Túrabeszámolók
| ||||||
| ||||||
| |||
Van a sztenderd kérdés, amit már olyan sokszor tettem fel magamnak, és amire mindig csak a (tor)túrák végén kapom meg a választ, ez pedig a „mi a ……-t keresek én itt???” – a pontok helyét mindenki saját vérmérsékletének megfelelõen töltheti ki. A Vulkántúrán úgy emlékszem, ez a kérdés elõször a Nagy Hideg Hegy és a Csóványos közötti szakaszon (azaz gyakorlatilag a legelején) hagyta el a számat, amit aztán a jeges havat hordó szél egybõl be is tapasztott, túratársaim legnagyobb örömére. Az elõzmények – két hónapja készültem A túrára, fizikailag és lelkileg egyaránt. Futottam, túráztam, atletizáltam, nyújtottam, jógáztam, jól táplálkoztam. Ezerszer végignéztem az útvonalat, terveztem, elképzeltem, idõjárás-jelentést néztem, beszéltem és hallgattam róla sokat, vele álmodtam és õrületbe kergettem a környezetemet. Akit lehetett, belelkesítettem és rávettem a részvételre (ezért utólag is elnézést kérek azoktól, akik ma már emiatt nem állnak szóba velem :)), mert hát mekkora móka lesz ez, pláne, ha hó is lesz! És lett. Hivatalosan 10 cm, gyakorlatilag a hófúvásos területeken volt, hogy csípõig ért. Amivel nem lett volna gond, ha nem hagyom ki a felkészülés egyik legfontosabb pontját – a szükséges felszerelések alapos átnézését és hiány esetén beszerzését. A túra elõestéjén, amikor egyébként is sûrûn adagolt birspálinkával próbáltam a kezdõdõ vírusos takonykórt gyorskezelni, na akkor jöttem rá, hogy nekem havas hazai terepre nincsen cipõm. Puff neki. Van egy három éves, softshell-nek marketingelt félcipõm, amit legutóbb egy patakban túrázáskor úgy szétáztattam, hogy szebben levált a talpa, mint az indítórakéta a Szojuzról. Megragasztottam ugyan, de azzal a ragasztással azért a sarki boltig is csak erõs fenntartásokkal mentem volna el. Meg van egy hiperszuper, vadonatúj magashegyi bakancsom. Vadonatúj, szóval még sosem volt a lábamon. Magashegyi, szóval kõkemény a talpa. Na, most mi legyen. Ha lúd, akkor legyen kövér – viszem mindkettõt! Így aztán a félig szakadt cipõben mentem, a dögnehéz bakancsot pedig végig a hátamon cipeltem, a biztonság (és a nagyobb szívás) kedvéért. Reggel 4kor keltem, fél 5kor már elindultunk Pestrõl. Így sikerült a 30-as rajtszámot megkapnom (nahát, pont ahány éves vagyok, ez nem lehet véletlen!!! – késõbb pretraumás sokknak tudtam be ezt a reggeli picsogásomat). Nagy lelkendezéssel és vidáman vágtunk neki a túrának, hat után pár perccel. Nagy élmény volt sötétben kezdeni és végigtúrázni a napfelkeltét. Új, népi bölcsességgel felérõ megállapítást is tettem – akkor is bazi nagy szél lesz, ha napfelkeltekor vörös az ég alja. A Nagy Hideg Hegyi ellenõrzõ pontnál már tudtam, hogy a tíz órásra tervezett szintidõ szép álom volt csupán, és hogy a tizenkét órás teljesítés is nagy teljesítmény lesz magamhoz képest. A Csóványoson pedig megállapítottam, hogy az én teljesítményem kiskutya füle lesz a pecsételõkéhez képest – hatalmas riszpekt nekik, akik az egész napot végigfagyoskodták az ellenõrzõ pontokon úgy, hogy közben tartották bennünk a lelket hol egy jó szóval, hol egy jó pálinkával :) Az emlékeim a túráról meglehetõsen egysíkúak és nem igazán köthetõek sem idõhöz, sem helyhez, a teljesség igénye nélkül:
Összességében egy hatalmas pszicho-trip volt, a szinteknek megfelelõ hangulat- és energia-ingadozásokkal. De a vége, az leírhatatlan volt. Ott volt a válasz a „mi a ……-t” kérdésre. Az ujjongás a királyréti házban, ami fogadott minket. A gratuláló kézfogás, az egymásra mosolygások, a „megcsináltuk” végtelen elégedettsége. Soha virsli és forralt bor még olyan jól nem esett, mint akkor. Azóta is széleseket mosolygok, ha eszembe jut, és ez elég sokszor fordul még elõ velem így két nappal a túra után. Köszönöm az élményt és a kedvességet a szervezõknek, a finom teát és pálinkákat a pecsétõröknek, és külön köszönet Ferinek és Zolinak, túratársaimnak, hogy olyan szépen tudtunk együtt haladni és bíztatni egymást. Ma még pihenõnap van, aztán folytatom a felkészülést – természetesen a februári éjszakai Börzsöny túrára :) | |||