöttem zuhan el valaki és lesz csupa sár, de mi csak folytatjuk tovább a dagonyázást. Leérve a kõbányához levesszük az esõkabátokat, és elpakoljuk õket. Közben bámulom, ahogy két kisgyerek halad el mellettünk az apjukkal, a kislány csurom sár, nem rég merülhetett meg a latyakban, próbálta törölgetni magát szerencsétlen, de nem sok sikerrel.
A hosszú murvás úton, végre kemény talajon gyalogolhatunk, gyönyörködve a csodás kilátásban, természetesen az óriási pocsolyák itt is sokszor az egész utat elzárják, de legalább nem süllyedünk bokáig a latyakba.
A csobánkai mûút környékét ellepik a depózást biztosító jármûvek, az odaért turisták esznek, isznak, zoknit, ruhát cserélnek.
Kutya rohan el mellettünk, idegesítõ, éles hangú csengõvel a nyakában, aztán visszafordul és még néhányszor körberohan minket az idegeinket tépve. Végül a gazdája is megérkezik visítozva egy depóssal, aki megpróbál egy falat kaját juttatni ebének.
Szépen haladunk a kemény talajon a zöld elágazásáig, illetve ahol a zöld elhagyja a murvás utat, innen aztán egyedül folytatjuk utunkat, mivel mindenki kinn marad az úton. Kemény sár és pocsolyák keserítik életünket, de ez a kijelölt vonal, és ebben egyetértettünk Istvánnal, a társammal.
Keresztezve a kemény kocsiutat, ismét tömegben folytatjuk utunkat a Hosszúhegy oldalában, súlyos, sártól duzzadó cipõinkben. Ezt a szakaszt még akkor sem szeretem, ha száraz az idõ, pedig páratlan a kilátás a nyiladékokon keresztül, de valahogy ez az emelkedõ mindig nagyon megvisel. Most azonban, szembefolyó víz és süppedõ sártengerben szenvedjük feljebb és feljebb magunkat, keresve a füves részeket, vagy egy kiálló követ, amin jobban meg tudjuk vetni a bakancsunk talpát.
Végül felérve a gerincre, jobbra kanyarodunk és rövid séta után megérkezünk az elsõ ellenõrzõpontra, ami úgy… háromórás dagonyázást jelentett.
Tovább haladva, nagyjából 10 óra magasságában, laza sétaúton baktatunk, immár a Pilis tekintélyes tömbje felé.
Az emberek jelentõs része minden apró lehetõséget megragad annak érdekében, hogy rövidebb utat keljen bejárnia. A megdöbbentõ számomra az, hogy még a topikon is van, aki megkérdezi: merre vannak a legjobb rövidítési lehetõségek. Azt nem értem, hogyha nem akar 100km-tert gyalogolni, akkor miért erre a túrára jön!! Ne dicsekedjen azzal, hogy teljesített egy ekkora távot, ha közben nem tette! Sõt! Még olyat is olvastam, aki a barátjának végig viszi a lapját, mert lesérült és nem tud indulni. Hmmm. Elgondolkodtató. Vajon a sokat teljesítõk közül ki az, aki nem ment végig annyiszor, mint ahány igazolása van!!!
Lefelé haladva, ismét rendkívüli terepen kell egyensúlyoznunk. Nyálkás, víztõl nedvedzõ talajon korcsolyázunk, szánkázunk és próbálunk talpon maradni. Ez, nem mindenkinek sikerül, sokan nem ússzák meg esés nélkül, egyre több tetõtõl-talpig sáros turistát lehet látni.
Mielõtt kiérünk a murvás, kemény útra, a csapást egy halom kivágott, odavettet farönk zárja el, úgy határozok, hogy nem mászok át rajtuk, hanem kikerülöm, de árok és jókora víz zárja el az utamat, végül nagyot toccsanva, annak szélébe érkezek, de ez belefér, mivel bakancsban vagyok.
Fantasztikus érzés, a köves úton gyalogolni, mindenféle csúszkálás, tocsogás, dagonyázás nélkül, de nem tart sokáig az idill, mivel az ösvény visszakanyarodik a fák közé, természetesen a résztvevõk kilencven százalékának esze ágában sincs a kijelölt úton haladni.
Pilisszentkereszt mûútnál áthaladunk a depózók hosszú sorfala között és betérve az erdõbe, megállunk. Elfogyasztok néhány pogácsát, megiszok egy fél liter paradicsomlevet. Pisti is fogyaszt valamit, aztán már indulunk is tovább, megjegyezve, hogy valószínûleg sokan abba fogják hagyni a sár okozta nehézségek miatt.
Az erdõ szélein kitaposott ösvényeken próbáljuk kikerülni az itt következõ nehéz terepviszonyokat, egy darabig ez remekül mûködött is, de végül kénytelenek vagyunk visszatérni az útra. Bokáig gázolunk a latyakos sárba, várva a könnyebben járható köves talaj elérkezését.
A piros sáv keresztezõdésétõl az út, csúszós, agyagos és egyre meredekebb lesz, igaz, itt nem olyan mély a sár. Fejemet leszegem, szemeimmel a földet bámulom és egyenletes léptekkel próbálok haladni egyre feljebb és feljebb, lelki szemeim elõtt a szerpentin lebeg, ahol legalább a talaj köves, kemény.
Aztán a sorompó alatt átbújva eljött a könnyebb rész, ez már nem olyan meredek, mint az elõzõ, bár a fáradt izmaimnak kell egy kis idõ, amíg regenerálódik.
Jól haladunk felfelé, István megy elõl, õ adja a ritmust, így haladunk egyenletes sebességgel egyre feljebb és feljebb. Idõnként kinézek a fantasztikus tájra, de csak pillanatokig, mert sok energiát vesz el a ritmus megbomlása. A teljesítõk itt is a rövidebb utat választják, és egyenesen felfelé haladnak, jelentõsen rövidítve a távot.
Kiérve a kis mezõre, megkönnyebbülök, már csak át kell menni ezen a kis füves részen, és fent vagyunk. Valamikor állt itt egy vad les, mindig leültem a lépcsõjére megpihenni, amikor erre jártam.
Hullámos szekérúton haladunk lendületesen, erre nem olyan borzasztó a helyzet, csupán nyálkás az út. Végül hosszú gyaloglás után egy lejtõhöz érünk, lassan kocogni kezdünk az egyre mélyülõ talajon. Körülbelül a felénél kiszalad a lábam alól a talaj és én belehuppanok a sárba, a kezem, a botjaim kéztartó kötései, a nadrágom egy része tiszta sár. A legrosszabb az, hogy nincs mit tenni, nem lehet letakarítani, nincs víz, hogy lemossa az ember, vagy akár csak kezet mosson, így azután, nem lévén más megoldás, ahogy szárad, lassan lepereg, ennyi.
Már alig várjuk, hogy megérkezzünk a Pilis-nyeregbe, rákanyarodva az utolsó õsvényre, igazán ideg és izületpróbáló terep következik, ráadásul két eszement fiatal, vágtatva igyekeszik lejutni, komoly balesetveszélyt okozva, és riadalmat keltve a lefelé araszoló tömegben, de végül épségben és boldogan érkezünk meg a nyeregben lévõ ponthoz.
Pecsételünk, azután rögtön beállunk a sorba, hogy vegyünk valami kaját és italt. Beszerzek három félliteres ásványvizet, hogy feltölthessem a másfél literes üvegemet, meg egy kimért rostos gyümölcslevet, meg egy fél literes palackos rostost és egy zsíros kenyeret.
Letelepszünk egy kivágott fa tövére és eszünk-iszunk. Közben figyelem az érkezõket, továbbhaladókat, vásárlókat. A cipõje némelyiknek egyáltalán nem látszik a sártól, a nadrágok szára úgyszintén, a rövidnadrágosok lábszára vastag iszappakolásba burkolva, nem éppen ideális túraidõ ez a mai, állapítom meg, mégis tudom, hogy holnaptól, éppen ez adja majd meg, ennek a túrának a rangját, ezt fogjuk emlegetni talán még évekig.
Miután ettünk és ittunk, zoknit cseréltünk, indulunk a többiek után. Az érkezés, továbbhaladás folyamatosan zajlik, érdekes kavalkádot, forgatagot idézve elõ, ezen a szûk tisztáson. A fáradt turisták minden lehetõ, vagy kicsit is alkalmas helyet kihasználva ücsörögnek szanaszét a környéken. Ahogy elhaladunk mellettük, némelyikükkel összenézünk, és ilyenkor beszélni sem kellett, hogy értsük egymást.
Bemelegítésként, rögtön egy kis emelkedõ áll az utunkba, jókora sárral felturbózva, így mindjárt láthatjuk, továbbra is számolnunk kell a nehézkes elõrejutással. Az utat néhol akkora pocsolya teszi járhatatlanná, mint maga az út, így csak az erdõbe kijárt csapáson lehet közlekedni. Ez egyébként egy kellemes része a túrának, aránylag kemény talaj, és csak ritkán mélyebb sár. Lejjebb azonban változik a helyzet és az agyagos talaj, igen csúszóssá válik, óvatos elõrehaladást tesz szükségessé.
A szekérút végén, egy keskenyebb csapáson ereszkedünk lefelé, embereket kerülgetve, csúszkálva. Lent azután a többség nem megy jobbra a zöld jelzésen, hanem inkább a meredek úton haladt tovább, mi a kijelölt sávot követjük és jobbra betértünk az erdõ fái közé. Mélyútban botladozunk a köves talajon lefelé, majd egy vízmosásnak tûnõ csapáson jobbra fordulunk és a villanyoszlopokra festett jelzések mentén elérjük a kék sávot.
Kemény homokos talajon haladtunk tovább, ami igen jól esik mindenkinek. Lazán, jókedvûen baktatunk tovább, virágzó akácfák társaságában.
Kesztölcön keresztül vágtatunk, és ugyan így teszünk a Dorog felé vezetõ homokos talajú szakasszal is. A várost érintve felmászunk egy töltésre, ami nem esett ugyan valami jól, de fent ismét laza sétára volt kilátás. Az országutat keresztezve, hatalmas zöld aljnövényzetben kitaposott keskeny ösvényre térünk rá, és innen nézzük az országutat választók népes seregét.
A sorompónál átvesszük a frissítõ italunkat, melyet egy civil szervezet osztogat, igen kedvesen. A kihelyezett szemetesek is megkönnyítik a dolgunkat, mert nem akarunk megállni, de amikor kiürülnek a flakonok, még mindig van egy hely, ahová kidobhatjuk.
Jó iramban haladunk az enyhén emelkedõ, kemény talajú szekérúton, elõttünk és utánunk is sokan ballagnak. Belányi telepnél egy fûnyíró szórja levegõbe a zöld növény savanykás illatát. Feljebb érve, egy nem rég vágott jókora seb tátong a hegy oldalán, a kivágott fák már nem vetnek árnyékot az erre tartó vándorok hûsítésére, még szerencse, hogy a mai napon nincs forróság.
Beérve a fák közé, hírtelen keményen emelkedni kezd a terep, mély kerékvágások szabdalják a földet. Furcsa mód, itt nem annyira nedves a talaj, pedig még a tavalyi forróságban is sáros, csúszós volt. Kiérve egy bozótos, akácos részre, hatalmas pocsolyát kerülünk keskeny padkán, elõttünk, úgy… húsz méterre egy lány és egy fiú baktat, el-elhajolva a kinyúló ágak elõl.
A kisebb emelkedõ tetején, villanyoszlopon villanydrótok futnak, ki tudja hová, az út mellett beton verem, benne valamilyen elzáró szerkezet, talán vízvezeték lehet. Elõttünk gyönyörû erdõvel szegélyezet út húzódik.
Betérve egy szûk ösvényre, bokrok karcolnak, talán kullancsokkal is terhelt növényeket sodrunk karunkkal, lábunkkal. A mélyútnál eltévedt emberek tértek vissza a helyes útra.
Haladunk a Nagy-Gete csúcsa felé, az újabb csúcs, aminek legyûrése ott lebeg tudatom, makacs akarata elõtt. Mindenki tisztában van vele, hogy ez egy vízválasztó pontja a túrának, itt sok minden eldõl a továbbiakra nézve, itt tudni kell beosztani az erõt, hogy maradjon még a felérés utánra is.
A hírtelen emelkedõ, köves talajú szakasznál lelassulok, igyekszem egy megfelelõ tempóra átállni, légvételemet szabályos medrekbe terelni. A tetõn friss levegõ és szusszanásnyi, egyenes szakasz a jutalmam. Végül pedig a kereszt, a Nagy-Gete keresztje, jó látvány, remek látvány, aki már járt erre az tudja, hogy mirõl beszélek.
Pecsételünk, aztán néhány kép, zokni csere és már indulunk is tovább, most az István rémálma következik a lefelé út, ha olyan sáros, mint amilyennek gondoljuk, akkor komoly küzdelem lesz.
Szerencsénk van, nem vészes a dolog és épségben leérünk. A horgásztói löszfal viszont most is megkínoz rendesen, de nem állok meg és a Hegyeskõnél elhaladva, mindössze egy kis átmeneti vércukor leesés következik be.
A tokodi pincéknél kedves helyi emberek kínálnak minket zsíros kenyérrel, hideg vízzel, földre rogyva fogyasztom el. Kissé felfrissülve indulunk tovább a kõsziklák irányába. Lassan araszolva haladunk felfelé a kígyózó sorokban lépegetõ túrázók között, van, aki kiakad a lassú haladástól, de nekem pontosan ez a tempó kell, hogy egyhuzamban fel tudjak menni, és fel is megyek. A túloldalon aztán lassan kocogni kezdünk és lefutunk a kék kútig, ahol vizet veszünk és felmossuk magunkat.
Mogyorósbányán vagyunk, a táv felénél, a friss víztõl csöpögõ arccal ballagok a Kakukk vendéglõ felé. Mindenütt fáradt turisták fekszenek a fûben, az árokparton, ülnek a vendéglõ székein, járdáin, hátsó udvarán. Mi is begyalogolunk lazán, erõt sugározva, nehogy már a fáradságot lássák rajtunk! Pecsételünk, veszünk magunknak italokat, aztán lerogyunk egy padra és már látszik rajtunk a megtett 51km fáradsága, leplezetlenül. Cipõnket lerúgjuk, zokninkat lerángatjuk a nedves, izzadt lábunkról, zsákunkat lehajítjuk a földre.
17:35-kor érünk a fél távhoz, ez 10 óra 50 perc gyaloglást jelent és persze azt, hogy bõven idõben vagyunk. Miután megiszom a fél liter rostos körtémet, veszek még egy rostos narancsot is, és rátöltöm a körtére, így már jobban érzem magam. Megeszek két szem pogácsát, és ennyi elég is a tokodi kajálás után.
A pihenõ végén felhúzom a száraz, tiszta zoknimat, rá a bakancsomat, hátamra kanyarítom a hátizsákomat és már indulunk is tovább, az óra 17:51-et mutat.
Hosszú, makadámos úton baktatunk felfelé a Gyertyános nyereg felé. Lassan haladunk az egyenetlen úton, de legalább nincs sár, tudni kell örülni az apró dolgoknak is. A kék keresztre térve már nem mondható el ugyanez, itt a csapáson lovak patkói szántották fel a talajt, és az elõttünk haladók tették igazi dagonyává a terepet, szerencsére nem tart sokáig, kiérve a repce föld mellé, kellemesebb talajon folytatjuk a túránkat.
Péliföldszentkeresztnél megcsodáljuk a mesterséges szigetet körülölelõ kis tavat, elhaladunk a depós kocsik között, feltekintünk egy röpke pillanatra a dombtetõt büszkén õrzõ templomra. Az aszfalton gyönyörû, burjánzó, mélyzöld növények között, serényen lépkedve faljuk a kilométereket.
A szántóföldön átgyalogolva, az erdõben rövid, de annál kellemetlenebb emelkedõ következik, a tetejét egyre lassulva érem el, de összeszorítom a fogaimat és azért sem álok meg. A vadetetõnél egy hasonló felmenet keseríti az életem, lefelé kocogásra váltunk és Bika-völgyig meg sem álunk. Itt ledobjuk cuccainkat a depós kocsik közé és benyomunk egy frissítõ italt, valamint szúnyog elleni védelemmel látjuk el bõrünket.
Felfelé araszolunk, ütemesen, egyenletesen, figyelem Pisti ütemes lépteit és hozzá igazodok, együtt mozgok vele. A kerítésnél balra kanyarodunk, szusszanunk egyet, befordulunk a kapun és a kerítés vonalát követve haladunk tovább. A látvány hervasztó, jobb nem felnézni gyaloglás közben, olyan messzi látszik az emelkedõ vége. Nekivágunk, csak a talajt és Pisti cipõjét nézem, sorban hagyjuk el az embereket, amikor kibomlik a cipõfûzõm, megállunk, mindenki visszaelõz, aztán kezdjük elölrõl a kerülgetést, ez elég fárasztó, fõleg, ha nincs több stabil nyomvonal, csak egy, de a többiek lassabban haladnak, és muszáj kikerülni õket.
Aránylag frissen érünk fel, és továbbra is jó iramban nyomulunk Pusztamarót irányába, aztán egyszer csak elém keveredik egy turistatárs aki pont a megfelelõ ritmusban halad, mögé állok, Pisti pedig mögém, és így haladunk egészen Marótig. Ott derül ki, hogy az alkalmi vezetõnk elsõ bálos, jó eséllyel pályázhat a teljesítésre, állapítjuk meg.
Nem pihenünk, pecsételünk, és már indulunk is tovább. Itt a kemény talajú úton, mindig tempósabban megyünk. Kicsit csepereg az esõ, de nem foglalkozunk vele. A murvás út aszfaltra vált, majd nem sokkal késõbb balra fordulunk, átmegyünk egy hídon, egy kis tisztáson, majd egyenesen be az erdõbe egy szûk kis ösvényen. Rögtön süppedõs, csúszós talajon találom magamat, ahogy lendületet vennék, hátra csúszik a lábam, majd oldalra. Óvatosabbá válok, keresem a stabilabb pontokat, ráadásul alig látok, a fák árnyékában majdnem vak sötét van, és ismét látom azt az érdekes jelenséget, amelyet a túráim során többször megfigyeltem már. Függetlenül attól, hogy felhõs az ég, vagy nem, ahogy sötétedik, eljön egy pillanat, amikor a talaj egész halványan pirosasra vált, és az árnyékom is megjelenik a földön. Ez a jelenség olyan, mintha utcai lámpák fénye világítana be az erdõbe nagyon messzirõl, a jelenség úgy tíz perctõl harminc percig figyelhetõ meg. Így bandukolok felfelé az oldalra lejtõ, csúszós talajon, botladozva és figyelve az ösvényen kirajzolódó halvány árnyékomat.
Az esõ egyre jobban zörgeti a fák leveleit, de idáig nem jut le, reménykedem, hátha nem fog esni mire kiérünk. Próbálom beazonosítani merre járunk és fel is ismerem az emlékhelyet, innen már nem vagyunk messze a tetõtõl, nagyokat lépek a kövekbõl és gyökerekbõl természetes úton képzõdött lépcsõkön. Elõttünk feltûnik egy pár, elhaladunk mellettük és kiérünk egy irtásra, balra fordulunk, majd néhány méter után jobbra felfelé. A nyálkás talajon alig bírok megkapaszkodni, hírtelen léptekkel dobom tovább a lábamat és próbálok stabilan megállni, nem mindig sikerrel.
Kimerülve érek a nyeregbe, és veszem az irányt az egyházi üdülõ felé. Az út elveszik a latyakban, próbáljuk kitalálni, hogy merre, aztán megyünk minden-mindegy alapon, a hihetetlen sár kikerülhetetlen. Késõbb az út szélén tudunk egy-egy darabon haladni, aztán megcsodáljuk az öreg tölgyet, hatalmas kiálló gyökereivel.
Még mindig látunk annyit, hogy nem kellenek a lámpák. Rövid ideig elhagyjuk a szekérutat és a fák közötti csapáson követjük a kék sávot, lejjebb azután visszatérünk és agyagos talajon csúszkálunk lefelé.
A balra forduló ösvénynél egy srác ül, elég fáradtan, törõdötten. Balra tõlünk a régi bányavasút töltése látható, alig kivehetõen az esti szürkületben.
Erõs tempóban haladunk többen egymás után, most én vezetem a sort. A sötétség egyre jobban sûrûsödik, úgyhogy meg kell állnunk elõvenni a lámpákat. 21:45-kor feltesszük fejlámpáinkat és immár világítással haladunk tovább.
22:00-kor megérkezünk Bányahegyre, pecsételünk, iszunk egy teát, aztán még egyet, befalok egy müzli szeletet, lekezelem feldörzsölõdött fenekemet, és indulunk tovább. Sajnos nincs mód pihenésre, mindenütt tócsákban áll a víz, leülni, lefeküdni egy kicsit sem lehet, az ácsorgás pedig jobban fáraszt, mint a gyaloglás.
Még megcsodálom a topikosok tábortüzét, a vizes füvön ücsörgõ, fekvõ, ácsorgó, fáradt turistákat, és már ismét a sötét erdõben ballagunk, az idõnként csöpörgõ esõhöz rimánkodom, hogy csak addig ne essen, amíg a létrás szakaszon átérünk.
Ballagunk a sötétben, lámpák fénye villan itt is, ott is. Sokan vagyunk, minduntalan kerülgetni kell valakit és van úgy, hogy minket kerülgetnek. A sötét körbeölel bennünket, és a lámpáink fényén kívül esõ dolgok csak fekete masszaként jelennek meg körülöttünk. Ballagunk és gondolatainkba mélyedve fúrjuk keresztül az éjszaka tapintható mélységeit.
Aztán vége az idillnek, bokáig érõ latyak a valóság, amibe belegyalogolunk. Nincs kiút, nincs szárazabb rész, csak a híg sár. Megyek középen, megyek a keréknyomban, az erdõ szélén, mindent kipróbálok, de csak méterekig járható szakaszokra bukkanok.
Szerencsére elfogynak elõlem az emberek, így legalább ezzel nem kell foglalkoznom, kedvemre választhatok, hogy hol csússzak meg. Pisti szorosan a nyomomban halad, nem tágít.
Keresztezõdés, megjöttünk a kerítéshez, nem kell létrázni, nyitva a kapu, beballagunk rajta, és rövid kaptatón csúszkálunk felfelé, túrabotjaimmal olyan mozdulatokkal haladok felfelé, mintha sífutó lennék.
Már messzirõl látom a létrát, ahogy folyamatosan másznak át rajta az imbolygó fények kíséretében az éjszaka kitartó vándorai. Odaérve, várnunk kell egy kicsit, amíg a többiek átjutnak, aztán mi is elindulunk, vizes, sáros bakancsainkkal, kész életveszély, olyan mintha jeges lenne. Miután Pisti is átér, megindulunk és nem sokára kedvenc csillagnézõ tisztásomra érünk, most nincsenek csillagok, csak tavaly óta jócskán megnõtt csemetés, bozótos. Az ágakról bõségesen kapunk vizet, az esõ megint csepereg, de nem kezd el esni. A kerítés melletti út teli van kövekkel, faágakkal, földön fekvõ kerítésdróttal. Botladozunk, feltorlódunk, nem megy a sor, az elõl haladók túl óvatosak, a gaz nyakig ér, gallyak, tüskés ágak, szederbokrok kapaszkodnak belénk.
Megint létra, lassú lépcsõzés, lámpák cikáznak, villannak a szemembe, vakítanak el. Túloldalon füves tisztás kerítések közé szorítva, átvágunk rajta és létrán távozunk, újra kezdõdik a cserjés, gazos rész, az út gödrökkel, gyökerekkel, sziklákkal tûzdelt terepen halad egy újabb létráig. Megint mászunk, lassan, óvatosan, senki se szeretné itt befejezni a túráját. Kint aztán latyakos, vizes, de füves úton folytatjuk utunkat. A vadlesnél nem megyünk be az erdõbe, mert tavaly vissza kellett jönnünk, annyi ág és fa borította a turista utat, most nem szerettünk volna egy felesleges kanyart tenni.
Az aszfalt remek volt, egy kicsit sár és csúszkálás nélkül gyalogolni, igazán jól esett. A depós kocsik itt is sorfalat alkottak és várták a rájuk bízott túrázót, vízzel, étellel, száraz ruhával. Gyalogoltunk a sötét aszfalton Vértestolna felé az imbolygó fejlámpák fényénél, amikor az egyik parkoló autó ránk küldte a reflektorát, azt hittem az agyamat veri ki a fényével, szabályosan fizikai fájdalmat okozott, nem tudom mit gondolt, de ha olvassa ezt az írást, megkérem õt és mindazokat, akik depóztatnak, hogy gondolkodjanak mielõtt a sötétben gyaloglókra ráreflektoroznának!
A kerítés mellett elhagyjuk a kemény burkolatú utat és ismét egy pocsolyás, szekérúton ballagunk az elsõ keresztezõdésig, ott azután balra fordulunk és átmegyünk egy kapun. A csemetés útja rendszerint nehezen járható, pocsolyákkal, kisebb tavakkal tûzdelt, most… nem is olyan rossz.
A túlsó kerítésen kijutva, a bozótos után, latyakos sáros úton haladunk enyhén felfelé, csak keskeny csapások járhatóak, kerülgetve a hatalmas állóvizeket. Idõnként az erdõt használjuk menekülési útként. A sár cuppog a talpunk alatt, gyakran csak késõn veszem észre a vizet a talpam alatt, így beletoccsanok, miközben hátra szólok: Vigyázz mély víz! Gyakran a mögöttem jövõ is hozzám hasonlóan jár.
A fény imbolyog a lábam elõtt, én pedig mintha hipnotizálnának, úgy pislogok egyre hosszabbakat és hosszabbakat, csak nagy erõvel tudom feltépni a szempilláimat a szemgolyómról, szédülök az álmosságtól, rázom a fejem, de ettõl sem sokkal jobb.
Utolérve egy kisebb csoportot, úgy döntök, ez a tempó nekem jó, rászegezem a tekintetemet a ritmust adó hátára, felveszem a tempóját és most vele húzatom magamat.
Egy sáros mélyút után, felérünk a murvás, kemény útra. Balra kanyarodunk, átmegyünk egy hídon, de a híd tetején hatalmas pocsolya van, csak úgy tudjuk kikerülni, hogy a híd szélén lévõ sáros földbordát használjuk, kockáztatva, hogy a patak medrében kötünk ki, ami nem lehet valami vidám, mivel hallani a patak csobogásából, hogy most éppen nem a szelíd formáját mutatja.
Kellemes körülmények között folytatjuk gyaloglásunkat, jó iramban haladunk célunk felé, átballagunk egy vadvédõ rács felett, a vascsövek rendkívül csúszósak a sáros cipõinkben, átjutva rajta ismét felvesszük a tempót. Halkan, szótlanul rójuk a métereket, száz métereket, aztán egy éles balkanyar után, megnyugtatom a társaságot, hogy mindjárt Koldusszálláson vagyunk. Az épület elõtti lépcsõn egy turista ül, mondja: nem messzi már a pont. Rövid gyaloglás után, már látjuk is a fényeket, megérkezünk a nyolcvanegy kilométernél lévõ pecsételõ helyhez. Az óra 00:22-tõt mutat, amikor pecsételünk, majd kapunk egy pohár teát.
Megpróbálunk valamilyen helyet találni, ahová letelepedhetnénk, de ez teljesen reménytelen, minden vizes, a földön pocsolyák, az esõ pedig egyre jobban csepereg. A füvön találok egy talpalatnyi helyet, neki állok állva zoknit cserélni. Aki próbált már nyolcvan kilométer után, fél lábon állva zoknit cserélni, az tudja mirõl beszélek. Végül sikerül megbirkóznom a helyzettel. Újabb két pohár tea elfogyasztása után, elõveszem az esõkabátomat, felveszem a hátizsákomat és rá az esõvédõ köpenyemet.
Az esõ már rendesen esik, és míg idáig fülledt melegben gyalogoltunk, most szinte rám fagy a hideg víztõl a bõrömre tapadó, mûanyag. Pocsolyákat kerülgetve, helyenként az erdõszéli szûk csapásokat használva haladunk a völgy felé. Leérve meglepõdök, hogy az itt lévõ árokban tetemes mennyiségû víz hömpölyög, én ebben az árokban vizet még nem láttam.
A kapun áthaladva megkezdjük az autópálya felé vezetõ emelkedõ megmászását. A sár nem kicsi ezen a területen sem, a csúszkálás és az egyre jobban szakadó esõ, nem tud jókedvre deríteni minket, és legszívesebben az ember ott helyben feladná, de ezeknek a gondolatoknak nem engedhet teret az, aki teljesíteni akarja a távot.
Így azután, minden ilyen fals ötletet elhessentek, és csak a célra összpontosítok, és ez a cél most a Somlyóvár. Keményen küzdünk a síkos talajjal, a növényzetrõl bõségesen ránk ömlõ vízzel, és a mindenütt jelenlévõ két-háromcentis sárral. Kapaszkodóról, például füvekrõl, lehullott levelekrõl még álmodni sem lehet, ezeket már beletaposták a latyakba az elõttünk elhaladt túratársak. Végül mégis felérünk, és jobbra fordulva, keményebb, köves talajon haladunk az M 1-es felé, ahonnan egyre erõsebb zajok érkeznek. Odaérve néhány métert párhuzamosan haladunk az úttal, azután balra fordulunk a szántóföldre, nem kis sárra bukkanva.
Az erdõbe érve, igen rendezetlen csapást találunk, ágak, fák, gallyak borítják a terepet, de legalább rájuk lépve kevésbé csúszkálunk, mégis nagy megkönnyebbülés felérni az országútra.
Lerugdossuk a cipõtalpainkról a rárakódott sarat, és kicsit felgyorsulva haladunk ezen a 5-600 méteres szakaszon, hogy azután a sorompót kikerülve belevessük magunkat a magas aljnövényzettel benõtt útra. Az esõtõl csöpögõ fû végképp átáztatja a nadrágomat, esély sincs arra, hogy a szakadó esõben elõ tudjam venni az esõkabát alatt lévõ hátizsákomból a kamásnit, így azután, csak magamat okolhatom az átázás miatt.
Most már nem nagyon érdekel, hogy hol haladok, csak minél kevésbé csússzon, így gyakran a derékig érõ fûben gázolok.
A depózókra váró autók között érünk fel a tornyói országútra, azonnal nekilendülünk a kissé lefelé haladó aszfaltnak. Kissé pihentebben érünk a völgybe, ahonnan megkezdjük kapaszkodásunkat a hosszú országúton. Tornyópusztánál ismét sikerül kivernie a szemünket egy kedves depósnak, aki volt szíves a reflektorával ránkvillantani, elhaladva a jármûvek között a keresztezõdésben balra fordulva igyekszünk a sötét betoncsík teteje felé.
Bámulom a lábam elõtt cikázó fénykorongot, és ütemesen lépek, rakom elõre a lábaimat, fáradtak, igen-igen fáradtak, ha nem kényszeríteném õket, rögtön megállnának és egy tapodtat sem mennének tovább. A combtõben lévõ izmok, görcsösek, enyhén fájnak, a sáros utakon az állandóan szétcsúszó lábakat ezek az izmok tartják össze, a téli túrákon szoktam ilyet tapasztalni, ha nagy a hó, de itt most pihennek ezek az izmok.
Felérve a szénégetõkhöz, a turistaút megint változott a tavalyihoz képest, azért hamar ráakadunk a helyes irányra, mielõtt megkezdjük a kapaszkodást a Somlyóvárhoz szusszanunk egy rövidet.
Az esõ itt már nem esik, hanem szakad, lassan haladunk felfelé, küszködve a csúszós agyagos és a híg folyékony sárral. Felérve, nem akartam elhinni, hogy már fenn vagyunk. Átbukva a nyergen lefelé próbálunk haladni a kulcsosház irányába, de itt aztán az út szinte járhatatlan, nincs egyetlen lépés sem, hogy ne csúsznék meg, folyamatosan rángatózok, mintha idegbajos lennék, ahogy korrigálom az egyensúlyvesztéseket.
Aztán meglátom a házból kiszûrõdõ fényeket, és úgy érzem megmenekültem, tervezgetem, hogy zoknit cserélek, eszek valamit, megmelegszem egy kicsit, aztán odaérve már az ajtón sem egyszerû bejutni a tömegtõl, belül minden padon, mint a heringek ülnek a kimerült túratársaink. Leülni? Az csak álom. Szól ugyan az egyik szervezõ, hogy aki már rég óta van itt, adja át a helyét azoknak, akik újonnan érkeztek, de senki sem mozdul. Ezt látva, pecsételés után odafordulok a Pistihez, és azt mondom neki: – Menjünk, legalább hamarabb bent leszünk a célban.
Rettenetes érzés újra kilépni az esõbe, a szakadó esõben, sárban gyalogolni, kilépni a biztonságot adó épületbõl a bizonytalan, sötét, barátságtalan erdõbe. Határozott léptekkel indulok meg a távolban elõ-elõvillanó lámpafények irányába, de belül az a kérdés motoszkált, hogy biztosan ezt akarom, és ha történik valami, de csak megyek tovább.
Eltocsogunk, cuppogunk néhány turistatárs mellett, miközben az esõ szakad tovább. Egy lejtõhöz érve aztán, elakad a menet, összejövünk 6-an vagy 7-en, az elõl haladók, csak igen lassan képesek elõrébb jutni. Úgy érzem, hogy ebben a tempóban túl sok idõt veszítünk, és a beérésünket kockáztatjuk, bár teljes mértékben igazat adok, az óvatosságra szükség van. Végül nagy nehézségek árán sikerül eléjük kerülnöm, de abban a pillanatban kifogy a lámpámból az elem, tipikus – mérgelõdök – ez soha jobbkor nem történhetett volna, megállni viszont nem lehet ezen a lejtõn, ebben a sárban, ráadásul akiket most elõztem meg, itt csúszkálnak utánam, így azután lámpa nélkül kell leereszkednem addig, amíg egy kis sík mezõcskére érek, ott aztán félre állok és kicserélem az elemet.
Innen egy kevésbé veszélyes szakaszon jutunk ki a murvás talajú útra. Most megint lazíthatnak az izmaink, könnyedén haladunk a jobbra leszakadó csapásig. Ezen a részen ismét nehezebb elõre jutni, mondtam is: ha ezt tudom, veszek néhány korcsolya leckét.
Végül kiérve a mélyútból, átúszva a keresztezõdésben lévõ irdatlan vizes latyakon, jobbra fordulunk, átmegyünk egy kerítésen, és innen indul a rémálom, a széttaposott sár teljesen járhatatlan, nem lehet úgy lépni, hogy ne csússzon meg az ember. A botjaim nélkül nem tudom mit kezdenék a helyzettel, csak csodálni tudom a Pistit és a többi bot nélkül túrázó társunkat, hogyan képesek megbirkózni támaszték nélkül, ezekkel a körülményekkel.
Ahogy elhaladok a lefelé araszolók mellett, egy lány huppan fenékével a latyakba, átérezem a helyzetét, egy ilyen esés azzal jár, hogy mindene átázik, lucskos, sáros lesz, mindene ragad az agyagtól, és nem lehet letakarítani. Nagyon rossz így tovább menni, de megállni sem lehet, mert pillanatok alatt áthûl az ember, és nincs lehetõség, itt fenn a hegyen, hogy kiszálljon és befejezze az egész õrületet. Menni kell tovább, nincs mit tenni, és talán éppen ez a nagyszerû ebben, felülemelkedni minden kínon, szenvedésen, fáradságon és a végén azt mondani, igen, ilyenek voltak a körülmények, de itt vagyok és megcsináltam, ez az érzés, amiért érdemes mindent elviselni. És ez a lány feláll és megy tovább.
Az elõttünk elhaladt, körülbelül 500 ember mindent széttaposott, letarolt, amiben meg tudott volna kapaszkodni bakancsaink talpa. Nem maradt semmi, csak a sár, sár, sár, és a szakadó esõ.
Kiérve a bekerített részrõl, rövid dagonyázás után jobbra fordulunk, átkelünk egy patak felett, amely egy betongyûrûbe van terelve, de a rajta levõ félméteres feltöltést elvitte az ár, így le kell ugrani a gyûrû kör alakú felszínére, majd jókora lendülettel felugrani a körülbelül 4 cm-es latyakba, ha csak valaki nem akar kimászni, de ezt nem nagyon javasolnám és egyáltalán nem garantálható az eredmény sem.
Amikor odaérek, éppen lendületet vesz Pisti és felugrik a gyûrûrõl, megcsúszik és bemutatott egy kitûnõ tornagyakorlatot, de végül sikerül visszanyernie az egyensúlyát. A következõ én vagyok, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ezt megúszom, aztán leugrok a gyûrû tetejére és ezt a lendületet felhasználva, felugrok a túloldalra, ám, én is megcsúszok, de a botjaimat belevágva a talajba sikerül megállnom a lábaimon.
Ezután elindulunk a szûk, gallyakkal, magas fûvel és gazokkal benõtt ösvényen, ha volt valami száraz rész még rajtunk, akkor ezután nem maradt semmi. A növényekrõl duplán csorgott a nyakunkba, kezeinkre, mindenhová az esõvíz. Az ég csatornái pedig továbbra is nyitva maradtak és csak szakad és szakad tovább. A cipõinket viszont tisztára suvikszolta az aljnövényzet.
Nagy megkönnyebbülés, amikor végre kiérünk a szekérútra, de ebben sincs köszönet, olyan mély keréknyomok vannak rajta, hogy alig találunk olyan helyet, ami gyalogolható. Kiérve a szántásra, kicsit javul a helyzet és aránylag jó ütemet tudunk menni az itt is jelenlévõ sárral együtt. A fasor mellett jobbra fordulunk és enyhén lejtõ füves sáron baktattunk lefelé, az alján néhány jókora tavat kerülünk a szélébe belegázolva, aztán balra enyhén emelkedõ úton érkezünk Kisegyháza-puszta aszfalt útjára, kikapcsoljuk a lámpákat és elsétálunk a tanya egyik háza mellett.
Pocsolyákat kerülgetve, de jó minõségû murvás úton repesztünk a messzirõl már idehallatszó autópálya irányába. Olyan iramot diktálunk, amilyet egész túra alatt csak most produkálunk, szólok is a Pistinek, hogy lassítsunk, mert nem szeretnék kidõlni a cél elõtt. Így azután én állok az élre és egy kicsit lassúbb iramot tartok.
A murvás útról balra térünk le, ismét sár és hatalmas pocsolyák, túljutva rajta, köves talaj a mezõn át, majd keskeny ösvény balra a patakmeder felé. Komoly latyakos sár a vízig. Óvatosan ereszkedek le a keresztbe vetett, hídként szolgáló néhány karóig. Alig érintem, a hevenyészett alkotás felszínét és máris a túloldalon vagyok, nem merek rálépni, nehogy térdig a vízben találjam magam.
Átvágok az itt következõ nedvességtõl csöpögõ, embermagasságú gazon és rátérek a szekérútra. Az egyre meredekebben emelkedõ úton folyik a víz az út teljes szélességében, én még ilyet nem láttam, mindenütt vannak vízmosások, de itt nincs, itt láthatóan csordogál az irdatlan sáron keresztül mindenütt a víz, minden lépésnél megcsúszok visszafelé, keresztbe-kasul gyaloglom az utat, hogy találjak egy megfelelõ csapást, de nincs. Olyan mintha izzadna a föld, vagy mindenütt felfelé szivárgó forrás lenne. Szó szerint felszenvedjük magunkat. Végtelenül jó érzés felérni, és lecsúszkálni a túloldalon. Jól esik a mezõ füves talaja is. Megérkezünk Nagyegyháza határába, szerencsére a kutyák sehol sincsenek. Átballagunk az M1 aluljáróján és hosszan baktatunk az országút kemény, víztõl csillogó aszfaltján, ám végül ismét az erdõben kell folytatni utunkat, ahol egy pillanatra elbizonytalanodunk a kidõlt fáktól, de hamar rálelünk a megfelelõ útra, és innen már szárnyalunk.
Gyorsan átérünk ezen a szakaszon és meglátjuk a számunkra legszebb falut, Szárligetet. Gyõztesként vonulunk végig a vasútállomásig és az iskola épületéig. Belépek, és beállok a sorba, nem sokkal utánam István is megjön, teljesítettük ismét a Kinizsi 100 teljes távját.
Megkapjuk az oklevelet és a jelvényt, aztán mehetünk megenni a jól megérdemelt virsliket. Sajnálom, hogy a szervezõknek, csak a rajt idõpont a fontos, és nem írtak sokunknak beérkezési idõt, ott ezt nem ellenõriztem, de nekem az is fontos, hogy mennyi idõ alatt tudok végigmenni.
A virslievés után, a folyosón száraz pólót, pulóvert veszek elõ, szerencsére nejlonba csomagoltam õket, így szárazzak maradtak.
A vonaton a túra útvonala, teljesítése jár a fejembe és fõleg az éjszakai gyilkos esõzés.
|
