Túrabeszámolók


túra éve: 2010
Együtt a Magyar Családokért / Összefogás tt. a Mátrában / Via DolorosaTúra éve: 20102010.10.26 12:39:56




Emlékszem, életem elsõ teljesítménytúrájának úgy indultam neki: le fogom gyõzni a hegyet. Természetesen a hegy gyõzött le engem.



Ennek a túrának -a másodiknak, amelyen voltam valaha is- már úgy indultam neki: le fog gyõzni a hegy, de azért csak megpróbálom.


És nem gyõzött le a hegy.


A hosszú autóút után, amely sajnos szükséges volt ahhoz, hogy elérjük a Mátrát, jól esett kinyújtóztatni a tagjaimat a hûvös Abasári reggelben. Sosem jártam még itt, a szemem tehát itta a látványt; bár Alföldi fiú vagyok, rajongom a hegyeket. Nyolcan voltunk, szinte mindenki más távra ment, nem is egyszerre indultunk. Hárman mentünk a 15 km-s távra. Nem igazán tartottam tõle, a Muzslán veszítettem el a „túraszüzességemet”, sejtettem hogy az Aba Sámuel Emléktúra a közelébe sem fog érni.


9:00 lett indulásnak írva a papirosomra, ekkor már nem volt kifejezetten hideg -csak meglehetõsen hûvös-, bár még nem lehetett tudni, hogy fog-e esni.. Szerencsére sem akkor, sem késõbb nem esett. Mint említettem, hárman indultunk neki a legkisebb távnak, s az hogy én gyorsabban haladtam mint azok ketten -fivérem és az õ barátnõje-, csak annak volt köszönhetõ, hogy a leányzónak ez volt élete elsõ túrája. Mondjuk én sem számítottam (számítok) tapasztalt vén rókának, remélhettem csak hogy nem fogok örökkön a Mátra erdeiben bolyongani, mint valami kísértet.. márpedig a nálam lévõ útvonalleírás nem kecsegtetett sok jóval. A különben jópofa szövegezésû instrukciók értelmezésével olykor bizony meggyûlt a bajom.


Az elsõ ellenõrzõpont elérésével nem volt semmi gondom. A szõlõsorok mentén és a lankán felfelé haladó ösvény remek bemelegítés volt, olykor futva, de egyébként is jó sétatempóban tettem meg. Az elsõ pecsét megszerzése tehát nem volt különösebb kihívás.


Innentõl viszont már trükkösebb volt. Egyedül haladtam, olykor pár percre hozzá-hozzácsapódva más túrázókhoz, de javarészt önállóan faltam a métereket. Így tehát -szégyen, nem szégyen- a második ellenõrzõpont eléréséig nem kevesebb, mint kétszer mentem rossz irányba. Bizony, kellett némi idõ, míg rájöttem-hozzászoktam, hogy figyelni kell a fákon lévõ jelzéseket.. No meg az ösvényeken lévõ láb- és botnyomokat, letaposott fûszálakat, és ami a legfontosabb: a többi túrázót. Bizony, amerre a többiek mennek, talán nem a rossz irány. Így értem el a repülõtér síkját, ahonnan talán kicsit egyértelmûbb volt az út következõ pár része. Megtaláltam a kerítést is, láttam vaddisznót, vaddisznót fényképezõ túrázót, eljutottam Mátrafüredre is gond nélkül.. A Kozmáry-kilátóhoz felvezetõ lépcsõ rapszodikussága megmosolyogtatott eleinte, kicsivel késõbb már nem annyira mosolyogtam, mintsem lihegtem. A kilátónál megkaptam a pecsétet, és kaptam egy csokit is. (Érdekességképp megjegyezném, hogy már az az egy szelet csokoládé is mennyi energiát képes tényleg adni.)


A Kozmáry-kilátó után folytattam utamat, annak elsõ része -kiérni Mátrafüredrõl- egész gyorsan ment, köszönhetõen annak, hogy lefelé kellett haladni. Az útvonalleírás itt okozott megint pár kellemes pillanatot, amikor is a sunyin (alattomosan?) jobbra letérõ ösvényt említette.. egyrészt különös, de találó jellemzés volt, másrészt pedig feltûnt, hogy más szavakkal, de lényegében ugyanazon az útvonalon küld vissza, ahol jöttem. A tudattól megnyugodva mentem hát, egészen addig, amíg bele nem botlottam egy jobbra irányuló elágazásba. Mivel ezt véltem ama alattomos (sunyi?) ösvénynek, így azon folytattam az utamat. Ez volt a harmadik, amikor rossz úton voltam. Ez az ösvény ugyanis egyenesen a repülõtér épületei közé vitt, ahol is megszeppenve vettem tudomásul, hogy aligha jó helyen kötöttem ki. Persze, senki sem volt a környéken hogy legalább egy morzsányi eligazítást kapjak, így improvizáltam; elindultam balra, sejtvén hogy az a szélesebb ösvény amirõl elfordultam, arrafelé tart. Igazam lett; láttam pár sporttársat, majd valamivel késõbb a nekem szóló jelzéseket is felfedeztem, így már tudtam, hogy jó úton járok. Nem is telt bele sok idõ, hamarost újra a Kápolnánál voltam.


A harmadik pecsét megszerzése után már egyértelmûnek tûnt, hogy hova-merre kell menjek.. azazhogy.. a leírásra sûrûn pislantgatva, majd megállva, fejetvakarva sem tudtam eldönteni, hogy most is ugyanarra kell menjek amerrõl jöttem, vagy ezúttal más irányba..? Így volt szerencsém tenni egy jó kilométeres vargabetût, annak a felét domboldalon felfelé, mivel persze, megint rossz irányba mentem. Visszatérve addig a pontig amíg biztos voltam az útban, követni kezdtem két másik túrázót, akik az általam kiszemelt irányba tartottak. Így hamar visszajutottam Abasárra, ahol bár már magam is láttam a felfestett jelzéseket, jobbnak láttam követni ama kettõt elõttem.. bizony, valamennyire könnyebb volt így. A célt így 11:50-körül elértem, megkaptam az ottani pecsétet is, majd az oklevelet, kitûzõt – és a tombolán nyert ajándékomat, egy térképet is.


A távot kevesebb, mint három óra alatt (2:50) tudtam le; magamra büszkén, és boldogan, és kissé fáradtan fogtam tenyerembe a forró teával teli poharat.


Most én gyõztem le a hegyet.


Talán legközelebb hagyom, hogy õ gyõzzön le.


 

 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár