Vasárnap, annak ellenére, hogy az idõjárás elõrejelzés záport és zivatart jósolt, a családdal elindultunk Hortobágyra, hogy hódoljunk legújabb szenvedélyünknek, a teljesítmény túrázásnak.
Ha már lúd legyen kövér alapon, hiába szakadt az esõ az indulásnál is, egyhangú döntéssel a 22 km-es távot választottuk. Mivel tavaly kezdtünk teljesítménytúrázni, nincs még nagy tapasztalatunk.
Ahol eddig jártunk, a szervezõk és pontõrök kedvesek, és vendégszeretõk voltak, és az ár érték arány megfelelõ volt, vagyis a frissítések minõsége és mennyisége arányban állt a nevezési díjjal, vagy felül is múlta azt. Ez a BSI szervezésérõl nem mondható el.
A Hortobágy vizesen és sárosan is lenyûgözõ volt. Eddig csak a hegyeket imádtam, de ráéreztem a puszta végtelenségére és szépségére. Igaz, hogy - fõleg a túra elõtt leesett nagy mennyiségû csapadéknak hála - olyan volt, mintha lábsúlyzókkal kellett volna gyalogolni, ennek ellenére a túra remek volt. Hasonlóan „õrült” túratársakkal dagasztottuk a sarat és élveztük azt a tájat, ahol tényleg csak a madár jár. Azért már nagyon örültem, amikor feltûnt a tábla, hogy 5 km van hátra. A táj, a környék, a Hortobágyi Nemzeti Park madarai, a hangulat, ami ilyenkor elkapja az embert, semmihez sem fogható. Ezért már megérte. Az viszont némi rossz szájízt hagyott bennünk a célba érkezés után, hogy minket teljesítménytúrázókat olyan „futottak még” kategóriaként kezeltek. Sem a Futanet.hu oldalon nem említették meg, hogy ott voltunk és szintidõn belül végigcsináltuk a túrát, pedig azt hiszem a mi teljesítményünk is „említést” érdemelt volna, a fényképgalériában sem találtunk egyetlen teljesítménytúrázót sem, arról már nem is beszélve, hogy befutó csomagot sem érdemeltünk.
|
