Menetelés Csillaghegytõl Szárligetig
A regisztrálás megkezdésére várok a csillaghegyi orvosi rendelõ elõtt, van még néhány perc, szokásos feszültség, indulási láz, felpörgõ idegrendszer.
Aztán nekilódulunk, és elképesztõ sebességgel jutunk túl a beiktatáson, a tömeg szinte együtt indul el a Róka-hegy irányába.
Gyalogolunk magas kõkerítés mellett, szûk járdán, mindenki igazgatja még a felszerelését, ruháját. Néhányan kiválnak, útszéli kis közértben vásárolnak, mások kulacsot töltenek az erdõszéli kék kútnál, a többiek keskeny ösvényen nyomulnak a Róka-hegy teteje felé.
Csivitelnek, rikoltoznak, reggelt köszöntenek a madarak, beszélgetések, hangfoszlányok szövik át az erdõt. Zihálok, légzést állítok, izzadságcseppek jelentkeznek, gördülnek, melegednek az izmok. Fák között piros cserepek, házak teteje, fenn vagyunk, kutyák hangosan õrzik gazdáikat.
Zöld bokrok között bámulom az eget, felhõs. Reménykedek. Talán megússzuk.
Kimelegedett turisták vetkõznek, pakolnak felesleges göncöket, elõttem kék hátizsákban, rövidnadrágban, vadászsapkában baktat valaki a távolodó, végelláthatatlan embercsík részeként, mint én magam is.
Rugdalom a köveket, kerülgetem a pocsolyákat, tanyán a gazda vizet cipel az ólak irányába.
Mint hömpölygõ folyamban evezõt vesztett csónak, vergõdök a mellettem tovahaladó tömeg szorításában. Mindenhol elõzgetnek az erõsebbek, gyorsabbak, gyakran billentenek ki a ritmusomból, úgy tesznek, mint az autósok, megelõznek, aztán lelassítanak.
Égett szag lengi a levegõt, szenes, üszkös fák, kiégett aljnövényzet, nem rég itt lángok csapkodták a lombos növényzetet, valaki tüzet szított, csikket hajított.
Csikorgó fogak, visszakapcsolás, emelkedõ sziklás talaj, gyorsuló szív és légzés, tovafutó erõmûvészek. Szirtrõl bámulom az egri várostrom filmes színhelyét, a Budai-hegység komor tömbjeit, a falvak házait.
Pecsételõ van, százasoknak nincs, szûk csapásról tisztásra érkezek, bámulom a Kis-Kevély takarásából elõbukkanó Hosszúhegyet és a magasan kiemelkedõ Pilist. Zörgõ köveken, éles sziklákon ereszkedünk a Kevélyek nyergébe, néhányan pihennek egy padon, néhányan fûben, törökülésben, szendvicset falnak, folyadékot pótolnak. A kis tisztás kifogy a talpam alól, sötét talajú mélybezuhanó szekérút következik, innen kocogás, amíg a lejtõ tart. A lejtõ elfogy, futásom lassul, gyaloglásra váltok, beszûrõdõ fény fest hangulatot a félhomályos erdei útra. Bánya ütötte rés a hegyen, kiérünk az erdõbõl, murva bodzával, akáccal, ütemesen gyalogló gyaloglókkal.
Elfogyó szegélyezõ bozótos, kitárulkozó csodálatos táj, Oszoly-csúcs jobbra az Oszoly-hegyen, alatta Csobánka takaros házai, távolabb a Nagy-csikóvár és a Visegrádi-hegység ismerõs hegyei. Baktatok a fehér, õrölt mészkõvel szórt úton és gyönyörködök a mesés kilátásban, magamba szívom az akácvirág édes illatát.
A Szent-kuti elágazás után a zöld sáv leválik a murváról, a tömeg a murván marad, én a zöld sávon egyedül, bodza bokrok, csalánok, magas fû társaságában, belül kiszélesedõ erdei út, élvezetes egyedüllét.
Hosszú-hegy oldala, lassulnak a lépteim, egymást követik a hangyatemetõk, az úton tömegesen bóklászó, nagytermetû hangyák széttaposott tetemei. Ösvényre fülledt levegõ, kimért lépések, szálldosó rovarok, elgyengülõ mentális erõ, akadozó légzés, fent vízszinteshez közelítõ csapás, sapka egy ágon, leveszem, viszem magammal. Elsõ pecsét, adom a sapkát, mondom találtam, bizonytalankodás, aztán mégis elteszik.
Ösvény balra, ügyeskedõ egyenesen, siet, bele is fut, lássuk, neki oka van. Az út lejtõsre vált, kocogóra fogom, sokak mellett futok el, így lesz majd, aki fölfelé megelõz. Zöldbe ágyazott fehér kocsiút rövid ideig, erdei földutas csapás, ismét egyedül, hallom a tömeg morajlását, ahogy tovahömpölyög a rövidítõ vonalon. Bámulom az utat, rovarok igyekeznek valahová, akárhová, pókháló az arcomon, jelezve, régen járt erre bárki is. Töprengek, erõ, hogyha az egész tömeg rövidít, akkor erõ kell a kijelölt úton maradáshoz, látom a tekinteteken, hogy hülyének néznek, nem érdekel, én ma itt száz kilométert fogok gyalogolni.
(Olvasom a topikon, hogy aki ötös átlagot tud menni az a kemény mag, jó, de ki gyalogolja le a távot rövidítés, szintkihagyás, könnyítés nélkül? Ahogy elnézem a túrákat, bizony nem sokan, vagyis, sokan nem is mennek ötös átlagot!!! Na és, hogy hívják azokat, akik hatos, hetes átlagot képesek gyalogolni, nem futni, gyalogolni, mert én ilyet is ismerek, azok a szuper kemény mag? Azt gondolom, nem ezzel kellene foglalkozni, hanem inkább a táv tisztességes teljesítésére kellene koncentrálni!)
Tájvédelmi Sorompót kerülök, a Pilisszentkereszti mûutat keresztezem, enyhén hullámzó, sáros, vagy sziklás szekérúton ballagok. Oldalba kapjuk a piros sávot, bevillan, hogy a vége Budaõrs, másik irányba Csillaghegy, ezen elmélázok kicsit.
Meredek, agyagos utat taposok lendületesen, azután kevésbé lendületesen, végül lelassulva, pihenni vágyó, fájó izmaimat tovább mozgatva. A sorompótól könnyebb lesz! – sóhajtok, miközben elõrébb és feljebb teszem a lábam, bokrok súrolják karomat, zsákomat.
Már látom az úton keresztbe feszülõ vasrudat, fejemet leszegem, a köves talajt bámulom, itt vagyok, jobbról kerülöm, nincs erõm lehajolni, átbújni alatta, innen már könnyebb, emelkedõ, de kevésbé meredek szakasz következik.
Rengeteg szabadon mozgó kõ, bicsakló boka, talp alatt gördülõ törmelék, lépek, támaszkodó láb hátracsúszik, lendületet veszítek, erõ fut ki izmaimból.
Ügyeskedõk, itt vannak az ügyeskedõk, a rengeteg intés ellenére is rövidítenek, kitapossák a védett növényzetet, elõsegítik a védett terület pusztulását, de nem számít, megéri a rövidebb táv, a rövidebb idõ.
Ahogy egyre feljebb és feljebb jutok, úgy nyílik ki a táj, csodálom a kilátást, bámulom, hogy honnan jöttünk, a másik irányba meg, hogy hová megyünk. Baktatunk a szerpentinen, kanyargunk, kis mezõt szelünk, emberek hevernek, pihennek.
Kellemesen hullámzó, szekérút, helyenként nedves, sáros, gazdagon burjánzó aljnövényzet, fel-felkiáltó madarak. Két túrázó rágyújt, fojtogató füst üli az ösvényt, menekülõre fogom.
Pilis-nyereg elõtt, meredek, sáros, csúszós lejtõ keseríti, színesíti a túrát. Leérve, tarka élet, beszélgetõ, pihenõ, falatozó, zoknit cserélõ, büfénél sorban állók sokadalma, csatlakozok, eszek-iszok, bakancsot bontok, szárítom a lábam.
Indulás tovább, folyamatosan köpi tovább a nyergi pihenõ a felfrissült társakat, az egyik oldalról özönlik be a nép, kiszélesedik, elterül, megpihen, majd a másik oldalon tovább hömpölyög.
Baktatok a végtelen hosszú csík valamelyik részén, beleolvadva a sokaságba, felvéve a ritmusát. Kétágú-hegy középsõ részén ereszkedünk lefelé, kocogásra váltok, nekem így könnyebb a meredek szakaszokon, gyorsan helyezem a lábaimat egymás elé, feszülten figyelem az utat, nedves, apróköves részeket kerülök, bokrokat súrolok, óvatosan haladókat elõzök.
Leérek, gyaloglásra váltok, meredek széli csapáson bámulok a mélybe, kis erdei tisztást szelek, lombkoronák alatt fordulok élessen, mélyútba futok, földfalak között, fölénk dõlõ, magasodó tölgyek sûrû árnyékában.
Jobbra vízmosás, nem tûnik jelzett útnak, de ott vannak a zöld sávok, itt már csak én megyek, értem, az oszlopokra festett jelzést követni, teljesen kijáratlan úton, tüskés bokrok között, hát…, mire kiérek, vérzik a karom, a lábam több helyen.
A homokos úton ismét kocogóra váltok, visszanézek a Kétágú-hegyre, megcsodálom sziklás oldalait, barlangszerû üregeit. Virágait bontó akácok közé futok, eltakarják a kilátást, édes illatot árasztva lengedeznek az enyhe szellõben.
Kesztölc betonútján meghúzom egy kicsit, és jó tempóban szelem át a falut, kerítésen slag, rajta írás: ivóvíz. Az üzenet nekünk szól. Köszönjük!
Befülledt akácos, homokos csapásán jutunk el Dorog patakjának vashídjához, nagy zörgéssel átvágok rajta, a túloldalon fûzfák sorfala között haladunk a negyvenesek jobbra tábláig.
Forró murva, keskeny, mélyporos ösvény a töltés oldalában, kellemetlenül hullámzó, motorok által kikapart, gödrös csapás. Országút után, szántáson szalagozás, aztán semmi, tanakodás, tavaly másképp ment, a fasorok között, most nem tudjuk, megyünk a szántás szélén. Mûút, autók jönnek, megvárjuk, túloldalt naptól tüzelt, kertek alatti út porát rúgjuk, a melegtõl túlhevülten vánszorgunk a vasúti átjáró irányába.
Reklámerejû üdítõt kapunk, gombot felhúzom, szívom, nem jön, megint rángatom, csak nem jön a vágyott üdítõ, intelligencia teszt, letekerem a kupakot, alatta záró fólia, letépem, kortyolom, nem rossz.
Menetelek enyhén emelkedõ, poros, csalánoktól, nagy és kis fáktól övezett utamon. Jobbról letarolt domb, aljnövényzet, bozótos burjánzik rajta, a nap süti a terheléstõl felhevült testünk, meleg, izzó, verejtékcseppes tovahaladás. Hírtelen emelkedõ, meredek erdei út, sûrû levegõjû, beizzadt akácos cserjés.
A küzdelem folytatódik, önmagunk és a Nagy-Gete lejtõi között, utáljuk, helyenként szeretjük, útjairól a távolba csodálkozunk, de csak a gyõzelem a lényeg. Felérünk, vagy nem, csak ez számít, és menetelünk tovább, szenvedve, lassulva, de minden lépéssel közelebb kerülve a csúcshoz. Pihegõ, ücsörgõ turisták figyelik, ahogy tovább haladunk mellettük. Inger jelentkezik, hogy mondjak nekik valamit, de csak hülyeségek jutnak eszembe, ilyenek hogy: Elfáradtál? Feltört a lábad? Pihensz? A legnormálisabb az, hogy: Minden rendben? De… nem mondok semmit, csak elballagok mellettük.
És végül fenn vagyok, fenn, fenn a tetején, lerogyok egy árnyékos helyen, és elégedett vagyok, megint megcsináltam, felértem, leküzdöttem, letepertem, rajta taposok, a tetején járok.
Mellém zuhan egy srác, nem néz ki valami jól, megviselte a Gete, aztán kiderül semmilyen ennivalója sincs, nem hozott magával, kiéhezett, adok neki egy csokoládét, hálálkodva falja.
Ereszkedünk, meredeken, nyaktörõ utakon, szûk csapáson. Egymás után megyünk, fákba, ágakba kapaszkodva, természetes sziklalépcsõk, alacsonyabb- magasabb fokait egymásután leküzdve, egyre lejjebb és lejjebb jutunk, elõzni nem lehet, nincs hely. Alacsony fenyõk árnyékában érkezünk vadászlõtér szélére, most csend van, vadak nincsenek és lövöldözõ embereket sem látni.
Az apró tisztást átszelve, rövid, de meredek csapáson, kiálló sziklákat taposva, haladunk felfelé, egymás nyomába lépkedve. A gerinc mögött ismét mélybe kígyózó, poros, tûleveles ereszkedõ, alul melegtõl kókadt, tüskés bozótos. Áthaladunk rajta, belém akadnak, ráncigálnak. Széles, füves szekérútra érek, hatalmas póznák elektronokat feszítenek az égre, kövekkel teliszórt, meredek, lösztalajú, mélyen kimosott úton keresek fogást talpaimmal. Elrúgott, gördülõ kövek zaját, porpamacsait figyelve érkezek a Horgász-tó völgyébe.
Keskeny, bozótos csapáson indulok felfelé, kimért, meggondolt lépésekkel, az elõttem haladók porát szívva, gyengülõ lábakkal, pihenõ embereket kerülve, zihálásukat hallgatva, lassan, egyre lassabban emelve a lábamat, görcs közeli állapotban érek fel, de nem állok meg, izzadva kerülgetem a csapásra benõtt bokrokat, bámulom a már elõrébb járók hátát.
Árnyék nincs, melegen tûz a nap, gabonatáblák mellett, között haladunk, út szélén gubbasztó, társa lábát masszírozó páros mellett baktatok tova. Bámulom a távolban fehérlõ csúcsos domb fenyvessel borított sziklafalait, szeretnék már ott lenni. Hátrafordulva nézem a Nagy-Gete kiemelkedõ, masszív tömbjét, aztán még egy utolsó, meredek, mélyhomokos emelkedõ és fenn vagyok a Hegyeskõ ellenõrzõpontnál.
Szikes talajú, erõs szálú fûvel benõtt, kopár dombok közt jutok be egy akácosba, és lejjebb az országútra, majd a Tokodi pincékhez.
Kedves helybeliek adnak zsíros kenyeret, hideg, friss vizet. Eszek, iszok, és már indulok is. Két pince között vánszorgok, iszonyúan befülledt levegõjû, elhagyott gyümölcsösön keresztül. A lábamat alig bírom emelni, minden lépés kínszenvedés, a szívem õrülten kalapál, folyamatosan haladnak el mellettem az erõsebbek, szívósabbak. Összeszorítom a fogaimat, és nem állok meg, lassan, nagyon lassan, de folyamatosan haladok.
Kerítésnél szekérút, túloldalon vízmosta, meredek agyagfal, nagyokat kell lépni, izmaim alig bírnak, kiszáradt, forró mezõn, taposom a gazos talajt. Félreállok, mögöttem hosszú sor, elengedem õket, hallgatom a tücskök ciripelését, hunyorgok az erõs fényben, kémlelem a messziséget, a távoli dombon délcegen feszítõ esztergomi bazilikát.
Indulok a gléda után, nem tartanak fel, távolodnak, erdõ kis foltja ad árnyékot, némi enyhülést, kiérek, meredekebb szakasz, tûzõ nap, felnézek, messzi még a fák hûsítõ árnya, bámulom az utat, ütemesen lépkedek, ritmust mormolok hozzá, még egy kicsit, még egy kicsit, bíztatom magam. Benn vagyok az akácosban, faragott mészkõoszlop földre dõlve, rárogyok, helyet mutatok egy másik résztvevõnek, él vele, együtt szuszogunk.
Felállok, indulok, még egy rövid kaptató, fenn vagyok, egyenes, vízszintes, csodás út, regenerálódok, lefelé már futok. Kék kútnál, vizet veszek, arcomat, tarkómat, fejemet mosom, élvezem, ahogy hozzám ér, szétterül, hûsíti a bõrömet a hideg folyadék, aztán irány a Kakukk vendéglõ, csöpögõ arccal, hajjal. Szanaszét heverõ résztvevõk mindenhol, csatlakozok, bakancsomat, zoknimat leveszem, szárítom, kajálok, rostost szürcsölök, pihenek.
Az étterem kertjén keresztül távozok, folyamatosan érkeznek a résztvevõk, az utca két oldala teli parkoló depós autókkal, az elölrõl és hátulról érkezõ kocsik és a gyalogosok, kisebb forgalmi dugót okoznak.
A keresztezõdésben, a kék kúté a fõszerep, mosdanak, palackot töltenek, isznak, folyamatosan folyik a víz, jobbra fordulok, az eleinte aszfaltos út, köves, makadámosra vált. A hosszú kapaszkodó nem esik jól, alig várom, hogy felérjek, a tetõn elhagyjuk a kék sávot és a kék keresztre váltunk, rövid ereszkedés után kiérünk egy gabonaföld mellé. Fantasztikus a rengeteg zöld, a távolban hegyek látszódnak, kopasz és erdõkkel borított csúcsok.
A völgyben keskeny csapás, mély árok, néhány éve még híd állt itt, lerohanok és lendületbõl fel a túloldalon, hatalmas gazfalon vágom keresztül magam, átérve szinte sötétbe érkezek, a sûrû erdõn nem jut át a fény, ráadásul a hegy árnyékos oldalán vagyunk.
Kiérve a tágas tisztásra, érzem a késõ délutáni napnak van még ereje, hunyorogva nézek körül, gyenge szellõ nyújt enyhülést, kerítést követve ballagunk az árnytalan úton. A drótfonat mögül paták csattogása hallatszik, egy új épület kikövezett teraszán éppen néhány ló lépdel keresztül, szabadon vándorolva, emberek nélkül. Gyönyörû lovak, csodálom õket, izmos testükön feszül a fényes szõr, ruganyos, könnyed ügetéssel távolodnak. Messzebb, a völgyben, halastó szigettel, felette a fák között Péliföldszentkereszt templomának fekete tornya.
Elballagok a szent hely mellett, hosszan, árnyékba borult betonon falom a távot, autók suhannak mellettem. Figyelem az elõttem haladókat, az út közepén ballagnak, az autók elõl nem akarnak kitérni, a vezetõk óvatosak, lassítanak, kerülnek. A gerincen átbukva rövid séta után, balra, agyagútra fordulunk, baktatunk a napon, szemembe vág az erõs fény, pacsirták sivítoznak megállás nélkül, idegesítõen.
Félre dobott, régen nem használt fasorompó mellett érünk az erdõbe, rögtön meredekre vált a szekérút, nehezen küzdöm magam egyre feljebb és feljebb, végre közel vízszintesre szelídül a táj, visszanyerem erõm egy részét. A hullámzó terepen, most lejtmenet következik, lábujjainkat veszélyeztetõ, bõrleszedõs szakasz. Laza futással próbálom elejét venni a dolgoknak, sikerrel, de már mehetek is felfelé, küzdhetek az újabb emelkedõvel, fáradó izmokkal, feszülõ inakkal.
Végül erre is felérek, laza séta közben pihenek, aztán kocogni kezdek és lefutok Bika-völgyig.
Depós autók sokasága parkol mindenütt, figyelnek, ahogy tovahaladok, én is megbámulom õket. Jobbra ösvény, rátérek, erõsen emelkedõ avarost taposok, mindent eláraszt a jellegzetes rothadó falevél és gombaszag, az erdõ szaga, millió emléket ébresztve bennem.
Utolérek egy hölgyet, megbeszéljük, hogy jó lenne már fenn lenni, aztán folytatjuk saját küzdelmünket. Hamar egyedül maradok gondolataimmal, fáradó izmaimmal. Zörgõ avar, apró reccsenõ ágak, valamilyen erdei kisállat iramodik tova, talán élelmet keres.
Keresztül haladok egy kapun, egy keskeny erdõn, aztán hullámzó murvás úton kapaszkodok egyre magasabbra és magasabbra. A nap súrolja a fák tetejét, idõnként fénypamacsokat szór a fehér kövekkel hintett útra, késõ délután van. Meredek kaptatóhoz érek, bozótos, szederbokros, szûk csapáson karcolnak az ágak, csöpög arcomba a veríték.
A kerítésen kívülre kanyarodva enyhül az emelkedõ, könnyebb a haladás, fenn keresztezõdés, jobbra keménytalajú szekérúton menetelek, gyorsulok fel, haladok egész jól. Utolérek néhány embert, beszélgetünk, aztán egy régi ismerõs mellé érek, mondja, hogy Mogyorósbányáról indult az elmúlt éjszaka, némi kitérõvel, reggelre ért Csillaghegyre, benevezett, majd elindult Szárliget irányába, összesen 160 kilométert akar megtenni. Elhûlve hallgatom, az Alpokban megrendezésre kerülõ 160-as túrára készül, csak gratulálni tudok.
Pusztamaróton pihenek egy kicsit, nézelõdök, figyelem a túratársakat, ahogy érkeznek egymás után, könnyedén, megrogyva, sántikálva, van, aki megáll, van, aki halad tovább, aztán én is veszem a hátizsákomat, és indulok.
Hamar a gondolataimba merülök, észre sem veszem és már túl is jutok az aszfaltos szakaszon, és az erdõ szûk ösvényén araszolok. Erõsen sötétedik. Nyálkás, csúszós, ferde talajú csapáson, fák gyökereit, sziklák kiálló peremeit taposom. A hegy oldalán körívesen futó gyalogút, helyenként nyaktörõ, nem veszélytelen, zihálós, izzasztó kapaszkodó.
Kegyhelyet hagyok magam mögött, természetes sziklalépcsõket küzdök le, kis hídon érek az irtáshoz, meglepõdök a fényáradaton, még teljesen világos van, csak az erdõ sötét. Néhány laza méter után, erõs emelkedõ, itt minden évben megzakkanok, most sincs ez másként, alig tudok felérni, az utolsó erõmet is összeszedem, aztán még egy keserves lépés és fenn vagyok. Nagy a kísértés, de nem állok meg, egy rövid szakaszon még fájnak az izmaim, aztán már nem érzem.
Széles erdei úton ballagok, a nap vörös korongja velem halad a fák között, legalábbis azt a látszatot kelti, ahogy a lombok és törzsek keresztül haladnak izzó, kör alakú palástján.
Jó ütemet diktálok, futni már nincs kedvem, így a lépteimet szaporázom, a kerítést elérve, agyagos úton figyelem a balra letérõ csapást, rálelek, és megkezdem a kapaszkodást Bányahegy ellenõrzõpontja felé.
A tarvágás mellett haladva érek utol két túrázót, az egyikük lábát gyilkos görcs húzza, kérdem tudok-e segíteni valamit, de a válasz nemleges, mondják itt a vége, a pontra még bevánszorognak valahogy, aztán annyi. Sajnálom, szomorúan hagyom ott õket, és folytatom utamat.
Bányahegyre 20:49-kor érek, még világos van, pecsételek, megiszom a forró, citromos teát, amit adnak, kicsit leülök a fûbe, bekapok egy pár falatot, ami egyáltalán nem esik jól, elõszedem a fejlámpám, feltápászkodok, hátamra kanyarítom a menetfelszerelésem, és irány a fák közé zárt feketeség. Ez a feketeség az erdõben teljes, a tisztásokon még látni valamit a lámpám nélkül is.
Fiatal egyetemistákat érek utol, kezdek velük beszélgetni, együtt haladunk, barátjuk lába sérült, de tovább küzd. Lámpáink fénye pásztázza a szekérút barázdáit, keréknyomait. A társalgás folytán gyorsan haladunk, egy nagyobb csapat elõttünk jobbra fordul. Társaim – akik még nem gyakorlott teljesítménytúrázók – kiabálni kezdenek utánuk, hogy nem jó irányba mennek, választ nem kapnak. Mondom nekik: valószínûleg jól tudják merre mennek, bizonyára egy könnyebb, vagy rövidebb úton haladnak. Nem értik, hogy mire jó ez, mondom nekik: ez az, amit én sem értek. Errõl beszélgetve érjük el az elsõ létrás átkelõt, majd a másodikat is.
Kiérve az erdõbõl, egy tisztás egyre inkább benõtt, bozótos ösvényén haladva botladozunk, nem látva a lábunk elé, hol gödörbe huppanunk nagyot lépve, hol megbotlunk a göröngyökbe. Bámulom a csillagok felragyogó képeit, és lassan az ég szélére beúszó felhõket. Egy keskeny erdõsáv után ismét tisztáson ballagunk, nyakig érõ gaz és cserjék között törjük az utat, visszacsapódó ágak elöl kapom el a fejem, kikerülhetetlen tüskék kapaszkodnak a zoknimba, húzzák ki a szálat belõle.
Újabb létrát mászunk, kis zúgolódás, csetlés-botlás, egyensúlyozás a lajtorja tetején, gondozott, kerítések közé szorított mezõ, keresztül vágunk rajta, a következõ átkelõ felé. A többség a kapu irányába igyekszik, okítva az új résztvevõket. Mi mászunk, aztán megint mászunk, és kint vagyunk, a könnyítõk jobbról érkeznek, már azok, akik egyáltalán valamelyest követni szeretnék a jelzést, mert a legtöbben egyenesen kimennek az aszfaltra, és keresztül vágnak a mezõn, jócskán rövidítve a távot.
Mi a kijelölt úton haladunk, mire megjegyzi az egyik velem tartó srác, hogy õ erre tavaly nem járt, egészen másfelé mentek azzal, aki tavaly vezette õket, hát… – mondom neki – kispistázóval hozott össze a sors. Sajnálatos, hogy ma már vannak olyanok, akik nem is ismerik a helyes utat, eleve a rövidített pályát tanulják meg, legközelebb pedig rutinból arra mennek.
A göröngyös ösvények után, jól esik a vértestolnai mûút egyenletes aszfaltján gyalogolni. A depós autók sorfala között haladunk, és a kerítés mellett, annak vonalát követve térünk vissza a földútra.
Áthaladunk a kapun, belül mély keréknyomokkal szabdalt, gazos szekérúton lépdelünk, hol középen, hol a széleken, idõnként pocsolyákat kerülve, ugorva. A területen helyenként meghagytak egy-egy fát, amelyek a sötétben is kirajzolódó árnyékot rajzolnak az égbolton, a többi csemetés cserje, gazos aljnövényzettel.
Kilépünk a túloldali kapun, erdei útra, magas fák közé. A nem látható területekrõl néha hallani apró ágak reccsenését, növények mozgását, az avar zizegését, ami még mélyebbé teszi a sötétség hallgatását, sõt lámpáink fényénél fel-feltûnnek lepkék és egyéb repülõ rovarok is.
Idõnként tisztások szabdalják utunkat, ilyenkor távoli fények, utcai lámpák, autók fényszórói szûrõdnek át a messziségbõl, hangulatossá, érdekessé téve, kitágítva az egyébként fejlámpáink fényéhez igazodó látótávolságot.
Murvás úton fordulunk balra, átballagunk egy patak felett keresztülívelõ hídon, hallgatjuk a víz tovaáramló csobogását, majd arrébb egy vadvédelmi, vasrudakból álló rácson zörgünk, botladozunk keresztül. Cipõink, bakancsaink zaja, beszédünk mormolása zargatja az erdõ csendjét rövid ideig, hogy utána ismét visszatérjen, a megszokott, hétköznapi rend.
Egy nagyobb kanyar után, lefelé araszolunk a köves törmelékkel teleszórt úton, a következõ kanyar után pedig feltûnik Koldusszállás lámpáinak fénye. Áhítattal bámuljuk a nyolcvan kilométeres ellenõrzõpont izzóinak lassú közeledését. Utolsó erõnkkel kissé felgyorsulva érkezünk meg.
Pecsételek, lezuhanok egy padra, teát szürcsölök, kibontom bakancsom. Vizes a zoknim, de nincs erõm kicserélni, csak a belehullott kavicsokat, apró fadarabokat szedem ki. Indulnék, de várok a srácokra, szeretnének velem jönni, végül készen állnak, sántikáló haverjuk is megjön, úgyhogy nekivágunk.
Hamar kiderül, hogy feleslegesen vártam, mivel csatlakozik hozzánk egy ismerõsük, aki tudja az utat. Jó iramban érjük el az autópályát, megkerülünk egy gabonaföldet, kevergõ embereket irányítok az erdei ösvényre. Átbújunk a szûk, csalános, bokros átjárón és megindulunk felfelé, a csapás rendezetlen, gallyakkal teliszórt, nehezen járható. Beállítom légzésem ritmusát, lépteim hosszát, ütemét, monoton mászásba kezdek. Idõnként autók hangja hallatszik, közeledünk az országúthoz. Fejemet csak ritkán emelem fel, hogy meggyõzõdjek róla, mennyi van még hátra, aztán kilépünk az aszfaltra, sorban egymásután.
Ballagunk, az út jobb oldalán, meg a baloldalán, meg középen is, ahogy kell. Végül két depós kocsi között, magas gazzal benõtt földútra térünk, elhaladunk két vadles között, felgyaloglunk egy dombra, és kilépünk a tornyói országútra.
Megkezdjük a menetelést, hosszan, monotonon felfelé. Falusi házak, tanyák, üzemek, régi kõbányák mellett haladunk, bámulva a sötét aszfaltcsíkra vetítet fénypamacsot. Lassan lemaradok a társaságtól és a saját ritmusomat gyaloglom, körbe vesz a sötétség, az éjszaka varázsa.
A sarkam egy ideje fájdogál, kezdi megbosszulni magát a kihagyott zokni csere, most már mindegy, megyek tovább, igyekszem úgy lépni, hogy a legkevésbé sérüljön. Letérek a betonról, néhány bokor, kis tisztás, munkagépek, cserjés közti szekérút, erõs emelkedõ fog vissza, lépkedek magamban, hallgatom a talpam által összetört apró ágak reccsenését.
Mintha, vízcsepp esett volna a csupasz karomra, felnézek, sehol egy csillag, megint egy csepp, aztán megint, kezdek aggódni, csak esõt ne, csak azt ne. Tavalyi emlékek kísértenek, szaporázom a lépéseim, igyekszem, hogy legalább a kulcsosházig ne keljen megállnom, esõkabátot vennem. A lámpám fénye egyre gyengébb, már nem látom a göröngyöket, ha rosszul lépek éles fájdalom hasít a sarkamba, lépkedek, mintha hímes tojáson járnék.
Megérkezek, társaim ott pihennek, megyek tovább, bele a sötétbe. Az esõ elállt, és már csak tíz kilométer, gyerünk. Jön a lejtõ, lassan futni kezdek, alig mozdulnak az izmaim, elõször a futás inkább csak sántikáló, bicegõ sietés, aztán csak belendülök. A murván sétára fogom, megszívom a vizes csövem, egy korty után, csak levegõ. Megállok, üveget cserélek, és elemet a lámpámba.
Ösvény jobbra, beballagok, egyre gyorsulok, elhagyok egy kerítést, és ismét kocogni kezdek, az alsó kapunál utolérek egy társaságot, lassítok, lépésre váltok, felveszem a ritmusukat, nekem is megfelel. Odaérünk egy kis patakhoz, a betongyûrûrõl hiányzik a föld, lehuppanok a hengerre, gyûrõdõ sarkam élesen tiltakozik, a másik oldalon kimászok, sántítok néhány lépést, aztán tompul a fájdalom.
Kiérve a földek mellé, távoli fényeket bámulok, vadlesek mellett haladunk, jobbra fordulunk, egy fán valamilyen építmény maradványai, talán gyerekek építettek maguknak valami bunki félét, vagy egyszerûen csak vadles volt.
Utcai világítás bukkan fel Kisegyháza útján, az elõttem haladók lepihennek, fölöttük bogárhad köröz az izzó fényénél, olvasom az aszfaltra írt üzeneteket, és jókat vidulok.
Kiérek a településrõl, murvás úton kopognak a botjaim fémhegyei, utolsó erõmet összeszedve, kapcsolok gyorsabb ütemre, nem tudatosan. Mezõre kiérve, ketten pihennek, ücsörögnek, eszegetnek. Elballagok mellettük, aztán balra a bozótosba elérem a patak kicsiny medrét, felette két korhadt deszka, óvatosan lépkedek át rajta, folytatva utamat embermagasságú gazon gázolok keresztül, jobbra térek a szekérúton, és megkezdem az utolsó jelentõsebb emelkedõ megmászását.
Emlékeimhez képest egészen könnyedén feljutok, elballagok a Nagyegyháza tanyaépületei mellett, az autópálya alatt, és jó iramban érek utol többeket is, miközben hallgatom a folyamatosan jövõ-menõ autók zúgását.
A láncsorompót átlépve, ismét az erdõ útjait járom, irtásra érkezek, nem állok meg, megyek a kitaposott úton, vannak kételyeim, valaki oldalról érkezik, végül jó irányba megyek és kiérek Szárliget épületei közé. A vasútállomásnál futni kezdek és majdnem a célig futok.
A sulinál nagy tapsvihar fogad, feltett kézzel jelzem a tetszésemet és a gyõzelem tényét, fantasztikus így érkezni, köszönet mindenkinek, aki részt vett benne.
Beballagok az ebédlõbe, körülnézek a megfáradt emberek között, ledobom a hátizsákomat egy üres szék mellé, kiváltom a kajámat, lezuhanok a székre, és most van vége.
Elernyednek az izmaim, az idegeim, bent vagyok, ismét megcsináltam, már nincs miért aggódni, lassan a fáradt megelégedés érzése lesz úrrá rajtam, ez jó, ezért az érzésért érdemes egy ilyen túrán elindulni.
Gratulálok mindenkinek, aki beért és azoknak is, akik nem, legközelebb nekik is sikerülni fog!
|
