Túrabeszámolók


túra éve: 2017
Kazinczy 200 és résztávjaiTúra éve: 20172017.07.30 22:23:52
Kazinczy 200

206,5km táv; 7340m szint; 55 óra szintidő

A héten sokszor téma volt a hétvégi idõjárás, az esõ biztosnak ígérkezett... Csütörtök délután szerencsére éppen nem esett, így az utazás kényelmesen telt Debrecenbõl a Kovács-villa felé. Sátoraljaújhelyen minden tiszta víz, az ereszrõl is csöpög még. Az állomásról kiérve valaki már telefonál - pár perc múlve jönnek értünk. Ez jó hír, kényelmes utunk lesz. Egyenesen Géza kanyarodik elénk. A villa felé vezetõ úton az éppen aktuális felújításokat meséli. Mikor megérkezünk, egyből a padlásra indulok, hogy - a kései érkezéshez képest - jó alvóhelyem legyen. Egy kellemes sarkot találok is, ide telepedek mielõtt lemegyek a többiekhez. Az udvaron az asztalokon ipari mennyiségû pizza hever. "Sonkás, kolbászos, vega" hangzik a rigmus számtalanszor minden újabb érdeklõdõt útba igazítván. Itt találkozok Bagirával, akivel hamarosan a holnapi és méginkább a szombat hajnalra várható idõt taglaljuk. Vacsora után gyors nevezés, és most a sörözés, és hosszas beszélgetés helyett már igen korán a hálózsákban szuszogok. ...minél többet próbálok pihenni a következő napok előtt. A reggel a szokásos rutin-készülõdéssel indul, a hátizsák súlya is minimális, minden oké. A bejárat mellett nagy halomban gyûlik a depócucc, az asztaloknál lehet reggelizni is a tegnapi pizzából. Két kockát magamhoz is veszek, töltök vizet a flakonokba, majd indulás a buszhoz, ami átvisz minket Széphalomra. A buszról leszállva kis csoportban átsétálunk a kocsmához, ahol nekem kávé - kóla a menü, valaki már inkább a sört választja. Nem sokáig időzünk itt, vissza is kell érni a múzeumhoz a rajt előtti beszédekre.

Széphalom

A beszédek után útnak eresztenek minket. Sokan nagy lendülettel indulnak, én inkább a kényelmes tempót választom. Készítettem időtervet, hogy lássam, hol tartok a szintidőhöz - és a saját tervemhez- képest. Ez sokat segített már más túrákon is, különösen hosszabb távokon. A "tömeg" hamar elnyúlik a Rudabányácska felé vezetõ úton. Több helyen saras az út, ragad a cipõre is rendesen. Néhol tócsákat kell kerülgetni... baljós elõjel.

Rudabányácska után irány a Magas-hegy. A kezdeti emelkedõn Áron hagy le, melegünk van, pedig itt még van árnyék. A sípálya emelkedõjén már tûz a nap de még a túra elején vagyunk, így nem nagyon töri meg a lendületem. A kilátónál Pisti már szemben robog lefelé. Egy-két biztatás közepette én is felérek - szerencsére nem kell a kilátó tetejére felmászni (7.3km). A ponton pecsét, gumicukor és már én is a lefelé robogók táborát erõsítem. Most én biztatom a felfelé igyekvõket... Lefelé talán túlságosan is óvatoskodok, bõszen használom a botokat az ereszkedéshez. De inkább kímélem a térdeimet, túl sok van még hátra. Közel a következõ pont a Magyar-kálvária lábánál (9.8km). Itt egy pecsétnyi idõt állok majd indulok is tovább azonnal. Cser M. Zoliék elõznek meg a kanyarban, felfelé a szerpentinen egy-egy "stáció" tábláját elolvasom de inkább sietek. Az országzászlóhoz (11.2km) már velük együtt érkezek. Itt is pecsét, majd indulok lefelé a meredeken. A Kovács-villa (12.1km) hamar eljön, ahol ismét "terüljasztalkám" van. Paradicsom, só, szörp, pizza - és aszalt barck. Fenséges. Töltök vizet, izót keverek sajátot majd Áronnal nekivágunk az emelkedõnek. A Nagy-nyugodó nyeregnél beszélgetjük hogy itt jövünk majd visszafelé két nap múlva - ha eljutunk odáig... A cél természetesen mindenképpen az, de akkor még nem fogtam fel milyen messze is van még. Út közben sokat kell inni, egyre melegebb az idő, és a nap is tűz a nyíltabb részeken. Egy elkavart túratársnõt kiabálunk vissza a helyes útra - sikerrel. Az Cserép-tói elágazás után még egy kicsit hullámzik az ösvény, majd felkanyarodunk a Fekete-hegyi kilátóhoz. Az oda-vissza szakaszon itt is mindenki felmérheti hogy épp hol tart a többiekhez képet. Megint csak Zoliék jönnek szembe (most õk már lefelé), derülünk is jót, hogy mi mindig szemben túrázunk. Fent most a kilátó tetején van a pont (25,4km), csupa öröm ez egy tériszonyosnak. A kilátás viszont csodálatos, nem csak a pecsétért éri meg felmászni ide. A ponttól lefelé kicsit bátrabban de kímélõ üzemmódban ereszkedek. Az első ötvenes szintemelkedésének a nagyján már túl vagyok, a Mikóházáig tartó lejtő az amire figyelni kell még. Azután Füzérig már egész emberi a terep. Az elágazásnál egy srác itiner-cserét javasol. Kösz, nem -adnak pecsétet fent neked is - utasítom vissza az ajánlatot, majd balra ereszkedek tovább lefelé a meredek lejtõn...

...ahol egy srác kapaszkodik éppen visszafelé... -csak nem? De. Kimaradt a pont. Nem irigylem. Mikóházán a frissítőponton (29km) az utolsó deci kóla körül alakul ki nagy udvariaskodás. Én inkább szörpöt keverek a nagy melegben, és indulok is tovább amint lehet. A pincéknél van kút, itt nagyon jól esik a fejemnek a hideg víz. Jól felfrissít, hamar át is érek a településen, és nemsokára már a réten átvezető aszfaltúton haladok tovább Alsóregmec felé. Ott a Kazinczy család sírhelyénél újabb pont vár (32,7km). És van dinnye! Nem bírom abbahagyni, nagyon jó. A pont után ismét mező következik sok aszfalttal, és továbbra is nagy a meleg. Jó lesz már elérni a határt az erdõben. De elõbb még Felsõregmec és a Mátyás-hegy. Felfelé a dombon a sok növény kicsit még füledtebbé is teszi a levegõt, amiről a szép kilátás tereli csak el a figyelmem. Hamarosan megpillantom az elsõ határkövet amiből még sokat kell érinteni a következõ szakaszokon. Egyedül haladok, egy kisebb társaságot látok csak elõttem nem messze. A határon jól lehet haladni, erdei út kerüli hol balról, hol jobbról a határköveket. A kis társaságot Zsíros-bányánál (44,8km) érem utol, Áronék voltak azok. A ponton az elsõsegély-csomagomból osztogatom ki-mit kér. Cserébe kapok egy pohár sört is, jól esik és pont elég is. A kék pluszon Tündit érem utol és mint annyi más túrán, itt is elkezdjük egymást előzgetni. Felfelé én elõzök, lefelé õ, de kb. azonos tempóban haladunk egészen az első szakasz végéig. Füzérkajata elõtt hálás vagyok az aszfaltra festett jelért - itt logikus bevinni a jelzést a faluba. A pont elõtt próbálok visszaemlékezni mi volt az ami olyan jól esett itt tavaly. Csak mikor az asztalnál (50,9km) meglátom ugrik be - májkrémes kenyér. Közel van már Füzér, de azért eszek belõle. A pontról Áronnal baktatunk tovább, mikor megjegyzi "készül az idõ" - és tényleg. Kezd besimulni az ég, a szél is fel-fel támad. Nem néz ki jól. Innen már közel a Kézmûvesház. Pusztafalun áthaladva egy túratárs biztat - õ most csak szurkol. Füzérre (57km) 11 és fél óra alatt érek, ez jó idõ. Itt minimum fél órát tervezek pihenni, de ha kicsit több lesz, az sem baj. A levesbõl mértékkel fogyasztok, nem akarok elnehezedni. Inkább készülök az éjszakára. Fejlámpát és esõkabátot csomagolok, hosszú nadrágot húzok.

Tilalmas

Végül, kb. háromnegyed óra pihenõ után de még szürkületben indulok. Az erdõbe beérve sem kell még lámpa bár már többen is viágítanak a sötétben. Én inkább a szentjánosbogarakat figyelem. A Vár-forrásnál kortyolok egyet, jó hideg a vize. Kezemrõl még csöpög a víz, mikor eszembe jut a "jóslat": "éjjel kettõtöl esni fog az esõ". Addig még van pár óra, de az északi-zöld szárazon sem egyszerû terep. Különösen, hogy a második szakaszt is 12 óra alatt kellene teljesíteni az időtervem szerint - hogy tartalékoljak is még a végére. Pusztafalun egy pár elõz, majd a kivezetõ út rossz ágára térnek - szólok, hogy az az útvonal még odébb lesz: a 3-ik körön, most jobbra kell tartani. Köszönik, öket csak ez a mostani érdekli, 100-ra jöttek. Váltanak a jó ágra, majd hamar kiérünk a határra, ahol a ponton (62,5km) buli-hangulat fogad. Tábortûz, szól a zene, a lányok énekelnek. Kapok pecsétet, veszek paradicsomot, még állok egy percet a tûz melegében, hallgatom a zenét, majd a szám is véget ér - én is elindulok. A jó hangulat felvidít a Tolvaj-hegy elõtt. Ennek megfelelõen szépen komótosan cammogok fel a meredeken. Itt nem lehet sietni. Lépés-lépés után, míg vége nem lesz. Nagyon meredek. Hiába jártam már itt, attól nem lesz laposabb. De legalább tudom mire számítsak. És elkezd csepegni az esõ. Lassan taposom a homokos avart, végtelenül nyugodt vagyok. Most nagyon örülök ennek. Nem akarok felérni, nem akarok túl lenni a hegyen, menni akarok csak, és így sokkal könnyebbé is váltak a lépteim. Nem erőlködök, stabil tempóban haladok. Mögöttem is felvillan egy-egy lámpa, de aztán csak el-el maradnak a követõk is. Azért örülök, mikor végre felérek. Innen a csalán a sok, meg a gaz, de mégis sokkal könnyebb haladni. Az esõ viszont egyre inkább szitál. Nem kell sok hozzá, hogy az esõkabátot is elõ kelljen venni. Tündivel még egy oda-vissza elõzésünk van a gerincen, csak, hogy tartsuk a szokást. A Nagy-Milicen (66,7km) már esik rendesen, itt már a sátorba adjuk be az ellenõrzõlapot a pecsétért. Remélem Pisti előttem elérte a bedepózott esõkabátját...

A Milicrõl lefelé jövet egyre jobban esik. A kövek csúsznak, az aljnyövényzet áztat és csalán itt is van épp elég. Az esõ csak nem csillapodik, sõt. Az Eszkárosi-pataknál (69,8km) ismét csak egy kéz húzza be a sátorba az itinereket, hogy pecséttel ellátva visszaadja. És még csak 12 km telt el a második 50-esbõl. A pontnál kis kavarodás van, hogy melyik zöldön kell tovább menni, de húzom a többieket a határkövek irányába. Percek múlva már ömlik az esõ. Sok helyen véd még valamennyit a lomb, bár ez egyre kevésbé számít már. Várom a frissítõpontot az országútnál. Olyannyira, hogy néha azt hiszem, autók fényeit látom, de csak távoli városok azok. Nem gondoltam, hogy ennyire szeretnék már odaérni. Végre elérkezik a nagy lejtõ, már tényleg közel az országút. Mikor odaérek épp elhalad 1-1 kocsi. A fényszóróknál látni, hogy mennyire ömlik az esõ. A frissítõponton (74,9km) "nagy élet" van, mindenki a ponyva alá húzódva kémleli az égi áldást. Nekem a belsõ oldalon jut hely, szerencsére itt kevésbé esik. Kicsit kényszerûen várakozunk miközben fogy a dinnye, mogyoró és a bodza-szörp is. Zoli és Tamás tanakodnak, hogy indulni kéne. Tamás adja ki a vezényszót, mire Zoli "ez a beszéd"-del helyesel. A mellettem ülõ srác közben itt adja fel. Zoliék eltûnnek a gazban, Csabáék is elindulnak. Én még ülök. Sehogy nem jó. Itt hideg van, de legalább nem esik az esõ. Mégis kényelmes ülni és falatozni. De tovább kell menni, mert a hideg ilyenkor nem tesz jót. Bármennyire sem lelkesítő az idő most. Felcsapom a kapucnit, elköszönök és kilépek az ömlõ esõre. Lehet, hogy jó lenne várni még, de nincs rá garancia, hogy belátható idõn belül csillapodna. Jön a Szurok-hegy és vár Tibi. Emelkedés közben belesétálok a felhõbe, alig látni valamit. Utolérem Csabáékat, keresik az utat. Néhány méter bizonytalan "ösvény" után rápillantok a telefonra, az irány jó, még 300m a letérés. Megyünk tovább a tejfölben, alig látni valmit. Gondolkodok a ponyva alatti pihenő kényelmén, ahonnan olyan nehéz volt továbbindulni. Megfogadom, hogy elõre nem döntök el semmit, abból nehéz "visszajönni", könnyen megáll az ember... Az esõ sem csillapodik, jó döntés volt tovább jönni - és örülök, hogy nem "ragadtam le" a ponton. Közben kanyarodik a saras út, nemsokára itt a csúcs - nagyon kell a bot felfelé. Elérem a pontot (76,3km), ahol Tibi köszönt. Kapok kávét, nagyon jó ez itt a ködös hegytetõn. Ennél talán csak a kifeszített ponyva a jobb ami alatt hamarosan négyen állunk vigyázzban, hogy egy kis ideig ne ázzunk. A kávézás után egyesével indulunk tovább. Elköszönök Tibitõl, majd a kövek között igyekszek lefelé a meredek lejtõ széléig, mikor észreveszem, hogy a botom a ponton maradt. Irány vissza. Pár lépés után Venczl Feri jön szemben vigyorogva és nyomja kezembe a botokat. Hú de jó! Hálás vagyok, hogy nem kell visszamennem még azt a 100 métert sem ebben az idõben. Csabáékat a lejtõn hagyom el, nekem gyorsabb a lefelé a botokkal. Hatalmas segítség nekem, el sem indulnék nélkülük az tuti. A Hálaisten-tetõ elõtt ismét frissítõpont (78,4km), de mindenki az autóban gubbaszt az esõben. Az asztalon is eléggé szétázott minden, amúgy sem hiányzik semmi most, inkább a megyek tovább Kéked felé. Lassan világosodik. A faluhatárban megszûnt a dzsungel, ennek is lehet most örülni. Kékeden az aszfalton gyaloglok, mikor Géza gurul mellém autóval és kérdezi, hogy rendben vagyok-e. Nagyon sokat ad ilyenkor egy-egy jó szó - micsoda törõdés! "Köszönöm jól, még megyek látod" - de az esõt lejjebb lehetne csavarni. Esik szakadatlan. Pányok felé képes vagyok az egyenes útról letérni, gyanús is a magasles az út szélén. Telefon elõ - rossz az irány. 2x 500m lesz a büntetés a jelzésig. Kocogok is vissza az útra - nincs erre idõ. Mikor visszaérek, látom a szalagokat - bosszantó hiba. Pányokon a ponton (84,5km) eszek egy barackot de nem idõzök tovább. Még egy húszas van ebbõl a szakaszból. Telkibányáig próbálok kicsit gyorsulni a világosban, de a sár és az esõ nem segít ebben nekem. Telkibányán ismét ömlik az esõ, de most örülök, hogy aszfalton lehet közlekedni. Egy buszmegállóban megállok megnézni, hogy hol is lesz a pont, nem akarok elkavarni mellette. A faluban néznek rám furán, hogy mit csinálok itt reggel nyakig sárosan, teljesen szétázva. Továbbindulok a megállóból, Csabáék épp utolérnek. Felkanyarodunk a pont felé majd hamar a kis házban találjuk magunkat (91km). Az esõkabátot mindenki kint hagyja a korlátra kiterítve. Bent relatíve meleg van, egy pár is épp bent pihen. Õk százason indultak és az elmúlt órákban az idõ meggyõzte õket, hogy ne nevezzenek fel a hosszabb távra. Érthetõ. Már biztos, hogy esõben érek be a második kör végén. De már nem is nagyon érdekel, a terep már nem nehéz, sár eddig is volt. Hollóháza felé még találkozok egyszer a "százas párral" kérdezik is, hogy megyek-e tovább. "Meglátom hogy érek Füzérre" mondom, mert elõre ugye nem döntök el semmit. A lány megdöbben, hogy egyáltalán felmerül még bennem ebben az idõben, hogy továbbmegyek. Igaz ekkor már menet közben is fáztam néha és az esõ is már túl rég óta esett. Ha elállna az rengeteget segítene. Százig eljutottam már ezen a túrán, de most tovább akarok menni. A sárdagasztás is fáraszt, sokszor csak a botoknak köszönhetem, hogy nem esek el. Tényleg elég küzdelmes ez az amúgy egyszerû rész is. Nem lelkesítő ez az időjárás. Hollóházán (100,5km) a pont alszik, jöttömre egyikõjük épp felébred, szerencsére nem kell keltegetnem senkit a pecsétért. Amint megkapom a papírt indulok is tovább, semmi kedvem állni. Teljesen más most a hangulatom mint az elsõ szakaszon volt. Az esõ kicsit alábbhagyott de még nem állt el. Hamar átérek Füzérre, ahol a ködben egyenesen eltûnt a vár. Végre aszfalt. Kifejezetten jól esik. A Kézművesháznál (105,5km) leadom a papíromat, és egybõl az asztalokhoz vonulok. Itt Tibi fogad. "Egyél-igyál, öltözz át" -tanácsolja. 24,5 óra alatt megvan a 105 km. Ez ilyen idõben nekem teljesen jó idõ, nyugodt vagyok. Meleg levessel kezdem így vizesen, inkább kaja után öltözködöm, hogy ne pont indulás elõtt fejezzem be az evést. Többen itt szállnak ki, de Tibi kérdez, hogy "Ugye neked nem volt még elég?". "Nem" - felelek gondolkodás nélkül, tudok haladni, nincs okom megállni. Evés után végre száraz ruhát-cipõt vehetek fel. Ez ûj erõt ad. A lábam ijesztõen felázott, nem tudom milyen lesz így folytatni. Közben az esõ el-el áll, éppen csak szitál kicsit. Egyre jobbak a körülmények a folytatáshoz. Ez fellelkesít. Az esõkabátom már belülrõl is tiszta víz, ezért biztosan csak a vékony széldzsekit viszem magammal a következõ körre. Állítólag az idõkép radarja is javuló idõt mutat. Kényelmesen szöszmötölök, csomagolok tartalék elemet, a lámpa kelleni fog a következõ szakaszon is. Összeszedelõzködök, megköszönök mindent és odasétálok a regisztációs asztalhoz a következõ itinerért.

Szalánc

Induláskor Tündivel találkozok, marad Füzéren, megunta mára. A faluból kifelé az esõ kicsit rákezd, és az út is elég saras, de még száraz vagyok, így nem különösebben zavar. Az erdõbe érve viszont egyre erõsebben esik. Pár perc múlva ismét olyan, mintha dézsából öntenék. A Bodó-rétnél beállok az esõbeállóba inni egy kortyot, legalább erre a kis idõre legyek tetõ alatt. Épp csak elindultam, de köszönhetõen a vékony széldzsekinek, már most teljesen eláztam - ennyit a radarról. Nem tudom mire számítsak még ezután, de úgy látszik a vizes szakasz nem ért véget a második kör végével. De nincs értelme várni, megyek tovább. Az esõ kitart a határig, ahol éppen "felszámolja magát a pont" annyira szétázott a sátor (112,2km). Indulása elõtt még egy pecsétet az esõben is begyûjtök az itinerbe - egyenesen a hátizsákból kapom a stemplit. Átlépek a patakon és irány a szlovák oldal. Mikor kiérek a rétre, kisebb csoda történik. Eláll az esõ. A szalag is leng a fán a távolban, tudom merre menjek - remek. Nem sokkal késõbb világosodik az ég. Egyre jobb kedvre derülök. Mire elérem az aszfaltutat, kisüt a nap! A beton gõzöl, én is elkezdem felváltva szárítani a kabátot - pólót - aláöltözetet... Most nagyon áldom ezt a részt, eddig csak a rosszat hallottam róla... Nekem viszont most kapóra jön. Mire beérek Szaláncra majdnem teljesen meg is száradok. Irány a kocsma. Ott kapok pecsétet (121,3km) kettõt is, mert a pontõrök lejöttek az esõ elõl a várból. Bemegyek, hogy kipróbáljam a vágott sört, ha már itt vagyok. Az asztalnál Nád Bélával beszélgetek, biztat, hogy jó állapotban vagyok, toljam csak tovább. Szó-szót követ és azon kapon magam, hogy már jó ideje beszélünk. A sör nagyon jó volt, de ideje indulni. "Aztán lássalak a teljesítõk között!" jön egy mosollyal a biztatás. Úgy legyen! Elköszönök a kintiekõl is és elindulok vissza fel a várba. Közben felértek a vár "õrzõi" is. Fent a várfal tövében (122,5km) köszöntöm õket ismét, körbenézek kicsit és indulok is lefelé. Hamar meglelem az utat kifelé a városból, és hamarosan már Kalsa felé gyaloglok. A repülõtérnél letérek a kukoricásba, de ami itt fogad az kicsit sem szívderítõ. Iszonyat sár illetve "futóhomok" van az úton. Szerencsére valamennyit száradt a napsütésben így az útszéleken valamelyest lehet még haladni, de nagyon lelassít így is. A nyomokból ítélve nagy küzdelem volt itt pár órával ezelõtt.... Tibi még említett valamit, hogy volt panasz a 3-ik szakaszra, de aztán nem részletezte, hogy ne vegye el elõre a kedvem... valószínûleg ez volt az... Kalsára beérve épp focimeccs készülõdik. A falu közepén elkanyarodok a sárga jelzésen - irány az Izra-tó. Az emelkedõ elején keresem az ösvényt a jelzéshez, de késõbb már relatíve jól haladok az erdei úton, minden ág-bog és földtúrás ellenére. Be is érek két embert. Az egyikük jól jön de azt mondja a ponton meg fog állni -sajnálom. A másikuk már sajnos csak biceg, õt le is hagyjuk a pontig. A tónál (136,2km) már csomagolnak, de azért még kérhetek bármit. Azt mondják már csak egy pár van mögöttem, habár én úgy tudom jön még más is... Lõw Andris ekkor kerül elõ, leül mellém, figyel és mondja mit egyek mit igyak még - mint egy edzõ. Felveteti velem a széldzsekit, mert kezdek kihûlni "ami nem jó" - mondja. Hálás vagyok ezért a törõdésért, nagyon sokat segít, erőt ad a folytatáshoz. A hét vízmosásra is ellát egy tanáccsal - lássam a következõ határkövet és tudjam hol mászok ki mielõtt lemászok a "gödörbe". Majd szól, hogy ideje is indulnom, jó azt a részt még világosban elcsípni. Több sem kell, összekapom magam el is indulok. A rámadott széldzseki rengeteget segít, ahogy a kaja is, teljesen feltöltõdöm, habár eddig azért már lassultam rendesen. Sokat álltam Szaláncon és itt is, de ez utóbbi életmentõ volt az biztos.

A hét vízmosás tényleg megéri a hírét. Belegondolok, hogy a szintidõ itt közel 4-es átlaggal halad, én meg csak állok és nézem, hogy hol és merre kellene magamat nem összetörve lejutni az árokba, aztán mint pók a falon kimászni a túloldalon... Nem egyszerû. Mindig mikor sikerül kijutnom egy ilyen csapdából, számolok... de végül sehogy nem jön össze a hét. Mindegy is, túljutok rajta. Aztán jobbra kezdõdik az emelkedõ. A Hársas-hegy... no, itt megint "nyugi" van. Gyökkettõvel megyek felfelé egyenesen ahogy a határt húzták. Hosszú ez is. Néha még nézem meddig tart az emelkedő, de aztán nem is. Inkább megyek és várom, hogy elfogyjon. Közben kezd szürkülni, és mire felérek sehol semmi mozgást nem látok. Nézem, hátha kicsit tovább kell menni a ponthoz, de nem, ez itt csúcs (141,7km), innen már csak lefelé. Mindegy, lefotózom a csúcsot, és indulok lefelé. Elõre készülök a rettenetes kövekre, de annyira nem tûnik vészesnek, igaz lassan is haladok. Viszont elkezdem érezni a talpam. Még el sem érem a letérést mikor lámpát kell gyújtanom. Kényelmesen haladok, majd elérem a jobbos leágazást, és nem sokkal később a Mester András-forrást (144,4km). Itt csak pár dinnyehéj jelzi a pont helyzetét, de itt sem találok senkit. Kezd "sereghajtó" érzésem lenni, bár szintidőn belül vagyok még, és érzem, hogy sokat lassultam, de aggodalomra azért nincs okom. Következik a Bába-hegy, ami világosban biztosan szebb lehet. Felfelé az út most elég egyhangú, bár a csúcsról kifejezetten szép az éjszakai Pusztafalu. Lefelé az ösvény elõször egy meredély szélén vezet, majd meredeken szlalomozik lefelé. Itt rengeteg lepke kering a fejlámpám körül, örülök mikor a lankához érek és lepke-mentesen tudok haladni a réten. Innen már nincs messze az etetõpont, sietek is, hogy elérjem. A ponton eszem paradicsomot, kenyeret, közben megtudom, hogy még vagy 3-an jönnek utánam. Valamint azt is, hogy Hankóczki Zoli nem rég ment tovább mielõtt ideértem, "tehát úgy húsz perce". No, megint jól elücsörögtem az idõt, még jó, hogy az Izra-tó óta most állok meg elõször. Erre figyelni kell sok időt lehet így veszíteni. Neki is indulok a Vaskapunak, ez most nekem a "nem szeretem szakasz". Ezen most szeretnék túllenni. Igaz itt nem olyan nagyon meredek az út, de mászni azért kell, és a Vaskapu is még vagy 3km. Tolom felfelé, kicsit jobban is, mint kellene. Érzem, hogy fáraszt, de haladnom kell. Most jut eszembe elõször, hogy hallgathatnék valami zenét, az segítene felpörögni. De most még sincs kedvem szöszölni vele, inkább folytatom az ütemes emelkedést fel a határig. Örülök az északi-zöldnek, de természetesen még itt is van tovább felfelé - és csalánból sem lett kevesebb tegnap óta. Balról az erdõn keresztül fejlámpák fénye villog, mindjárt itt a pont. Wehner Marci pecsétel (152,8km) már leváltotta Zsoltit. Én pedig elkezdek számolgatni. Éjjel negyed kettõ van, és nagyon jó lenne ha az utolsó szakaszra több mint 12 órám maradna. Ehhez viszont nagyon kell sietni - különösen, hogy muszáj lesz pihennem is Füzéren. Lefelé nagy tempóval indulok, a lankásabb részeken próbálok kocogni. Ez most a könnyû szakasz, itt lehet idõt nyerni. A talpam fáj, a bokám is sokat kapott a sárban - és biztos a Köves-hegy sem sokat segített rajta, habár ott nem tűnt vészesnek az ereszkedés. Gyaloglok, kocogok, mikor hogy tudok jobban haladni. Utolérem Zolit, köszöntjük egymást - nem egy túrán mentünk már együtt sokat - de most más programon vagyok, mindenképpen idõt akarok gyûjteni. Így robogok tovább lefelé. A Vár-forrásból ismét kortyolok egyet, átpörgetem az elmúlt közel száz kilométert mióta ittam belõle tegnap(elõtt). A várhoz egy lendülettel megyek fel, egyáltalán nem vészes az emelkedõ, legalábbis nem tûnik annak. Még sosem jártam itt fent, de ez sem az az alkalom, mikor sokat idõznék (158,4km). Pecsét után hátra arc, futás lefelé. A rom jelzés ágas-bogas ösvényén ereszkedek amilyen gyorsan tudok, majd végre kiesek az aszfaltútra. Perceken belül a Kézmûvesháznál vagyok (159,7km). Fél három. Egy és negyed óra volt a 7km, boldog vagyok. Viszont a harmadik szakasz 55 km-e kb. 15 óra alatt sikerült ami nagyon-nagyon sok. Leadom az itinert, ekkor látom, hogy Bagira integet miközben készül a következõ körre. Kedvem lenne megkérdezni, hogy mi a túrót keres még itt, de megelõzött a válasszal: aludt egyet. ELköszön és indul is az utolsó szakaszra. Én leülök enni. A zöldséglevest választom, az a melegebb. Aludni nem lesz idõm, és látom, hogy a fél óra sem lesz elég az induláshoz, így kevesebb mint 13 órám lesz a végéig. Sebaj. Szokásos lábkrémezés-zoknicsere jön, ekkor veszem észre, hogy a bal bokám kicsit megdagadt. 159 km után ezt a 48-at már ki fogja bírni. Szerencsére vízhólyag-fronton minden renben, ami van az sem vészes, tudok vele haladni tovább. A fejlámpa még nálam van, nem gondolom át, hogy nem sok szükségem lesz rá.

Nyugodó

Háromnegyed óra pihenő után veszem fel az utolsó itinert. 12 óra 45 perc van az utolsó szakaszra, amihez négyes átlag sem kell. Ez jó, de azért átfut rajtam a gondolat, hogy ez már idegen terep nekem. Az eddigi leghosszabb túrám kb. ilyen távon ért véget, most pedig még minimum 12 óra ébrenlét vár rám és a harmadik nap - várhatóan meleggel. Épp, hogy kiérek a faluból a lámpa kezd feleslegessé válni, most már cipelhetem, de ez van. A hajnali fények ellenére egyre kevésbé bírok ébren maradni, többször menet közben eszmélek arra, hogy fogalmam sincs mit keresek itt, egyáltalán minek sétálok én most éppen errefelé? Mintha csak egy idegen helyen kószálnék céltalanul, próbálok értelmet keresni ottlétemnek, miközben félálomban átérek Füzérkomlósra. Kicsit ijesztő állapot ez így pont a pihenő után. Sebességem is ijesztő, 3-as átlag alatt van, ami zavar, nem kellene az összerohangált előnyt ilyen hirtelen elengedni. Bózsva előtt a gazban térek magamhoz, itt szerencsére beér egy fiatal pár, váltunk pár szót, valamint a hajnali vizes dzsindzsa is felébreszt egy kicsit. A bózsvai ponton (168,6km) a párral együtt reggelizek. A srác előzékenyen ken egy kenyeret nekem is, jól megsózom, meghagymázom, ahogy kell. A szelet háromnegyedénél tartok, mikor elkezdi enni a sajátját. Ekkor szól, hogy elnézte, és zsír helyett véletlenül mézzel kente meg a kenyereket. Nekem fel sem tűnt eddig, finom volt így is. Jót derülünk ezen, nekem kb. mindegy volt - örülök, hogy tudok még enni bármit is. Bózsva után az aszfalton kicsit magamhoz térek, de a sebességem koránt sem elég jó. Közben Wagner András előz le, javasolja a kocogást - úgy hamarabb fogy a táv. Hamar el is tűnik a kanyarban, én pedig elég lassan ugyan - de tanácsát megfogadva kocogok kicsit tovább Nagyhuta felé. Ott a frissítőponton még épp utol is érem, mikor továbbindul. Kávé sajnos itt nincs, majd Eszkálánál Tibinél számíthatok rá. A huták utáni emelkedő kifejezetten tetszik, habár elég sok minden "megelevenedik" a szemem előtt - sokat hallucinálok. Eszek szőlőcukrot meg egy kis mazsolát, ami valamelyest segít, de közel sem vagyok már olyan tudatos mint kellene. Tibi pontja nehezen jön el, korábbra vártam. A kék elágazásánál ismét András jön szembe, leirányít a ponthoz és szól, hogy kávét már előre kért nekem - tudta itt jövök mögötte. Hálás vagyok a figyelmességéért majd robogok is lefelé. Éppen a szintidővel egyszerre érek a ponthoz (179,6km), ami kicsit megdöbbent. Hátra van még 27km. Kapok sört, kávét, és a sültkolbászt sem utasítom vissza, kell a kaja hogy menni tudjak. Közben Vincze Zoli fut be, ő is az időt számolgatja. Mikor mindent megettem-megittam indulunk tovább bizakodván a jó szakaszban Makkoshotykáig. Sok a vízszint, és a lejtő, lehet kicsit nyomni. Kell is, mert pontosan a szintidő mögött vagyunk 20 perccel. A taktika: annyit kocogni amennyit bírok a vízszinteken. A lejtőn lefelé nem akarom erőltetni, a bokám újra és újra sajog, ha valami gyökérre-kőre lépek vele. Zoli elhúz, hamar lemaradok. Úgy érzem jót tesz ez a sietség, éberebb vagyok ha kocogok. Igaz sokat váltogatom a gyaloglást-kocogást, már eléggé ki vagyok merülve. Viszont lelkesít, hogy már kb. csak húsz kilométer lehet hátra. Egy réten megállok megnézni a telefonon, hogy merre vagyok pontosan - ezzel akár időt is vesztve holott pontosan tudom, hogy a kéken kell tovább mennem a következő pontig. Kíváncsiságom ára, hogy a telefonért nyúlás közben elalszom. Ott, állva. Egy hangra ébredek "Minden oké?" kérdezi Ádám aki épp utolért. Hogyne, csak épp aludtam. Szerencsére pár perc telt csak el, de ez is eléggé felráz, hogy észnél kell lenni a végéig. A község előtti lejtő hosszabb, mint reméltem, és már itt is bele-bele kocogok, hogy végre beérjek a házak közé. A makkoshotykai pontra (189km) a szintidő előtt tíz perccel érkezek, ami közel 5-ös átlag a szakaszon. Remek. A pihenő alatt inkább csak iszok, és pár perc múlva indulunk is tovább Ádámmal és Vincze Zolival. A települést elhagyva leszek figyelmes a folyamatos durrogásra, biztosan a Zempléni koronglőtérről jön a zaj. Kifejezetten idegesít, bár tény, hogy elalvás ellen tökéletes ez most. A tűző napon kelünk át a dombon, mikor Zoli lemarad, de jön tovább. A patak után elnézzük a letérést, egy idő után gyanús, hogy a magányos fákon sincs szalag. Telefon elő, kiáltok Ádámnak a tévesztésről, kétszáz métert mehetünk vissza. A tanösvényen már együtt emelkedünk, figyelem a jelzést, sok elkavarás okozója a benézett hajtűkanyar. Mikor odaérünk a kisebb csokor szalagnak köszönhetően esélyünk sincs eltérni a helyes iránytól. Irány a tengerszem. Kellemes az út, a tempónk is egész rendben van. Közvetlenül a pont előtt még kicsit bizonytalankodunk, hogy pontosan hol is térjünk le, de percek alatt az asztaloknál vagyunk (195,1km). Itt pecsét mellé kólát kérünk, és legfeljebb két percet ha ülünk. Menni kell tovább. Ilyenkor már úgysem lehet annyit pihenni ami elég lenne. A lejtőn Ádám robog, én csak lépkedek óvatosan. Ez az a szakasz ami darálja a bokámat, nem tudok gyorsabban menni. Ádám után szólok, hogy menjen csak, nekem a lefele már nem fekszik. A lejtő alja is elérkezik, ahol frissítőpont is van. Nem akarok állni, így csak egy barackot kérek. A pontról továbbindulva a világos köves út vakít a napsütésben, de legalább enyhén emelkedik, az épp aktuális tempómmal nem kell erőlködnöm. Itt ismét minden mozdul, állatokat-embereket látok-képzelek minden távolabbi kőbe-bokorba-fába. Eszek-iszok menet közben is bár már nem kívánok semmit, de talán a kaja mégis segít egy kicsit rendbetenni a fejemet. A Rákóczi-fa felé a kék jelzés hűs erdeje nagyon jól esik, innen nincs messze már a pont. Kéktúrázók mennek előttem, én kicsit mögöttünk tartom a tempójukat. A Rákóczi-fánál (199,9km) nagyon megkönnyebbülök, ez az utolsó pont a cél előtt. Biztatnak a pontőrök, de figyelmeztetnek is, hogy menjek: "éppen-hogy" időben vagyok. És valóban. Pont szintidővel indulok tovább tőlük. Mégis az utolsó szakaszon az elmúlt két és fél nap kavarog bennem, vissza-vissza gondolok mi hogyan történt... a vízmosás zökkent ki ebből az állapotból. Ráeszmélek, hogy ezt a szakaszt nem ismerem, a kéken a Nagy-nyugodó nyeregig csak a másik ágon jártam eddig. És még át is kell mászni a hegyen. Az aszfaltútra kiérve az itinert nézem miszerint a villa még 3.1 km, 160 méter szinttel a nyeregig. 35 percem van rá. Zavar, hogy ennyire ki van centizve a vége, és hogy nem értem mitől mentem ilyen lassan az előző pont óta, de nincs mit tenni, a célban lesz vége a túrának. Még egy kicsit próbálom emészteni a helyzetet, de mindegy is, menni kell. Meglódulok felfelé, futok ahogy tudok, közben ütemesen tolom magam a botokkal. Ahogy egyre meredekebb az emelkedő egyre jobban lihegek, de nagyon jó tempóben tudok felfelé "ügetni". Sikerülnie kell, ekkora táv után már beérek - történjék bármi. Nem akarok számolgatni, már nem bízom a sebesség-érzetemben, futok, míg be nem érek. Az apró kanyarokban már a Nyerget-jelző táblát vélem látni, de még kicsit tovább kell kocogni mire végre felérek. 13 perc alatt fent vagyok, el sem hiszem. A torkom már teljesen ki van száradva, annyira lihegtem felfelé. Eszembe jut a péntek délelőtt egy pillanatra, mikor még azt sem tudtam eljutok-e mára idáig, azt pedig végképp nem sejtettem, hogy futni fogok, hogy be is érjek a célba. Innentől nincs megállás, a lefelén is kocogok, majd a célban kiengedhetek. A bokám már határozottan fáj a lejtőn, de mindjárt itt a vége. A sorompónál rádfordulok az útra, kanyarodok a villa felé, hallom a zsivalyt. Már csak sétálok. Befordulok a kapun, az udvaron mindenki tapsol, gratulál, ünnepel. Sokszoros teljesítők elismerően bólintanak, akik már ki is aludták magukat mire én beértem. Integetek mindenkinek, teljesen meghatódom, és fel sem fogom igazán mi történik. Géza érkezik, gratulál, és beterel az asztalhoz, hogy regisztrálva is legyen a beérkezés. 54:46 -nál áll meg az óra, én meg csak állok az asztal előtt. A karórámat le sem állítom, elfelejtkezek róla, pedig 3 napja azt nézem állandóan. Elkészül az oklevél, megkapom a kitűzőt, a teljesítői pólót is. Bent Áron és Cser M. Zoli gratulál. Én meg csak állok, nem fogtam még fel, hogy sikerült, megcsináltam. Géza mosolyog, és megjegyzi, hogy ezt az évet még fogjuk emlegetni, a nagy eső miatt. Én mindenképpen. Nekem most sikerült először - és remélem nem utoljára...

Köszönöm azt a sok biztatást amit a túra alatt kaptam, a szervezőknek és a segítőknek azt a rengeteg munkát amit ebbe a túrába fektettek, és, hogy a szabadidejüket áldozták erre a hétvégére, hogy segítsenek álmokat beteljesíteni.
 
 
vissza az túrákhoz
<<== túranaptár