Elõször is be kell vallanom, hogy igazából nem is én voltam; a mai napig nem hiszem el, hogy eccercsak Szárligeten (Sárliget, cuppogós dûlõ) voltam, noha aznap reggel még Csillaghegynél figyelgettem, hogy jé, megint esik... Valaki fogta a lábaimat és futott velük. Ez van, az eddigi leghosszabb, 52 kilométeres futásom után még most is magamon kívül vagyok, hogy sikerült, nem tévedtem el (na jó, akkor igen, de nem nagyon) és egyben beértem. Jaaaaaaaaaj!:)
Szóval reggel végérvényesen biztossá vált, hogy sártengeren kell járnunk, fel a Kevélyre pedig az elméletet sikerült gyakorlatba ültetni. OJ-val kettesben caplattunk a többiek után kényelmes tempóban, aztán egyszer csak arra gondoltam, hogy oké, ez az iram jó - 20 kilométerre. Fel is tettem a kérdést, hogy "Te, OJ, biztosan a Korányi Balázsék mögött kell nekünk futnunk?' - amire aztán egyöntetûen nemmel válaszoltunk, s jó elsõbálozó módjára be is vártuk szépen Ursékat, mert eleve azt terveztük, hogy a "nagyokkal" megyünk, akikkel már futottunk egyszer-kétszer és megbízunk a tapasztalatukban. Ursi hamar ott is termett mögöttünk, nomeg Farkas, Sanyijani és Valéria. Gandika valahol elmaradt egy kicsit.
Épp hatan voltunk, mint a gonoszok, mínusz egy.
És akkor igazán a kezdetét vette a 100 kilométeres dagonyázás. A terepviszonyok vagy épp a pisilés kihagyhatatlan öröme néhány tíz méter erejéig szétszaggatták a csapatot, de a pilisszántói mûúthoz, Nyusziék és SK frissítõpontjához együtt értünk el. Szerencsére a nap hétágra sütött, az idõ gyönyörû volt, a terep száradt úgy, ahogy, a Pilis oldalából pedig gyönyörû kilátás segített az endorfintermelésben mindenkinek. Nos, szóval az elsõ kajaponton sikerült egy kicsit szétszakadni, mert néhányan piknikelni kezdtünk, míg Ursiék meg megléptek gyorsan; kezdetét vette az óvatos utolérés a szerpentinekig. Nemsokára újra együtt volt a csapat és mentünk. Persze volt egy kis vicces afférunk is OJ-val: az egyik szerpentinen egy jól kitaposott ösvényen vagy 4 métert majdnem rövidítettünk (persze pironkodva és fujj, meg ilyenek), amikor is egy kislány a kanyarban kedvesen megszólított minket, hogy 'sziasztok, itt ellenõrzõpont van'... Hát ez van. Tilos csalni. Smile
A Pilis-nyereg dagonyája után Kesztölcnél vártak minket elõbb Vincáék, vidáman integetve a völgybõl, késõbb Cucuék Alával. Most már együtt indultunk tovább innen, bennem bennem volt az, hogy nem maradhatok le, mert eltévedek. (Az idõ késõbb engem igazolt. Laughing) A Gete alá mondhatni hamar elérkeztünk, innen aztán mindenki a saját vérmérséklete szerint ment tovább, felfelé menetelve, a lejtõn futva-kocogva. OJ-vel kissé lemaradtunk, szegénynek kezdtek problémái adódni, különösen a térde vacakolt - Ursék pedig végül el is tûntek elõlünk, ami fõként azért volt baj, mert az elsõ adandó alkalommal majdnem elvétettük az irányt, két másik sráccal hosszasan kerestük a megfelelõ jelzést. Aztán meglett és folytattuk a túrát, fel a Getére, ahol pecsételtünk, a két srác valamerre elment, mi ketten maradtunk... Elkezdtük a meredeken az ereszkedést, de OJ lába egyre jobban rakoncátlankodott, amikor is egy gyökér végleg eldöntötte a dolgot: kifordította a lábát és õ - rövid telefonálgatás után (ki menjen érte a faluba) - úgy döntött, hogy kiszáll, annyira szétment a térde. Én odaadtam neki majdnem minden papíromat, ami alapján menni tudtam, s õ elindult Tokod felé. Közben utolért Gandika is, aki szintén a lábát fájlalta, de õ nem állt ki, mint késõbb kiderült. Én pedig egyedül maradtam, s egy célom volt: valahogy utolérni a többieket, különben eltévedek.
Hegyeskõnél valami 7-8 perc volt a különbség köztünk, a tokodi pincéknél még 5 perc (ott pózoltam egy lánynak, aki megkért, hogy álljak meg, míg fényképez, hát persze, hogy megálltam, lehet egy gyönyörû hölgynek ellent mondani? hát nem.), s Mogyorósbánya elõtt értem õket utol.
Valamikor ekkor csodálkoztam el elõször azon, hogy bírom. A pincék után ugyanis emelkedõ jött, amin felfutottam, ekkor találkoztam Gusztival elõször, mikor eltepertem mellette... szóval nem tudtam napirendre térni a dolog felett, hogy nem haltam meg a hajrázásban, hogy elérjem a többieket, sõt, énekeltem futás közben. Lám, jót tett a múltkori fiaskó után a hegyi félmaratonon Vinca letolása, hogy nem kell minden futás elejét elökörködni. Azóta lelkesen kondicionáltam az agyamat, hogy figyeljek oda. És hát most valami ismeretlen erõ szállt meg, de azt hiszem csak annyi volt, hogy élveztem életem elsõ 100 kilométeres futását. Ja persze, hiszen imádom a hegyeket.
Szóval Mogyorósbányánál már együtt voltunk, bár OJ után itt Vali is kiszállt, azt mondta, neki ennyi elég is volt. Hát elköszöntünk tõle és invitáltuk a fórumra. Hová máshová? :)
És innentõl csak mentünk... Sanyijani néha elõrefutott, aztán megvárt, egymást húztuk-nyomtuk, hogy futás, gyerünk, de óvatosan... aztán néha el-ellépegettünk janival, míg végül egy alkalmas keresztezõdésnél mindannyian jól el nem kacsáztunk a rossz irányba. Persze mindenkinek gyanús volt a kék jel hiánya, nekem még pluszban az is, hogy Nyuszika a múltkor arra túrázván egy 250 fotós slideshow-t csinált nekem a K100 középsõ szakaszáról és kifejezetten figyelmeztetett, hogy a távvezetékek alatt kell menni. És persze egy fia vezeték nem volt... hát akkor nyomás vissza. A távvezetékek az erdõ túloldalán voltak, s ott az idõközben minket beérõ Gusztival kiegészülve caplattunk föl meg le, aztán Janival kicsit megléptünk és Pusztamarótra külön értünk be.
Ott Nyusziék voltak megint, ettem jól megsózott grízes tésztát, ittam egy liter kávét (na jó, negyed litert), kicsit hosszabban pihentünk, mert az utolsó kétötöd még hátra volt... Nekem le akart szakadni a vállam, s míg Nyuszi masszírozta, Ursék közben elindultak. Pár perc múlva én is, s bizony annak a biztos tudatában immár, hogy biztosan utolérem õket. Valami hihetetlen magabiztossággal rohantam utánuk, persze kicsit féltem attól, hogy tévesen mérem fel az erõmet, s idejekorán elfáradok, mindenesetre bátran, de legalábbis bátrabban szaladgáltam összevissza, mint az elején. 6-7 perc múlva ott is voltam közöttük, mikor is Nyúl telefonált, hogy valamelyikünk lent hagyta a dugókáját... Hát szegény Sanyijani volt az, aki levette, mikor kezet mosott. Ez gáz volt, vissza kellett érte mennie, legalább másfél kilométer. Így hárman mentünk tovább (Guszti kicsit ellépett), amikor Yoyooka hívott, érdeklõdött, hogy vagyunk - nomeg a bükki botrányról mesélt. Megértõen hümmögtünk a kihangosított telefonba.
És ekkor megpróbálkoztam azzal, amit eddig nem mertem: már nem tartottam Urssal és Farkassal a lépést, hanem felvettem egy másfajta tempót, valahogy úgy éreztem, nekem mennem kell, valami hajtott. Azt éreztem, hogy nem akarok megállni, hogy futni akarok, élvezni a futást, a levegõt, az erdõt, Elõször utolértem Gusztit, aztán le is hagytam. Nem volt baj, talán csak annyi, hogy az elsõ adandó alkalommal sikerült rossz úton tovább mennem Tardos felé - Bányahegy helyett. Még jó, hogy az eltévedéstõl való félelmem itt óvatossá tett, így sikerült kicsit fentebb észrevennem pár percnyi útkeresés után az Urs-Farkas-Guszti trojkát némileg feljebb a Gerecse oldalában. Mikor visszacsatlakoztam hozzájuk, Farkas meg is eresztett egy poént, majdnem visszaküldött egy nemlétezõ ellenõrzõponthoz.
No és innentõl kirobbanó kedvem volt, egy perc alatt már megint egyedül voltam, pár embert lehagytam és Bányahegyre már egyedül értem be. Mikor a többiek beértek, én indultam is tovább - innen ismertem a terepet, az eddigi gátlás tehát megszûnt. Azt éreztem, hogy mostantól nyomni kell, mert menni fog - azt csak reméltem, hogy kitart az erõm, hiszen sosem próbáltam még ilyent. De kitartott.
Azt kell, hogy mondjam, hogy különleges dolog nem is történt már az utolsó 31 kilométeren... Ha csak az nem, hogy valami eufórikus állapotban rohantam, volt, hogy a hegyen vettem észre, hogy nem sétáltam bele. Sorra elõzgettem az embereket, hangosan énekeltem az erdõben, fütyörésztem és telefonálgattam. Szerintem azt hitte rólam mindenki, hogy megcsípett valami, attól nem vagyok komplett. A frissítõknél - az utolsó, Vincáékét kivéve - alig töltöttem idõt, Koldusszállásnál rávigyorogtam a pihengetõ futókra és felralliztam a hegyen. El sem hittem. És nem fogyott az erõm! Egyedül a létrás balhék nem tetszettek, de nem volt gond.
A Somlyóra viszonylag hamar felértem, valami onnan is hajtott, hogy menjek, menjek, siessek, komolyan elgondolkoztam, hogy normális vagyok-e. Leszóltam Aláéknak, hogy készüljenek, megyek - persze OJ-val tudtam csak beszélni, aki jókat röhögött rajtam, szerintem õ is azt hitte, hülye vagyok. És elõzgettem sorban az embereket, akiket láttam. Még felfele a Somlyóra SK lesett nagyot, hogy mitõl rohanok úgy, mikor mindenki gyalogolt, míg õ ott volt, s hát én sem tudtam megmondani neki. A Nagyegyházi tavaknál elmentem egypár futó mellett, köztük volt egy szakállas, aki onnantól futott mögöttem Aláékig. Ott egy cseppet azért megpihentem, próbáltam enni valamit, de nem tudtam. Mindenesetre magamba szívtam a bátorításokat, pápát intettem Vincáéknak és rohantam tovább. Már csak 5 kilométer volt. Itt már csak egy pár elõzés és egy patakbaesés volt a csalános után, majd az M1 aluljáró, végül az utolsó kis ösvény, be, Szárligetre... Nem akartam elhinni. Az utolsó száz méteren nyomtunk egy sprintet valakivel, aki akkor elõzött meg hirtelen, aztán bent is voltunk - s nálam innentõl kezdve egyórás filmszakadás van.
Alig emlékszem, mi volt, azt tudom, hogy kicsit összefüggéstelenül beszéltem, Vincáékat felhívtam, de másra nem emlékszem nagyon, Nyuszival is beszéltem valamit, de arra sem... Csak arra, hogy elõbányásztam valahonnan a gyékényemet, bevonultam a sarokba és hanyattfeküdtem, hogy félkómában eltöltsek ott nem tudom, mennyi idõt. Elõtte beért Sanyijani is, hihetetlen, mekkorát futott õ is, megelõzve Ursékat, de õ is csak bambult maga elé.
A fekvés jót tett, kicsit kitisztult az agyam, vicces volt, hogy jó fél óra múlva valakinek mondtam az idõmet, mire õ mondta, hogy az nem annyi, hanem egy órával kevesebb, 13:50. És én nem hittem el neki, pedig tényleg annyi volt. Csak olyan hihetetlen volt, hogy életem elsõ K100-át a tervezett 16 óra helyett ilyen jó idõvel teljesítem. Ahogy éledezett a tudatom, rájöttem, hogy húazannyát, nem tudok járni sem, így bepróbálkoztam Nyuszi masszírozó kezei alá én is, aki elõtte elzavart lábat mosni, hiszen a sejhajomig iszapos voltam. Miután csak hidegvíz volt, így azzal voltam kénytelen dolgozni, s bár utálom, most nagyon jót tett az izmaimnak. Aztán Nyúl áldásos munkája nyomán jobb lett, próbáltam enni is, igyekeztem magamhoz térni, közben bejöttek a többiek is (Valika is, aki Mogyorósbányánál mégiscsak folytatta valakivel, s szintidõ alatt be is ért) és néhány óra bágyadt beszélgetés után a frissítõk is megjelentek, persze õk is fáradtan... Persze, hogy fáradtan, hiszen felajánlásiból és szeretetbõl miattunk melóztak hajnaltól, miközben mi meg "csak" futottunk.
Szóval ezennel hadd ajánlom fel életem eddigi elsõ, egyetlen, de legjobb K100/T100 eredményét, a 13:50-et a frissítõk csapatának és a Nagy Rózsaszín Szeretetgömbnek, mert magamtól biztos kipurcantam volna. Köszönök mindenkinek mindent! |
