Túrabeszámolók


túra éve: 2010
Mátrai Csillagok éjszakai teljesítménytúra 40/25/15Túra éve: 20102010.05.24 16:16:37

A topikon kívüli szervezkedésem nem jött össze, így egyedül indultam a túrára, a rajtban összefutottunk Nedussal, végül 9 perccel elõbbi rajtidõt kaptam az itineremre, mint õ. A cél egy kellemes futás volt, ami a rajtban annyival bõvült, hogy a laza és a "Nedus_nehogy_utolérjen_Kékesig" tempóban fogok kezdeni, aztán majd meglátjuk. Mátrafüred elõtt gyalogos túrázók lekiabáltak a jó útról, így aztán belekerült egy kis kerítésmászás is vaddisznókkal fûszerezve. Kb. itt kezdõdött a bokáig érõ mocsár, ami aztán Kékesig majd vissza Mátrafüredig kicsit javult, Sástótól Lajosházáig viszont minden képzeletet felülmúlt, helyenként lábszárközépig süllyedtünk a trutymóba, ilyen körülmények között még nem futottam...

Hiába menekültem, Nedus végül Benevár-Kékes között kb. félúton megfogott és gyorsan el is tûnt az éjszakában. A csúcson pont a kõ elõtt futottunk össze, a sípályán lefelé végig láttam a lámpáját a távolban, itt egy srác csapódott mellém. Mátraháza után egy építkezés miatt terelésnél a jelkeresés közben futottunk újra össze, innen végig együtt mentünk.

Eleinte még próbáltuk kerülgetni a mélyebb részeket, de egy idõ után nem volt értelme, mentünk keresztül tökön-paszulyon.

A vége saját mérés szerint 5:53, a hivatalos statisztikákban 5:55 lesz, mert a rajt után kimaradtam a szaknévsorból, ezt pótolni kellett.

 
 
Téli MátraTúra éve: 20102010.01.31 19:43:15
Téli Mátra XL - 2010

Nem volt egy egyszerû menet...
Reggel már az autó hótalanítása miatt kis késéssel érkeztem a találkozóponthoz, de aztán az M3 autózhatósága felülírta a terveket, a gyalogosok elõtt szerettünk volna indulni akibacival, larzennel, végül 7:12 lett belõle.
A havas, 70-80-nal autózható út keresztülhúzta a tervemet, hogy a szokásos reggeli 3 szendvicset megeszem Mátrafüredig, egyet tudtam lenyomni, utána inkább kapaszkodtam a kormányba. A rajt elõtt kicsit vacakoltam a kölcsönbotok beállításával, így egyedül, egy szendviccsel a kezemben indultam. A település szélén felét eldobtam (gyorsan lebomló tartalom, a szalvétát elraktam :-), mert életem második botos futásán nem akart egyszerre összejönni a botcipelés, evés, gyalogoskerülgetés.
25 percig bírtam szemüvegben, már semmit nem láttam a hótól és a párásodástól, megelõzve egy gyalogost megkértem, hogy tegye el a hátizsákomba. Nagyon hozzá vagyok szokva a szemüveghez, folyton rajtam van, így nagyon zavart, hogy alig látok. A kitaposott út megvolt végig, de a talajviszonyokat csak az utolsó pillanatban ismertem fel, amikor a lábam már a levegõben volt. Így néha elég furcsa lépéseket produkálhattam. Lajosháza elõtt nem sokkal estem elõször, csúnyán megzúztam a sípcsontomat (ez már csak itthon derült ki este), fájt de mentem tovább. Meglepõen jól ment a futás, Galyatetõig majdnem mindent sikerült megfutni, pedig nem volt cél. Sokat segített a bot, amit a látásom "elvesztésétõl" folyamatosan használtam, valószínûleg több eséstõl megmentett.
Mátraszentimre elõtt utolértem larzent, a frissítõnél felolvasztottam egy pohár teában egy powerbar szeletet és megettem, õ szinte rögtön továbbment.
Galyatetõ elõtt értem utol újra, azon a részen, ahol jobbról jött a hóvihar és a jobb szememen összefagytak a szemhéjak, az ujjaimmal kellett letakarítani a jeget, hogy újra lássak valamit, közben megint elhagytam larzent.
Emlékeim szerint Galyán ittam utoljára a Camelbackbõl, aztán végleg befagyott.
Pisztrángos elõtt nem sokkal egy pillanat alatt elfogytam, inni nem tudtam a fagyás miatt, a kezem annyira dermedt volt, hogy nem tudtam elõvenni egy csokit az oldalzsebbõl, amikor a pontõr elõzékenyen kivette ugyanabból a zsebbõl az igazolófüzetemet, eszembe sem jutott kérni egy csokit is....
Az emelkedõn aztán utolért larzen, mielõtt jó tempóban elhagyott, kérdezte, hogy minden rendben van-e. Persze nem kezdtem el panaszkodni neki, csak kértem egy csokit a saját zsákomból. Szerencsére kibontva adta oda, különben kénytelen lettem volna papírostól megenni :-)
Ez valamennyire rendbetett, viszont a Kékes gerincen teljesen szétfagytam. A felsõm ujja, a kesztyûm teljesen keményre fagyott, recsegett, ahogy mozgattam a kezemet. Valószínûleg itt szedtem össze két enyhébb fagyási sérülést, a jobb kezem két ujjam elfagyott egy picit, azóta is folyamatosan bizsereg, fáj és kicsit sötétebb az ujjaim hegye.
Kékesen bedöntöttem két pohár teát, tudtam, hogy ez már levisz a célig. Jött még egy hatalmas esés pont a könyökömre, így hamar visszavettem a tempóból. Eddigi legrosszabb idõvel, 6:09-cel értem be, de ilyen nehéz viszonyok még sosem voltak.
A bottal futás jól ment, síkon és felfelé már teljesen biztosan használom, lefelé még sokat kell tanulnom.
A hó és a k..va hideg a gerincen meggyõzött arról, hogy nem akarok a Börzsöny Éjszakaira menni.
 
 
túra éve: 2008
GázlóTúra éve: 20082008.07.21 10:33:07
Gázló 130
Életem elsõ kerékpáros teljesítménytúrája. Gyalog és futva már 100 fölött járok, a futást sajna egy ideje parkolópályára kellett tennem, tavasz óta a montizás került elõtérbe.
Elég kezdõ szinten nyomom, 2 hete jutottam odáig, hogy vegyek spd pedált, persze egy rövid aszfaltos tekerést leszámítva rögtön a Duna Maraton középtávján próbáltam ki. Azóta volt még egy 50 kilis aszfaltos tekerésem, majd szombaton a Gázló.
Két célom volt:
1. lehetõleg esés nélkül megúszni és tapasztalatot szerezni spd használatban
2. 7 órával kezdõdjön a teljesítési idõ.
Balatonfûzfõn éjszakáztam, így elég volt hatkor kelni a 7:36-os induláshoz (pedig még kaszinóztunk is egy kicsit Chinoval és spetivel. A Duna Maraton tömegnyomora után magányos erdei tekerésre vágytam, ami be is jött, a Veréb erdõtõl a Bakonybél Szt. Gellért téri EP-ig kb. 4 emberrel találkoztam.
Készültem a túrára, itinert és szinttérképet lamináltam, felszereltem a kormányra. Apró bökkenõ volt csak, ahhoz, hogy az itiner ráférjen A/5-re kétoldalasan, 6-os betûmérettel kellett nyomtatni, ami ugye menet közben olvashatatlan. Szerencsére Chino még péntek délután megnyugtatott, hogy jól kijelölt az útvonal, csak kövessem a „hatosokat”.
Nem is volt gond az útvonalon sehol, sõt még akadt olyan hely is (a Szénahordó út elõtti patakátkelésnél), ahol visszakiabáltam néhány elkeveredett bringást.
Pápavár aljáig szinte hazai terep, ezzel nagyon hasonló útvonalon halad a Bakony50 gyalogos ttúra, ami már 13x megvolt. Érdekes volt a turistautakkal párhuzamos utakon biciklizni, jól ismerem a környéket, de ezeknek az utaknak a nagy részén még nem jártam.
A Kõris hegytõl kicsit féltem, de hamar sikerült beállni egy megfelelõnek tûnõ pulzusra, amivel azért haladtam is. A rajttól a csúcsig két és fél müzliszeletet és kb. 3 liter folyadékot fogyasztottam, úgy döntöttem Vinyén majd megebédelek. Lefelé magamhoz képest jól zúztam, 70 km környékén észrevettem, hogy az elsõ gumi, mintha egy kicsit lapos lenne. Gyorsan felfújtam, és csak reménykedtem, hogy egy extra lassú defektem van és kibírja végig.
Vinyére 11:40-kor, 20 perccel a pont nyitása elõtt értem, de már ott volt az ep személyzete, én voltam az elsõ, akik kapott matricát. Jöttek a gázlók, biztos voltam benne, hogy kezdõ spd-sként simán beleborulok az egyikbe, de szerencsére simán átmentem mindenhol, egy családot egy kicsit lefröcsköltem, mert a második figyelmeztetés után is csak nézték, ahogy közeledek és nem húzódtak félre.
Porva-Csesznek vasútállomáson megebédeltem (vajas-sajtos kenyér + 1 Powergel), Porva után lelkesen bíztatott a falu szélén piknikelõ család, utána megcsodáltam a Kõris hegyet, lélekben osztozva az éppe felfelé mászók fájdalmában :-)
A Zabolai úton néhányan jöttek szembe, azon gondolkoztam, mekkora esélyem lehet, hogy Chino vagy speti szembejöjjön. Arra jutottam, hogy 50%: vagy jönnek, vagy nem. Nem sokkal ezután Chino húzott el lefelé, nem tudom megismert-e, nagyon a lejtõre koncentrált, én persze könnyen figyeltem a szembejövõket felfelé tekerés közben, azért remélem meghallotta a köszönésemet.
Kisszépalmapusztától lefelé nagyon szerettem az aszfaltos lejtõt, bár 40 felett azt vettem észre az elsõ keréknél, hogy picit ráz, ezt majd rendbe kell tennem.
Bakonybélben az egyik kocsmában lecsúszott fél liter kóla, ettõl elég jó tempóban tekertem fel a Hajagra. Bakonybélben becsatlakoztak a 90-esek, innen végig láttam bringásokat a környékemen, szerencsére nem nagy tömegben.
Fenn a csúcson újabb pumpálás, itt már mindkét kerékbe, továbbra is a remény, hogy sikerül beérni szerelés nélkül.
Hárskúton kicsit morcos lettem az erõs szembeszél miatt, de a lejtõ kárpótolt. A márkói malomnál újabb pumpálás, szerencsére csak az elsõ kerékbe, itt már éreztem, hogy beérhetek. Két 130-as utolért, elég komoly tempóban nyomták a végét, becsatlakoztam hozzájuk, innen már móka és kacagás volt a célig.
A vége 7:23 (bruttó idõ, nem néztem külön nettót), nem estem, célok teljesítve.
Jó kis túra volt, még több ilyet ide nekem :-)
 
 
Mátrai Csillagok éjszakai teljesítménytúra 40/25/15Túra éve: 20082008.05.12 13:21:32
Mátrai Csillagok Éjszakai Teljesítménytúra 40 km

Szeretek éjszakat túrázni, csend van, viszonylag kevés túrázó, nehéz szétszaggatni magam, nem veszi el az egész napomat, meg különben is, az annyira macsós :-)
Egyedül pedig kimondottan szeretek éjszaka túrázni, teljesen magamra vagyok utalva, figyelni kell, a legkisebb figyelmetlenség is eltévedéshez vezethet.
A szokás hatalma miatt azért kicsit körbekérdeztem. Kevesen vannak akikkel egy 7-8 órás éjszakai menetet végignyomnék, de azért próbálkoztam velük. Vagyis majdnem mindannyiukkal. Larzent meg sem kérdeztem, mert õ már elvesztette a szûzességét ezen a túrán, és tavaly is a második leggyorsabb volt. Ha már nem egyedül megyek, akkor legalább olyannal, aki szintén nem ismeri a terepet. Ákibácsi nyünnyögött, Montrail60-ra meg Benõre hivatkozott (szóval egyszerûen csak utál). A Kötsög pedig még arra sem vette a fáradtságot, hogy válaszoljon az emilemre. Nem baj, ma délután megyek hozzájuk grillezni, majd rágyújtom a ruháját.

Szóval egyedül. A rajtnál óriási tömeg, ez megmarad majd egészen addig, amíg Mátrafüreden a rövid távok elhagynak minket. Már itthon megfogadtam, hogy keveset futok, megpróbálom végiggyalogolni, még nagyon tesztfázisban van a térdem, most kezedem csak terhelgetni. Futva a 10 km/h óra az álomhatár, gyaloglásnál ez a 10 perc/km. Gyors számolás, 6 óra 30 perc lenne így az idõm. Az elején nincs is ezzel gond, az elsõ EP-ig (4,75 km, 340 szint, 51:42) nagyobbrészt emelkedik, lefelé pedig a szûk, mindkét oldalról cserjés ösvényen szinte lehetetlen elõzni. A felfeléket keményen megnyomom, olyan érzés, mintha futnék, gyorsan marad el mellettem mindenki. Még két futót is megelõzök, a hegymenet nem az erõsségük.
Az elsõ EP-nél (Szent Anna-kápolna) óriási tömeg fogad, közel 6 perc alatt sikerül pecsétet szereznem, itt azonnal borul is a 6:30-as idõterv, viszont kb. 200 embert sikerül a ponton lehagynom, innen egy kicsit nyugodtabb. Innen egy ideig sík, ideális futóterep, de megfogadtam, hogy a Kékesig semmiképpen nem futok bele. Két másik gyalogos csatlakozik a kb. 7,2 km/h-s tempómhoz, reménykedek benne, hogy rövidtávosok, Mátrafüredtõl szeretnék egyedül menni. Az egyik azonban jön velem, de az emelkedõ kezdetén nem lassítok, így hamar leszakad. Innen végre egyedül vagyok, így lesz szinte a legvégéig, nagyon ritkán érek utol valakit, futók úgy tûnik nincsenek, vagy már elõttem elrajtoltak, mert engem senki nem elõz meg a végéig.
Benevár a 2. EP, 9,95 km, 1 óra 48, 520m szint ha nem lett volna a várakozás, tartanám az elõzetes tervet, amit végül 7 órára módosítottam.
A K+ visz fel Kékesig, meglepõdök magamon, hogy milyen egyenletesen bírom, úgy tûnik valami maradt még a régi állóképességembõl. A csúcson kõérintés, pecsét (14,51 km 2:45, 1065m szint), kapok egy nagy almát, irány lefelé a déli sípályán. Az aljáról visszanézve nagyon szép, ahog imbolyognak lefelé a fejlámpák fényei.
Innen már lépten-nyomon ep-k jönnek, 4 km-nél nincsenek egymástól messzebb. Mátraháza után egy fülemüle dala kísér jó ideig, felbukkannak az elsõ állatok is, igaz az egyik csak egy elkóborolt macska, de távolról még csak a világító szemeit látom. Ahogy közeledek nem menekül el, így aztán meg is láthatom. Nem sokkal késõbb egy másik állat csörtet mellettem a bozótban egy ideig, ennek csak a szemeit látom, talán róka.
Az éjfél a Hanák Kolos kilátónál ér, kicsit dünnyögök magamban, mert folyamatosan civilizáció környékén kóválygunk, jó lenne már bemenni komolyan a Mátrába, de erre még várnom kell.
Mátrafüredre visszaérve, a Kozmáry kilátónál utolérem a 25-ös táv végét, pont 4 órája megyek (23,51 km, 1190 m szint). Szerencsére már õk is csak elvétve szállingóznak, ráadásul nem is az én tempómban, így továbbra is egyedül mehetek.
Sástó és Lajosháza között végre sehol nem látszanak a civilizáció fényei, teljesen egyedül vagyok a az erdõben, kár, hogy nagyon kõgörgeteges az ereszkedés, így nem tudom átadni magam teljesen az éjszakai erdõ hangulatának.
Innen már szinte végig széles erdei utakon megy az útvonal (kivéve Dezsõvárba fel, ott viszont vannak izgalmasabb szakaszok is, de a veszélyre mindenhol feliratok és szalagok figyelmeztetnek), ritkán vannak a jelek, de úgysincs letérési lehetõség, az itiner pedig tökéletes, nehéz lenne eltévedni, összesen talán 3 bizonytalan pont van az egész túrán, de azoknál is viszonylag hamar megtalálom a helyes irányt.
Dezsõvárnál 6:03-nál járok, innen még 7 km, nem is kell sokat futnom, hogy hogy 7 órán belül legyek. A 3 bizonytalankodásból 2 azonban ezen a szakaszon jön, így elvesztek kb. 5 percet, ami már gyalogolva nem behozható. Gyöngyössolymos felé az úton már kocogok, jól esik, nem vagyok fáradt, a lábaim nem jeleznek.
Gyöngyössolymos után hamarosan a kisvasút sínjein futok, déja vu kerít hatalmába, nem tudom melyik túrán, de volt már ilyen, éjszaka hosszan a vasúti síneken, talán a Börzsönyben.
Az utolsó ep 37 km-nél van, innen még 2 km, maradt rá 11,5 percem. Régen ez gond nélkül ment volna, most egy kicsit bizonytalan vagyok, de azért nekivágok. Még egyszer meg kell állnom itinert olvasni, ez újabb 20 másodperc, de aztán végre kint vagyok az aszfalton, innen már majdnem látszik a vége, de csak nem akar közeledni. Azon gondolkozom, hogy ha az indulásnál az indítóasztalnál nyomtam az órámat, akkor beérkezéskor lehet-e az iskola ajtajában. Végül az asztaltól asztalig verzió mellett döntök, úgyis csak magamat csapnám be. Beréek az iskolába, odalépek az asztalhoz, óra leállít: 6:59:24. Sikerült.
Bíztató, az utolsó két kilit itinerolvasással is sikerült 5:30-as tempóban lefutni. Lehet, hogy ideje lenne már újra futni. De a másik térdem még mindig nem jó :-(
Nagyon jó kis túra volt, fél ötkor már aludtam is itthon az ágyikómban. Most pedig rohanok füvet nyírni :-)
 
 
túra éve: 2006
MargitaTúra éve: 20062006.02.11 18:55:08
Margita 40
avagy már a bemelegítés is fárasztó

Az egész úgy kezdõdött, hogy eldöntöttük, hogy odamegyünk, lefutjuk, hazajövünk, oszt kész.
Meg még azt is eldöntöttük Larzennel (egy ideig Ákibácsi is kapható volt rá), hogy mi a túra után még elmegyünk a talán legkeményebb hazai teljesítménytúrára, a Börzsöny éjszakaira (talán jelent valamit, hogy a túrázók csak „Dögölj meg!”-nek hívják). Ehhez azonban az kellett, hogy a délelõtt Margita csak egy laza átmozgató 40-es futás legyen, minden erõlködés nélkül. Ehhez pedig a négy és fél – öt óra közötti teljesítés lett volna reális. Ennyit az elõzményekrõl, lássuk hogy is volt.
A 8 órás találkozást alig késsük le, mégis háromnegyed kilencig szüttyögünk az indulással, szépen összegyûlünk: akibacsi, -balazs-, filamer, larzen, Lúdtalp, Tomator és jómagam. A tervnek megfelelõen lazán kezdünk, a túra eleje sajna egy kicsit uncsi, Gödöllõ központjából a 3-ason kell kifutni egész a máriabesnyõi kegyhelyig. A járdáról letérve kóstolunk bele elõször a 15-20 centis hóba, amit az elõttünk járók már valamennyire letapostak. Az már kicsit furcsa, hogy a tempó itt is ugyanaz, mint az aszfalton volt, de hát megbeszéltük, hogy nem sietünk, így nem aggódok. Az elsõ ponthoz vezetõ emelkedõt a sor eleje megfutja, de valahogy menet közben elvész a lendület, mert én gyalogolva megyek közvetlen a nyomukban. Kímélem az izmokat, szükség lesz még rájuk este – gondolom még akkor. Nagyjából ez a vigyázás nyomja rá a bélyegét az egész túrámra, nem titkolom, hogy majrézok az éjszakaitól, nem egy egyszerû túra.
A második pontig nagyjából sík, meg hát még bõven az elsõ harmadban vagyunk, így megy a viccelõdés, beszélgetés. Valahol itt elõzzük meg ethkát, majd a pont után szétszéledünk pisiszünetre, csak –balazs- (aki csak három órát aludt éjszaka és emiatt kicsit nyûgös, morcos) kocog tovább. Próbálom a Tapírt a hóba pisilni, de a T betû után elfogy az utánpótlás.
Innen egy hosszú emelkedõs szakasz a Margita tetejéig, egy ideig –balazs- megy elõl, pont abban a tempóban, amiben végig mennünk kéne, de persze nagy a szánk, beszólunk neki, így õ félreáll, Larzen pedig az élre. Na és ekkor elszabadul a pokol. Úgy nyomja, mint süket a csengõt, tomator marad az eddigi tempónál, és így le is szakad, viszont a végén õ megy majd olyan idõt, mint mi szerettünk volna. Nem sokkal a csúcs elõtt petami (és még valaki, akit szégyen, de nem ismertem fel, pedig már többször láttam) buzdít minket Nem tudom, hogy a csúcson megállunk-e pecsételni, vagy csak lassítunk, mint a Dakaron az autósok, de valahogy egy sportszelet is a kezembe kerül, kibontani persze már csak a lefelé száguldás közben sikerül. Larzen megy mint a gép, mi pedig kapaszkodunk utána.
Féltávnál a pont után az élre állok, hogy egy kicsit visszafogjam õket, nem tudom, hogy lassulunk-e, nekem érzésre olyan, de ha elöl megyek, akkor nekem mindig könnyebb, mint tartani másnak a tempóját. Az M3-as aluljárójának oszlopán megcsodálhatjuk az ország legnagyobb sárga turistajelzését, majd a zöld sávra kanyarodva következik egy combos emelkedõ. A meredekebb rész elején belegyalogolok, ezen senki nem akad fenn, sõt a hátam mögött valaki fáradtságra panaszkodik. Lúdtalp persze szó nélkül nyomja végig mellettem, reggel még panaszkodott, hogy meg fogjuk szakítani, meg õ milyen gyenge, meg blabla, aztán a végére kiderül, hogy õ a legerõsebb az egész csapatból.
Ahol kevésbé meredek újra futásra váltok, végül terepfutni jöttünk, vagy mi a manó, innentõl egy kicsit szétrázódik a társaság. Az emelkedõ tetején utolérjük Rozitát.
A kõkeresztnél levõ pontnál kapunk még teát, itt már nagyon gyanús, hogy 4:10-nél nem fogunk rosszabbat menni, az pedig nem jó elõjel az estére nézve. Itt még vár ránk egy jó kis emelkdõ, itt már elég kevés nyom van elõttünk, nezebb így a futás, de azért haladunk.
Beérünk Gödöllõre, itt még kanyarogni kell egy kicsit a célig. A máriabesnyõi vasútállomás után nem sokkal egy balos kanyarral elérjük a Boróka utcát. Hosszú és végig emelkedik. Lúdtalpból és belõlem egyszerre szakad ki:
„A kurva anyját!”
„Bassza meg a Boróka utca!”
Azt most nem részletezném, hogy melyikünk melyiket mondta. A végefelé egy kicsit bele is gyalogolok, és mondom a többieknek, hogy ha larzen – aki itt hallótávolságon kívül volt – most azt mondaná, hogy ne menjünk az éjszakaira, nem sokat ellenkeznék.
Az utolsó pontot elhagyva van egy cseles kis rész a gödöllõi parkerdõben, ezt az elõttünk menõkbõl senkinek nem sikerült megtalálnia, így egy kb. 150 méteres szakaszt teljesen szûz hóban megyünk. A boróka utcás holtpontom hamar elmúlik, a vasúti felüljárónál a lépcsõfokokat már kettesével szedve futunk fel, a vége 4:08. Nem ezt terveztük :-)
Laza futásnak nagyon erõs volt, erõs futásnak viszont gyengécske, ha úgy indulunk neki, simán mehettünk volna 4 órán belül.
Pár perc múlva megjön larzen, és rögtön mondja, hogy õ nem jön a Börzsönybe. Ha a szívemre hallgatnék mennék, de gyõz az eszem, egy ilyen túra után nem lenne épeszû dolog. Egyedül pedig nem merek nekivágni, ahhoz túl nehéz, túl nagy a hó, túl tél van és túl éjszaka van.
Így most itt a fotelban ülve írom a beszámolómat, miközben az igazán kemény legények háromnegyed órája gyûrik a Börzsönyt. Minden tiszteletem az övék!
 
 
túra éve: 2005
Tihanyi Gejzírit 33/20Túra éve: 20052005.12.12 22:38:27
Tihanyi Gejzírit 33 – Feltámadás?
A múlt heti 12 órás sárvári futás betlije és a szerdai láz kiheverése után már nagyon viszketett a talpam, pont kapóra jött egy szinte hazai túra. Nem túl hosszú, nem túl szintes, viszont csodálatosan gyönyörû, és gyönyörûen csodálatos. Nem terveztem komoly futást, a tavalyi Sárvár utáni hétvége K100 bejárása még élénken él az emlékeimben, akkor 18 km után a lábamat sem tudtam emelni, két ceruzaelemmel próbáltam defribrillálni magam, a közeli mogyoróbokor ágaiból készültem új virgácsokat fabrikálni Mogyorósbányán, nem is tudom hogy jutottam el Bányahegyig aznap.
Kimondott idõterv nem volt, de nagyon nézelõdõs, nagyon pihizõs tempóban 4-4,5 órára gondoltam.
Mikivel megbeszéltünk egy esetleges találkozót, ami szerencsére nem esetleges lett, kicsit késve érkeztem, miki éppen akkor akart átkelni a 71-esen, amikor bekanyarodtunk a vasútállomáshoz. Hiába mondom anyunak, hogy üsse el, csak kikerüli :-)
Gyors nevezés, majd indulás. Párom, húgom, húgom barátnõje gyalog jöttek (Bandikaa tõlük kérdezted, hogy atléták-e :-).
Az eleje mindig beszélgetõs, jólesõ, rögtön az elsõ emelkedõn találkozunk Pygmeával, Nagyondinnyével és megismerem Bandikaa-t. Emlékezetes találkozás, Pygmea hátrafordul, vádlón rámmutat és elkiáltja magát: „Na, õ Tapírka!” Mintha éppen engem szidtak volna titokban, mikor felbukkantam :-)
A szõlõk, szántások mellett vezetõ enyhén emelkedõ út hihetetlenül szép, nem gyõzöm kapkodni a fejem, ez már a lassan nyárba forduló tavasz, virágzó fák, zöldellõ mezõk, én hülye meg hosszúnadrágban indultam.
Úgy emlékeztem, hogy -balazs- nem jön erre a túrára, de egyszer csak hallom a semmivel össze nem téveszthetõ „túrázó Balázs” hangot a hátam mögött. Ijedten nézek hátra, de szerencsére csak miki dobott hátast, Balázs tényleg nincs itt :-)
Hamar észreveszem, hogy miki nem a Sötét Oldal erõbeosztásával fut, õ az emelkedõket nem nyomja meg annyira, viszont lefelé és síkon nagyon keménykedik. Kb. 3 km után rákérdezek, hogy van-e rajta pulzusmérõ, persze nincs :-( Kicsit lekonyul a szám széle, úgy érzem ez a szaggatás csúnya behalást fog magával hozni, de összeszorítom a fogam és tartom a tempót mikivel.
Az elsõ ponton Galadh Ereb óriási zsákkal a hátán rámkérdez, hogy Larzen vagyok-e (micsoda megtiszteltetés), de ki kell ábrándítanom, én csak egy tapír vagyok. A beszámolókat olvasva tudom meg, hogy povyagi is vele volt, õ tényleg csendes, be sem mutatkoztunk egymásnak.
Innen továbbindulva kb. 10 perc után mintha kicseréltek volna, érzem, hogy pörögnek a lábaim, könnyen futok, mellette élvezem a tájat, most már nem félelmetes miki tempója (lehet, hogy belassultunk?). Zádorvárig (10 km) emelkedik, innen egy kb. 8 km-es összességében lejtõ hullámvasút, jó tempóban, viccelõdve haladunk, pedig már túl vagyunk a felén (Rövid távon lehet, hogy nem igaz a tapír féle harmadolós elv?), miki csak egyszer akar rossz irányba futni, én is csak véletlenül veszem észre a balra térõ jelet. Ezen a környéken valamilyen tájfutó (talán tájlovagló) verseny is van, több helyen is látjuk az ellenõrzõpontjaikat, de mind néptelen.
A frissítéssel szinte végig szerencsénk van, pont szembejön egy kút, amikor kiürül a kulacsunk.
Aszófõ után az aszfalton miki valami eszetlen sebességre kapcsol, pont elõtte ettem-ittam, elkezd kicsit szúrni az oldalam, de nem hagyom magam, várom már a P+ emelkedõjét, tudom, hogy az az én terepem lesz. Az emelkedõn valami beleszúr a talpamba, gyorsan leülök, kibogarászok egy kisebb tõrt a talpamból, cipõ vissza, közben két litert izzadok, mert nem hûsít a szél, és egy kisebb horda szúnyog veti rám magát azonnal, amibõl János vitézi hõsiességgel vágom ki magam.
A félsziget elmondhatatlanul szép, nagyon szeretem, de már régen voltam erre túrázni, úgyhogy nem gyõzök betelni a látvánnyal.
21 km-hez 2:06-nál érünk, kereken 6 perces átlag, csúnyán gyorsabb a tervezettnél, de nagyon erõsnek érzem magam, nem foglalkozom a tempóval. Innentõl egy kicsit lassulunk, többet kell tájékozódni, nehezebb a terep, sok a jelváltás és elágazás, kezdjük utolérni a rövidtávosokat is. Itt is, korábban is visszakiabálok egy-két ember a helyes útra, én is örülök, ha szólnak az eltévedéseimnél.
A táv vége egy kicsit mintha el lenne mérve, a tempónk még jó, de a résztávokhoz viszonyított részidõnk nagyon romlanak, nem baj kényelmes túrának szántam…
A Csúcs-hegy elõtt egy kisebbfajta szikla megy bele a cipõmbe, gondolom majd fenn kiszedem, ezt úgysem futjuk meg végig. Miki belegyalogol, ez jó, mert kõvel a cipõben nem lehet futni, akkor meg kéne állnom. Kicsit már lassú a tempó, amikor beállunk egy csapat mögé, de miki nem akar elõzni, nem is nagyon van hely, én pedig tanulom az önmérsékletet, nem kell mindig rohanni. Fenn egy gyors cipõürítés, itt végleg eldöntöm, hogy megérett a cipõm a kukázásra.
Innen már csak egy laza 5-ös ereszkedés, az aszfalt megint mikinek fekszik jobban, beérünk, a vége 3:37, az óra azt mutatja, hogy túl gyors volt a tervhez képest, erõnlétileg viszont pont az a kellemes fáradtság, amit szerettem volna, nem hajtottam ki magam.
Visszaviszem mikit az autójához, majd jön a túra legembertpróbálóbb része, közel négy és fél órát várok az aszófõi vasútállomáson a többiekre, látom az egész mezõnyt beérkezni, tudom mikor fogy el a 20-as táv kitûzõje, látom ki készül továbbmenni a Somló 15 éjszakaira, összefutok egy élõben és a topikban is régenlátott ismerõssel (RudyZ), útközben egyszer már találkoztunk egy köszönés erejéig.
Végkövetkeztetés: jó mikivel túrázni, köszönöm a társaságot!
Szép túra, jó túra, örülök hogy elmentem!
 
 
Téli MátraTúra éve: 20052005.12.12 22:37:13
Egy ideje már felhagytam az eszeveszetten eszetlen futásokkal, mostanában már csak eszetlenül futok. Ennek jó példája, hogy bár a Sötét Oldal szerves részének tekintem magam, de az utóbbi néhány túrán a saját „megfontolt” tempómban kezdek.
Ez a tempó a szombati Téli Mátrán az elsõ 100 percben kb. 2 perc hátrányt jelentett számomra, a mátraszentimrei ep-n akkor indultak tovább, mikor én odaértem.
A teljes hétvége koncepcióját úgy építettem fel, hogy szombaton nem szabad meghalni (Copyright by –balazs-) és vasárnap is jó lenne élve hazaérni. Ennek fényében érzésre lazábbra vettem a szombati túra elejét, de idõre gyorsabbak voltunk, mint tavaly. Mátraszentimréig nem volt 10-15 centinél nagyobb hó, nagyrészt az is letaposva, viszont a sok elõzés miatt jelentõs idõt töltöttem a mély hóban az út mellett. A csodálatos, havas, téli Mátráról nem nyilatkozom, sõt a Tátra tisztán látható hóborította vonulatairól sem, ezeket látni kellett volna.
Msztimréig már 7 perc elõnyünk volt a tavalyi idõnkhöz képes, bár az idén jobban futható volt a terep. Az elején még nagyon sokan voltak, itt már szerencsére ritkult a tömeg, voltak hosszú szakaszok, amikor egyedül futottam a ropogós hóban. Az idilli képet az törte meg, hogy Galyatetõ elõtt Balázs jött velem szembe (komoly vizuális környezetszennyezést okozva ezzel). Innen együtt nyomtuk Galyatetõig, ahol elõször utolértük a mozduljvelünk/BSI/futanet csapat egy részét, ákibácsit és a mindenkit folyamatosan beváró alow, FUTURE duót. Innen a Vörösmarty tházig együtt ereszkedtünk, jól futható terep volt, közben találkoztunk Imaroval, Tímeával és Philipcsigával. Itt már 10 perc elõny volt tavalyhoz képest. Itt ettem, ittam engedtem forró vizet a kulacsomba, ami a Kékesre simán megfagyott, majd mentünk tovább.
A következõ ep-ig nem volt semmi érdekes, utána azonban jött a feketeleves. Egy nem egészen 3 km-es szakasz 350 méter szintkülönbséggel, ez vitt a csúcsra. Itt aztán a kellemesnél sokkal jobban elfáradtam, a 10 perc elõnyt simán elvesztettem a csúcsig. Larzen utolért kb. 200 méterrel a csúcs elõtt, õ öntött belém lelket, 2 perc üldögélés a melegben, aztán futás le Mátrafüredre. Itt vettem csak észre, hogy mindkét lábam bokától lefelé teljesen meg van fagyva, olyan érzés volt, mintha két csonkon futnék. Ahogy haladtunk lefelé folyamatosan kiengedett mindenem, a végén 5:22-vel csaptunk be a célba, ami 2 perccel rosszabb, mint a tavalyi idõm.
Ahhoz képest, hogy nem akartam magam széthajtani szombaton, elég jó idõt sikerült menni, nem is éreztem megerõltetõnek a túrát, kivéve a Kékes északi oldalát.
 
 
Petőfi Sándor teljesítménytúraTúra éve: 20052005.12.12 22:33:54
Az Alföld SZÉP (Petõfi70)

Nem véletlenül nagybetûvel.
Szombaton a Petõfi70-en volt szerencsém tesztelni. A választás azért esett erre a túrára, mert az április végi 12 órás futóverseny elõtti utolsó igazán hosszú futásnak teljesen megfelelõ sík, egyszerû terepnek ígérkezett. Az is volt.
Másik szempont volt, hogy ez volt az MSTSZ terepfutóbajnokságának elsõ futama. Gondoltuk megnézzük kik is indulnak a bajnokságban. Nem találkoztunk meglepetésemberrel, azok neveztek, akikre számítani lehetett.
Emellett külön terepfutóversenyként is meghirdetésre került rendezvény (a Spuri futómagazinban megjelent a versenynaptárban) 7 órai tömegrajttal. Egy kis logisztikai csúszás miatt csak 7:04-re értünk a célhoz, de nem maradtunk le semmirõl, nem volt 7 órás tömegrajt, mert a bajnokságban indulókon kívül nem volt már résztvevevõ. Vagyis voltunk mi négyen, de mi késtünk :-)
Összeszedelõzködtünk, 7:20-kor elindultunk, majd 71,2 km lefutása után , 6 óra 51 perccel késõbb beértünk a célba.
Közben megállapíthattam, hogy az Alföldnek vannak bizony nagyon szép pontjai, ezt a túrát sikerült nagyrészt ilyen terepen végigvinni.
Az elején kicsit megrémültem, látva az itiner gyenge minõségû fénymásolt térképvázlatát, de semmi gond nem volt. Sõt, a részletes útleírás (2 oldalban tökéletesen sikerült összefoglalni) alapján úgy végig lehetett futni a túrát, hogy a térképvázlatra rá sem kellett nézni. Ahol nem volt jelzés, tökéletesen szalagozott utak, keresztezõdések vártak. A résztávok kimérése nem volt teljesen pontos, de nem voltak nagy eltérések.
Az ellenõrzõpontokon mindenhol kedves segítõkész emberek, jó ellátás, víz, csoki, gyümölcs, zsíroskenyér, tea.
A pontok általában a semmi közepén voltak elhelyezve, mégis mindenhol szívesen adtak vizet, ami csak mûanyag flakonokban volt náluk, mindenhol azt mondtak, hogy ha elfogy, majd bemennek a faluba vízért.
Külön említésre méltó a 61 km-es ellenõrzõpont. Ezen a ponton kb. 2 percen belül 6 futó ért a ponthoz, az utolsó kettõnek (én voltam az egyik), már nem jutott víz, de a pontõr mondta, hogy már elszaladt a társa vízért, várjam meg. A lábaim itt már nem örültek volna egy megállásnak, így továbbindultam, de kb. 10 perc után rájöttem,hogy kevés lesz a vizem, ha nem találkozok valamelyik tanyán emberrel, aki adna. Nem sokkal ezután megállt mellettem egy autó, a pontõr jött utánam kb. 3 km-t és hozott vizet. Nem vagyok egy elérzékenyülõs típus, de majdnem elsírtam magam a meghatottságtól.
Ehhez hasonló rendezõi hozzáállással még soha nem találkoztam. A srác még a célban is odajött hozzánk és elnézést kért, amiért nem volt víz a ponton. Nem akartam elhinni, még õ kér elnézést, pedig én tartoztam neki köszönettel.
A célban aztán korlátlan mennyiségû tea, kedves rendezõk, minden a helyén.
Ez volt életem 90. teljesítménytúrája, és azt hiszem az eddigi legjobb rendezéssel találkoztam
Mindezek mellé még sikerült a legjobb idõt futni a túrán.
 
 
MeteorTúra éve: 20052005.12.12 22:32:31
Nem igazán kellett volna már a Kassa Maraton elõtt 2 héttel 50-es túrát erõltetni, de ez egy nagyonszeretem túra és úgy tûnt, hogy végre a Sötét Oldal is újra teljes létszámban fut együtt. Meg aztán ha már semmi maratonspecifikus edzést nem végeztem kb. 2 éve, miért pont az utolsó 3 hétben erõltessem. A múlt hét volt ugyan egy 30-as futás, de terepen és lassan.
Már a hét elején szépen elkezdett szervezõdni a társaság, végül 8-an jöttünk össze a rajtban (akibacsi, alow, -balazs-, JB, Kalotai Levente, larzen, _macsa, tapír).
Nagyon illusztris társaság, már péntek reggel óta hangolom magam egy megszakítós futásra, _macsa 5 órán belül szeretne menni, a két Spártai Hõsnek ez nem lesz megerõltetõ, a módszer névadói biztos szétszaggatják magukat az elején, JB sem akar majd lemaradni, -balazs- azt tûzte ki, hogy fut az utolsóval. Így aztán én sem kezdhetek lassan, mi lenne így a Sötét Oldal mítosszal? :-)
Hûvösvölgybõl indulunk, szép kis emelkedõ a Nagy-Hárshegyig (2,6 km 220 m szint, 19:41). Egyelõre nem hajtós a tempó, de már nem vagyunk együtt, alow, Levi és larzen elléptek. Nem baj, nem rohanunk utánuk, a szintkülönbség 1/3-a megvan az elsõ 6 km-en, de utána még marad 44, amit szintén végig kell futni.
Jánoshegy (5,6 km 420 m szint 38:45), megnézzük a szépen felújított kilátót, lekocogunk a futósávon, a kútnál aztán összevárjuk egymást, ismét 8-an megyünk együtt. Sok futót érünk utol, vannak ismerõsök is, de sok az ismeretlen arc is.
A Csacsi-rétig (9,1 km 510 m szint 58:20) majdnem végi ereszkedünk, kb. egy km emelkedõ van a végén, azt lendületbõl megfutjuk, itt alow megy elõl, húzza rendesen a bandát.
Kicsit széthúzódunk, alow és Levi mennek elõl, utánuk _macsa és én, majd a többiek együtt. A nagyok mindig elõrefutnak, aztán a jelváltásoknál megvárnak minket, utána megint elõrefutnak. A Piktortégla-üregekig (13 km 600 m szint, 1:17:54) nagyjából utolérjük a mezõnyt, itt elég gyorsan megyünk, már sikerült 6 perces alá szorítani az átlagtempót. Sorrento (15,3 km 670 m szint, 1:31:12) és a Meteor-szurdok (17,9 km, 730 m szint, 1:50:14) nagyon technikás terep, de kevés a szint, így szaggatunk rendesen. A szurdokban találkozunk Nagy Krisztával, Borival és Csóványossal. Gyors köszönés és száguldunk tovább.
Budakeszi felett csúnya esõfelhõk feketéllenek, tõlünk kb. 2 km-re már szakad, és éppen egymás felé tartunk, jó jön ez a látvány, fel lehet készülni lelkileg az esõre.
Budakeszire beérve 1-2 kili aszfalt, _macsa egy picit lemarad, de amíg mi a kulacsokat töltjük a kék kútnál, újra itt van. Látszik, hogy jobban fekszik neki a terep, a lefeléken például alig lehet vele tartani a tempót. Én még egy kicsit elvacakolok azzal, hogy kiszívjam a Camelback-bõl a levegõt, 50 méterrel lemaradok, majd a pontnál - Mammutfenyõk (21,4 km 750 m szint, 2:05:36) - vacakolnak kb. 20 másodpercet, pont elég arra, hogy kifussanak a látóterembõl, így a következõ nem egyértelmû keresztezõdésben elbizonytalanodok, minden irányból jönnek emberek (õk még csak most indultak a 21B távon), senki nem tudja merre kell menni. Kb. 2 perc tanakodás után rábukkanok az ösvényre, kiabálok a túrázóknak és rákapcsolok.
Itt kezd el kegyetlenül szakadni, ha rajtam van a szemüveg azért nem látok mert vizes és párás, ha nincs rajtam, akkor minden homályos. Csak arra gondolok, hogy gyorsan utol kell érni õket, mert akkor legalább a jeleket nem kell keresgélnem, csak a lábam elé figyelni.
Egy hosszú emelkedõ végén a Hosszúhajtási kõbányánál érem õket utol (25,5 km 870 m szint, 2:28:18) érem utol õket, jó egy kicsit szusszanni. Itt tudom meg, hogy a a trió már az árokbafekvésemre gondolt és kezdett eltemetni :-) Innen sokáig kellemesen futható a terep, és az utolsó komoly emelkedõ következik (Nagykovácsiban az aszfaltosat nem számolom, azt majdnem minden hétvégén megfutjuk :-) a Fekete-hegyekre (30,5 km 1040 m szint, 2:57:54). A meredek kezdete elõtt egy széles földúton futunk, a két kitaposott keréknyomban zúdul lefelé a víz, alow igazi gyerek módjára kezd benne tapicskolni, a már úgyis csurom vizes pólóm most sáros vízzel keveredik, nyakig felcsapja a vizet. Én is adok neki, de õ bírja tovább, inkább lemaradok egy kicsit.
A hegytetõ elõtt nem sokkal kezd alábbhagyni az esõ, fent annyira párás, ködös a levegõ, hogy alig látni valamit. A pontnál leülök, egy kicsit meg kell igazgatni a csuromvizes zoknimat és újrakötni a cipõt, pechemre itt látom utoljára a többieket. 2:08 percet töltök itt, fontos lesz még a végén!
Elindulok felfelé, a zöld háromszög-piros háromszög jelváltást könnyen megtalálom, bár még mindig alig látok valamit, viszont hamar elvesztem a piros háromszöget. Mint utóbb kiderült, ez egy 100%-os eltévedési hely, ha az ember nem ismeri pontosan a letérést. Ez már a negyedik Meteor50-em, de nem ismerem a letérést, így bemegyek a sûrûbe. Szép széles út, csak sokára veszem észre, hogy rossz úton járok, persze végig lefelé mentem, nem akarok visszafordulni. Mivel felhõs az ég és esik az esõ, a nap alapján sem tudom belõni, hogy merre lehet észak, a térkép meg tele van ezen a környéken erdészeti utakkal. Mikor már végképp kétségbe esnék, egy fán meglátok egy neonzöld nyilat. Ez a jel ismerõs, Nagykovácsi elõtt a piros jelzésrõl való letérést mutat valakinek. Reménykedem benne, hogy ha követem a zöld nyilakat, elõbb-utóbb a piros háromszögre, vagy a piros sávra jutok. Úgy érzem, hogy az irányom nagyjából jó (persze nem jófelé mentem, kb. 1,5 km-t tettem bele pluszban). Magabiztosan követem a nyilakat, egyszer csak látok két embert. Nekik van tájolójuk, és helyismeretük, nekem térképem. Nagyjából belõjük a keresztezõdést, ahol vagyok, de másik utat javasolnak, nem a zöld nyilasat. Elindulok arra, de az útnak 200 méter múlva vége. Vissza a keresztezõdéshez, tovább a nyílon és hamarosan megvan a piros háromszög. A sárban nézem a nyomokat, úgy látom kevesen jártak még elõttem, talán nem buktam túl sokat.
Innen már ismerem az utat végig, kicsit odalépek, be kéne hozni a lemaradást.
Nagykovácsiban meg sem állok, az emelkedõ azért kifog rajtam, 2-3-szor is bele kell gyalogolnom. A Zsíroshegyi th ellenõrzõpontja az esõ elõl beköltözött a Muflon itatóba (39,7 km, 1160 m szint, 4:05:24). Úgy számoltam, hogy 4 óra menetidõvel kell ideérni, hogy 5 órán belül mehessek, egy kicsit elkeseredek, mert látom, hogy kevésen fog múlni. Az itiner szerint innen még pont 10 km, valójában egy kicsit kevesebb, de így csak 54 percem van rá, és a Remete-szurdokba való leereszkedés legalább 5 percet igénybe vesz, távban meg kb. 200 méter. Azért nem adom fel, de ha eddig semmi bajom nincs, a végén már nem készítem ki magam teljesen. Könnyen futható a terep a kéken, kis emelkedõk, kis lejtõk, könnyen követhetõ útvonal. Itt látom az egyetlen „vadállatot” a nap folyamán, egy kis mókus szalad át elõttem pont ott, ahol a sárga és a kék elválik.
Remete-szurdok (44,8 km 1300 m szint, 4:37:33), egyre kevesebb az esély, de a vég már aszfalt, ott lehet szaggatni.
Máriaremetei templom (46,6 km 1320 m szint, 4:46:39), itt adom fel az 5 órát, pedig ha a Zsíroshegyi utat 4 percben futnám, akkor még sikerülhetne :-)
Az 5 óra kb. 400 méterre a céltól ér, hangosan belekáromkodok az erdõbe és nyugodtan bekocogok a Gyermekvasút megállójában levõ célba. A többiek már itt vannak, a nagyok 4:40-et mentek, _macsa bõven a tervén belül 4:50-nel ért be (látszik, hogy az útvonal végét már ismerte Andris és kilépett :-) nekem pedig 5:02:29.
Nagyjából annyival csúsztam ki, mint a cipõkötözésem. Bár igazából nem azon múlt, hanem az eltévedésen. Kicsit bosszantó, hiszen az 5 óra egy nagy határ egy 50-es túránál, és az idén ez már a második, amikor kevesebb, mint 5 perccel csúsztam ki. Így már biztos, hogy jövõre is jönni kell.
 
 
MargitaTúra éve: 20052005.12.12 22:31:08
A múlt heti pihenõs hetem után már a hét elején harapós kedvem volt, így alig vártam már a hétvégét, hogy legyalulhassam a Gödöllõi-dombságot. Az volt a terv, hogy a talajviszonyoktól függõen keményen megfutom a túrát. Na, a talajviszonyok máshogy gondolták :-)
Szombat reggel szakadó hóra kelek, gyors összepakolás, majd kiásom az autót, összeszedem larzent, egy-két Árkád-kerülés után Hiver is bepattan az autóba, irány Gödöllõ. Hála a közlekedésfelügyeletnek (vagy akárkinek), a 3-as fõút egyáltalán nincs takarítva reggel (bár még kora délután sem, csak addigra még ráesik közel 10 centi hó), így nyugodt 50-es tempóban megyünk a rajtig, ahol sok futó gyülekezik már, itt a futófórumos különítmény (a hivatalos nevüket nem tudni, hetente változtatják). Naon sokan vannak, sokkal többen, mint mi, meg sem próbálom felsorolni õket, elég annyit megjegyezni, hogy átcsábították magukhoz Gankit és Tomatort :-) A szigethalmiak is képviseltetik magukat szép számmal.
A 8 órás indulás 8:25-re csúszik, sok gyalogos megy már elõttünk de mindenhol könnyen lehet elõzni, meg hát a máriabesnyõi kegyhelyig úgyis végig aszfalt, könnyen futható (lenne, ha nem csúszna a hó alá fagyott tükörjég). A tempó jó, ezt kellene tartani végig.
Az elsõ pont egy domb tetején van, ide is jó tempóban érünk fel, simán 6 perces tempón belül vagyunk. Mondom is larzennek, csak annyit válaszol rá, hogy emellett a tempó mellett meséljek majd egy viccet 35-nél. Kicsit megrémülök, igaza van, mindig csak az elején nagy a szánk. Bár én szeretném legalább hatpercesben végignyomni, szintkülönbség alig van, az is jól elosztva.
A pont után ereszkedés, jó szolgálatot tesz a terepcipõ, botorkáló, csúszkáló gyalogosok mellett száguldunk el (Hiver nem, õ sima talpú cipõben próbálkozik). Innen egy hosszabb aszfaltos-kavicsos szakasz (mindegy, úgyis hó és jég van rajta), itt egy kicsit odalépek, vagy többiek lassítanak, kezdek elszakadni tõlük, de nem akadok fenn rajta, eleve így volt megbeszélve. A babati lovastanyánál talán petami köszön rám (nem tudom pontosan, mert csak a hangját hallom, nem fordulok meg, a szokásos tükörjégen-hó kombináción futok, minden hirtelen mozdulat végzetes lehet).A pontnál éppen váltjuk egymást Hiverrel és larzennel, legközelebb csak a célban fogunk találkozni.
Hamar a gondolataimba merülök, egyre kevesebb elõttem a túrázó, az út a Margitára csodálatos, csend van, csak a talpam alatt ütemesen ropogó hó hallatszik, imádok ilyenkor egyedül futni, csak a táj van és én. Furcsa, hogy ilyen elmélyülõs futásokat csak télen tudok csinálni, tavasztól õszig annyi a látnivaló az erdõben, hogy arra „kell” figyelni.
A táv felénél van a domonyvölgyi pont, itt összefutok Vadmalaccal és még két másik futóval a ttúra topikról, csak annyit idõzök, hogy megtöltsem a kulacsomat forró teával, elõkapok egy csokit és futok a tömeg után. Vesztemre, mert õk a 20-as távon vannak. Néhány perc múlva rájövök, hogy rossz felé megyek, érzésre és hangok alapján próbálok visszajutni a 3-as úthoz, egy kis vargabetûvel sikerül is. Itt már csak két pár nyom van elõttem, egy hosszabb emelkedõn az egyik nyompár gazdáját, egy fáradó futót utol is érek, nem próbál csatlakozni, õ már gyalogol. Nekem kimondottan jól megy az emelkedõ, lassan, de futva küzdöm le, innen kb. 7 km teljesen sík terep a következõ pontig, sehol egy lélek, csak a végén, az erdészeti úton jön szembe két autó. A ponton a futófórumról FIFFY-vel beszélgetek néhány percet forró teát kortyolgatva, éppen annyit, hogy a végén kicsit morcos legyek miatta :-)
A pontról rossz irányba indulok, szerencsére utánamkiabálnak, így belevetem magam a Juharos-hegy (domb) emelkedõjébe. Nehezen járható, 10-15 centis hó, egyetlen lábnyom van elõttem, a lépések hosszából próbálok következtetni, hogy hol futott és hol gyalogolt az elõttem menõ kartács. Alig várom, hogy leérjek a hegyrõl, ott már rendesen lehet futni.
Máriabesnyõre beérve már majdnem végig aszfalt, látom, hogy pont annyival fogok kicsúszni a 4 órából, amennyit elbeszélgettem a ponton teázva.
A településen le kell vennem a szemüvegemet, már semmit nem látok a párától és a ráfagyott hótól, így nehezen tudom megkülönböztetni a jelzéseket a villanyoszlopokra ragasztott hirdetésektõl.
Az utosó pont után az egyetemi erdõbõl kiérve megint elkeverek egy kicsit, tipikus futó figyelmetlenség, a széles erdei útról letér egy alig látható ösvény, amit nem veszek észre, így rossz helyen futok be a városba. Nemsokára elérek egy jelet, de az nem piros, hanem sárga. Vissza az utolsó észlelt piros jelig, második próbálkozás következik. Most már megvan a letérés, innen minden keresztezõdés kínszenvedés szemüveg nélkül, Gödöllõt nem ismerem, így csak a jelek tudnak bevezetni a célba.
Végül beérek, a célban jó nevetnek rajtam, a szemöldökömre és az arcomra fáfagyott a hó, valamint a hajamra is vastagon, ez két perc múlva patakokban folyik le rólam.
A vége 4:03:50, állítólag a legjobb idõ a mai napon, de nem ez a lényeg. Két olyan futót is sikerült néhány perccel megelõzni, akik jobbak szoktak lenni, valamint nem fáradtam el, nem volt holtpontnak nyoma sem. Ehhez valószínûleg hozzájárult az is, hogy a hó miatt nem tudtam olyan tempót menni, mint szerettem volna, bár még szûken így is a 6 perces tempón belül mentem. Alakul ez, ahogy ultrafutó szokta mondogati, egyszer még talán kezdõ ultrafutó is lesz belõlem :-)
 
 
Gödöllő ÉjszakaiTúra éve: 20052005.12.12 22:29:52
Gödöllõ 20 éjszakai – Menekülés az éjszakába(n)

Nem szégyellem bevallani, fosok éjszaka az erdõben, nem is kicsit. Ennek gyógyítására a legjobb, ha egyedül megyek éjszaka túrázni.
A baj csak az, hogy nincs olyan fejlámpám, ami olyan gyorsan tud világítani, ahogy futok :-) Szereztem kölcsönlámpát (-balazs-tól), larzennel megbeszéltük, hogy együtt megyünk, így aztán nem paráztam, kettesben már bátor vagyok :-)
Larzen aztán végül lemondja, de mégis ketten megyek túrázni, én és a majré. Gödöllõre útközben két sms-t is kapok, hogy nem igazán tûnik jónak az idõ, de ha a félelmemet legyõztem, nehogy egy kis szél és esõ megállítson.
Folyamatosan egy kis lelkiismeretfurdalásom van, hogy „csak” a 20-asra nevezek, de pihenõhetem van, bicajoztam 80-at a Pilisben napközben és vasárnapra még egy rövid futóverseny is be van tervezve, és amúgy sem sikerült kialudnom magam mostanában, tehát maradok a röid távnál.
20:45-kor indulok, a lámpa még nem kell a városon belül, de amint beérek az erdõbe bekapcsolom, mert biztonságosabb így futni. Az iskolában több kisebb csoportot figyelek meg, fiatalabb középiskolásoknak néznek ki, sok ilyen csoporttal találkozok a túra elején, gondolom a buli kedvéért indultak ilyen sokan. A nappali túrákhoz képest alig láttam egyéni indulót, gondolom nem csak én vagyok majrés :-)
A Gödöllõi dombság térképem már elég régi, a városból kivezetõ zöld - és utána a zöld o nincs a térképemen, viszont a fénymásolt térképvázlat és a leírás tökéletesen kivezet a városból.
A Pap Miska kútig, majd utána az aszfalton a mezõny 95%-át megelõzöm, utána csak elvétve akadok össze emberrel, innen többet hagyatkozok az itinerre. Nagyon jó az erõs fejlámpám, úgy haladok az erdõben, mint egy szirénázó mentõautó. Az elõttem gyaloglók már messzirõl észlelik, hogy jön valaki, megfordulnak, akkor szemükbe világít a reflektor, és azonnal húzódnak is az út szélére. Nagyon könnyû így futni, nem gyõzöm köszöngetni az embereknek a kedvességüket. Nem tudom, hogy csak az éjszaka hozza-e össze jobban az embereket, de sokkal több buzdítást, hajrát kapok mint egy nappali túrán.
Régen túráztam ezen a környéken hó nélkül, így meglep a helyenként bokáig érõ homok, helyenként keményen kell küzdenem a továbbhaladásért. A szél itt már nagyon fúj, a lámpa fénycsóvája végig olyan, mintha ködben futnék, de mivel a fogaim között ropogtatom a homokot, kiegyezek magammal a homokviharban.
Domonyvölgybe a 10,3 km-es ponthoz kereken egy óra futás után érek, itt válik szét a két táv, örülök, hogy az itinerem csak a 20-as távra jó, mert ahogy ismerem magam, a hosszabb távon mennék tovább. Innen a mély homokban már csak egy nyom van elõttem, de azt nem tudom megállapítani, hogy melyik irányba vezet, így abból indulokm, ki, hogy én vagyok az elsõ. Na, innentõl minden bokorban E.T-ket, farkasembereket és különbözõ Stephen King teremtményeket látok, mindehhez jön még a már-már szélviharrá erõsödõ szél, ami töri rendesen az ágakat, és kisérteties hangokat ad az egész erdõ.
Nem sokkal a pont után a piros M jelzés letér az útról, egy olyan kis ösvényre, ami még világosban is nehezen észrevehetõ, nemhogy sötétben. Ráadásul a jelzés is egy kicsit megtévesztõen van felfestve, simán bevisz egy jobbos keresztezõdésbe. Itt kóválygok vagy 5-6 percet, minden irányban próbálkozom, míg végül egy régi, korhadó, gazzal teljesen benõtt fasorompón megtalálom a továbbvezetõ jelet. (Kérdezték a célban, hogy minden rendben volt-e a jelzésekkel, mikor ezt említettem, az egyik rendezõ azt mondta, hogy arra tényleg nem jártak). Nem baj, így legalább egy kis izgalom is van :-)
A sárga +-en néha elbizonytalanodok, mert igencsak ritkán vannak a jelek, és akkor is csak egy jel középen, nem a két menetirányból. Innen újra piros M jel, ami a babati romnál csatlakozik be a pirosba. Ezen a szakaszon már egyáltalán nem volt ember, csak a combig érõ gaz, a szélvihar és a majré :-)
A piroson aztán újra a mély homok, majd a lovastanyánál a szembejövõk tanácstalan arca. A piros és a zöld kb. 200 méteren megy együtt, de legalább 7x elmondom, hogy „Nyugi, jófelé mentek, én már visszafelé jövök!”
Ahol elválik a piros-zöld, utolérek egy futót kutyával, az enyémhez képest alig világít a lámpája, mondom, hogy jöjjön velem, de már fáradt, nem bírja. Jól néz ki az éjszakai autópálya felülrõl, gyors bélyegzés a ponton, innen még több mint 3,5 km, ha két órán belül be akarok érni, akkor van rá 14,5 percem, kegyetlenül rákapcsolok, szerencsére szinte végig lejt az út, itt robogok el geo-elvont mellett és ijesztek rá Vlaszijra.
A vége 2:00:35, fél perccel csúsztam ki a 2 órából, ha nem kevergek 10 km után, simán megvan. Gyorsan benyomok néhány hagymás-zsíroskenyeret, bevágom magam az autóba, éjfélkor már lefürödve otthon fekszem az ágyikómban.
Jó kis túra volt, még néhány ilyen, és vidáman dalolva túrázgatok egyedül éjszaka bárhol :-)
 
 
DeákTúra éve: 20052005.12.12 22:28:29
Zalaegerszegen töltöttem a hétvégét, így gondoltam elnézek Söjtörre, úgyis kellett egy hosszút futnom. Utoljára ’99-ben volt olyan, hogy pont a Deák hétvégéjét töltöttem Zegen, akkoriban még nem futva túráztam és akkor a 70-esen indultam. Most csak fél nap kimenõt kaptam, így maradt az 55-ös táv.
A rajtban nagy örömömre Joey azonnal megismer, beszélgetünk egy keveset, megkérdezem, hogy futhatok-e a túrán, õ pedig megpróbál rábeszélni a 70-es távra. Szerencsére nem hagyom magam.
Megkapom az igazolófüzetet, amiben egy térképvázlat mellett van egy tömör, de azért részletes útvonalleírás, valamint az útvonal fõbb pontjait részletes távolságadatokkal tartalmazó táblázat.
Laza futással indulok, de még bent a faluban érzem, hogy ez nem az én napom lesz, fásultnak, fáradtnak érzem magam, nem igazán pörögnek a lábaim. Ezen a problémán olyan jól elgondolkozom, hogy az elsõ pontot jelzõ letérést simán elkerülöm, pedig tökéletesen van jelezve. Túlfutok majdnem másfél km-t, felmegyek egy gerincre, majd onnan le, mikor kezd gyanús lenni, hogy sehol a pont. Egy gyerekcsapat igazít el, hogy már rég elhagytam a pontot. Mászás vissza a gerincre, majd le, itt találkozok többekkel is, akiket már korábban elhagytam. A gerincen futunk össze elõször Galadh Erebbel. A pontot (2,56 km) fél óra alatt érem el, igaz mentem érte több mint 5 km-t. Itt azonnal leteszek a 6 órán belüli teljesítésrõl, úgysem megy a futás, és mire visszaérek arra a pontra ahol visszafordultam, látom, hogy 18 percet vesztettem a túlfutással.
Innentõl a Miskei vadászházig jól követhetõ széles erdészeti út vezet, azon a ponton találkozom újra GE-vel és kis csapatával, ahol majd a Mackó forrás után keresztezzük újra ezt az útvonalat. Itt még jól követhetõek a jelzések, ami sok helyen sajnos nem mondható el, viszont ezt a hiányosságot Joey kitûnõen pótolta a rózsaszín-lila-narancssárga szalagozással. A rikító szalagokat mindenhol észre lehet venni, csak az olyan bénák tévedtek el, mint én :-)
A Miskei vadászháznál (7,11 km 57:08) már egy kicsit jobb az idõm, de továbbra sem érzem magam jól, pedig még teával is kínálnak a ponton.
Az elsõ hét km szenvedõs futás után jön egy holtpont, ami a túra végéig tart, így aztán nem is fizikailag megerõltetõ a 6 óra, hanem fejben, igazi agymunka. A lábaim nem visznek, lejtõn sem tudok gyorsabban futni,mint síkon, viszont furcsamód az emelkedõk is mennek ugyanebben a tempóban.
A vadászház után nem sokkal kezdõdik egy olyan szakasz, ami aztán a túra nagy részére jellemzõ, nagyon keveset használt turistautak, még kevesebbet használt erdészeti utak, tele gallyakkal, mély keréknyomokkal (helyenként combközépig ér a teherautók kerekei mellett feltorlódott és megszikkadt sár), nagyon nehezen futható terep. Nem sokkal a Börzöncei hegyi pont elõtt se jel, se szalag, itt a jól megírt itiner ment meg, így beveszem a balos kanyart az elsõ földúton, nemsokára a jel is elõkerül. Itt még sok lábnyom van elõttem, így ha bizonytalan vagyok, jó nyomkeresõ módjára vizslatom a a földet, hogy jártak-e már elõttem erre.
A pont után (13,65 km 1:38h) elválik a 70-es és az 55-ös táv, innen egy aszfaltút vezet Zalaszentbalázsra. Elõször egy meredek lejtõ Börzöncére, majd majdnem ugyanilyen meredek az út felfelé. Még az aszfaltút mellett is látok szalagokat, pedig itt aztán egyértelmû az út.
A zalaszentbalázsi pont (18,38 km 2:04h) után nem sokkal utolérek két túrázót, az egyikük mintha sétálós bácsi volna, másikuk szintén ismerõs, sokszor találkoztunk már, de szörnyû arcmemóriámnak köszönhetõen szégyellhetem magam, nem ismerem meg :-(
Beszélgetünk egy-két percet, abban a szégyenben is részem van, hogy összekevernek –balazs-zsal :-). A falun átfutva egy meredek, de jó minõségû út jön, legnagyobb csodálkozásomra jó tempóban sikerül felfutnom rajta, egyetlen említésre méltó esemény itt az út közepén árválkodó palacsintasütõ. Reménykedve belepillantok, de az elõttem menõk valószínûleg már kiették belõle a palacsintát.
Egy széles jól futható út vezet itt is, így teljesen elgondolkozva elhaladok a zöld jelzés becsatlakozása mellett. Amikor aztán a zöld jobbra elválik, bambán pislogva próbálom értelmezni az itinert, a jelzést, és a szalagozást, de sehogy sem jön össze. Nem is csoda, teljesen máshova képzelem magam, mint ahol vagyok. Végül a szalagoknak hiszek. Szerencsémre.
A Mackó forrásnál (28,52 km 3:09h) vagyok kb. féltávnál (az eltévedést is beleszámolva), nem is olyan rossz az idõm, pedig fejben csúnyán szét vagyok esve, de a lábaim csak mennek mint egy gép, egyenletes tempóban visznek elõre. A ponton kapok egy csokit, lehet, hogy én vagyok itt az elsõ áthaladó, mert a bácsi nem tudja mit is kell csinálnia. Mondom, hogy a rajtszámomat jelölje meg a papírján, adjon egy pecsétet és egy csokit, és már itt sem vagyok. Még utánam kiabál, hogy nem a horgásztanyánál lesz a pont, hanem egy pincében a Szentlászlói-hegyen. Elõször megrémülök, hogy az meg mi és merre van, de látom, hogy az eredeti útvonalra esik, így nagy baj nem lehet.
Meg is találom a pontot, épp mostanra ürült ki a Camelbak-em, megtöltöm, felkapok egy zsíroskenyeret és már futok is tovább. A faluban van egy cseles jobbkanyar, soha nem találtam volna meg, ha Joey nem tesz félméterenként egy szalagot. Pedig a jelzés is ott van jól láthatóan, de a „jobbra a Znégyzet jelzésre váltunk” alatt nem egy 180 fokos visszafordítóra gondoltam, ami az útszéli fémkorlát alá fut be. A tópart nagyon szép, a rajta átvezetõ híd pedig kimondottan tetszik. A tó után nemsokkal átkelek egy patakon, ami nem nagyon látszik, majd egy kellemetlen emelkedõ következik egy szántóföld szélén, de legalább a panoráma szép fentrõl visszanézve. A Gáni hegynél levõ pont a maratoni távnál van (4:49h), elõtte azonban még egy csodálatos sárga-barna-bordó erdõn futok keresztül.
Rádiházára ereszkedve szemben a domboldalban egy tehéncsorda legel, teljesen alpesi hangulatú a környék. A pont még nincs a faluban, pedig már 3 perce nyitva kellene lennie. Megjegyzek egy-két jellemzõ tereppontot, hogy a célban bizonyítsam, hogy jártam itt.
A Szompácsi kápolna az egyetlen emlékem ’99-bõl, itt akkor már nem esett jól, most nincs ilyen gondom, mert már 40 km óta nem esik jól, de innen már alig van hátra.
Innen a Bezerédi erdõig nagyon jó a szalagozás és viszonylag sokan mennek is elõttem, a rövidebb távokon indulókat érem itt már utol. Az erdõbe beérve ösvénynek semmi nyoma, erre valószínûleg csak a túra idején jár ember, szerencsére itt is segítenek a jelek és a szalagozás, de aki sötétben ér ide, annak meggyûlhet a baja ezzel a résszel.
A Válicka hídján átkelve hirtelen teljesen eléhezem, ez várható is volt, hiszen csak egy csokit és egy szelet zsíroskenyeret ettem, valamint kb. 4 liter folyadékot ittam meg. Mivel már csak 2-3 km van hátra, nem látom értelmét, hogy egyek valamit, úgysem használna a célig, így nehézkesen de bekocogok a faluba, pont a cél bejáratánál futok össze harmadszor GE-vel barátaival és üzletfeleivel.
A vége 6:18, ha nem keverek az elején, pont 6 óra lehetett volna, de tudjuk, hogy a sportban nincsen ha.
Egy liter kóla mellett elfogyasztok néhány szelet hagymás-zsíroskenyeret, átveszem a díjazást, kis beszélgetés Joey-val, megtaláljuk a ’99-es teljesítésemet a statisztikájában, majd elballagok az autóig és hazaindulok.
Összegezve nagyon jó kis túra ez, olcsó, mégis bõséges a szolgáltatás, kitûnõ az itiner és a térképvázlat, jó a szalagozás, lelkesek a rendezõk és a segítõk, a táj adott, így õsszel különösen szép. Egyetlen baja van, hogy nagyon messze van Pesttõl, így csak szökõévente jutok el rá.
 
 
Csepel teljesítménytúrákTúra éve: 20052005.12.12 22:27:18
Konkrét cél nem körvonalazódott bennem a túra elõtt, gondoltam megküzdök az éremért (6:30 alatti idõért járt), de az csak a helyszínen derült ki, hogy itt biza különbözõ színû érmek vannak, és a legfényesebbhez 5 órán belüli idõ szükségeltetik az 52 km-en.

A 75%-osan felálló Sötét Oldal elõzetes tempóegyeztetés nélkül vág neki a túrának, persze az autóban mindenki sír, hogy majd felénél leszakadok, itt fáj, ott fekszek árokba. Nem mondjuk ki, de mindannyian az aranyéremre hajtunk. A kezdõtempó ennek megfelelõ, a jeges, sáros, csúszós terep ellenére 5 percen belüli kilikkel kezdünk, a 11,6 km-nél levõ ponthoz 54 percen belül érünk (4:40-es kilik). Egy futót üldözünk eddig, hátulról nem ismerjük meg, a ponton derül ki, hogy aakrisz az (csak gyors köszönés és mindenki megy a maga útján). Bedarálok egy banánt és már nyomom is tovább, jól megy, diktálom a tempót Ákibácsinak és Larzennek.

Három lehetõségünk van:
1. Nálam is gyorsabbak és megelõznek
2. Ebben a kegyetlen tempóban nyomjuk végig
3. Elõbb-utóbb valaki (vagy mindenki) keres egy árkot magának.

A töltés mellett egy alig futható úton megyünk, itt valószínûleg DieM-et elõzöm meg, felnézni nem lehet, annyira bokatörõ a fagyott sár, de az biztos, hogy valaki elereszt egy halk "Hajrá Tapírt!". Nemsokára a tököli börtön mellett egy aszfaltozott részre érünk, itt megpróbálok visszavenni egy kicsit, ami azt jelenti, hogy nem gyorsulok annyit, mint a lábam szeretne. Ákibácsi valahol itt szakad le, az is csoda, hogy 40 nap teljes kihagyás után eddig szaggatott velünk.
A távolban felbukkan egy narancstrikó, és csak nagyon lassan közeledik. Nincs mit tenni, gyõz a kiváncsiság, meg kell néznem ki az. Végiggondolom a szóbajöhetõ túrafutókat, hozzáteszem a tempót, de aki szóba jöhetne, az vagy a Börzsönyben van, vagy otthon ül, vagy nincs narancstrikója. Már csak 7 méterre vagyok a delikvens mögött, de még mindig nem tudom, hogy ki. A mozgása nem ismerõs, és nyomja, mint süket a csengõt. Csak amikor a trappolásomra hátrapillant, akkor ismerem meg speti2-t. Nyugtázom, hogy nem vagyok hülye, neki a Börzsönyben kellene lennie :-)
Innen a pontig együtt megyünk, Larzen is utolér minket. A pontnál van a félmaraton, 1:42-n belül vagyunk (4:48-as tempó).
Innen visszatérünk a füves gátra, nem annyira jól futható, a 25 km-es pont 1:59 (4:46-os tempó).

A ponton jár egy hotdog, de nem tudom lenyomni, felét Larzennek adom, megkajálunk majd irány tovább. Kicsit beszélgetünk még az úszóinkról, majd csendben gyûrjük a végtelen, egyenes gátat.
A következõ pont után szétszakadunk, Larzen egy kicsit visszavesz az aszfalton, nekem is ez a 30-35 km közötti szakasz szokott a fordulópont lenni.
Most is.

Az itiner egyik hibájára még az egyik békéscsabai különítmény felhívja a figyelmemet, a másiknál viszont már teljesen egyedül vagyok. 34 km, az itiner leírása alapján jobbra kell kanyarodni, párhuzamosan a HÉV sínekkel. (valójában balra kellett volna kanyarodni…) Ezt is teszem, de a Tangazdaság megálló helyett Szigetszentmártonba érek. Ott felvilágosítanak, hogy az én megállóm a másik irányban kb. 3 km. Jön a HÉV, de hiába, mert az csak idõszakos megálló, most nem áll meg. Pedig ha odahéveztem volna, akkor alig 1km eltévedéssel megúszom, így futás vissza, 3 km plussz, valamint a tanakodással eltöltött idõ, 20 percet veszítek.
Csúnyákat káromkodok, fejben teljesen szétesek, már semmi kedvem futni, a tervezett 4:35-4:40-es célidõ felejthetõ, most már az 5 órán belüli idõért és a már biztosnak tûnõ aranyéremért kell küzdeni. Nem is kicsit. Érzésre már nagyon nem megy, de azért nem vagyok olyan rossz, hamarosan utolérem azokat a futókat, akiket 15 és 20 km között hagytam le, és robogok is tovább. Larzen elõttem már felkészíti a pontõröket, hogy jönni fog egy mérges futó, szinte mindenhol kérdezik, hogy én tévedtem-e el.

Osztok-szorzok minden ponton, és folyamatosan az jön ki, hogy 1 percen fog múlni az 5 óra. Vagy belül, vagy kívül. 55 km-es teljesítménytúrán nem olyan rossz idõ, fõleg sík terepen, na de én ennél 20 perccel jobbat terveztem az elej alapján.
45-nél már 2 perces csúszásban vagyok, itt a ponton Rozita pecsétel, neki is csak morgok valamit (amiért azóta már elnézést kértem, de most újra megteszem), és rohanok (inkáb vánszorgok 6-percen már kívül) tovább.
Beérek Szigethalomra, természetesen a település leghosszabb utcáján kell végigmenni, a felénél fel is adom, belegyalogolok. Szerencsére 10 másodpercen belül megjön az eszem, újra futni kezdek, egy-két keresztezõdés, majd az az utca, ahol a cél van. Innen egy 400-as sprinttel még meglehet az 5 óra.
Berobbanok a célba, stopper lenyom: 4:59:23.
Épp ott van N.B a rendezõség részérõl:
Én: - Béla, ki írta az itiner, mutasd meg, hadd nyomjam ki a szemét!
N.B: - Ja, xy, volt, ott van ni! Miért, valami baj volt vele?
Én: - Áááá, semmi, csak ahol azt írtátok, hogy a HÉV síneket elérve forduljunk jobbra, ott a HÉV síneket elérve balra kellett volna fordulni.
N.B: - Ez tényleg rossz, észrevettük mi is a hibát, szóltunk is az elõzõ pontnak, hogy értesítsék a túrázókat, de a gyorsabbak addigra már átjöttek ott. Jövõre kijavítjuk.

A kiváló gulyás és az 5 órán belüli idõ megnyugtat, beszélgetek egy kicsit a Zahorán családdal, aztán irány haza.
Ha lesz jövõre is a túra, akkor ott a helyem, nagyon jó ellátás, majdnem hibátlan itiner, sõt a nevezésnél Spuri kártyára kedvezmény jár.
 
 
Csavargás a megyeszélenTúra éve: 20052005.12.12 22:26:18
Csavargás a megyeszélen – õrület a sárban, visszavágó

A tavalyi peches idõeredmény után (3:01 – nettó idõ, így jelent meg az eredménylistában, valójában 3:06) úgy döntöttem, hogy van még egy lovagias ügyem a túrával, illene a teljesítési idõt 3 óra alá vinni. Ezért újra az indulás mellett döntöttem, pedig nem egy nagy élmény a túra, unalmas terep, sok sár, viszont lehet a túrafutó tempónál gyorsabban haladni.
Egy hármas FB sárfutó különítmény (ákibácsi, ultrafutó, tapír) vágott neki a túrának 8:15-kor, szerencsénkre még fagyott volt a talaj, így remek tempóban tudtunk haladni.
Kezdõ túrafutó módjára csak mentünk a széles úton, nem vettünk észre egy jobbos kanyart, így egy kis kavarás után az ismerõs tereppontok alapján jutottunk vissza a helyes útvonalra, ahol éppen jött Rozita. A tavalyi eltévedési helyünkön viszont most jó irányba kanyarodtunk, más elkeverési lehetõség pedig nem volt.
Másfél óra futás után kezdett ragadni a sár, ez rendesen megnehezítette a dolgunkat, de csak mentünk keményen.
Az elején ákibácsi nyavalygott, hogy nem lesz jó ez a tempó, mert túl gyors, be fogunk halni, nem fogja bírni a múlt heti 90-es miatt, stb. Végül abban egyeztünk meg, hogy ha 15 perccel elõbb érünk az etetõpontra mint tavaly, akkor belém rúghat. Szerencsére csak 12 perccel elõbb értünk, itt engedélyeztem 2 perc pihenõt, aztán hajtottam tovább õket.
Kicsit meglepõdtem, amikor 28 kilinél az aszfaltra kiérve ultrafutó nem utolért minket, hanem leszakadt, ennek köszönhetõen sajnos el is kavart egy kicsit a végén.
A táv utolsó 3-4 kilije egy gáton és benn a városban vezet, itt aztán nyomtam, mint süket a csengõt. Ákibácsi ötletét jónak tartottam, az egyes pontoknál nem néztük meg, hogy mennyi van még hátra, hogy ne stresszeljük magunkat, így aztán az idõre vonatkozó támpont nélkül szaggattuk a gátat. Ultrafutó elvétett egy kanyart, Ákibácsinak közbeszólt a természet, így az utolsó 2-3 kilire egyedül maradtam, ekkor már csak az óra ellen futottam.
Végül sikerült a terv, 2:51 lett az idõ (szintén nettó idõ, a teljes idõ 2:53), ami a 34 kilin 5:05-ös tempót jelent. Ha a tegnapi beérkezõk közül nem volt nálam gyorsabb, akkor új pályacsúcsot sikerült repeszteni, aminek nagyon örülök. A fõrendezõ már díjat is akart adni, de meggyõztem, hogy várjuk meg a végét, lehet, hogy jöttek komoly futók is a túrára. Így csak egy oklevelet kaptam, ha tényleg enyém lesz a pályacsúcs, akkor a többit elküldi.
Többet nem szándékoztam indulni ezen a túrán, annyira nem vonzó, viszont, ha van egy pályacsúcsa az embernek, azt ápolni kell, nem? :-) Szóval majd kiderül, hogy jövõre ott leszek-e…
 
 
Bakony 50/25/10Túra éve: 20052005.12.12 22:22:33
Bakony50 – A Tizenharmadik
Alcím: Tavaly ez még nem volt itt
Alcím 2: JB mattolja a sötét oldalt

Most, hogy a sok címet leírtam, már nincs is semmi, amit ne mondtam volna el.
Szokásomhoz híven a Bakony50 nekem hazai túra, elõtte már otthon alszom, így a bonyolult logisztikába nem kellett belefolynom. Reggel mire Veszprémbe értem, a csapatnak már nagyon futhatnékja volt, ennek ellenére majdnem fél kilencig várt a csapat, el sem kezdem felsorolni, hogy kik voltak, mert valakit biztos kihagynék. Az egyik csapat kb. 2-3 perccel elõttünk indult, hatan maradtunk (Ákibátyó, Balázs, Ispi, JB, Larzen, Tapír), nagyképûen gyors szekciónak neveztük magunkat.
Szokásunkhoz és a három harmados elvhez híven a túra jó hangulatban indult, mindenki velem szórakozott. Veszprémben haladva több olyan épületet is láttam, ami újonnan épült, sajnos ezt túl sûrûn megjegyeztem, így aztán a végén már a parkoló autóknál is hallottam a hátam mögött: „Jé, tavaly ez még nem volt itt!”
Balázst próbáltuk otthagyni az állatkertben, lett volna hely a fókáknál és az orángutánoknál is, de inkább továbbjött. Kár. Késõbb hallottuk ahogy etetik a tapírokat, Ispi szerint a medvéket etették tapírral. Az ominózus ponton és onnan sok-sok km-en át hallgathattam,hogy hol tévedtem el tavaly, pedig az nem is én voltam, akkoriban egy középszerû ismerõsöm ment elöl. A csatárhegyi pontot Ispi hatására a többiek tájfutó stílusban, toronyiránt akarták megközelíteni, de szépen végigmutogattam nekik a jeleket a fákon, persze ezért megint voltam a hülye :-)
Herendig eseménytelenül telt az út, a bugyuta poénokat nem számítom eseménynek. Idáig kb. 6 perces átlaggal jöttünk. Itt volt vége a viszonylag sík terepnek és az elsõ harmadnak. Tartva magunkat az elvhez, innen szótlanul futottunk tovább, bár ebben valószínûleg a rendszeressé váló kisebb emelkedõk is hozzájárultak. Említésre méltó ezen a szakaszon, hogy Ispi itt lépett ki elõször a nyugalmi pulzustartományból, az egyik emelkedõ bejelzett az órája, valamint a hátamon csattanó hógolyók. Az elkövetõk, természetesen Balázs és Ispi.
Féltávhoz 2:41-gyel értünk, a második fele gyorsabb szokott lenni, ezért felülbíráltam az elõzetes 5.30-6.00 órás tervet, reméltem, hogy meg tudom csípni az 5:15, pontosan 10 éve fenálló Bakony50 PB-met.
Mivel nem vagyok tapír, a ponton mindenkit megkínáltam a titkos fegyveremmel, aszalt sárgabarackkal, aminek meg is lett az eredménye. Rajtam kívül mindenki megtáltosodott, hamarosan annyira szétszakadoztunk, hogy az elsõ (JB) és az utolsó (Tapír) között mintegy 2 percnyi különbség volt. Erre még rátett az is, hogy megálltam technikai szünetre. Az erdõbõl kiérve azonban örömmel vettem tudomásul, hogy a társaság újra összeállt és rossz felé megy. Egy ideig tépelõdtem, hogy szóljak-e nekik, végül Tapír vesztett, a lelkiismeretem gyõzött, utánuk kiabáltam. A választ nem hallottam, de nem jöttek vissza a jelzett útra, mint késõbb kiderült, arra is volt jelzés. A 33 km-es pont elõtt újra teljesen együtt voltunk, mindenki arról panaszkodott, hogy mennyire kikészült.
Itt kellett volna Balázsnak és nekem meghalnom, legalábbis, ha voodoo-versikéknek lenne hatása. Már Veszprémtõl lelkiterrorizáltuk egymást a következõ kis rigmusokkal:
Balázs: Öreghálás, tapírhalás!
Tapír: Öreghálás, meghalsz Balázs!
Azt a hozzáértõk gondolom azonnal látják, hogy az én eposzom mennyivel kimunkáltabb, gyönyörû lejtéssel követik az erõteljes daktilusokat a mély, morajló jambusok, míg Balázstól csak egy gyenge óvodás mondókára futotta tellett.
Mivel a pontot mindenki túlélte, csak JB sírt folyton, hogy nem bírja, újabb versciklus ugrott be: „Jágerrétnél meghalsz JB!”.
Ahhoz képest, hogy ez már a harmadik harmad volt, még kitartott a fahumorunk, bár itt hamar szétszakadoztunk, Balázs, JB, Ispi együtt elöl, Áki, Larzen, Tapír változó sorrendben, kb 50 méterenként, de mindannyian egyedül. A pápavár aljai ponttól (37 km), aztán kialakult a végsõ felállás, a hármas elöl, aztán én egyedül, Áki, Larzen mögöttem.
Jágerréthez (40 km) én értem elsõnek, a trió elkevert valahol. Itt újra összevártuk egymást, elpusztítottunk legalább 2,5 liter buborékos vizet (csak ilyen volt) és együtt indultunk tovább. A voodoo-versike most sem hatott, JB kõkeményen nyomta tovább, hiába, a rendszeresen edzést nem pótolja semmi :-)
Nekem még meg kellett állnom kiborogatnom a cipõmbõl az út porát, ezalatt jó 2 perces hátrányra tettem szert, pont annyit, hogy ne tudjak elmenni a csapat elejével. Amíg a földön ülve tollászkodtam, Balázs belémrúgott, Ispi hógolyóval dobált, hiába, ilyenek az én barátaim :-)
A 40 km-es részidõ kereken 4 óra volt, a pihenéssel, tetvészkedéssel együtt, 4:05-nél indultunk tovább a maradék 10,5-re. Ott és akkor , nem tudatosult bennem, hogy ez 5 órán belüli részidõ, pedig talán meglett volna. Sebaj, idén nem is hittem magamról, hogy belül leszek, az utóbbi hetek elég gyalázatosra sikeredtek. Ákibácsi a sík szakaszon utánamszólt, hogy jó a mozgásom, mint Sárváron 7 óra után, gondoltam, hogy visszafordulok és bokán rúgom, de ennél sokkal nemesebb bosszút eszeltem ki: Sárváron bokán rúgom 7 óra után :-)
A 2 perc különbség egészen az utolsó pontig megmaradt, a végén a szántóföldön és az aszfalton kaptam még 2-t, így a vége nekem 5:04 lett, ami az eddigi legjobb Bakony50-es idõm.
Végül Balázs, csak azért, hogy engem bosszantson, egy kegyetlen hajrával néhány másodperccel 5 órán belül ért be, után jött JB, az Isten, aki a Bakonyban mattolta a Sötét Oldalt. Nagyon erõs, nagyon szívós, remélem elmehetünk vele máskor is túrázni. Ispivel mindig megtiszteltetés együtt futni, bár eleinte morgott az óvodás tempónk miatt. A túra csúcsa volt Ákibácsi és Larzen közös befutója, teljesen ugyanolyan ruhában kanyarodtak be a célegyenesbe, megért volna néhány fotót a módszer két atyja :-)

Egy kicsit megnyugodtam, az elvégzett munka tényleg nem veszik el, az utóbbi idõk betegsége, sérülése nyomtalanul elmúlt, és nem hagyott túl nagy nyomot a formámon. Azt már nem fogom megtudni, hogy mire lettem volna képes, ha február végétõl is tudom keményen nyomni. Aminek külön örültem, nem volt semmiféle holtpont, mentek az emelkedõk, és a végére sem jött a Tapír-féle nagyhalál, az utolsó tizest is érzésre jó mozgással és tempóban sikerült végignyomni, még sosem volt olyan, hogy ezen a hosszú egyenesen egyáltalán ne gyalogoljak bele.
Az elsõ 25 km 2:41 lett, a második 2:23, az 51 km-en sikerült 6 percen belüli átlagot menni, teljesen elégedett vagyok.
 
 
túra éve: 2004
NaHáT / HangyaTúra éve: 20042005.12.12 22:35:49
Szent István Király 48 (53 km-es változat)

Hosszú nyári szünet után ismét túrára ragadtattam magam. Így utólag rájöttem, hogy jobban hiányzott, mint gondoltam.
Az egészben a legjobb az volt, hogy a páromat is sikerült elcsábítani, õ a Szent 21-est gyalogolta le, tetszett neki, jó érezte magát!
Két futásmentes hónap után az utóbbi két hétben futottam nem egészen 48 km-t, ami a szakirodalmat átböngészve kevésnek tûnt a túra lefutásához. A túratársakat ismerve pedig egyenesen öngyilkosságnak tûnt. Próbáltam a józan észre hallgatni és csak valamelyik rövidebb távra csábítani magamat, de persze ez eleve esélytelen volt. Gondoltam benevezek 48-ra, ha nem megy a futás, Kóspallagon áttérek a 32-esre.
9 óra elõtt pár perccel összejön a rajtban az akibacsi, -balazs-, tapír trió. Gyors nevezés (jó ötlet, hogy egymástól távol levõ asztalokon lehetett a különbözõ távokra nevezni, így nem volt tolongás), ruhaigazítás, órák egyeztetése majd indulás.
Titokban reménykedek, hogy nem a hírhedt larzen/akibacsi módszerrel fogunk kezdeni és talán gyalogolunk egy kicsit az elsõ emelkedõn (bár hagyományosan mindig eszetlenül kezdünk :-), de a névadó kettõs jelenlevõ tagja minden kételyem eloszlatja és sprintelve indul el az emelkedõn.
A túrázók nagy részéhez hasonlóan mi is elvétjük a gerinc felé vezetõ utat, ez fõleg annak köszönhetõ, hogy bamba birkanyáj módjára megyünk a tömeg után, a jeleket nem nézve. Mindez persze akibacsi hibája, az ominózus pillanatban éppen õ vezeti kis csapatunkat. Fel a tetõre, majd le a ponthoz, majd újra fel, közben elmegy mellettünk a jó úton Vadmalac és Saliko.
Hegyes tetõn nem is lassítunk, zúzunk tovább, helyenként csodálatos dunai panoráma miatt váltunk vissza gyaloglásban, máskor az emelkedõk tréfálnak meg minket.
Zebegénynél Bácsfi kisasszony emlékére karlendítéssel üdvözöljük a pontõröket, két korty sós lötty, majd irány tovább. Idõterv nincs, csak egy kényelmes, laza futásra jöttünk, ez azonban nekem könnyen túlélõversennyé alakulhat a hosszú kihagyás miatt.
A halastóig jól futható az út, tvik beszámolója alapján itt megyünk együtt egy darabon. Ha jól emlékszem, kék póló, kék rövidnadrág és hátizsák volt rajtad.
A tónál finom tea és isteni zsírosdeszka, felfrissülve futunk tovább, immár Vadmalac és Saliko társaságában, utóbbi hamarosan leszakad, elõbbi egy-két helyen komoly eltévedésektõl ment meg minket. Összefutunk SK-val, aki néhány mondat erejéig velünk kocog.
A tónál úgy rémlik elveszítjük a jelet, és csak érzésre megyünk a tó egyik oldalán, én itt csak futok a többiek után, és azon gondolkodom, hogy Kóspallagon melyik távon menjek tovább. Többször megállok nézegetem az itinert, km adatok, szintkülönbségek, futósebességgel osztás-szorzás, súlyozva jelenlegi állapotommal, de nem tudok dönteni. Közben elõkerül a piros jelzés, beérünk Kóspallagra, a többiek úgy tûnik már elõbb tudták,hogy melyik távot választom, számukra nem kérdéses, hogy a 48-ason megyek tovább. Így aztán nincs mit tenni, futás tovább, de már sejtem, hogy a vége fájni fog.
Érsek-tisztás után kezdek egy kicsit fáradni, az emelkedõkön lassítok, de lefelé és a síkon utolérem õket. Az egyik emelkedõn gyaloglásba váltok, mert enni kéne valamit. Ez lesz a vesztem. Az itiner szerint zöld,majd zöld háromszögön fel a hegyre. Elindulok az elsõn, félig felmegyek, mire szemben jön valaki, és mondja, hogy ez nem jó. A másodikra szintén felmegyek, ez már kopasz, egy társaság ül a tetején, de õk sem a pont, a térképükön megnézem, hogy csak a következõ háromszög lesz a nyertes. Ez felesleges mászás, és hogy lemaradtam a többiektõl belevisz egy holtpontba, viszont rendesek az egyik emelkedõ tetején megvárnak. A Kopasz hegyig már nagyjából rendbejövök, megesszük az almát, nézelõdünk, Vadmalac a terepen elmutogatja, hogy mi vár még ránk, majd elindulunk Márianosztrára.
A kocsmában pihenõt tartunk, lenyomok egy pohár sört, ezt leöblítem egy pohár kólával és csak reménykedni tudok, hogy a lötty bennem marad.
A kóspallagi elágazásig együtt megyünk, után nem sokkal négyen három csoportra szakadunk, akibacsi, -balazs- elöl, kb. 2 perccel mögöttük én, kb 2 perccel mögöttem Vadmalac. Ez a rövid távolság pont elég, hogy életem legnagyobb eltévedését produkáljam. A kékrõl lefelé jövet nem balra kanyarodok a zöldön, ahonnan kb. 200 méter a halastó, hanem jobbra. Még bennem van akibacsi története, hogy itt téved el egyszer BEAC-on. Ugyanarra ment, mint most én. Ha akkor rossz volt, most biztos jó – elég hülye logika, de már fáradt vagyok. Az itiner szerint „az ismerõs úton 350 méter múlva elérjük a halastavat”. A tó csak nem akar jönni, egyre idegesebb vagyok, mivel az út ismerõs, fel sem merül bennem, hogy rossz irányba megyek, arra gondolok, hogy biztos az itiner a rossz – újabb hülye logika. 18 perc futás (legalább 2,5 km) után veszem elõ a térképet, és rögtön belövöm hol vagyok. Szépen futottam Zebegény felé. Visszafordulok, a tónál kihalt a pont, megtöltöm magam és a kulacsom teával, majd indulok tovább. Az eltévedés óta morcos vagyok, elegem van az egészbõl, a turistaháznál megvan a hivatalos táv, azaz 48 km, de a célig mégis kell mennem még legalább ötöt.
Kövesmezõre már nehezen vonszolom fel magam, a pont után már csak egy laza ereszkedés, de annyira nem érdekel már az egész, hogy az órámat sem nézem. A célban 7:00:16-ot mutat a stopper, 17 másodperc kellett volna, hogy belül legyek a hét órán. Mindegy, jelen felkészültségi állapotomban, 48 helyett 53 km-re nem annyira rossz idõ ez.
Tegnapra szokatlan izomláz ütötte fel a fejét a lábamban, kegyetlen, este már alig tudtam járni. A héten egy gyors regenerálódás, szombaton jó lenne egy újabbat futni a Hegyhát valamelyik távján, ha már úgyis a környéken töltöm a hétvégét.

 
 
Börzsönyi vulkántúraTúra éve: 20042005.12.12 22:24:36
Vegyes érzések kavarognak bennem a szombati túrával kapcsolatban, izomláztól a térdfájásig mindenfélék.
Az egész úgy kezdõdött, hogy megbeszéltük. Mint általában minden õrültséget, mielõtt belevágunk. Az a jó ezekben a megbeszélésekben, hogy nincs ellenvélemény. Ha egyikünk kitalálja, hogy szombaton másszuk meg az Everestet, akkor péntek este a társaság elkezd összepakolni, reggel összeszedjük egymást a város különbözõ pontjain, elindulunk és megmásszuk. Valahogy így volt ez most is. Idõrõl idõre sikerült másokat is belerángatnunk – ami nagyon jó – most alow és ultrafutó jöttek még velünk.
A rajtban átlagon felüli tetvészkedés után indultunk csak el, a tempó persze szintén átlagon felüli volt, csakúgy, mint az útvonal meredeksége.
17 perc 22 másodperc után mondta a bal vádlim/achillesem, hogy nem kéne 5 perces tempóban bemelegítés nélkül szaggatni felfelé a Börzsönyben. Mivel a lábaim között nagy az egyetértés és az összetartás, kb. 37,3 másodperccel késõbb a másik vádlim is beszólt. Mivel ketten voltak egy ellen, nem vitatkoztam, inkább visszavettem a tempóból. Nem sokat, csak annyit, hogy azt hihessék a virgácsaim, hogy ez a bemelegítés, és a többiek se tûnjenek nagyon el.
Kicsit kezdtem leszakadni a többiektõl, de a hosszú egyenesekben még elõkerültek, utolsó vizuális kapcsolatom alkalmával egy mezõ végét hagyták el, amikor én az elejére értem. Kb. 150 méter hosszú volt a mezõ, utána 100 méterrel egy jelváltás. Pont 50 méter tettek meg a többiek az új jelzésen, mikor én a keresztezõdéshez értem, de már nem láttam õket. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, rossz irányba indultam.
Mivel a rajtnál kõbe és a stoppereinkbe véstük, hogy az elsõ ep-t 50 perc alatt el kell érni, egyre keményebben nyomtam, ahogy közeledett a bûvös idõpont. A rossz irány persze keményen felfelé ment, így a 643-as pulzussal értem fel Nagy-Hideg-hegyre és az idõm is 50:30 volt. Itt döbbentem rá, hogy eltévedtem. Elõször nagyon morcos lettem, de aztán megláttam a panorámát, az kárpótolt – egy kicsit. 6 perc kevergés, 6 perc az ep-ig, plussz amennyivel többet ment a hegyre fel, máris 14 perccel elõttem voltak a többiek. Kicsit elkedvetlenedtem, teljesen akkor ment el a kedvem a túrától, amikor megláttam a lejtõt amin le kell futni. (Ide kívánkozik, hogy a 43,5 km-es/2200 m szintkülönbséges túra összesen 3 emelkedõbõl és 3 lejtõbõl áll. Más nincs.) Itt még gond nélkül lementem, de sejtettem, hogy a jobb térdemnek nem fog tetszeni, ha még egy ilyen lesz. Persze lett még, nem is egy, hanem kettõ. A második lejtõ elején jelzett a térdem, innentõl komolyan visszavettem a lefelé menõ tempómból, inkább felfelé nyomtam, ahogy tudtam, azért a nap folyamán másodszor felfelé a Nagy-Hideg-hegyre már erõsen lihegtem és csúnya savak marták a combjaimat. A tetõn a büfében legurítottam egy kólát, kicsit gyönyörködtem a kilátásban, aztán óvatosan ereszkedni kezdtem. A kék kereszt jelzés sem volt igazán futható lefelé, hol túl meredek volt a fájdogáló térdemnek, hol kidõlt fatörzseken kellett átmászni.
Tudtam, hogy az utolsó 3 km-en a jelzés kb. 20 méterre megy egy aszfaltúttól, itt már elegem volt a bukdácsolásból, így ezt a részt keményen megnyomtam az aszfalton, még 40 kili után is maradt bennem elég erõ egy 14 perces 3 kilire.

A túra csodálatos, ha kirándul az ember. Az emelkedõk kiválóak, ha hegyi futást akarok csinálni. Az egyetlen baj azzal a 3 lejtõvel van. Az viszont elég nagy baj…
Jövõre azt hiszem nem erõltetem ezt a túrát.
 
 
Bakonyi MikulásTúra éve: 20042005.12.12 22:23:28
Bakonyi Mikulás - még egy nézõpont.

A rajtnál nagyon jó volt, hogy heten indultunk el egyszerre, ilyen "tömegben" még sosem futottam túrán.
Idegesítõ szokásomhoz híven az elején az élre állokés megpróbálok diktálni egy ésszerû tempót, szerencsére senkinek nem jut eszébe, hogy igazán eszetlenül kezdjen, így teljesen nyugodt az eleje, bár így is érzem, hogy ez nem a megszokott tempónk. Az elsõ pont elõtt nem sokkal meg is jegyzem az éppen mellettem futó FUTURE-nek, hogy ez szerintem nem a mi tempónk. amire õ rögtön helyesel és hozzáteszi, hogy ez valójában az õ tempója. Rögtön bevillan a tavalyi K100-as ideje, és már elõre temetem magam, elképzelem, ahogy az Ördög-árkot átkeresztelik Tapír-árokká, valahol a Gizella-átjáró falán egy kis emléktáblával.
Az elsõ pontra még együtt érünk, éppen egy iskolás csoport is ott téblábol, közvetlenül elõttünk indulnak fel egy kb. 200m hosszú szigorúan egysávos, meredek szakaszon. Larzen szól, hogy technikai szünetet tart, a többiek beszorulnak az iskolások mögé. Ákibácsi hegyi zerge módjára kerülgeti õket, lehetetlen helyeken elõz, mire mi áthámozzuk magukat rajtuk, már nem is látni. Tomatornak valószínûleg itt jött meg az esze és visszavett a tempóból. A hullámzó részen az élre állok, kicsit keményen nyomom, hogy utolérjük Ákibácsit, viszont vissza is fogom magam, hogy Larzen utol tudjon érni. Így gondolom én. Nagyon sokáig azt hiszem, hogy Larzen a pisilés miatt mögénk került, a második ellenõrzõ ponton a teljesítménytúra topik feliratkozós listáján is csak Ákibácsi nevét látom.
Egy hosszú egyenesben aztán meglátom õket együtt, elõttünk kb. 1 perccel, innentõl egy picit beleváltok, hogy utolérjük õket. Érzem, hogy a tempó gyorsabb a kelleténél, de senki nem szól, jól futható a terep, miki és -balazs- edzéselméleti témákba bonyolódnak, FUTURE csöndben jön, én próbálom nézegetni a tájat, amennyire ennél a tempónál lehet. Hamarosan utolérjük a társfórum szintén népes csapatát.
Egy zsákutcás ellenõrzõponton, amikor mi bekanyarodunk, a két szökevény akkor jön ki, kb. másfél perc elõnyük lehet. Ha így nyomtam és nem tudtam behozni õket, akkor nem érdemes tovább vadászni rájuk, inkább tartalékolok, hogy maradjon a végére is erõ.
Egy jól futható lejtõs rész jön, ahol miki simán 4:50-en belül nyomja, erõs kételyek közepette próbálom tartani a tempót. Csúnya vége lesz ennek. A Larzen-Ákibácsi módszer legnagyobb ellenzõje simán alkalmazza módszert, de úgy hogy azt tanítani kellene :-)
Cseszneken a kocsmában szendvics-tea kombó, a kb. 35 dekás szendvicset inkább visszaadom, ezt most képtelen lennék lenyomni, a teának is csak felét iszom meg, nagyon mehetnékem van, hidegben ha megállok, nagyon nehezen indulok újra. Benyomok egy HatalomZselét, futás tovább.
20 km-nél mikuláspont, itt énekelni kellene, -balazs- elmormog valami gyerekdalt, ami utána végig a fejemben motoszkál és nagyon idegesít, nekem csak egy átköltött locsolóversre futja, de azért kapok pecsétet.
Itt kapunk csokit, mikiében valószínûleg birkózószar van, mert valami eszetlen tempóban kezd el hasítani fel az emelkedõn, el is könyvelem magamban, hogy eddig bírtam velük, ki is kapcsolom a látomezõmbõl õket, nem akarom látni, ahogy lemaradok, de nem is akarom ezt a tempót nyomni, mert akkor nem érek el Zircre csak hullazsákban. Furcsa módon azonban az emelkedõ tetejétõl lassul a távolság növekedése, 30-150 méter között ingadozik.
A nehezen futható sík szakaszok nekem fekszenek, az Ördög-árokban utol is érem õket, itt már a szokásos humorérzék elvesztõs hangulatban vagyunk, -balazs- morog FUTURE-rel, ez már a fáradtság, miki tempója is lassabb, simán visszaállok a bolyba.
A 30-as pontnál megpillantjuk Larzent, kb. 200 méterrel van elõttünk, a mi tempónkban megy, 5 km alatt sem érjük utol.
Az utolsó pont elõtti hosszú lejtõn kicsit bizonytalanul futok, mély az avar, nem látom hova lépek, nem igazán szeretem az ilyet. Itt meg is lépnek a többiek, de a ponttól éppen akkor indulnak el, amikor felbukkanok az utolsó kanyarban. Az utolsó 5 kilin majdnem 9 percet kapok tõlük, elfáradnak a lábaim, bizonytalanul megyek a csúszós-sáros részeken, márpedig itt van belõle jónéhány, sokszor úgy kell átgyalogolnom a gázosabb részeken, ez nagyon lelassít.
A vége 4:31, elégedett vagyok vele, a táv elsõ fele 2:11, a második kicsit lassabb, de benne van az Ördög-árok, aminek jó része nem futható, tehát majdnem egyenletes tempóban sikerült végigmenni, csak egy kis lassulás volt benne.
Jó kis túra volt, örülök, hogy elmentünk, ismét sikerült egy síkterepre, aszfaltra megállapított szintidõn (5:30) belül lefutni egy maratont, ez idén már a tizedik, a fura csak az, hogy aszfaltos maratont viszont egyet sem futottam :-)
 
 
Bakony 50/25/10Túra éve: 20042005.12.12 22:21:30
Teljesítménytúrás pályafutásom egyetlen biztos pontja 13 éves korom óta a Bakony50. Eddig kettõ maradt ki, az egyik rögtön 14 éves koromban, amikor anyu nem engedett el szakadó esõben a túrára, a másik pedig ’99-ben, amikor Velencében dolgoztam, és nem tudtam úgy szabadnapot kivenni, hogy hazautazhassak :-(

Hogy a narancssárga trikóm hátulján igaz legyen a Futóbolondok felirat, a túrákat futva próbálgatom teljesíteni. Akibacsi, Larzen és -balazs- társaságában néhány túrán átverekedtük magunkat az idén, az év elejének köszönhetõen nagyrészt hóban vagy sárban. Befûtöttem a társaságot, hogy jöjjünk együtt a Bakonyba, jó formámnak köszönhetõen szerettem volna 5 óra alá vinni a teljesítési idõt. Ilyen villámlábú társasággal ez gyerekjátéknak tûnt.
Az idõjárás azonban közbeszólt, egész héten szakadt az esõ, a Bakonyban persze hó formájú esõ. Egy-két jelentkezõ le is mondta a részvételt, de azért reggel 7:45-kor Hiver, Akibacsi, Larzen és -balazs- társaságában beneveztünk.

A veszprémi vasútállomás környéke sokkal kihaltabb volt, mint egy napsütéses túranapon. A szokásos kb. 300 indulóval szemben kevesebb, mint 120-an vágtak neki az 50-es távnak, és a 25-ösön sem vonultak csoportokban az iskolások. Azért is szeretem nagyon ezt a túrát, mert nem egy Mátrabérc vagy Gerecse50 féle libasorban vonulás, lehet élvezni a természetet. Már ahol érdemes.
8:10-kor szakadó hóban indultunk el, de elõtte az éjszaka ott melegedõ hajléktalanoktól istállószagú váróteremben már felkészítettek a rendezõk, hogy 300m-es magasság felett, 25 centi hó van. Persze nem hittük el :-)
A túra eleje Veszprémben a vár alatt, majd az állatkert mellett vezet, rögtön az elsõ ellenõrzõpont után találkoztunk az elsõ kispistázni vágyókkal, de a pontõrök erélyes felszólítására jó útra tértek. Fenn az állatkertnél láttunk bivalyt, szürkemarhát és hallottunk bégetést. Bár a hátam mögött a fiúk folyamatosan bégettek, amikor levettem a szemüvegemet, mert a hótól nem láttam semmit. Utána újfent nem láttam semmit, ennek köszönhetõen alig 4,5 km után el is tévedtünk. Még kb. 10 km-en keresztül ezt hallgattam, de aztán szerencsére kifogyott a szufla a többiekbõl.

A Veszprém szélétõl Herendig tartó szakasz nem sok említésre méltót nyújtott, talán a Csatárhegyi kápolna és környéke idézi egy kicsit a Bakony hangulatát. Egy lõtérhez hasonló terepen végighallgathattuk Larzen katonatörténeteit az Urallal, és persze az én hátamba döfködték folyamatosan a tõröket, mert folyamatosan nem láttam a jeleket, néhány helyen pedig még 11 teljesítés után is bizonytalan voltam. Na igen, öregszem a memóriám sem a régi.

Herenden beszállt Hiver, aki a hátralévõ 32 km-t futotta le velünk. Ahogy kiértünk a városból, kezdõdött az igazi Bakony. Még mindig szakadó hó, egyre mélyebb. Szerencsére a korábban indult 25-ösök csodálatosan letaposott ösvényt vágtak, így jól lehetett haladni. Ha viszont leléptünk az útról, közel térdig süppedtünk a hóba. A 25 cm egy alábecsült érték volt, helyenként simán elérte a 40 centit is. Ezt már az is sejttette, hogy a féltávnál található hegyi teázópont most a hegy lábánál, néhány km-rel elõbb fogadott minket.

Itt már látszott, hogy a tervezett 5 órán belüli idõ nem lehet meg, de az 5:30 még reálisnak tûnt. A teázásnál szétszakadt a csapat, -balazs- és én kicsit nagyobb tempóban vágtunk neki az emelkedõknek. Féltávhoz 2:51 alatt értünk, de a második fele mindig gyorsabb szokott lenni. A táj elmondhatatlanul gyönyörû volt, vastag hó borított mindent, csak a felfelé kapaszkodó kitaposott ösény és rajta néha egy túrázó törte meg a fehér csendet.
31 km környékén szétvált az 50-es és 25-ös táv, innentõl egyetlen pár lábnyom ment elõttünk, azaz a 25 centis szûz hóban kellett magunknak utat törni. Nagyon tetszett, hogy az útnak nyoma sem volt, és jeltõl jelig kellett törni az utat, amin aztán valószínûleg a többiek és végigjöttek. A Fekete Séden való átkelésnél lábszárközépig merültem a vízbe egy rosszul kiszámított ugrásnak köszönhetõen, de ekkor már úgyis mindegy volt, kívül a hótól, belül saját izzadtságunktól áztunk.

A Pápavár aljai erdészeti útig tartott a túra legnehezebb szakasza, az elõttünk menõ nyom egy huszáros vágással kb. 2 km-t rövidített, így minden hó alatt rejtõzõ pocsolyát saját kárunkon kellett felfedeznünk. A nehéz megközelíthetõség miatt az ellenõrzõpont egy kicsit máshová került, de ennek csak örültünk, hiszen elõbb találkoztunk velük :-)

Innen hosszan fel a kéken, itt újra becsatlakozott az elõttünk futó Kispista nyoma, majd le Jáger-rétre, ahol Kispista újra rövidített legalább 2 km-t, kihagyva a pontot, a célban biztos azt mondta, hogy még nem voltak ott, de ezt nem tudhatja, mert nem is járt arra. Ilyen túrázási módszerrel nem nehéz minden évben messze a legjobb idõt futni a Téli Mátrán, és a Bakony50-en is :-(
Jáger-réten „életem ellenõrzõpontja” várt. A középkorú hölgy a Buzukiban bömbölteté a Slágerrádiót, csak akkor hallotta meg a kiabálásomat, mikor már a fákról is hullott a hó a decibelektõl. Ekkor zavartan elõkapta a bélyegzõt, bélyegzõpárnát, alátétet, rajtszámlistát, és mindet egyszerre akarta használni. Másfél perc után rájött, hogy ez nem fog menni, ekkor elkérte az egyik ellenõrzõlapot. Röpke két perc alatt sikerült ráaplikálnia a pecsétet, csak azt nem értettem, hogy az A/4-es lapon miért éppen egy másik pecsétre akarta háromszor is rányomni. Miután ez úgy sikerült neki, hogy a pecsét vékony holdsarlónyi része kilátszott a másik pecsét alól, elkérte a másik lapot. Megismételte a koreográfiát, újabb két perc. Felírta az idõt a papírokra, aláírta õket, közben csak 3-szor nézte meg az óráját. Újabb 1 perc. Mire a „rejtjelezett” rajtszámlistán egy percig nem találta a számainkat, könyékig bemászva az autóba, megmutattuk neki. Innen már csak 1 percig tartott a két számot bekarikázni, és visszaadni az ellenõrzõlapokat. Mi közben háromszor átöltöztünk, megebédeltünk és esett ránk 6 centi hó. Itthon megnéztem az órámat, 7 perc 12 másodpercet töltöttünk itt, pedig ez a feladat egy analfabéta süket-néma-vak pontõrnek sem tart tovább 40 másodpercnél. Igazi öröm volt 40 km lefutása után ott lemerevedni.

Elindultunk, már mindkettõnknek tele volt a hósaruja a szûzhótaposástól, így az erdészházat nem jobbról a kéken, hanem balról az erdészeti úton kerültük meg. Itt és most vállalom, hogy kispistáztam, pedig kimondottan utálom, és nagyon ellene vagyok. Egyszerûen gyõzött a fáradtság és az egyszerûbb utat választottam. Nem volt rövidebb, de nyertem vele legalább 34 másodpercet és összeszedtem ugyanennyit extra szintet. Lelkileg viszont nagyon felfrissített, könnyebb volt utána bemenni a jelzésre, és ötméterenként átugrálni a patakot (a nevét sajnos nem tudom).

A vége elõtt még volt egy kis holtpont, de aztán elérve az utolsó ellenõrzõpontot, újra becsatlakozott a 25-ös táv, voltak emberek, innen már könnyû volt bekocogni, végül 5:35 lett a vége, az idõjárási és terepviszonyok ismeretében teljesen elégedett vagyok az eredménnyel.

Az olcsó nevezési díjhoz mért szolgáltatások, kedves, segítõkész, profi rendezõség (kivéve a néni a Jáger-réten), csodálatos táj, jól futható terep, nekem még mindig a kedvenc túrám.
 
  vissza az túrákhoz
<<== túranaptár