Az Én Kinizsi Százasom (2023)
Azt, hogy az idei Kinizsin elindulok, egészen pontosan 2022. május 29-én hajnali 5 óra 40 perckor döntöttem el Tatán, amikor először érkeztem a célba. Bár akkor még azt sem tudtam, hogy az ebédlőig hogy bicegek el, de abban biztos voltam, hogy 1 év múlva újra itt leszek. Mindez azért is lehet érdekes, mert a statisztikákat böngészve feltűnt, hogy minden évben az indulók kb 40%-a elsőbálozó, azaz ha sikerül a teljesítés ha nem, kb ilyen arányú minden évben a fluktuáció. Valamint az első teljesítés kapcsán benne van az emberben az újdonság érzése, a sose menetem még százat érzés, és a vajon képes vagyok-e rá dilemma. Továbbá az ember előre tisztában van vele, hogy kb hány kilométer után mi, hol kezd el fájni és melyek lesznek azok, amelyek nem múlnak el. Tisztában vagyunk azzal, hogy eljön a holtpont (mert az mindig eljön), és beüt a „mi a frászt keresek én itt” feeling.
Előkészületek
Tavaly próbáltam nagyon tudatosan készülni, azaz már január közepétől futni, s a lehető legjobban felkészülni. Nos, ez idén kicsit másképp alakult, jóval ritkábban jártam le, ami a munkámból is, meg legyünk őszinték a lustaságomból is fakad. Azonban többet kéktúráztunk, és megcsináltam az éjszakai Sárga30-at (az 50 sajnos nem jött össze, mert képtelen voltam nyitva tartani a szememet) és a Gerecse50-et. Ez utóbbi a végeláthatatlan sártengerben 10 óra 32 perc lett, amivel alapvetően elégedett voltam, hiszen egy 11 órán belüli teljesítést vártam el, mert úgy saccolom, hogy kb ilyen idővel lehet olyan fizikai állóképességem, amivel egyáltalán neki lehet vágni a Kinizsinek. Ezen túl évközben is volt több 50+-os túrám illetve néhány TT-t is megcsináltam, valamint a Kinizsi első részeit is bejártam.
Regisztrálni jó ütemben sikerült, így el tudtam csípni egy 7:15-ös indulást, és a rajtcsomagot is hamarabb fel tudtam venni. A túrát megelőző két hetes folyamatos esőzés kicsit nyomasztott, de próbáltam mentálisan készülni arra, hogy megismételjük a Gerecse50-es dagasztást. Egy héttel az indulás előtt a feleségemmel bejártuk a Pilis egy részét, és nem voltak illúzióim afelől, hogy mi vár ránk. Főként úgy, hogy még azon a héten is esett. Ebből adódóan elhatároztam, hogy veszek egy kamáslit, mert nekem az még nem volt. Tudom, tudom, TT-n semmi újat nem próbálunk ki, de ebben most kivételt tettem. Péntek délután szépen összepakoltam. Az ellátmányom: 1 liter víz két palackban (igen, próbáltam kimatekozni, hogy minél kevesebb legyen egyszerre, és inkább folyamatosan utántöltsek), fél liter szénsavas narancslé (a továbbiakban: cukros lötty), 3 db banán, 2 zacskó ropi, 2 energiaszelet, 1 csoki és 4 kolbászos zsemle. Tartalékpólót és aláöltözőst most nem raktam el, mivel idén a nejem elénk jön Mogyorósbányára depózni, és ezáltal biztosítani a fizikai és mentális felfrissülést. Kiadós vacsi után hamar próbáltam lefeküdni, de ilyenkor nyilván nem tud aludni az ember. Reggel 5-kor keltem, gyors zuhany, borotválkozás (mert idén is megadjuk a módját), lábragasztás és indulás a Keletibe. A kamásli egész kényelmes volt (ekkor még), szinte észre sem vettem, hogy rajtam van.
Békásmegyer-Mogyorósbánya
A Keletiben a metróra várva egy idős hölggyel találkozok, aki szintén túrázni készül. Elmondása szerint a gyülekezete tagjaival mentek egy többnapos útra. Érdeklődve róla, hogy én hova tartok, kikerekedtek a szemei. Mondta, hogy ismeri ezt a túrát és tudja, hogy miről van szó. Kedélyesen elbeszélgettünk majd, a Batthyány térnél elváltak útjaink. A H5-ös Héven szinte csak túrázók voltak, s már itt érezhető volt az a bizonyos különleges hangulat. Itt gyors megreggeliztem, mert idén viszonylag pontosan fogok érkezni a rajthoz, ahol nincs nagy sor, és megérkezett Balázs is. Ő egy volt kollégám, akivel tavaly együtt csináltuk a Kinizsit, pontosabban az utolsó 20 km-et, ami nekem akkor nagyon sokat segített. Balázs magasabb, mint én, hosszabbak a lábai, ergó gyorsabb, így megbeszéltük, hogy mindenki a saját tempójában halad, és az EP-knél összevárjuk egymást. Közben a hosszú ujjú lekerül rólam és a derekamra kötöm (ekkor még nem is sejtettem, hogy ez minek az előjele), aminek az lett a következménye egyrészt, hogy a túra során egyszer sem vettem fel, másrészt még el sem rajtoltam, de már megvolt az a tárgy, amit tök feleslegesen fogok cipelni legalább 50 km-en keresztül.
Hajszál pontosan 7:15-kor csippantanak, és el is indulunk. Jó tempóban kaptatunk felfele a Kőbánya utcán és közben megvitatjuk a taktikát. Minkettőnké (meg kb még több száz túratársé) ugyanaz. 11 óra körüli idővel Mogyorósbányára érni, majd a táv második felére 13 órát hagyni. Balázs tényleg gyorsabb tőlem, így szép lassan elhúz. Meg sem próbálom tartani vele a tempót, hisz így is bőven 5 km/h felett vagyok. A Kevélyre jó ütemben, de már megizzadva érkeztem fel (mondjuk nem csoda, hiszen az első 6 km-ben kapásból van 440 m szintemelkedés). Meg sem álltam, hanem azonnal indultam lefele, amely meglehetősen sáros volt. Én csúszkáltam rendesen, (és igen közben csokit kell enni J ) de a túrabot jól jött az egyensúlyozáshoz. Nagyon jó tempóban haladok, és eszembe jutott, hogy tavaly itt döntöttem el, hogy belekocogok az első 30 km-be. Na, ezt a hibát most nem követem el, ugyanis tavaly óta sem szereztem terepfutó tapasztalatot, illetve a cipőm sem alkalmas rá. Ráadásul a tavalyi térdfájásomnak tuti köze volt hozzá, így bármennyire is csábít, mondogatom magamban, hogy nem szabad. A kamásli jól vizsgázik, teszi szépen a dolgát. A Csobánkai műúthoz kiérve már érzem a napot, de még ekkor sem sejtettem, hogy baj lehet. Tócsákat kerülgetve jó tempóban érek a Hosszú-hegyre, ahol az első EP van. Itt azonban (és ezt fel sem tudom fogni, hogy történhetett) 15 percet (!) kellet sorban állnom a csippantásért. Ez nagyon sok idő, volt is zúgolódás. (számomra ez az egyetlen negatívuma az idei szervezésnek) Miután nagy nehezen végeztünk, magasabb fokozatra kapcsolva estünk neki a szerpentinnek. Gondoltam is magamban, hogy ez a sár nem is olyan vészes, 1 hete sokkal rosszabb volt. (narrátor: sunyi ördögi kacaj a háttérben) A szerpentinen sajnos több kispistázót láttunk, amit én továbbra sem tudok megérteni, de ez van. A magas-hegyi ereszkedés után még minidig nagyon jó tempóban haladok a Pilis-nyereg felé, ahol tartok egy rövid pihenőt.
26 km-nél járunk, úgyhogy a táv ¼-e megvan, és itt összefutok Balázzsal is. Nincs még fél 1 sem, ami azt jelenti, hogy bő 5 óra alatt értünk ide, amivel elégedett vagyok. Gyorsan eszek, és iszok, illetve vételezek vizet. A hozott 1 l ugyanis már rég elfogyott, még úgy is, hogy a Trézsi kútnál mindkét flakont utántöltöttem. A szendvicsek mellé lecsúszik 1 banán és frissítek a cukros löttyből is. Ébéd pipa, irány tovább! Most már egy tempóban haladunk Balázzsal, és nagyon jókat beszélgetünk. Észre sem veszem és már a Kétágú-hegynél járunk, amelynek meredek ereszkedését nagyon nem szeretem. A bal térdem nem igazán bírja az ilyen mutatványt, ezért mondom Balázsnak, hogy menjen nyugodtan. Szépen lassan ereszkedek és konstatálom, hogy nem fáj, sőt nem is érzékeny semmim. Így elkönyveltem magamban, hogy empirikus úton is sikerült bizonyítani, hogy a tavalyi térdfájás alapvetően az első 30 km-en történő kocogásnak köszönhető.
A levenduláshoz leérve sajnos nem ugyanaz a látvány fogad, mint tavaly, nyoma sincs még a szép levendulavirágoknak. Túratársam megvárt így együtt nyomulunk be Kesztölcre. A hőség ekkor már igazán érezhető volt, s a lábamon még mindig ott van a kamásli. Eszméletlenül melegít, de a Pilis-nyeregben nem akartam bajlódni a levételével, mert úgy voltam vele, hogy Dorogig már kibírom. (na, így néz ki a lehető legrosszabb hozzáállás) A slagos háznál megállunk és megmosakszunk, illetve utántöltünk mindent, amit csak lehet vízzel. Dorog már nincs messze, ahol én a Korhely Tanya nevű kocsmánál fogok pihenőt tartani. Balázs nem tervez, mert 4-re mindenképp a Getén akar lenni, úgyhogy elvállnak egy időre útjaink.
A kocsmában remek a hangulat, veszek egy korsó hideg sört és lehuppanok egy asztalhoz. Telefonálok haza, hogy minden ok, meg lassan lehet készülődni. Fél 3 van, ami rosszabb idő, mint tavaly, amikor már 2 óra előtt itt voltam. Ezt betudom a +15 perces sorban állásnak, annak, hogy idén nem kocogtam, illetve a hőségnek.
Eszek-iszok és jöhet az első átfogó lábszervíz. Végre leveszem a kamáslit, ami olyannyira melegített, hogy a lábaim technikailag megfőttek. Ráadásul észreveszem, hogy a jobb lábam nagy lábujján a köröm Líbia nemzeti zászlójának a színeiben kezd pompázni. Ragyogó….. a túracipőm most fog cserben hagyni? Több, mint 700 km-t mentünk együtt és eddig még soha nem csinált ilyet. Közben átfutott az agyamon, hogy az asszonynak (már megint) igaza van, ugyanis néhány hónapja mikor vettünk neki új túracipőt, azt mondta, hogy vegyünk nekem is, de én elutasítottam mondván, hogy nem kell, mert van. Nem kell, mert ami van az jó. Nem kell, mert ami van azt már megszoktam, és nem kell, mert nem kell. J Végül orvoslom a problémát úgy, ahogy egy felnőtt férfihoz illik. Leragasztom és a túra során soha többet rá se nézek. J Így amit nem látok, az nem is létezik. J Újraragasztom a lábam, zoknit cserélek. Ránézek az órámra és látom, hogy már 3 óra van. Indulnom kell, mert veszélyben a 11 órás Mogyorósbánya, hiszen bő 3 órára maradt 14 km, amely alatt meg kell mászni 3 hegyet és túl kell élni a Katlant is.
Egy kicsit már fájt itt-ott, de alapvetően jó fizikális állapotban, és ami még fontosabb jó kedvel vágtam neki a Getének. Ekkor már rohadt meleg volt, de jó tempóval egy szuszra sikerült felérni a csúcsra, ahol szintén rövid sorban állás következett. Ezt kihasználva frissítettem, és eközben vettem észre, hogy néhány túratárs hűs bokrok árnyékában heverészik. Na, itt jöttem rá, hogy baj van. Mi van, ha engem is megüt a nap? Hiszen a Katlan még csak most jön. (sapka persze nem volt nálam és a vizet sem ilyen hőségre tervezetm) Időm nem sok volt töprengeni, mivel sorra kerültem, csippantottak, és már indulhattam is lefele. Számomra ez a rendkívül meredek és hosszú ereszkedés a túra legproblémásabb része. Nagyon óvatos és ennek megfelelően nagyon lassú vagyok. Majd egyszer csak, nem beköszönt, hanem egyesen berúgta az ajtót a bal térdem és közölte, hogy jónapot kívánok, ő itt van, és legyek szíves változtatni a mozgáskultúrámon, mert neki ez bizony nem tetszik. Nos, nem változtattam. A problémára azonban volt orvosságom, ugyanis fejben bekaptam egy leszarom tablettát és ereszkedtem tovább. Ennek az orvosságnak az lett a mellékhatása, hogy ettől kezdve a meredekebb ereszkedőkön folyamatosan éreztem a bal térdem.
Végre leértem a Getéről, és elkezdtem a Katlant. A homokos, agyagos emelkedők a tűző napon nagyon nem estek jól. Vízzel nem spórtoltam, ittam amennyi jól esik, ha elfogy meg majd lesz valami. Egyre sűrűbben látok túratársakat félrevonulni és leülni az árnyékba….. márha egyáltalán van. Én nem akarok megállni, mert tudom, hogy akkor sokkal rosszabb elindulni, plusz a vizem is felesleges fogyna. A termőföldekre kiérve hálistennek sehol sincs árnyék J így jó néhány km-t ismét csak a tűző napon megyünk. Próbálok a lehető legjobb tempóban menni, hogy minél hamarabb kiérjek innen, illetve, hogy meglegyen a 11 órás szintidőm.
Hegyes-kő meredek emelkedőjén egy szuszra felkapaszkodok, és közben sorra előzgetek, de csak azért, hogy a Tokodi pincék irányába tartó meredek ereszkedőn visszaelőzzenek. Egyébként a hegyes-kői kilátás idén is káprázatos. A pilisi szerpentiné sem rossz, de nekem ez valahogy más. A Tokodi pincékhez érve mind a két buszmegállóban és azok környékén több túratársat látok, illetve egyre több beszélgetést csípek el, ahol elhangzik a „gyere értem”, „vége van”, „feladom”. Közben azon gondolkozom, hogy hogyan lehetne a szervezetemet rákényszeríteni arra, hogy legyen oly kedves és minél kevesebb folyadékkal működjön, mert a vizem vészesen fogytán. Azonban ekkor (ismét) önkéntesekkel találkozok, akik egy autó csomagtartójából ingyen (értsd jól: nem pénzért, vagy egyéb ellenszolgáltatásért cserébe) vizet osztanak. Számomra ez a jelenet, illetve a kesztölci slagos ház egy katartikus élmény ezen a túrán, ugyanis az ilyen önzetlen cselekedetek adják vissza az emberiségbe vetett hitemet.
Vételezek a vízből (így már el vagyok látva Mogyorósbányáig) és a Kő-hegy előtt lehuppanok 1-2 percre. Nincs már messze Mogyorósbánya, de ez a hegy csúnyán meg tudja szivatni az embert. Itt elgondolkozok azon, hogy nem is gondoltam volna, hogy nem a sár, hanem a hőség lesz a legnagyobb nehézségem. (narrátor: ismét sunyi ördögi kacaj a háttérben) Az extra rövid pihenő után nekiveselkedtem a Mogyorósbánya előtti utolsó „puklinak” és jó ütemben, szintén egy szuszra fel is értem. Jó néhány túratársat láttam, aki pihenés nélkül szaladt neki ennek a hegynek, és most azt út szélén kénytelen volt félreállni. Az ereszkedőn haladva hív a nejem, hogy megjött, és Balázs is beérkezett már. A kő-hegyi ereszkedő szinte kényeztető pihenés volt a lábaimnak, s így jó tempóval 18:24-re értem Mogyorósbányára, azaz 11 óra 7 perc lett az első résztáv, amivel alapvetően elégedett voltam.
Mogyorósbánya-Tata
A mogyorósbányai EP-n ismét fesztiválhangulat fogadott. Szólt a zene, volt enni-inni való és persze ott volt az én kis Drágám, ami tényleg nagyon jól jött. Ülőhely most nem jutott, de nem is igazán érdekelt, a fűbe heveredtünk le. Balázs mondta, hogy a Katlan eléggé megviselte, sokat kivett belőle. Elvégzem a második átfogó lábszervízt, újraragasztok, zoknit cserélek, és közben lecsúszik egy doboz jó hideg sör. A nejem hozott mindent, amire csak szükségünk lehet, (többfajta enni-inni valót, ruhákat, törölközőt stb.) és a felesleget is elveszi tőlünk. Eszek, de szilárd táplálék nagyon nehezen megy le. Ekkor döbbenek rá, hogy lehet mégiscsak megviselte a gyomromat ez a hőség, ami aggaszt, mert nagyon sok van még hátra. Így az otthonról depózott cuccok közül csak 2 szendót veszek magamhoz, illetve az összes műzlit meg annyi banánt amennyit csak lehet. Vizet, cukros löttyöt utántöltjük, és azt gondoltam, hogy akkor pihenjünk egy kicsit. Azonban rápillantva az órámra látom, hogy mindjárt 19 óra (!), azaz közel 40 percet töltöttünk el, amivel a 11 órás első résztávot hazavágtuk, hiszen ugyanannyi idő maradt a második felére, mint az elsőre. Ráadásul már több, mint 50 km van bennünk, és jön az éjszaka is.
A „12 óra múlva Tatán találkozunk” mondat, és egy valóságos doppinggal egyenértékű hitvesi csók kíséretében elbúcsúztam a nejemtől és összeszedtük magunkat. Így visszagondolva érdekes, hogy az, hogy feladjuk és bepattanva az autóba 1,5 órán belül ágyban legyünk meg sem fordult a fejemben. Az 50 km-hez párosodó fáradság mellett egyedül a forgómat és a vállamat éreztem. Szép lassan visszamelegedtünk, és bosszankodva merengtem azon, hogy hogyan ronthattam így el, hiszen Mogyorósbányára teljesen jó időben érkeztem, most pedig kifejezetten veszélyben érzem a teljesítést. Most már egy tempóban haladunk Balázzsal, s az Öreg-hegy meglehetősen meredek kaptatója után el-elszakadunk egymástól. Ezen a szakaszon találkozok az egyik mezítláb teljesítő (igen, jól érted) sporttárssal, akivel váltok néhány szót. A Szent-kútnál rendkívüli EP van, csippantok és látom, hogy 19:56 van, azaz a tempóm nem rossz, de érzem, hogy késében vagyok.
Péliföldszentkereszt után többször elszakadunk egymástól, itt már én vagyok a gyorsabb. Aztán egyszer csak megszólal a jobb zsebem. Hirtelen arra gondoltam, hogy húúú… ennyire megütötte a fejemet a nap? J Aztán látom, hogy csak a telefonom szórakozik velem, ugyanis a zsebem véletlenül felhívta a segélyhívót. Sűrű elnézések közepette magyaráztam, hogy csak véletlen volt és minden rendben velem. (már amennyire komolyan vehető egy ilyen állítás 56 km után) Terveztem, hogy a Bika-völgyben megállok egy hotdogra, de mivel szilárd táplálék továbbra sem ment le a torkomon, így nem láttam értelmét. Balázs viszont megáll, megpróbál szódával frissíteni, és helyrehozni magát. Nézegetem az órámat, és közben megállapítom, hogy tavaly bizony éppen csak sötétedés után értem be Pusztamarótra, amire idén esélyem sincs. Itt most eléggé szétszakad a mezőny, így a Bika-völgy utáni emelkedőn szinte egyedül megyek. Lassan kezd rámsötétedni, de csak azért sem veszem fel a fejlámpámat, ezzel is dacolva a lemenő nap törekvéseivel.
5 perccel később fejlámpával a fejem kaptatok, és itt már egyre komolyodó sárral is küzdeni kell. Ezek szerint a pilisi állapotok korai optimizmusra adtak okot, a Gerecse már nem ilyen lesz. Ja és persze a kamásli nyilván nincs nálam, mivel azt hazaküldtem Mogyorósbányán. Összeverődök egy túratárssal és együtt haladunk a következő ellenőrző pont felé, amit már nagyon várok. Nem vágyom semmire, csak arra, hogy végre levehessem a hátizsákomat és leüljek egy picit. Itt jött el az első holtpont. Nem ért váratlanul, mert nagyjából számoltam vele, készültem is rá mentálisan. A holtpontban az a jó, hogy tudod, hogy eljön, ( ha mákod van nem úgy, mint Joe Black J ) és azt is tudod, hogy ez csak egy állapot, ami el fog múlni. Úgyhogy megköszöntem szépen a látogatását, és próbáltam pozitív gondolatokkal elterelni a figyelmemet. Aztán végre elérkeztünk Pusztamarótra, ahol felöltöztem, szereléket igazítottam és lehuppantam egy padra. Az időre sajnos nem emlékszem, de már jó ideje sötét volt, úgyhogy bőven 21 óra után voltunk. Bepróbálkoztam egy szendviccsel, de néhány falat után majdnem visszaköszönt, úgyhogy inkább nem erőltettem. Ettem helyette műzlit meg banánt és annyit ittam amennyit csak bírtam. Közben Balázs is megérkezett, és hát ő sincs valami jó állapotban. Számolgatjuk az időt, és azt érezzük, hogy ez nagyon necces. Én indulok tovább, és megbeszéljük, hogy Bányahagyen találkozunk, és olyan helyre ülök majd, hogy könnyen észrevehető legyek.
Itt már elég sok porcikámat éreztem, de muszáj volt haladni. A körülöttem lévők rendre leelőznek, ami miatt az az érzésem, hogy lassú vagyok, pedig folyamatosa 4,7 km/h körüli a sebességem, úgyhogy a saját tempómban megyek, viszont így sokat vagyok egyedül a sötétben. Sár már rendesen van, és a Gerecse sziklás emelkedőivel megspékelve sokat botladozok, ráadásul 1-2 másodpercre be is alszok néha. Csodálatos, gondoltam magamban, így borítékolható, hogy el fogok esni vagy csúszni. Nagyon nehezen akar eljönni Bányahegy, de megállni nem akarok. Itt jött el a második holtpontom, ahol abból merítettem erőt, hogy eddig egy emelkedőn sem álltam félre, ezért most sem szabad. Így felöltözve az idő elég kellemes, úgyhogy legalább nem fázom. Közben három túratárssal is találkozok, akik velem szembe jönnek. Nem jutottak fel Bányahegyre, térd illetve bokasérülések miatt feladni kényszerülnek. A körülöttem lévőkkel kérdezgetjük őket, hogy tudunk-e segíteni (gyógyszer, krém, fásli stb), de számukra ez a túra már elúszott. Ezúton is remélem, hogy épségben hazaértek.
Elvagyok a saját gondolataimmal, s közben eszembe jut, hogy amikor a Gerecse50-en ezen a részen jártam, akkor arra gondoltam, hogy vajon milyen jó érzés lesz majd, amikor a kinizsin jövök erre. Most legszívesebben visszamennék az időben adni magamnak egy hatalmas kokit a fejemre.
Bányahegyre 22 óra 38 perckor érek fel. Csippantok, iszok egy finom teát majd leülök egy olyan helyre, hogy Balázs könnyen észre vegyen. A mogyorósbányai fesztiválhangulatnak, illetve a pusztamaróti optimista légkörnek itt már nyoma sincs. Van, aki gulyáslevest eszik, más a lábsérüléseit látja el, vagy éppen a fűben heverészik. Viszont az biztos, hogy tavalyhoz hasonlóan a pontnál a fiatal hölgyeknek idén is volt mindenkihez 1-2 kedves szavuk, ami így 71,2 km-nél bizony sokat számít. Eszek műzlit, beverem az utolsó banánom, majd egy kis cukros löttyel lekísérem. Elvégzem az utolsó lábszervízt, és megállapítom, hogy lehetne rosszabb is. Közben megérkezik Balázs is, és még mindig kétségeink vannak a szintidőn belüli teljesítéssel kapcsolatban.
Én abban a képletben hiszek, hogy ha 23:00-kor el tudsz indulni Bányahegyről (7:15-ös rajtolás mellett), azaz a hátralévő 28 km-re legalább 7 órád van, és nincs komoly sérülésed, és fejben nem estél szét, akkor sikerülhet teljesíteni. Ebből a képletből minden pipa, csak van egy változó, amivel ez a képlet nem számol. Ez pedig az eléhezés, ami nálam/nálunk igenis reális veszély volt, hiszen Mogyorósbánya óta – azaz 20 km óta – nem ettem szilárdat, és ekkor már tudtam, hogy nem is fogok. Mindez azt jelentette, hogy a százas táv második felét csokin, banánon, meg cukros löttyön élve kellene teljesíteni, ami legyünk őszinték, nem túl bíztató. A tempóból meg ugyebár az idő miatt nem vehetek vissza, sőt iparkodni kellene. Így a helyzet nem túl rózsás, főként ha azt vesszük alapul, hogy ha Bányahegyen megkérdezel valakit, hogy miben bízik, akkor jó eséllyel azt mondja majd, hogy a kegyes halálban J.
Így aztán úgy terveztem, hogy hajnali 3-ra érjek Koldusszállásra, és akkor még benne vagyok az időben. Balázzsal egyeztettünk, hogy Kolduson találkozunk, mert szinte kizártnak tartotta, hogy utolér. Pontban 23:00-kor búcsút vettem a luxuskörülményeket biztosító pihenőhelyemtől (tehát feltápászkodtam a földről) és útnak indultam. Egy pozitív dolgot tudtam felhozni, nevezetesen, hogy kevésbé fáj, mint tavaly. Ebbe a gondoltba kapaszkodva kezdtem meg az ereszkedést a Vértestolnai műút irányába, és azon találtam magam, hogy folyamatosan kilómétereken keresztül közel 5 km/h-s sebességgel ereszkedem. Ezen meglepődtem, és azon morfondíroztam, hogy honnan a csudából van ehhez most erőm. A műutat elhagyva összeverődök egy túratárssal, aki hasonló cipőben jár, mint én, sőt őt még jobban szorítja az idő mert korábban indult. Tudom, hogy egy minimálisat (5perc) Kolduson pihenni kell, és azon gondolkozom, hogy beleférhet-e a túlzásnak számító 10 perces pihenő. Közben az ad hoc túratársammal együtt matekozva, sárban csúszkálva várjuk a Koldus előtti utolsó meredekebb ereszkedőt, – ami tavaly már nagyon fájt – és amin úgy haladok át, hogy észre sem veszem, hiszen kanyar után már felvillannak az utolsó előtti EP fényei. (82,1 km)
Ránézek az órámra és hajnali 2 óra 18 percet mutat, azaz 40 perccel hamarabb értem ide, mint amire számítottam. Fogalmam sincs, hogyan sikerült. Csippantok, iszok egy bögre zöldséglevest (isteni volt), vizet vételezek és keresek valami pihenő helyet. A tábortűz körül nincs hely, de nem túlzottan érdekel. Lehuppanok a fűbe, és megeszem az utolsó csokimat, amelynek következtében a hátizsákomban árválkodó utolsó szendvics magányosan fog tovább utazni. Balázs is megérkezik, és mondom is neki, hogy mikorra szeretnék a templomromhoz (ami az utolsó EP) érni. Mégsem lehet olyan szarul, mert simán kiröhög. Módosítok a tervemen és egy hajnali 5 órát tűzök ki. Kijelenteni még nem merem, de már érzem, hogy sikerülni fog a szintidőn belüli beérés. Pontban hajnali fél 3-kor nekivágok annak a néhány km-es sunyi, murvás emelkedőnek. Tavaly itt már nagyon el voltam készülve, le is ültem egyszer. Most továbbra is bőven 4,5 km/h óra felett tudok folyamatosan haladni. Lövésem sincs honnan merítettem erőt, vagy, hogy mi lehetetett azokban a banánokban. J Menet közben csapódik hozzám két16-18 éves fiú – akik egy hatfős társaság tagjai – és beszédbe elegyedünk. Nagyon értelmes, intelligens, és nagyon udvarias srácok, jókat dumálunk. Külön jó érzés látni, hogy ilyen fiatalok is nekivágnak egy ilyen komoly teljesítménytúrának.
Közben szépen lassan virrad, és én élvezem az ébredő erdő hangulatát, ami teljesen felvillanyoz. Közben felértünk a szerpentin csúcsára, úgyhogy innen már csak sima ereszkedés van a templomromig, ami szintén nagyon jó tempóval megy. Az utolsó ellenőrző ponthoz (91,3 km) hajnali 4 óra 28 perckor érek. Fél órával korábban, mint ahogy terveztem. Csippantok, és 1-2 percre leülök. Iszok a cukros löttyből és felhívom Balázst, hogy merre van. (Kolduson abban állapodtunk meg, hogy itt már nem várjuk össze egymást) Bő negyed órával lehet mögöttem, úgyhogy lassan de biztosan ő is érkezik. Az extra rövid pihenő után elköszöntem a srácoktól és immár világosban, fejlámpa nélkül elindultam a kálvária felé. Továbbra is jó tempóban, sorra előzgetve. A kálvárián a meredek ereszkedő az utolsó igaz komoly akadály, amelynél a bal térdem ismét jelzi, hogy fenntartja a Geténél tett álláspontját. Én meg fejben ismét bekaptam egy leszarom tablettát, és egyszuszra, bár lassítva, de leértem az aljára. Itt már tudatosult bennem, hogy megcsinálom, és kezdett hatalmába keríteni az a bizonyos eufórikus érzés.
A Baj előtti hosszú és monoton aszfalt úton szóba elegyedik velem egy fiatal (legalábbis tőlem fiatalabb) túratárs. Mondja, hogy neki ez az első kinizsije, de biztos, hogy az utolsó is, és csak azt sajnálja, hogy nem fog 23 órán belül beérni, mert már nagyon kevés ideje van. Rövid töprengés után felajánlottam neki, hogy segítek beérni a kívánt időn belül. Felgyorsítottunk 5 km/h-ra, majd szóltam, hogy szorítsa össze a fogait. És igen. 96 km és több, mint 3100 méternyi szintemelkedés után elkezdtem belefutni, és ő tudott utánam jönni. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy ilyenre képes vagyok, de úgy látszik, hogy az idei Kinizsi a nagy feltámadásokról szólt. Miután a tervezett teljesítése belátható közelségbe került, visszalassítottam gyalogtempóra. Nagyon hálás volt a segítségért, és itt elköszöntünk egymástól.
Hajnali 5 óra 50 perckor befordulva a tatai táborba sárosan, büdösen, fáradtan és vigyorogva meglátom a K-100 cél feliratú lepedőt. Ránézek az órámra és konstatálom, hogy 22 óra 40 perc alatt teljesítettem a teljes távot, ami csak egy picit rosszabb, mint a tavalyi teljesítés, ellenben sokkal rosszabb túrakörülmények között. Átveszem az oklevelet és a kitűzőt, majd veszek egy pólót. Közben az én kis Drágám is úton van már és hívom Balázst is. Már Bajon van, úgyhogy lassan de biztosan ő is be fog érni. Mivel táplálék nem megy le a torkunkon, így a gulyást most kihagyjuk. Fogadjuk a gratulációkat, elkészítjük a kötelező célfotót, majd az autóba való beszállás előtt még egyszer visszapillantok a világ legdrágább lepedőjére és elkönyvelem magamban, hogy jövőre ugyanitt találkozunk.
Összegzés
Visszatekintve, az idei túra előtt mindenki a sártól tartott, de valójában a meleg tett be. Persze nem volt kánikula, hiszen nem volt 30 C fok felett a hőmérséklet (kivéve a Katlan nyílt terepét), de az elmúlt hetek időjárásához képest most egyik napról a másikra 15-16 C fokkal nőtt hirtelen a hőmérséklet, amihez nem volt hozzászokva a szervezetünk, így kánikulának éreztük. Részemről az tuti, hogy többet sapka nélkül el nem indulok.
Az első résztáv teljesítésével elégedett vagyok, a mogyorósbányai 40 perc viszont sokkoló volt. Főleg, ha hozzávesszük, hogy Dorogon meg 30 percet szusszantam. Ráadásul a táv második felénél végig tartottam az eléhezéstől. Ami azonban az utolsó 28 km-t illeti, nos arra nem találok szavakat. Sosem hittem volna, hogy ekkora feltámadásra, ilyen hajrára leszek képes, s így valóban igaz, hogy az ember többet bír, mint amit el tud magáról képzelni. A 96. km utáni futás pedig már csak hab volt tortán, s így továbbra is tartom magam ahhoz, hogy ez a túra, és az alatta tapasztalt szenvedés nem volt rossz, csak másképp volt jó. J
|
