Túrabeszámolók


túra éve: 2018
Mozgásban a Család túrasorozatTúra éve: 20182018.11.06 21:06:32
4 (plusz 1 joker) családi túra keretében lehetett bejárni a Budai-hegység egyes részeit. Az első túra márciusban volt, Máriaremete környékén sétáltunk egyet. Úgy éreztem, hogy a szervezők sem számítottak ekkora részvételre, mert a rajt-cél egy viszonylag kis helyiségben volt, így elég nagy volt a tömeg. Ott lehetett átvenni a rajtcsomagot is, amelyben mindenki, aki benevezett a túrasorozatra, kapott egy erre a túrasorozatra készített pólót. Ezen kívül a gyerekek kaptak színes ceruzát és egy igazolófüzetet, amelyet később minden egyes túrán le kellett pecsételtetni. Arra nem sikerült rájönnöm, hogy miért csak a gyerekek kaptak igazolófüzetet, vagy miért nem csak családonként egy járt belőle.

Mi az 5 km-es túrán vettünk részt. Végigsétáltunk a Remete-szurdokon, majd a kék körséta és kék forrás jelzéseken vissza a kiindulóponthoz. Útközben 3 ellenőrzőponton haladtunk át, a másodikon az igazoló pecsét mellett műzliszelet is várta az elfáradt vándorokat. A reggeli eső miatt elég nagy volt a sár, de ennek ellenére mindenki nagyon élvezte ezt a kellemes sétát. A célban megkaptuk az oklevelet, a kitűzőt, az első pecsétet a gyerekek igazolófüzetére valamint a bőséges ellátást (szendvics, üdítő, banán).

Júniusban nem tudtunk részt venni a második túrán, de később volt lehetőség pótolni azt.

A harmadik, „iskolakezdő” túrára Csillebérc és Makkosmária között került sor szeptember 1-én. Ekkor is az 5 km-es távot választottuk. A rajtnál minden gördülékenyen ment, az előnevezésnek köszönhetően szinte várakozás nélkül tudtunk útnak indulni. Útközben 3 ellenőrző pontot kellett érinteni, a másodiknál ismét járt műzliszelet az igazolópecsét mellé. Sajnos útközben látható volt, hogy népszerű túraútvonalon halad a túra (S+, P, Z+, S, P+), mert elég sok volt az szemét az út mentén. Célba érve gyorsan megkaptuk az oklevelet, a kitűzőt, az igazolópecsétet és a bőséges ellátást.

Október közepén került sor a „joker” túrára, amellyel pótolni tudtuk a kihagyott júniusi alkalmat. Ekkor, mivel „vendégek” voltunk egy másik teljesítménytúrán, csak 7 km-es távon lehetett indulni, amely a Normafa – Makkosmária – Normafa útvonalon haladt. Az első és az utolsó néhány száz méter (Csúcs Büfé és Normafa parkoló között) egy rémálom volt a hatalmas tömeg miatt. A többség nem túrázó volt, csupán a szép idő csalogatta ki őket a négy fal közül. Az útvonal többi része viszont szép helyeken haladt, nekem kifejezetten tetszett a sárga sáv Makkosmária előtt. A korábbi túráktól eltérően ez a túra olyan útvonalon haladt, amelyen nem lehetett végigmenni babakocsival, de a szervezők erre előre felhívták a figyelmet. A „szokásos” módon 3 ellenőrzőpontot kellett érinteni, a másodiknál a pecsét mellé „energia-utánpótlás” (csokis nápolyi) is járt. Célba érve a meghirdetett 4 túra kitűzői közül lehetett választani, így a kihagyott nyári túra ellenére is teljes lehet a végén a gyűjteményünk.

A negyedik, „téli” túra a Hármashatárhegyre vitt bennünket november első vasárnapján. Az elnevezése szerint „Jaj, de hideg van!”, ennek ellenére pólóban lehetett sétálni és nem csak a meredek Z+ és Z szakasz miatt. A túra eleje és a vége egy-egy aszfaltos szakaszon haladt a III. kerületi Táborhegyen, de utána a színpompás őszi erdőben kapaszkodhattunk fel a Hármashatárhegyi útig és vissza. A terep miatt ezen a túrán sem lehetett babakocsival indulni, de a szervezők ezt előre jelezték a túra kiírásában. A korábbi túrákon megszokottak szerint útközben 3 ellenőrzőpont és egy műzliszelet várta a vándorokat, a célban pedig oklevél, kitűző, igazolópecsét, szendvics, üdítő és banán.

A 4 túra alapján, amelyeken részt vettünk, azt gondolom, hogy a szervezők nagyon jó munkát végeztek. Jól szervezett túrák, előnevezési lehetőség, könnyen megközelíthető rajt-cél, részletes, jól követhető útvonalleírások, kedves feladatok a kisgyerekeknek, tetszetős oklevelek és kitűzők, valamint nagyon bőséges ellátás a célban. Résztvevőként az volt az érzésem, hogy túráról-túrára egyre többen voltunk, egyre több családot sikerült kimozdítani a négy fal közül: hordozóban ülő csecsemők, óvódások, iskolások, szülők és nagyszülők rótták együtt a kilométereket. Mindenki megtalálta a számára teljesíthető kihívást, hiszen a joker túra kivételével mindig lehetett választani az 5, 10 és 15 km-es távok között.

Nekem egy dolog hiányzott a túrák során, ez pedig a nyugalom. Dicséret illeti a szervezőket, hogy képesek voltak ennyi embert megmozgatni, de a rengeteg induló miatt szerintem nem sikerült megmutatni a természetjárás igazi arcát és értékét. A természetből áradó nyugalmat, ezzel együtt a természetjárás igazi ajándékait, az ilyen tömegrendezvények során szerintem nem lehet megtapasztalni. Többször volt olyan érzésem, mintha egy zsúfolt belvárosi utcán sétálnék, nem pedig a Budai-hegység egyik kijelölt turistaútján. De ha a résztvevők negyede ezután rendszeresen ellátogat a természetbe, akkor a túrasorozat elérte a célját.
 
 
GerecseTúra éve: 20182018.06.05 21:50:26

Beszámoló az idei Gerecse 50-ről:


forum.index.hu/Article/viewArticle

 
 
túra éve: 2017
Iszinik 100/ Iszi 50 / Nik 50/40 / Iszinik 40 / Csillaghegyi Csillagok 15Túra éve: 20172017.11.27 21:36:49

ISZI 50, avagy az első ötvenesem


 


Kinizsi 100… Idén tavasszal találkoztam először ezzel a „fogalommal” és mindjárt magával is ragadott. Elkezdtem a résztvevők beszámolóit és a felkészülésre vonatkozó írásokat olvasgatni, hogy minél előbb én is átélhessem azt az élményt, amikor Tatára érve átveszem a sikeres teljesítésért járó oklevelet és kitűzőt. Elhatároztam, hogy megpróbálok felkészülni a 2018-as Kinizsi 100-ra.


De hogyan kezdjem el? Eddig összesen egy 12 km-es teljesítménytúrán vettem részt, azon kívül csak rövidebb családi kirándulások során koptattam az erdei gyalogösvényeket. Arra gondoltam, hogy valami olyan távval kellene kezdeni, amelyben már van kihívás, de elsőre vállalható. 20 km a Pilis körül. Szeptember elején egy esős-borongós-napos szombaton, egyedül, különösebb nehézségek nélkül, elfogadható idővel teljesítettem.


Mi legyen a következő? Kicsit több szint, de ugyanekkora táv? Kicsit hosszabb táv, de nem sokkal több szint? Vagy esetleg hosszabb táv és több szint? Végül az utolsó változat mellett döntöttem, 35 km, végig a piroson Esztergomból indulva. Október elején ez is sikerült. Lett ugyan néhány vízhólyag a lábamon, néhány napig minden lépés emlékeztetett a hétvégi elfoglaltságomra, de a vízhólyagok elmúltak és mára már csak a kellemes emlékek maradtak.


Elkezdtem tervezgetni a következő havi felkészülést, amikor rátaláltam a NIK 40-re. Még egy kicsit hosszabb táv, pont jó lesz! De szinte végig sötétben! Ezt mégsem nekem találták ki… Akkor legyen inkább az ISZI 50!


A következő napok és hetek során folyamatosan azon vívódtam, hogy milyen jó lenne végigmenni, de vajon lesz-e hozzá elég erőm és kitartásom? Megnéztem, hogy ha nem bírom, akkor 20 km-nél ki lehet szállni, onnan könnyen haza tudok jutni. Annyit már mentem, addig biztos bírni fogom. Feltéve, hogy nem esik az eső vagy a hó, ami november közepén egyáltalán nem zárható ki. Ahogy közeledett november 18-a, egyre gyakrabban néztem az időjárás előrejelzést. Esni fog? Nem fog esni? Hideg lesz? Hét elején még azt jósolták, hogy nem lesz eső. Elmegyek! Aztán csütörtökön már esőt jósoltak péntek délutánra és szombat délelőttre. Nem megyek, nem fogom eláztatni magamat! Pénteken már csak aznapra mondtak esőt, elmegyek! De nincs fejlámpám, nem megyek! Kérek egyet kölcsön és elmegyek! Végül péntek este mégiscsak összecsomagoltam, amire úgy gondoltam, hogy szükségem lesz és lefeküdtem aludni. De alvás helyett sokáig csak azt hallgattam, ahogy az esőcseppek szakadatlanul kopognak a terasz tetején.


Hajnali 4 órakor csörgött az ébresztőóra. Kintről ugyanazok a hangok szűrődtek be, mint este elalvás előtt: az eső még mindig esett. Itthon maradok… Feleségem észrevette a bizonytalansággal vegyes szomorúságomat és azt mondta, hogy menjek nyugodtan, mire odaérek Szárligetre, ott már nem fog esni. Így indultam el az első 50 km-es teljesítménytúrámra.


4:40, vasútállomás: A vonat pontosan érkezett, 3 kocsis Desiro, az utolsó kocsiban én utaztam egyedül. Fűtés nem volt, de az izgalomtól így is melegem volt.


5:25, Újpest-Városkapu: Amikor leszálltam a vonatról, az eső még mindig esett, sőt talán még jobban, mint induláskor. Átrohantam a metrópótló busz megállójába, szerencsére éppen akkor jött a busz, amikor odaértem. A Kálvin téren is éppen elértem a metrót, így 6 óra után nem sokkal már ott is voltam Kelenföldön. Megvettem a jegyet és néztem, ahogy egyre több túrázó érkezik az állomásra. Kisebb-nagyobb csoportokba verődve és beszélgetve, vagy hozzám hasonlóan magányosan várták, hogy teljen az idő.


6:28, Kelenföld: Az eső még mindig esett… Megjött a vonat, felszálltunk rá. Leültem és közben arra gondoltam, hogy remélem, ez lesz a leghosszabb ülve eltöltött időm a következő 12 óra során. Ami ugye azt jelentené, hogy teljesíteni tudom a távot.


7:02, Szárliget: Leszálltunk a vonatról és az eső már nem esett! A vonat szinte kiürült, a kalauz meg is jegyezte, hogy onnan már nincs értelme továbbmennie a vonatnak, hiszen mindenki csak addig utazott vele. A tömeg hömpölygött felfelé a felüljáróra, de mi néhányan az ellenkező irányba indultunk, hogy begyűjtsük a túra első OKT pecsétjét.


7:30, rajt: A helyszíni nevezés hihetetlen gyorsan és gördülékenyen lezajlott, megkaptuk a legfontosabb instrukciókat és elindultunk! Elindultam az első 50 km-es teljesítménytúrámon! Vadászat miatt egy kis tereléssel kezdtük, nem mentünk át a Hajagoson, helyette végig műúton gyalogoltunk Nagyegyházáig. Itt még együtt voltak az indulók, eléggé tömegnyomor jellegűnek éreztem a túra ezen szakaszát, de bíztam benne, hogy előbb vagy utóbb egy kicsit kisebb lesz a tömeg. Az aszfalt után következett egy kis sár, utána egy kis murva, majd még egy kis sár és már ott is voltunk az első ellenőrzőpontnál.


9:40, Somlyóvár, 1. EP: Gyorsan begyűjtöttem az ISZI pecsétet, majd az OKT pecsétet. Utána a kisházban leülve megnéztem a lábamat. El sem akartam hinni, hogy még egyetlen vízhólyag kezdemény sem jelent meg a lábamon, pedig még szinte vadonat új volt a bakancsom. Levetettem egy réteg ruhát, elővettem a táskámból egy banánt és már indultam is tovább. Az ellenőrzőpont után azért már kezdett szétszakadni a mezőny, sokkal könnyebb volt a saját tempómban haladni. Ismét következett egy hosszabb aszfaltos szakasz. Hazatelefonáltam a feleségemnek, megnyugtattam, hogy eddig minden rendben, az eső nem esik, vízhólyag nincs, önbizalom viszont van. Próbáltam még egy matematika feladatot is megoldani a lányomnak, de papír nélkül nem sikerült.


11:00, Koldusszállás, 2. EP: Nem sokkal az ellenőrzőpont előtt úgy éreztem, hogy kezd kialakulni egy vízhólyag a talpamon. Akkor egy pillanatra úgy éreztem, hogy ott a vége, nem ér annyit az egész, hogy utána napokig szenvedjek. Arra gondoltam, hogy az első lehetőségnél leülök, megnézem, hogy mi a helyzet aztán eldöntöm, hogy hogyan tovább. A koldusszállási kereszteződéshez érve megtaláltam a fára ragasztott kódot, felírtam az itinerbe, utána pecsételtem az OKT füzetbe, majd indultam tovább. Koldusszállást elhagyva élvezni kezdtem a túrát. Nem volt tömeg, végre nem aszfalton kellett gyalogolni és lehetett gyönyörködni az őszi erdőben. Úgy emlékszem, hogy itt már nagyobb dagonyák sem voltak és csak „faltam” a kilométereket.


12:10, Vértestolnai műút, 3. EP: Megint eszembe jutott, hogy meg kellene nézni a vízhólyagot a talpamon, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább majd a következő padnál. Gyors pecsételés után teletöltöttem a flakonomat vízzel, beálltam a sorba egy hot-dogért és már indultam is tovább. Séta közben fogyasztottam el a meleg ebédet, nagyon jól esett. Itt már valóban szétszakadt a mezőny, volt olyan, hogy sem előttem, sem mögöttem nem láttam senkit. De nem aggódtam, biztos voltam benne, hogy jó irányba megyek. Csak faltam a kilométereket és gyönyörködtem az őszi tájban. Annyira nézelődtem, hogy majdnem elfelejtettem lekanyarodni a mezőről. Egész eddig nem foglalkoztam az idővel. Úgy éreztem, hogy jól haladok, nem lehet baj a 12 órás szintidővel. De ekkor mégis elkezdtem beosztani a hátralévő időt és távolságot és azon tanakodtam, vajon meddig tudok elérni világítás nélkül. Úgy számoltam, hogy ha 13:15-re Bányahegyre érek, akkor pihenek 15 percet, utána 14:15-re elérhetek a Gerecse üdülőhöz, 15:00-ra Pusztamarótra, sötétedés előtt Péliföldszentkeresztre és akkor még arra is lesz időm, hogy végig a kéken menjek el Mogyorósbányáig, begyűjtve a szakasz összes OKT pecsétjét. El sem akartam hinni, hogy ilyen jól állok idővel, de azért nem akartam elbízni magamat, mert még hátra volt 20 km!


13:15, Bányahegy, 4. EP: A tervezett időben értem oda! Pecsét után vettem néhány nápolyit és leültem a kéktúrás fa tövében lévő dombra. Nem halogathattam tovább a vízhólyag ellenőrzését, mert már kezdtem érezni a talpamon. Felkészültem a legrosszabbra, néhány hatalmas hólyagra. Cipő le, zokni le és láss csodát! Egy közepes mérető hólyag a talpon és egy kisebb a lábujjon. Ragtapasz, zoknicsere és már indultam is tovább, pontosan 15 perc pihenő után.


14:15, Gerecse üdülő: Úgy emlékeztem az itinerről, hogy valahol itt van a túra legmagasabb pontja, innen már többnyire lefelé fogunk menni. Örültem neki, de annak még jobban örültem, hogy nem éreztem fáradtnak magamat. Gyors OKT pecsét után irány tovább! Szikrázó napsütésben kezdtem el ereszkedni Pusztamarót felé. Volt néhány túratárs, akiket kisebb-nagyobb távolságból követtem, de általában egyedül mentem és élveztem az őszi erdőt. Pusztamarót felé haladva, a sziklás gyalogúton ereszkedve azt próbáltam elképzelni, milyen lehet az a szakasz a másik irányban, sötétben, több, mint 60 km megtétele után. Feltettem magamnak a kérdést, hogy valóban szeretnék-e végigmenni a Kinizsin? Nem tudtam őszinte igennel válaszolni.


14:45, Pusztamarót: Sikerült a korábban tervezett idő előtt odeérni. Leültem a kisházban a padra, hogy ismét elsősegélyben részesítsem a vízhólyagtól egyre érzékenyebb talpamat. Amikor odaértem, éppen akkor indult tovább egy túratárs, akinek a forgója makacskodott. Azzal bíztatott, hogy a hátralévő kevesebb, mint 10 km-t már fél lábon is meg lehet tenni. Jó vicc volt… Ráadásul úgy terveztem, hogy még több, mint 10 km-em lesz hátra, mert a K+ helyett a kéken szerettem volna Mogyorósbányára menni. Két túratárssal együtt értünk oda az OKT pecséthez. Megkérdeztem tőlük, hogy ők is a kéken mennek-e végig, mert akkor Péliföldszentkereszttől nem kellene egyedül mennem. Nekik sajnos az a szakasz már megvolt, így egyelőre nem lett társam. Pecsételés után indultam tovább, ismét egyedül. Akkor az volt a célom, hogy fejlámpa nélkül odaérjek a következő OKT pecséthez, Péliföldszentkeresztre.


15:40, Bika völgy, 5. EP: A völgy felé ereszkedve értem utol a derékfájós túratársat. Jó volt vele pár szót váltani, együtt mentünk el az ellenőrzőpontig, ahol pecséttel és nagyon finom citromos meleg teával vártak a pontőrök. Fél liter forró teával a zsebemben vágtam neki az utolsó szakasznak. Rövid emelkedő következett, de gond nélkül teljesítettem. Péliföldszentkereszt felé ereszkedve a szántóföldön már nem volt kérdés, hogy még sötétedés előtt a templomnál lévő OKT pecséthez érhetek. De mi lesz utána? Nekivágjak egyedül az Öreg-kőnek, vagy menjek inkább a „tömeggel” a K+-en? A tömeg alatt itt azt az egy embert értettem, akit ekkor látótávolságon belül tudhattam magam előtt… Ekkor megcsörrent a telefonom, a feleségem keresett. Érdeklődött, hogy mi a helyzet, mert reggel óta nem jelentkeztem. Megnyugtattam, hogy minden rendben, rendíthetetlenül haladok a cél felé. Afelé a cél felé, amelyiket a reggeli induláskor olyan távolinak, sőt talán elérhetetlennek éreztem. Próbáltam szaporázni a lépteimet, hogy az előttem haladó túratársat utolérjem. A műúton sikerült, onnan együtt mentünk tovább.


16:30, Péliföldszentkereszt: Az OKT pecséthez le kellett térni az ISZI 50 útvonaláról, de ez csak akkor tudatosult bennünk, amikor azt próbáltuk kideríteni, hogy onnan merre tovább. Amíg én pecsételtem, két további túratárs is utolért bennünket. Itt azonban szétváltak útjaink. Ők hárman visszamentek a K+-re, azon indultak tovább Mogyorósbányára, én pedig egyedül vágtam neki az utolsó 5 km-nek.


Kezdett sötétedni, de úgy éreztem, hogy lámpára még nincs szükség. Elhaladtam a Szent-kút mellett, majd hamarosan kiértem egy mezőre, ahol szinte nappali világosságban haladhattam tovább. Legalábbis így éreztem, miután kiértem a fák között haladó gyalogútról. A távolból kutyák vad csaholását hallottam. Elgondolkoztam, hogy jó ötlet volt-e erre jönni, nem kellett volna-e inkább a többiekkel továbbmenni. Még az is megfordult a fejemben, hogy még nem késő, onnan még vissza lehet fordulni. De a lábaim csak vittek előre, egyre fogytak a méterek és egyre távolodott Péliföldszentkereszt. Úgy döntöttem, hogy megyek tovább. Mire felértem az Öreg-kőre teljesen besötétedett. Úgy éreztem, hogy onnan már nem mehetek tovább lámpa nélkül. Akkor sem, ha egy videóban néhány nappal korábban azt hallottam, hogy 45 perc után a gyakorlott éjszakai túrázó szeme hozzászokik a sötéthez és nincs szüksége lámpára. Egyrészt nem vagyok gyakorlott éjszakai túrázó, mivel ez volt az első éjszakai túrám. Másrészt időről-időre újra kellett indítanom a 45 percet, mert már nem nagyon láttam a jelzéseket, ezért egyre gyakrabban kellett ránéznem a térképre. Elővettem a lámpát és elindultam lefelé. Néhány méter megtétele után egy fejmagasságban keresztben fekvő fa állta az utamat. Ekkor úgy éreztem, hogy jól döntöttem, amikor felkapcsoltam a lámpát. Átverekedtem magamat az akadályon és folytattam az ereszkedést a szűk és meredek ösvényen. Hatalmas élmény volt ez a szakasz. Teljesen egyedül a sötét erdőben, a látható világ csak a fejlámpa fénycsóvájának széléig tartott, én pedig rendületlenül haladtam előre. Nem mondom, hogy nem fájtak a lábaim, a talpam, a bokám, de ekkor nem törődtem vele. Csak az járt a fejemben, hogy hamarosan odaérhetek Mogyorósbányára és elmondhatom magamról, hogy megcsináltam! Óvatosan, de jó tempóban haladtam előre. Nemsokára egyre több mozgó fehér pontot pillantottam meg, ami azt jelentette, hogy hamarosan elérem azt az útelágazást, ahol a többség érkezett Péliföldszentkeresztről. Azt gondoltam, hogy innen már sétagalopp lesz, de nem így volt.


Az a 200 méter köves út, amelyik levezetett Mogyorósbányára, az maga volt a szenvedés. Úgy éreztem, hogy minden kőre rálépek, minden kő direkt az én talpamat akarja széttörni, azt szeretnék, hogy kificamodjon a bokám és nem érjek be a célba. Nehéz volt, de nem hagytam magam. Akkor és ott viszont úgy gondoltam, hogy ennyit és nem többet, a Kinizsi 100 és általában az 50 km-nél hosszabb túrák már nem nekem valók. Nagyon hosszúnak éreztem ezt a 200 métert, de végül megpillantottam az első utcai lámpát, a köves utat pedig felváltotta egy sima aszfaltozott út. Lekapcsoltam a fejlámpát és kezdtem elhinni, hogy megcsináltam. Hátra volt még néhány száz méter, de akkor és ott úgy éreztem, hogy az már nem lehet akadály.


17:31, Mogyorósbánya, Kakukk söröző: 52.33 km és 10 óra 01 perc után állítottam le a GPS-t. Begyűjtöttem az utolsó ISZI-s pecsétet, átvettem az oklevelet, a kitűzőt és a zsíroskenyér-kupont, majd bepecsételtem a nap utolsó OKT-s pecsétjét is. Ekkor kezdtem el elhinni, hogy Sikerült! Megcsináltam! Sőt, még a 17:40-kor Dorogra induló különbuszt is elértem és 14 óra 30 perccel a reggeli indulásom után beléptem a házunk kapuján. Büszkén és boldogan, mert sikerült teljesítenem az első 50 km-es teljesítménytúrámat. Feleségem a gratuláció után csak annyit mondott, hogy benne fel sem merült, hogy nem sikerül.


Azóta már eltelt néhány nap, a fájó emlékek (vízhólyagok, izomláz) is kezdenek elmúlni és egyre inkább csak az élmények, a gyönyörű táj és a siker jár a fejemben. Gondolatban és térképen újra és újra végigjárom az utat, próbálom felidézni a nap fontosabb eseményeit. És egyre inkább úgy érzem, hogy van tovább, nem kell lemondanom a nagy álomról, a Kinizsi 100-ról. Ha nem jövőre, akkor valamikor később…

 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár