HA MEGEMELIK A SZINTIDŐT 1 ÓRÁVAL,
akkor nagy a hó. Ha 2 órával emelik meg a szintidőt, akkor korva nagy a hó, nagyanyó.
Bizony, a 2023 december 9-i Börzsöny Vulkántúra szintidejét az eredeti 12 óra helyett 14 órában állapította meg a rendezőség. A túrán 42 kilométert kellett megtenni 2216 méter szintemelkedéssel és ugyanennyi ereszkedéssel.
Magas-Börzsönyre törő becsvággyal érkeztünk Királyrétre Okere Szilvia, Kárpáti Szilvia és Inczédi Zoltán túratársaimmal. Mivel a szokásostól eltérően nemdolgozó szombat volt, a sorompónál parkolás címén rögtön ugrott 1000 forint. A rajt/célul szolgáló Kastélyhotel folyosóján ezúttal is számos nevezni vágyó várt a sorára, ám a rendezők flottul intézték a nevezési díjak átvételét és az itinerek kiadását.
Még néhány perc cihelődés a klubhelyiségben, és kipenderülünk az utcára. Az éji sötét illanni látszik, súlyba tesszük lámpáinkat, és a sötétszürke, hófoltos aszfaltról hamarosan felkanyarodunk - a piros sávot követve - egy villanyoszlopok szegélyezte útra. A hó kezdetben kissé töppedt, átfolyásoknál latyakos. Hosszú, egyenes vonalú, enyhe emelkedő a pálya. Később egy balosnál a piros X jelezte sífutó út következik. Most már erdei környezetben, hóba taposott keskeny vályúban egyensúlyozunk tovább. Néhol útra dőlt fák ágaival kell hadakoznunk, hogy eljussunk az első ellenőrzőpontig a Cseresznyefa parkolóig. A ponton még éppen jut a kis zacskós sózott mogyoróból.
Kék kereszt jelzés. Nagyjából innen kezdődnek az említésreméltó emelkedők. Óvatosan megyünk át a kis korlát nélküli fahídon, amit ilyentájt általában jég borít. Nem sokat várat magára az első combosabb, hosszabb emelkedő. Szerencsére itt még nem annyira vastag a hóréteg, ki-ki vérmérséklete és ereje szerint kaptathat fölfelé. Ahogy egyre magasabb régiókba jutunk, úgy vastagszik a hótakaró; keskeny kitaposott vályúra szűkül a járható ösvény. Néhány főből álló vonathoz kapcsolódunk. Aki meg akar előzni bennünket, annak hosszan kell szökellni a mély hóban. Most még akadnak vállalkozók szép számmal. A kék kereszt búcsúzik és jobbra lemegy, hogy átkeljen a Nagy-Vasfazék-patakon, ami nevével ellentétben még páros lábbal is átugorható. Útvonalunk átvezet a kék négyzetre.
Sok-sok félre- és visszacsúszó lépés árán jutunk fel a Nagy-Hideg-hegy üzemen kívüli sífelvonójának aljához. Rövid, de combos ez a turistaházig tartó emelkedő, pláne ilyen útviszonyok mellett. Ezen a szakaszon már tényleg csak a kőszáli kecskék előznek.
A turistaházba a terasz felől nyíló ajtón lehet bejutni. Az ajtóval szemben kapjuk a bélyegzést, és a teásbadella asztala is közel van a be-kijárathoz, csak egy kanapé tölti ki a területet a kettő között. Ez azért lényeges, mert egy zsebkendőnyi területen kell intéznünk a bélyegeztetést és a teavételezést. A hátizsákjukat magukon tartók akadályozzák a mozgást; megforduláskor pedig tarolnak akit és amit érnek. A pecsételő asztalon víztiszta folyadékkal megtöltött ampullák vannak kirakva. Ember legyen a talpán, aki most ilyet fogyaszt. Odakint még enélkül is nehéz mutatvány a talpon maradás.
Zoli csúszásgátló karmos láncot húz a cipőjére. A vastag hóban nincs gyakorlati haszna, mert ugyanúgy csúszkálsz, mintha nem lenne rajtad, de mégis követem Zoli példáját, mert itt, széken ülve könnyebb fölvenni, mint valahol a semmi közepén a hóban fetrengve.
Kilépünk a köd és a fehérség birodalmába. Kárpáti Szilvi sötétítős szemüvege mögül kérdezi, hogy nem kapunk-e hóvakságot. Nincs napsugár, amit a hó visszaverhetne, így vakulás nélkül figyelhetjük magunk előtt a fehér lábnyomokat. A turistaúttal párhuzamos, elhagyott sípályán megyünk lefelé, hátha arra nem annyira meredek. Az erdőből időnként ordítást hallunk, amikor seggre huppan valaki a lejtőn. Mi a mély hóban való caplatással fizetünk a viszonylag kényelmesebb lejutásért.
A meredek szakasz után egy kicsit kevesebb fékezéssel tudunk haladni a Rakodó irányába. Valamelyest lemaradok a többiektől, de bevárnak a nagy fakereszt közelében egy csoportkép elkészítése céljából. Megkérünk egy kedves túrázót, hogy csinálna rólunk egy képet porcukros háttérrel.
Erős emelkedők és nem annyira erős lejtők váltják egymást a vulkán pereme közelében és magán a peremén is. Megint elmaradok a többiektől. A Csóványosig tartó utolsó emelkedőn már tényleg csak tyúklépésekkel lehet felfelé haladni. Az előttem levő lépcsőszerű lábnyomokat figyelem, fel se nézek. A vártnál előbb sejlik fel a ködfüggöny mögött a kilátó sziluettje a Csóványos tetején. A főrendező Kenyeres Oszkár posztol itt rendezőtársaival. Kiveszi a részét az egyik legkeményebb pont őrzéséből. Szólok a többieknek, hogy ne várjanak rám, mert megfáznak. Inkább majd a Feketevölgy panzióhoz érve ejtőzzenek az épületben.
Az itt kezdődő jelzéscsokorból csak a zöld sávot kell figyelni. Arra számítottam, hogy a Csóványostól valamivel könnyebb lesz az előrejutás, de a „Magosfa válla” elágazásig - ahol elmegy a piros sáv a Nagy-Mána felé –, sem egyszerű a közlekedés. Sok a lehullott vastag faág, valamint a hó alatt megbúvó kövek miatt unos-untalan szét- és visszacsúsznak a lépések. Szinte nincs két egymást követő lépés, ami ne okozna túrabotokkal elhárítandó kisebb-nagyobb kibillenést.
Az „út” mellett egy ember két nagy testű kutya körül ténykedik. A hóban fekvő állatok hosszú, széles gurtnival vannak egy fához kötve. Nagyon úgy festenek, mint a farkasok. Nem kérdezősködök. Biztos minden második arra járó megkérdezi, hogy igazi farkasok-e.
Egy olyan meredek lejtő következik, amelyiken hólánc ide, hómacska oda, úgy jutok le, mintha síelnék. Oldalról Samu Piroska köszön rám. Ő úgy rongyol lefelé, mintha nem is egy behavazott, letaposott meredek hegyoldalon kellene lekecmeregni. Több hullámban előznek terepfutók. Már tavalyelőtt is megállapítottuk, hogy rekord nagyságú a résztvevők száma, de szerintem az idei még azt is felülmúlja.
Számos le- és felmenet után, egy szélesebben letaposott lejtő alján kell rátérni a Sas-útra, ami felvezet a Miklós-tetőre. Valójában ez egy magas, sziklás hegy az útvonalban, amire nem is olyan régen vezették fel a zöld sáv jelzést valamilyen ritka madár miatt, ami állítólag a régebbi (sokkal könnyebb) útvonal mentén költ. Rögtön egy keskeny, meredeken emelkedő, sziklás ösvényen indul az, aki ide fel akar menni. Én nem igazán akarok, de muszáj. Tele van a hócipőm a két lépés előre, egy lépés visszacsúszva figurából, de úgy néz ki, hogy ennek az emelkedőnek a vége az égben van, holott már régen ereszkedni kéne a Fekete-völgy felé. Ezzel szemben egy keskeny, oldalra lejtős letaposott hóval borított ösvényt kap az erre haladó halandó. Előttem megy egy pár. Az asszony többször fenékre ül, pedig látok a cipőjén csúszásgátlót. Fölöttébb veszélyes ez az útszakasz. (Nyáron a morzsalékos talaja miatt is oldalirányba csúszik.) Az egyik sziklán, kábé szemmagasságban egy fémtermoszt látok. Előreszólok, de nincs rá jelentkező. Sajnos ebben a szituban nincs kapacitásom arra, hogy leszállítsam a termoszt a következő pontra. Aki a leírás alapján felismeri hűtlen termoszát, az menjen fel a Sas-útra, és ott meg fogja találni azt egy sziklán állva, az elemekkel dacolva.
Nemsokára a fentebb leírt meredek lejtőnél egy még meredekebb következik. Egy hölgy botokkal és csúszásgátlóval felszerelve is fenékre huppan, és ha már lent van, akkor lent is marad, és gatyaféken szánkázik tovább.
A hegyoldalban felfelé törekszik egy kirándulócsoport. Arra leszek figyelmes, hogy az egyik hölgytag azt monda a mellette mászónak, hogy jó lett volna botot hozni. Te jó szagú...!!! Bot nélkül több mint kalandos lesz a kirándulás, lett légyen bármi is a cél.
Lejjebb egy éren kell átlépni, ami fölé havas ág hajlik. Megcsúszok, és az ágat elkapva a nyakamba rántok egy adag jégkását. (…!!!) A továbbiakban még kidőlt fákon is át kell mászni, mire megérkezek ahhoz az elágazáshoz, ahol éles balkanyar után a zöld négyzet mentén ereszkedhetek tovább. Átfolyások miatti sáros foltokat kell kerülgetni. Nagy megkönnyebbülés, amikor végre vége a meredek lejtőnek, és egy keskeny deszkahídon átmehetek a panzió oldalára. Ennek a fahídnak a telepítésére úgy tűnik rákényszerültek az illetékesek, mert pár éve még egy gerendán kellett átegyensúlyozni.
Látom, hogy a Feketevölgy panzió felé csak két ember sétál, a parkolóban van egy nagyobb csoportosulás. Odamegyek. Egy autó csomagtartójában van az ellenőrzőpont. Kiderül, hogy már az előző évben sem a panzióban volt a csekkolás és az etetés, úgyhogy a Csóványoson hiába kecsegtettem túratársaimat egy itteni melegedés lehetőségével. Mivel még majszolják a zsíros kenyeret, úgy tűnik, hogy nem sokkal maradtam le. Én is beállok a kenyérpusztítók közé. A randihagymát nem teszem rá, hanem minden falathoz harapok belőle egy kicsit. Teli pohár teát csapolok a zsíros kenyér szétcsapatásához. Jó meleg, és füstölt szalonna ízesítéssel van ellátva. Már régebben vagyok szomjas, de a lehetetlen helyeken nem akartam megállni, hogy a sajátomból igyak.
Elfáradtam. A Kemencére vezető menekülőút felé pislantok. Elhessegetem a bűnös gondolatot, miközben szedelőzködünk. Tartós emelkedő következik a piros négyzeten. Nehezítésnek kidőlt fák hevernek az úton. Elkezdi huzigálni a görcs a lábizmaimat. Magnéziumot kéne bevenni. Egy turistaút-kereszteződéstől a piros sáv balra tartó ágán emelkedünk tovább. Spontán kiáll a görcs a lábamból, egy időre meg is feledkezem róla. Itt még elég jól járható a kitaposott ösvény. Utolérünk egy hármas menetoszlopot. Kárpáti Szilvi felveti az előzés lehetőségét, de én nem javasolom a plusz energiabefektetést igénylő manővert; pihenjünk tovább inkább egy kicsit ebben a tempóban. Pár száz méter után félreállnak előlünk, így nem sokkal, de azért valamennyivel mégis gyorsabban törünk előre.
A kirándulók zöme otthon maradt az erdészet előző napi „ijesztése” miatt, miszerint hullanak a vastag faágak az erdőben. Mindössze két esetben jött velünk szembe egy pár kiránduló a Börzsöny nyugati gerincén.
A Jancsi-hegynél merülünk fel a szürke lombtalan fák tengeréből a felszínre. A kitaposott ösvényről lábnyomok vezetnek a gerinc szélére. Sokan készítenek felvételeket a lenyűgöző hófödte vonulatokról. A szemben levő hegyről vergődtünk át ide. Valahol a túloldalon, a homályban ott mered a Csóványos kilátója. Amíg a többiek fényképeznek, felhörpintek egy Magna Shotot, hogy ne a leglehetetlenebb terepszakaszon álljon bele komolyabban a görcs a lábamba.
Érezhetően kövesedik az út a hó alatt. Nem véletlen, mert néhány hullámot követően, egy kiszögellésen megleljük a Holló-kőt. Ez a Holló-kő nem az a Hollókő, ahol tortőrcipős kirándulóknak kínálgatnak népművészetinek mondott csetreszeket, és nem az, ahol középkori vitézeknek beöltözött figurák hadonásznak fakardokkal a hétvégeken.
Hosszadalmas hullámzás vár még ránk, amíg végre leoldalazunk azon a lejtőn, aminek az aljában egy táblakarácsonyfa egyik deszkája mutatja, hogy merre másszunk fel a Salgó várhoz. Nem túl hosszú, de pipilépéses emelkedőn hágunk fel a vári ellenőrzőpontra. A tábortűz mellet a pontőr kutyája fekszik összegömbölyödve. Pecsételtetés után a vár mellvédjéhez ereszkedünk egy rövid, de igen meredek lejtőn. Pár méter biztos lépés után megint eléggé trükkösen lehet továbbereszkedni. A sziklák felé való próbálkozást még nyáron is meggondolja az ember, ezért inkább a fától fáig megoldást választjuk a meredek letaposott havas ösvényen. Gond csak ott van, ahol elfogynak a fák. A veszélyes szakasz után is jó darabon meredek még a lejtő, de később jól siethetővé válik az út. Egy nagyobb kanyart elérve lassan megint emelkedni kezdünk. A Magyar-hegy oldalában vezet az elkeskenyedő út. Nem is olyan sok Börzsöny Vulkántúrával ezelőtt, amikor túljutottunk a Magyar-hegyi emelkedőn, egy széles erdei úton lehetett - némi túlzással - lerohanni a Magyar-völgybe. Most kerítéssel van elzárva ez az út és környéke. Helyette a sziklás hegyoldalban álló fákra festettek piros sáv jelzéseket. Ez valójában nem út, de még ösvénynek sem nevezhető, mert sziklába nem lehet ösvényt taposni, csak lecsúszni lehet róla. Úgy érzem, hogy soha nem akar véget érni ez a rohadt buktatósziklás lejtő. Ha lehet ez még horrorabb, mint a Sas-út. Megállapítom, hogy ha áthelyeznek egy turistautat, az kizárólag pocsékabb lehet, mint az eredeti. Magamban borzalmasan szidom azt, vagy azokat, akik miatt lekerítették a régi frankó utat, de azoknak sem kívánok jobbat, akik kitűzték az új piros sáv útvonalát.
Félreállok egy röpke idegkisimító technikai szünetre. Megpróbálom a hóba hugyozni a nevemet, de csak odáig jutok, hogy ”OTT”. Ki vagyok száradva. [[[Idáig úgysem olvassa el senki.]]]
A továbbereszkedést követően nemsokára meglátom a fák között azt a szélesebb utat, ami rövidesen levezet a Magyar-völgybe.
Megváltás leérkezni az ellenőrzőpontra. Jól esne egy nagy pohár meleg tea, de sajnos már elfogyott, s így hideg vízzel és egy csokis nápolyiszelettel kell beérnem. Mintha már szürkülni kezdene, de ezt nem nagyon lehet megállapítani a vastag felhőtakaró miatt. Mindenesetre üzemkész állapotba helyezzük a fejlámpáinkat, hogy ne a sötétben kelljen bíbelődni az akkumulátorokkal.
Megindulunk a messzi Bányapuszta felé. Jól járható a gyengén emelkedő, guminyomos út. Néha latyakot kell kerülgetni. Akkor gyújtjuk csak meg a lámpákat, amikor az Altárónál át kell ugrani a Bánya-patakot. Innentől elmaradnak a keréknyomok és egy kicsit erősödni kezd az emelkedő. A csapat élére állítanak, mondván, hogy erős fényű a lámpám. A vártnál hosszabb idő múlva látom meg jobbra feltekintve Bányapuszta kulcsosházának sötét épületét.
- A ház mellett kezdődő ösvényen kell élesen felvágni - mondom a többieknek.
Nyelvlógató, nem éppen rövid emelkedőn érünk fel az Aklok-rétjére. A Nagy-Hideg-hegy - ma már második - meglátogatásáig a piros keresztet kell követnünk. A réttől megint csak egy combos emelkedővel jutunk fel egy olyan szakaszra, amelyen hosszan hullámzik az út. A hullámzást nem szeretem, de már nem bánom, mert lefelémenetben legalább egy kicsivel több levegőhöz jutok. Egy ponton megmakacsolom magam, nem akarom továbbra is a nyúl szerepét játszani; átadom a vezetést. Lassan elérjük a Hanák-rétet. Emlékszem, 2021-ben csak itt kapcsoltuk be a fejlámpáinkat, pedig akkor is volt hó rendesen, de korántsem ekkora. Ez a tény azért jellemzi a mostani terepviszonyokat. Ugye?
Megérkezünk annak a meredek emelkedőnek az aljához, amelynek a végétől már nincs messze az áhított Nagy-Hideg-hegyi turistaház. Itt is lépcsőszerűen kialakult lábnyomokban lépkedek fölfelé, akárcsak a Csóvinál. Jó, hogy nem túl nagyok a lépésközök. Elém vetődik egy másik lámpa fénykévéje. Nincs kedvem sem erőm gyorsítani. Inkább félreállok, de az illető is megáll.
- Én lassan megyek – mondom neki.
- Én is – válaszolja.
Jó, akkor folytatom, mint eddig.
Amikor meglátom, hogy balra, néhány képzeletbeli emelettel feljebb visszakanyarodnak a mozgó fénypontok, örülök, mert mindjárt felérek a turistaház szervizútjára, és onnan már csak néhány kanyar a ház.
Belépve az épületbe, a többiek már teáznak és szerelvényt igazítanak. A cipőm nekem is be- és elázott, de nem törődök vele. Még otthon bekentem a lábujjaim közét és a talpam elülső részét lanolinnal. Örülök, hogy különösebben nem fáj semmim, és a szerelvényemen sem kell változtatni. Egy nagy pohár teát csapolok [[[ez nem füstölt szalonna ízű]]] és én is leülök egy üres székre. Ez már nagyon kellett. A meleg tea is, és a leülés is, hiszen egész nap talpon voltunk. A tea perceken belül vérré válik.
Persze nem ülepedünk le, mint az iszap, megköszönjük a vendéglátást és távozunk. A meleg után dideregve kezdünk ereszkedni a sífelvonó mellett, ott, ahol reggel feljöttünk. A felvonó aljától - rövid hezitálást követően - jobbra indulunk. Oké, már látom, ott van egy fán a piros jelzés, amit a célig kell követni, csak az előbb nem vettem észre a ködös sötétségben. Nemsokára balra lemegy az út, amin trappolásra késztet a gravitáció. A Taxi-rét után megint valahogy a csapat élére kerülök. A célbeli jutalomfalatra terelődik a szó. Túratársaim azt állítják, hogy a nevezésnél meg kellett mondani, hogy levest, vagy lángost kér a túrázó. Fel vagyok háborodva, mert tőlem nem kérdezték meg, és ha lángost kapok, akkor maximum csak frizbizni tudok vele, azt is csak egy dobás erejéig. Mivel elöl megyek, rátérek egy szélesebb, lekotort útra, ami nagyon jól járható. A témához kapcsolódva elővezetem egy régebbi lángosos anekdotámat. A történet végére észreveszem, hogy már egy ideje nem látok piros jelzést. Bakker!!! Álljunk meg! A GPS-es ember, Zoli a modern technikát hívja segítségül. Megállapítja, hogy a Rakodó felé tartunk. Oda, ahol délelőtt már jártunk. Azt a leborult…!!!
Visszafordulunk. Nem túlzottan nagy a vész; mindössze „cak öccá métellel” növeltük meg a túra hosszát. Visszatalálva a helyes útra, meredeken rúgtatunk lefelé; gyakran kell fékezni.
- Menjünk vissza a széles útra - javasolom. Ott olyan jólesett a a gyaloglás.
- (!!!) - (?) - (!!!!!)
Most úgy tűnik, hogy sokkal többet megyünk lefelé, mint amennyit reggel jöttünk fölfelé. Félő, hogy elérjük azt a kaput, ami fölé az van kiírva, hogy KI ITT BELÉPSZ, HAGYJ FEL MINDEN REMÉNNYEL!
Nem baj. Annak kell örülni, hogy a nehezén már bőven túl vagyunk.
Egy fokkal jobban örülök, amikor az út mentén megjelennek a villanyoszlopok. Jól siethető és egyben beszélgetős útszakasz következik. Megállapítjuk, hogy a szél nélküli, nulla fok körül tanyázó hőmérséklet megfelelő volt a túrázáshoz. Még otthon tépelődtem, hogy téli nadrágban jöjjek-e, de végül jó döntés volt, hogy a vékony anyagú nyári túranadrágot választottam, mert egy cseppet sem fázom. Persze a magasabban fekvő helyeken érzékelni lehetett, amikor egy kicsit megmozdult a levegő, de akkor is inkább a kezem fázott. Abban szintén megállapodunk, hogy mentálisan is megviselő volt visszacsúszó lépésekkel haladni. Sokszor, mintha dagonyában küszködtünk volna. Majdnem kétszer annyi energiába került az előrejutás, mint „normál” útviszonyok mellett.
Újabb biztató jel tűnik fel: az egyik villanyoszlopon a piros sáv jelzés társaságában egy piros ikszet is látok. Ez már majdnem a célegyenes. Öt percenként az órámra nézek; várom, hogy a momentán az élen haladó Okere Szilvi észrevegye és közzétegye, hogy meglátta az első, hozzánk legközelebb álló ház ablakából kiszűrődő fényt. Amikor ez megtörténik, örömünk határtalan.
Perdöntő volt, hogy 14 órára emelték a szintidőt, mert így is csak kb. 23 percet bírtunk bennhagyni belőle.
A kicsekkolás és díjazásátvétel után átmegyünk a Kastélyhotel éttermébe, hogy elfogyasszuk a jutalomfalatot. Megnyugszom, mert lángosról szó sem esik. A falról muflon- és szarvaskoponyák figyelik, amint a meleg levest kanalazzuk.
Kifelé menet nem hagyom ki a fotózkodást a Börzsöny Vulkántúra molinója előtt, ha már ennyit lejsztoltunk a sikerért. A fotók Zoli jóvoltából készültek.
Ottorino |
