Túrabeszámolók


KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)

kekdroidTúra éve: 20072007.05.20 17:25:56
Kinizsi Százas - Amikor minden újabb lépés ajándék


Mint azt egy útitársam igen találóan jellemezte Bányahegy magasságában, a Kinizsi túra legjobb egy szavas összefoglalása a következõ: "A Kinizsi fáj." De ne szaladjunk ennyire elõre az idõben. Szombaton korán reggel kinéztem az ablakon és nagyjából ugyanolyan jellegû égboltot láttam, mint egy héttel korábban, a Budai tt-re készülõdve. Éppen ezért került a lábamira túrabakancs a sportcipõ helyett, valamint a kamásnit is felhúztam, elsõsorban az esetleges sárra készülve. Évfolyamtársammal már a HÉV végállomáson találkoztam, Csillaghegyen leszállva pedig megkerestem a leesett államat a tömeget látva. Beálltunk a sorba - társam a 40-es távra ment, arra pedig nem lehetett elõnevezni (én már kedden nevezhettem), ez a sorállás viszont elég rövid életûnek bizonyult, fél órán biztosan belül voltunk.

A rajtban sok ismerõs embert lehetett látni, Vajonmerre sporttársat üdvözöltem, majd a 6:55-ös idõt gyorsan megkapva már indulhattunk is. Kezdtem tudatostani magamban, hogy már megint egy 100 kilométeres túrát készülök teljesteni. Akkor pedig fékszelep kinyit, menetszabályzó kar feltol 100%-ra és mehetünk is. Rögtön az elején elõzésbe kezdtünk, hegynek fel. Az esõkabátot a növekvõ testhõmérsékletnek megfelelõen hagyományosan a táskámra kötöztem (tudom, hülyén néz ki). Beértünk az elsõ erdõs részre, ahol a fákon mindenféle vicces feliratokat olvashattunk, némelyiket értettem, a sportszakmához viszont semmi közöm, azzal nem tudom, mire akartak kilyukadni... Mindenesetre az elõzõs sebességfokozat miatt hamar kiértünk a nyílt területre, majd megkezdõdhetett a hegymászás a Kevélyekre. Csodás kõalakzatok és egynyomos, hangulatos ösvények jellemezték a szakaszt, útitársam a hegytetõn pecsétet is kapott.

Lejtmenetben azt a kevés maradék fékerõt is sikerült kikapcsolni, rettenetes tempót diktált útitársam és az út. Néhány ismerõs is feltûnik (arcra legalábbis), innentõl Szárligetig még sokat láttuk egymást. De itt még nem is gondoltam ennyire elõre, inkább szóltam, hogy ne fussuk el magunkat, elvégre végigmenni kell a túrán, nem pedig meghalni már az elején. A Hosszú-hegy emelkedõje nem volt olyan meredek, viszont jó sokáig tartott, tetején ellenõrzõpont, immár nekem is. Kellemes erdei utak voltak errefelé, jól járhatóak, szépek. A Szántói-nyeregnél volt egy kis büfé, most ez kimaradt, viszont elméláztam a sok depókocsi láttán, arra gondolva, milyen jó is lehetne csak úgy, kevés holmival gyalogolni. Legyintettem, most ez máshogy esett. Gondolataim elterelésében sokat segített a kezdõdõ emelkedõ is, amely szépen csökkentette a sebességünket is.

A Terep Százas egyik ellenõrzõpontjánál éppen csomagoltak a pontõrök, éppen a kanyarok levágásának feleslegességét kezdtem volna elõadni túratársamnak, de észrevettem, hogy nem volna kinek beszélnem, kicsit várni kellett rá. A szerpentin sok szép kilátóponttal szolgált, a tetõt elérve pedig jól járható szintutat kaptunk. Pilis-nyeregre már kezdett szétszakadozni a mezõny, nem volt folyamatos tömeg. A ponton vettem egy félliteres pohár õszibaracklét, a következõ pillanatban pedig csak néztem, hogy hová tûnt a tartalma. Nos, legalább helyre került a folyadékháztartásom. Innen laza, nyugodt utunk volt egy pontig, ahol bevártam a pecsételésre kitérõ útitársam a Kétágú-hegyen. Bocsánatot is kértem tõle, hogy sürgettem az emelkedõn, hiszen bõven idõben voltunk az általam betervezett menetrendhez. A zöldet szépen követve sétáltunk le Kesztölcre, ahol a szokásos depósokat és a Terep Százas éppen pakolászó ellenõrzõpontját találtuk. Továbbhaladva egy utcában kirakott slagot vettünk észre, "Ivóvíz" kiírással, én töltöttem egy kicsit, ezúton is köszönöm szépen a kedves gesztust.

Még átkeltünk a csodálatos 117-es úton, az izgalom kedvéért pont egy kamion orra elõtt, majd kényelmes séta után elértük Dorog szélét. Itt tehát elváltak útjaink, ráadásul kisütött a nap, ennek kapcsán még a fel-feltámadó szélben is kezdtem megérteni, miért nevezik ezt a szakaszt katlannak. Ezen meditálva és a szalagozást a mezõn követve - a minden jobb, mint a beton elvén - lassan elértem a frissítõpontot, ahol lelkesen kínáltak ásványvízzel. Ez is valahogy eltûnt egy szûk százméteres távon, én pedig szomorúan tettem a palackot a zsákomba. (Szemetelni nem szabad, meg amúgy sem szeretek vizespalackot eldobni, hátha jó lesz majd tölteni. Jó lett.) A Gete emelkedõje a hûvös erdõben nem is esett rosszul, a másfajta izommunka kicsit felfrissített. Volt pár magasfeszültségû kábel alatti átkelés, ezeket nem tudom, honnan hová tartanak. A hegyrõl megint szép kilátás nyílt, a ponton pedig ünnepélyesen kinyitottam egy csomag ropit a készletembõl.

Pontosan hét órája voltam úton és még nem fájt sem a lábam, sem a hátam. A lejtõ lefelé a Getérõl és az emelkedõ a Hegyes-kõ hátára azért segített az elfáradásban. (Egy fán ragasz: "Mezei halála", megmosolyogtam.) Az impozáns mészkõszikla felé haladva kicsit csatlakoztam két sporttárshoz. Nem sokkal késõbb, még legalábbis a Tokodi Pincevölgy elõtt felhívott édesanyám, hogy vírust talált a számítógépen. Jó fej, mit tudnék én innen csinálni vele. Telefonálás közben köszöntem a Lemaradás túrán megismert úrnak, a frissítõponton is találkoztunk késõbb. Ez a pont nagyon jó helyen volt és nagyon jó, hogy volt. A helyiek teljesen önkéntesen, a túrázókat mindenben segítve hozták létre, nagyon jólesett a kézbe kapott pohár víz, amelyet aztán térülve-fordulva már töltöttek is újra. A zsíroskenyér és az uborka - fõleg ez utóbbi - hasonlóan csillagos ötöst kap tõlem.

A barátságos ponttól búcsút véve újabb meredek emelkedõ borzolta kedélyemet, de hamar felértem a tetõre, onnan szépen kocogtam Mogyorósbányáig (egy rövid technikai szünetet beiktatva), ahol elsõ dolgom volt kicsit mosakodni a nyomóskútnál. Onnan besétáltam a Kakukk vendéglõhöz, itt egy kólával próbáltam javítani az energiamérlegen. Idõmet és rajtszámomat számítógépbe rögzítette egy úriember, én pedig már indulhattam is tovább. Az elsõ emelkedõn túlesve megelõztem egy rendezõi egyenpólót viselõ, babakocsit toló kis csoportot. Nem kellett sok idõ és már Péliföldszentkereszt templomának tornyát tájolhattam be. Itt már kevesebb depóautó várakozott, egyiküknél szép, topikos zászló. A hátralévõ komolyabb emelkedõket vettem éppen számításba és meglepõen jó eredményre jutottam, amikor is a Bika-völgy felé ereszkedve egy sporttárssal kis kavarás után csatlakoztunk egymáshoz.

Lajosnak (útitársamnak) köszönhetõ az elején említett tömör összefoglaló is a túráról. Beszélgetve, de gyors tempót diktálva jutottunk el Pusztamarótra, ahol nekem meg kellett állnom zoknit cserélni, ugyanis a bal talpam kezdett rakoncátlankodni. Itt csatlakozott még egy sporttárs is, aki nevezés nélkül indult, ennek ellenére végigment a túrán, csak a vásárolható szolgáltatásokat használva. Nem semmi teljesítmény, csakúgy, mint Lajosé, akinek eddig a Mátrabérc volt a leghosszabb túrája (igaz, a Mátrabércnek szintén van mire alapoznia a hírnevét, itt pedig, fõleg a végén inkább az idõ és távolság okozta monotóniatûrésrõl van szó). Pusztamarót emlékhelyétõl elbúcsúzva jó erõs emelkedõn kapaszkodtunk fel a Kéken az üdülõig. Talán az egész túra egyik legkellemesebb szakasza következett: alkonyati fényben játszó erdõ, jól járható úton, aláfestésül madárdal. Giccsesnek is mondhattuk volna, ha nem lett volna a lábunkban már hatvanvalahány kilométer.

Bányahegy egyfajta megváltásnak számított mindhármónknak volt valami nyûgje, én pédául rettentõ szomjas voltam, a teából jó sokszor kértem repetát, de töltöttem vizet is a palackjaimba (milyen jó, hogy voltak). Egyszerre láthatóan csak egy telefonnak volt elég a hálózati kapacitás, ezt kísérleti úton bizonyítottuk. Fél óra pihenõ után (idõ ekkor: 19:30, fél napja voltam úton) indultunk kettesben tovább. Ekkor kezdtem számolni, hogy még a reális sebességcsökkenéssel (éjszaka, fáradtság, futómûproblémák stb.) számolva is beérünk 20 óra alatt. A vértestolnai útig útitársam Gerecse 50-es tapasztalatai navigáltak, precízen, szépen. Az úton körbementünk, megcsodálva néhány feliratot az aszfalton, egyet le is fényképeztem, sajnos csak telefonnal. Itt elõkerült az éjszakai szakasz néhány kelléke: láthatósági mellény, fejlámpa. Monoton, egyenes úton meneteltünk, fáradófélben, itt még aránylag jókedvû voltam. Egész sokára (idõben még mindig jól) egy kellemetlen köves lejtõ után értünk Koldusszállásra. Itt is kaptunk citromos teát és csoki is volt kirakva.

Kis pihenõt engedélyeztünk magunknak, majd egy nagyobb bolyban indultunk tovább. Ez a társaság - különbözõ változatokban - a célig nagyjából együtt haladt. Útitársam bejáráson szerzett rutinja nagy segítségnek bizonyult, vakon rábíztam volna magam, sehol sem tévedtünk el. Megközelítettük az autópályát, azon tanakodtam, vajon mire gondoltak azok az autósok, akik ezen az éjszakán látták az út "felett" (hiszen a pályához képest magasabban voltunk) imbolygó fényeket. A következõ gondolatom arra vonatkozott, amit egy hete beszéltünk a Budai 50-en a túrázás élvezetérõl, miszerint ha megkérdezek valakit a Kinizsin Koldusszállás után, hogy élvezi-e a túrát, az biztosan orrbaver. Ennek ellenére volt, aki azt mondta, hogy élvezi a helyzetet és még az orrom is megúszta.

A völgybõl kisétáltunk a mûútra, ahol a csoport végén haladtunk ketten, Tornyópuszta mellé viszont már a mezõny eleje felé voltunk. Nem mintha nem lett volna teljesen mindegy. Somlyóvárra már a jókedvem eléggé megcsappant, tartásom sem volt már a régi délceg, ráadásul még volt hátra tizenegynehány kilométer. Itt is pihentünk egy sort, de menni kellett, mert a lábaknak nem szabadott beállniuk. A Somlyóról lefelé már kezdtem elveszteni a fonalat, nem emlékeztem, mikor indultunk, elindultunk-e egyáltalán, vagy csak menetelünk itt a végtelenbõl a végtelen felé? Egy gyorsan haladó sporttársat kiabált egyszer vissza Lajos, még idõben. Sok gyaloglás után, elhagyva mindenféle vizenyõs területet, sok békával, hirtelen megjelent az autópálya aluljárója. Közben egy kis szemerkélõ esõt is kifogtunk, ráadásul ekkor talált meg az allergiám is (egész nap semmi bajom nem volt), úgyhogy bõ tíz percnyi tüsszögéssel is sikerült borzolnom a közelben haladók idegeit.

Az M1-es után (az aluljárónál szalagkorláton a felirat: "Hajrá zombik!") hosszú aszfaltúton haladunk, aztán betértünk az erdõbe, egy utolsó emelkedõ erejéig. Már lefelé haladva egy kis menetoszlopot értünk utol, de még volt annyi tartalékunk, hogy gyors elõzésbe kezdjünk. A csoport elején tûzszerész ismerõsömet üdvözölhettem, de nem vettem fel a tempójukat, mentem tovább. Még egy helyen meg kellett állnom kis igazításra, itt ért utol Lajos. Ez már a befutó szakasz volt, végig a vasút mellett, le az aluljáróba, majd be az iskolába. Megérkeztünk, fékszelep zár, menetszabályzó szépen 100..75..50..20..10..5 %-ra visszavesz. Véget ért az idei Kinizsi Százas, legalábbis számunkra. Kereken 19 órán át utaztam - pihenõkkel együtt.

Leírhatatlan, hihetetlen érzés, tapsolnak az érkezõknek, gratulálnak mindenkinek. Ezúton én is szeretnék gratulálni mindenkinek, összes útitársamnak és ismerõsömnek, azoknak, akiknek ez volt az elsõ százasuk, elsõ Kinizsijük, de akár a többedik is. A rendezõknek köszönöm a túrát, az önkéntes és a rendezõi frissítõpontoknak a segítséget (Tokod, Bányahegy, Koldusszállás, Szárliget). Jövõre esetleg újra el kellene indulni...?