Túrabeszámolók


Krakonošova 100-vka

új túrabeszámoló rögzítése
Kiírások:2006 2007 2008 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
 Túra éve: 2016
BubuTúra éve: 20162016.06.21 19:54:03
megnéz Bubu összes beszámolója
50. ÓRIÁSHEGYSÉGI SZÁZAS

 

Erről a túráról 20 éve hallottam először, amikor Czékli Béla sporttárs írt egy cikket, az akkor 30. alkalommal megrendezett túrán tett látogatásáról. Akkoriban számomra még a Mátrabérc jelentette a felső plafont, így pontosan 10 évvel később látogattunk el – egy igen népes magyar delegáció – tagjaként a teljesítménytúrázás őshazájának tekinthető Csehország ma is létező, legnagyobb múlttal rendelkező hosszútávú túrájára.

 

2006-ban tett látogatásunkkor még nem volt létszámkorlát, sem kötelező előnevezés. Börcsök András autójában – kissé szűkösen, de nagy várakozással – jutottunk el Vrchlabíba: a sofőrön kívül Siményi Miki, Toplak Józsi és Maminka társaságában. Akik még ott voltak (és emlékszem rájuk): Földi Roliék és Jakab Gyuri az 55 km-es távon, Gálfi Csaba és Hegedűs Róbert szintén a 100 km-en. A túra abban az évben este 22 órakor indult, a hajnali órákban pedig egy heves zivatarlánc érte el a térséget. Két órán át szakadt az eső, a 24 órás szintidőbe nem fért bele, hogy kivárjuk a végét, így mire felértünk a főgerincre, teljesen eláztunk. Később kitisztult az idő, de a ferde, vizes kövek felületén sokszor meg-megcsúsztak a cipőink, illetve az átázott zokniban sem volt kellemes további 70 km-t gyalogolni.

 

A túra – történetében – idén ismét jeles évfordulóhoz érkezett, így ideje volt már ismét ellátogatni ebbe a csodálatos hegységbe. Az Óriáshegységi Nemzeti Park (KRNAP) bekeményített és az elmúlt években nem is engedte fel a túrát a hegység, illetve Csehország legmagasabb pontját jelentő, 1602 méter magas Sněžka csúcsára. (Ez ahhoz hasonlítható, mint ha majd a Mátrabérc túrát kb. 47 év után nem engednék fel a Kékesre.) Idén, valamilyen úton – módon a rendezők mégis elérték, hogy az eredeti, klasszikus útvonalon, vagyis a főcsúcs érintésével mehessen a félcentenáriumi túra.

 

A felkészülés már az idei év elején megkezdődött, ugyanis január 15-én reggel 9 órakor nyílt meg a nevezési felület, s az 500 fős keret már aznap 14 órára be is telt. Szalay Zsolttal ketten kerültünk be a szerencsés „kiválasztottak” névsorába – azonban egy héten belül át is kellett utalni a 600 koronás nevezési díjat, hogy a regisztrációnk érvényes maradjon. Ebben Olaf Čihák jött segítségünkre, akinek éppen január végén következett az aktuális téli, 100 km-es túrája az Elba homokkővidékén, így ott ki is fizettem neki készpénzben az átutalt nevezési díjat.

 

Mivel mindössze ketten mentünk Magyarországról, vasúti szabadjegyemet az érintett vasutakra kiváltottam és egyébként is kényelmesebb ekkora távolságon vonattal utazni, mint autóval, így ez utóbbi mellett döntöttünk. Wudu sporttárs számára kiváltottam a négy napos prágai kirándulójegyet és pénteken reggel 9 óra 25 perckor megkezdtük (vas)utazásunkat a Danubius EuroCity vonattal. Az eredeti forgatókönyv szerint 3 átszállással, de lényegében 18:07-re érkeztünk volna meg Vrchlabíba, elegendő időtartalékkal egy vacsorára és a túrára való ráhangolódásra, a nyitóünnepség megtekintésére. A cseh vasutak viszont ezen a napon nem hozta szokásos formáját, ugyanis az első cseh, határállomáson villanymozdonyunk szolgálatképtelenné vált, a vonat késése pedig 10 percről 30 percre nőtt. Egy bő háromnegyed órás vonatozást, és Brno-t követően értük el az erdők által övezett mély völgyben Adamov város kies állomását, ahol normál esetben a távolsági vonatok csak áthaladnak. Ám ezúttal szép, idős bükkfa másképp gondolta és a vasúti pályára dőlt, leszaggatva a felsővezetéket is. Az elhárítás idejét a csehek elég jól megjósolták, ugyanis további 70 perc késésre utaló tájékoztatás jelent meg a vasúti kocsiban olvasható kijelzőkön, cseh és angol nyelven. Így innen már stílusosan 100 perc késéssel közelítettünk a százas rajthelye felé. A további út sem bizonyult zökkenőmentesnek, mivel egy szakaszon vonatpótló buszra kellett szállnunk, mely a délutáni csúcsforgalomban, Hrádec Králové környékén dugóba került. Végül a rajtidő kellős közepén, vagyis fél órával a rajt zárása előtt szálltunk le a cseh Bz-motorvonatról, mintegy 2 km-re a rajthelytől. A nyitóünnepségről lemaradtunk, már csak néhányan lézengtek a színpad körül, amikor a rajthely felé csörtettünk. A laminált igazolólap és az alkalomra készült póló átvétele, valamint a szintén alkalmi fakorong megvétele után még egy gyors vacsora következett a rajtbüfében, így mintegy negyed órás késéssel eredtünk a többiek után.

 

Az első hegyre és ellenőrzőpontra 3 perccel zárás előtt értünk fel, innen azonban még feszített tempót kellett diktálni a második ellenőrzőpontig, amely 0:15-kor zárt. 11 km-t kellett megtennünk 1 óra 45 percen belül – de szerencsére könnyű terepen, zömében aszfaltos, vagy murvás kerékpárutakon. Mindkét ponton teával, a második helyen többfélével vártak a szervezők. A térképvázlat szerint innen a zöld jelzést kellett volna követni, de az csak mintegy kilométerrel később, a síközpont túlsó végén vette kezdetét. A sűrű ködben nem volt könnyű megtalálni a helyes utat, a cseh turisták kóvályogtak, nekünk a turistatérkép segített.

 

A tátrai magisztrálához hasonló, gránitkövekből kirakott úton, majd egy hosszú aszfaltúton értük el Harrachov üdülővároskát, ahol egy lampionos büfében már némi harapnivaló is várt bennünket. Fél 4 körül indultunk innen tovább, így sajnos még sötétben haladtunk el a Mumlava-vízesések mellett, és a bővízű hegyi patak mentén kapaszkodtunk egyre feljebb. Kivilágosodott, de közben begyalogoltunk a felhőbe. 1300 méter körüli magasságban egy zárva lévő turistaház külső hőmérője csupán 8 fokot mutatott, miközben süvített a déli szél. A határgerincre felérve a melegítő is felkerült.

 

Ahogy haladtunk kelet felé, egyszer csak szétfoszlott a felhő és örömtúrázás vette kezdetét. Félúton kaptunk levest, a lengyel turistaházban teasüteményeket. A lengyel részen, főleg a főcsúcs előtt már-már zavaró volt a népsűrűség, főleg a csúcsra felvezető, nagyjából kétsávos turistaúton. Ezen a részen veszítettünk is némi időt, így aztán a végén ismét bele kellett húzni, hogy este 21 óráig beérjünk – bár, mint utóbb kiderült, a tényleges indulási időhöz képest mérték a menetidőnket, így végül 23 óra 22 perc alatt sikerült végigjárni az útvonalat.

 

Az ellenőrzőpontokon már nem használtak bélyegzőt, hanem a laminált igazolólapba beépített chip segítségével (vagy ahol nem volt ilyen, ott a rajtszámot felírva) rögzítették áthaladásunkat. A főcsúcson önkiszolgáló ellenőrzőpont várt bennünket, egy kihelyezett lyukasztókészülék formájában. Bár 500 főnél is többen indultak a túrán, mi elsősorban szombat délelőtt az 55 km-es táv futóival, a nagyobb ellenőrzőpontokon a mezőny végével találkoztunk, így alapvetően nem érzékeltük a tömeget. Kivéve a főcsúcs környékét, de az meg olyan volt, mint egy napos hétvégén, a Normafa környékén.

 

A túra után kevesen aludtak a tornateremben, így még matrac is jutott, nem kellett a polifoamot kitekerni. Másnap egy kis prágai kerülővel, de zökkenőmentesen vonatoztunk haza. Wudunak már nem volt kedve gyalogolni, így amíg én elmentem egy ottani csiga-bigás túrára, addig ő a főpályaudvar környékén relaxált.
 
 
 Túra éve: 2007
adam89Túra éve: 20072007.07.03 13:24:41
megnéz adam89 összes beszámolója
Mivel ez volt életem elsõ úgymond külföldi teljesítménytúrája (bár a Vigyázó-Kalotaszegen és a Wass Alberten már voltam)már hetek óta erre vártam.

Péntek (jún.22)reggel 8-kor indultunk Roland kisbuszával az Árpád-hídtól (ezer köszönet neki, nélküle szerintem sose jutok el erre a túrára) de mivel Budapest belsõ körútjain a közlekedés szörnyû több mint egy órába tellett míg átértünk az autópályáig. Innen már gyorsan haladtunk a pályán, s egy Brno-i gyors bevásárlás és pénzváltás után este 6 körül érkeztünk Vrchlabíba. Akik a százasra mentek azok még este 10-kor elrajtoltak ünnepélyes megnyitó után (amibõl persze szinte egy szót se értettünk), mi pedig visszaballagtunk a szálláshelyre, egy iskolába.

Másnap reggel 8-kor volt a hivatalos tömegrajt nekünk, 55-ösöknek (Jakab Gyurival és Földi Rolanddal mentem együtt), s egy rövid mazsorett elõadás után - amit inkább fárasztónak neveznék, mint viccesnek - 10 perc késéssel indulhattunk el.

Az elsõ néhány km igen kemény volt, rögtön 6 km alatt 600 m emelkedõvel kezdtünk, amit szerencsére jól bírtam mert idén már elég sok "szintes" túrán voltam. Mikor végre félértünk a Zaly-ra (1018m) ott teával fogadtak minket az ellenõrzõponton. Volt ott egy kilátó is de a hatalmas köd miatt semmit se lehetett látni. Ezután néhány kilométer vízszintes séta után elérünk a Rovinkát, ahol rengeteg kerékpáros tartott pihenõt. A faházat miután elhagytuk kellemes lejtõ következett amit csak az idõjárás rontott el egy kicsit egy pár perces záporral. Labská nevû település után leértünk a híres üdülõ- és síközpontba, Spindleruv Mlyn-be. Az ellenõrzõponton sör és tea volt a választék, én maradtam a teánál, mert az áprilisi Káli túra óta tudom nem valami jó érzés alkoholfogyasztás után túrázni.

2-3 kilométer után letértünk a betonútról, s egy igen meredek emelkedõ következett a zöld jelzésen Spindlerová Boudá-ig, az út többször keresztezte az aszfaltutat ami inkább szerpentinezve jött föl a határátkelõhöz. Miután felértünk egy kedves kis vendéglõben ahol ep. is volt meleg levessel és teával vártak minket, ami nagyon jól esett, mivel igen csak rosszra fordult az idõ. Azután hogy kiléptünk a vendéglõbõl komoly fellegek gyülekeztek felettünk -vagy inkább mellettünk?:D- s perceken belül igazi felhõszakadásban volt részünk. Egy rövid emelkedõ után átértünk Lengyelországba, és aztán a túra technikailag legnehezebb része következett: kb. 4 km-es szakasz ahol végig a gyökerek és sziklák között kellett mászkálni. A szakasz vége felé szerencsére már a nehezebb és vizenyõsebb szakaszok fölötti fahidakon könnyebb volt haladni. Az út végére, -miután elhaladtunk a Zarándokok nevû sziklacsoport mellett- visszaerszkedtünk egészen 1032m-ig. Innen egy szintén nehéz, enyhén emelkedõs szakasz után értük el a Samotnia nevû turistaházat ahol rengeteg kiránduló is volt a teljesítménytúrázók mellett. A sziklás terepen való nehezebb haladásért a panoráma kárpótolt mindenkit, hiszen a ház mellett volt egy tengerszem hatalmas sziklákkal félkörben körbevéve. A szokásos tea és aprósütemény után indultunk el, immáron csak ketten Rolanddal, mivel sajnos Gyurinak megfájdult a lába miután rosszul lépett egy sziklára.

Lankásabb emelkedõ következett az Akadémiai túristaházig majd a fekete jelzésen - ami egy kicsit szokatlan volt- indultunk fel a Kopához ahova felvonóval is fel lehett jönni a lengyel oldalról. Innen kb. 2km után értük el a Snezkát (1602m), amely nemcsak a túra, hanem egész Csehország legmagasabb pontja. A Snezkára felvezetõ szakasz igen meredek volt és nagyon erõs szél is fújt, úgyhogy jó hogy láncokkal védték a túristautat a szakadéktól. Mire felértünk a pont már bezárt (délután 5 óra volt) úgyhogy egy büfében kellett pecsételtetnünk. Itt vettünk két kis csokit is, amiért képesek voltak majdnem 800 ft-ot elkérni!!! Na mindegy ezzel számolni kell ha az ember ilyen helyen akar vásárolni. (A Nagy-Hideg-hegyi th-ban sem sokkal jobbak az árak)

Ezután következett a leereszkedés a Snezkáról, természetesen ez már gyorsabb volt mint a feljövet. A leérkezés után balra fordultunk, s sokáig a cseh-lengyel határkövek mellett mentünk, míg el nem értünk - a kirakott táblák szerint - tundra növényzetû rétet (vagy inkább mocsarat?) Pár száz méterrel késõbb egy hatalmas túristaház után balra kellett fordulnunk az aszfaltúton, s kb 100 m szintemelkedés után egy kis útszéli kápolna mellett értük el a hegy csúcsát, ami 1500m fölött volt. Innen lejtõ következett km-ereken keresztül, majd egy újabb nagy zápor.

---------------------------------------------------------------------------

Eddig a teljeítménytúra.:D
Itt kb. 43 km-nél voltunk, s innen teljesen rossz irányba mentünk, mivel a cseheknél nincsen kereszt meg háromszög jelzés mint nálunk, s amikor piros jelzés keresztezett piros jelzést és pont ott nem volt egy tábla se nem is gondoltuk hogy rossz irányba megyünk. Kb. 6 km után jöttünk rá Rolanddal hogy valami nem stimmel, s ekkor már elmúlt este 8 óra is. Kanyargós erdei ösvényeken legyalogoltunk egy óra alatt Dolní Dvúr-ig, ahol egy segítõkész cseh autós levitt minket az onnan 5 km-re található Lánov-ba. Innen 5km aszfalton való gyaloglás a fõúton és be is érkeztünk Vrchlabíba -mondanom sem kell- az utolsók között. Szerencsére a rendezõk nem csináltak nagy ügyet abból hogy az utolsó ellenõrzõpontot kihagytuk, s az oklevél mellé egy naptárat is kaptunk ajándékba. (szerintem már be akarták gyorsan fejezni, mivel este 10 után 10 perccel érkeztünk be a fõtérre, a célba.)

Másnap egész napos kocsikázás után a késõ délutáni órákban érkeztünk meg Budapestre.

Összességében fantasztikusan éreztem magam, a táj gyönyörû volt, s a megtett több mint 2000m szintemelkedés és (az eredeti 56 helyett) 61 km. Tényleg nagyon szép rész, irigylem a cseheket, hogy ilyen szép tájaik vannak, bár egy-két hazai táj azért felveszi a versenyt az Óriáshegységgel.
 
 
wainnalahulahafizunTúra éve: 20072007.06.24 20:43:39
megnéz wainnalahulahafizun összes beszámolója
Krakonosova 32



Jó-jó, tudom, hogy nem létezik ilyen túra, de az én emléklapomon mégiscsak ez áll. Történt ugyanis, hogy Lengyelországban valami óriásokra vannak méretezve az ösvények. Iszonyatos nagy kõtömböket görgetett valami vicceskedvû az útra. Egy ilyenen sikerült megcsúsznom, s egy tesóján pedig szétvzúzni a térdem.



Egy kis magyar csapattal, mikróbusszal vágtam neki a már ismerõs Óriás-hegységnek és az idén 41. alkalommal rendezett túrának. Tavaly nem volt nagy jubileum, de idén kitettek magukért az amúgy nagyon kedves rendezõk. Volt fõtéri buli, hegyszellemnek (Rübezahl) öltözött pojáca, s nem kevésbé komikus férfi mazsorett, meg Cola-Cola reklám-rajt.



Hárman csaptunk a lovak közé az elsõ pontig, ami épp 3 méterrel magasabb a Kékesnél, ha nem lett volna hideg és nyirkos az idõ, jól meg is izzadtunk volna. A lovak közé csapás szó szerint is érthetõ, mert útközben voltak lovak és helyes lócsiszárok is. És felfigyeltünk egy kispistázáróra (helyi nevén Maly Stefánek) is. A Zalyn tea, onnan szintút majd vízmosta lejtõ Rovinkáig.



Itt annyi kerákpárost láttam, mint még erdõben soha ("Pozor ciklistky!"). Innen újabb szintút következett, majdnem végig aszfalton, a végén kedves kis horhos vitt le a romantikus üdülõhelyre, Spindleruv Mlynbe, ahol maga Vlagyimir Iljics Lenin pecsételt 17,7 km-nél.



Itt tavaly óta nincs meg az "itinerben" (pontosabban az elnagyolt térképvázlatban) jelzett zöld sáv. Mindegy. Átkeltünk az Elkú-n (Gyurcsány emlékezetes õszödi beszéde óta az Elba ugyanis ezt a nevet vette fel!), elindultunk felfelé, a Fehér-Elkún túl pedsig rendesen megrántottuk a hegyet Spindlerovkáig, az etetõpontig. Innen esõben át Lengyelországba, ahol megkértem túratársaim, hogy nyugodtan hagyjanak el az általam nem túl kultivált köves-gyökeres ösvényen. Magamhoz képest prímán lépdeltem. S csak egyszer ültem le. Elhaladva a Zarándokok-sziklacsoport alatt a minapi baleset áldozatai jutottak eszembe, tudniillik épp pár hete ért egy lengyel zarándokcsoportot baleset Magyarországon. Innen könnyed lejtõ a Pojánáig, onnan macskakõ, s onnan a végzetes "óriások útja". Lazán elmentem a tavaly még EP Domek Mislivski mellett, ám csakhamar a földön fetrengtem, s még jó, hogy közel volt az EP, a Samotnia túristaház. Innen kétórás kocsiúttal a magyarul pár szót beszélõ pontõr hozott le Vrchlabíba.
 
 
 Túra éve: 2006
wainnalahulahafizunTúra éve: 20062007.06.17 09:06:39
megnéz wainnalahulahafizun összes beszámolója
Óriáshegységi 55-ös (A Krakonosova Stovka résztávja)



Út Vrchlabíba



Péntek reggel 7-kor indultam az Árpád hídtól Esztergomba. Futva nyolc perc alatt értem a Mária Valéria hídhoz. Gyalog át a határon. Ott derült ki, hogy a busz, ami a párkányi határra megy már elment. Vettem filmet, s taxi után néztem. Kiderült, hogy csak úgy az utcán nem lehet fogni, csak telefonon hívni. Az enyém külföldön ilyet nem tud. Egy nõ azt mondta, hogy van egy iroda, amin az áll, hogy Maxi Taxi, de arról kiderült, hogy lottózó, de végül nagy nehezen segítettek. 60 korona volt a taxi.

Párkányból vonat Breclavig. 20 perc késés. 25 perc lenne eredetileg az átszállásra. De ott derült ki, hogy minden vonat késik.

Egyre értem Brnoba. 12 percem maradt, hogy eljussak a helyi mecsetbe a pénteki imára. A szentbeszéd épp kezdõdött mikor beléptem az ajtón.

Pardubice, Stara Paka és Kuncice nad Labem érintésével (tehát 3 átszállással) vitt az utam Vrchlabíba, ahova este nyolc elõtt érkeztem, s ahol az zárás elõtt még bejutottam a Plusba egy kis ollmüci büdös sajtért.



A túra



Aszfalton indult. 4 km után megrántották az utat fel a Zalyra. Az elsõ pont a kilátó tövében volt, 4 méterrel magasabban, mint a Kékes. Innen szintben haladtunk Rovinkáig. Tovább szintben egy aszfaltút következett, balról kis vízesésekkel Labskáig. Majd egy nagyobb vízesés egy horhos, s a 18 km-nél már Spinderluv Mlynben, egy hegyi üdülõfaluban járunk. Itt van ellenörzõpont, bazár, aquapark meg minden. Csak a zöld jelzés nem, legalábbis nem ott, ahol a térkép jelölte (a szervezõk csak gyatra vázlatot adtak, azzal nem sokra mentünk!). 21. km után újra hirtelen emelkedõ a Spinderlova Boudáig, ami egyben a határ is. Sokáig kiépített lépcsõ, ami egy darabon a határ túloldalán is folytatódik. Sajnos itt egy helyen balra kellett térni arra az ösvényre, amit én csak gyalázatos útnak neveztem el. Mocsárvilágon, bokatörõ köveken és pallókon vezetett ez az út. Egy lengyel tábla szerint 1 óra 15 perc alatt kellett volna végigjárni, én 1 óra 40 perc alatt jutottam a végére. A jutalom impozáns volt: a fenyõk fölött feltûntek a Pielgzymy (Zarándokok) sziklacsoport. itt vélgeztem a déli imát. Innen kövekkel kirakott 1 km a polanai pihenõig, majd újabb km egy macskaköves úton. Innen be az erdõbe, ahol a Domek Mysliwski nevû túristaháznál volt a pont. Innen kezdõdött a túra talán legszebb szakasza. Én már arra gondoltam, hogy a macskakövesen rövidítek (kispista - helyi nevén: maly stefanek), de szerencsére meggondoltam magam. így jól láttam a havas hegyeket és a Maly Rybniket (Kis Halastó), ami egy tengerszem. Innen lépcsõkön fel az Akadémiai Túristaházig, ahol egy literes kóláért és egy képeslapért képesek voltak 100 koronát elkérni, s zlotyban visszaadni. Sárga, majd fekete (nem elírás) jelzés a Kopára (1342 m), ahol a libegõ felsõ állomása van, s ahol több koca kiránduló volt, mint bámész ember a Körúton. Innen szép emelkedõ a Sniezka/Snezka (Havas) csúcsára, ami egyben az egész hegység legmagasabb pontja a maga 1602 méterével. EP sehol, ideges vagyok. a tömegben észreveszek egy csehet, akit eddig kerülgettem. Elmagyarázza, hogy a kápolna mögött van egy épület, ott a samookontrol (embertelen pont, önkontroll). A ház valójában postahivatal és bolt. Ugyan cseh területen fekszik már, de rajuk tukmálom a zloty egy részét.

Vissza a gerinbe. Tovább a határ mentén egy mocsárvilágon keresztül. Itt is két hosszú palló található. A Lucni bouda Túristaháztól gyorsan emelkedõ aszfaltút. Úgyhogy újra 1500 méte fölé emelkedünk egy kápolnához. Innen aszfalt tovább. A következõ hotelbe betérek. Kis pihi. Épp látom, amint három cseh várja mered a tévére, mindez még 6 óra elõtt valamivel. 8 órakor már vagy sírtak vagy sírva vígadtak (Csehország-Ghána 0:2, pedig Asamoah 11-est is hibázott). Késõbb a Svéd keresztnél álltam meg, ahol egy Gusztáv Adolf svéd király is megpihent. Biztos Debrecenbõl jövet. Ezt követte a délutáni ima. Kemény lejtõ, majd újabb aszfaltos emelkedõ Strzkaig. Innen a piros sáv lett volna a legrövidebb, de mi a sárgán voltunk kénytelenek menni. Volt benne két technikás lejtõ, tetszetõs a sok aszfalt után, de egy ilyen túra után kellett, mint üveges tótnak a hanyattesés. Az utolsó mezõn balról jött a kék, s 4, a százason induló magyar túratárs. Utolértem õket. S így együtt értünk célba.

Minimál szervezés volt á la Cserkészek, de megérte.



Utam haza



5.55-kor indultam Hradec Kralovéba, ott megnéztem a várost, hasonlóképpen Pardubicét is. Onnan breclavi, pozsonyi, érsekújvári és párkány-esztergomi átszállással jöttem. Éjfélre értem haza.