Túrabeszámolók

Stara Planina 122km, 5656m - 2015.06.06. 0:00

Avagy, hogyan nehezíti meg az ember saját dolgát, ha fejben nincs ott...

Némi elõzmény:

Bubu felvetette ezt a túrát, és akkor a "hardcore" kategóriába tettem bele. A Tremrõl megnéztem ezeket a gerinceket, messzirõl vadregényesek, havasak voltak. Nem sok 100assal a hátam mögött, egyáltalán nem éreztem semmi affinitást, hogy elmenjek. Aztán Bubu hatásosan erõszakosan adta elõ, belementem, max rövidebb lesz belõle. Nevezni hónapokkal elõbb kellett, kicsit borsos volt (3000rsd), de ha lúd, hát legyen. Akkor még nem tudatosult bennem, hogy a 3*50, aztán Kinizsi, aztán lesz csak a Stara Planina, három egymást követõ hétvégén. Szóval beterveztem rendesen... valahogy az is eléggé elgondolkodtató volt, hogy a 122 km-es távra 24 ember nevezett, ebbõl 4 nõ. Félve gondoltam bele, hogy biztosan mind gyalogkakukk, mi meg nem. Na mindegy, legalább olyat látok, amit eddig nem, ha beégek, legalább nem látják az ismerõsök, mint az M115-nél. A várakozás izgalmával tekintettem a dolgok elébe, ami közvetlenül a túra elõtt vmi hihetetlen ellenállássá változott. Nem akartam menni.

Még csütörtök éjjel felpattantunk a Belgrád expresszre, és hipp-hopp reggelre Belgrádban ébredtünk. Mivel volt jópár óra szabad idõnk, így megnézhettük a Kalemegdant, vagyis a nándorfehérvári várat és környékét. A Duna-Száva összefolyása felõl közelítettük meg a helyszínt. Megnéztünk minden elérhetõt, engem különösen lekötött a hadtörténeti múzeum elõtt kiállított arzenál. Budapesten török idõkbõl származó ágyúsor, Belgrádban sokkal inkább a 20.sz. fegyverei láthatóak. Tankok, légvédelmi és egyéb ütegek, ágyúk, és a kedvenceim, torpedók, vízi aknák.:) egy háborús film összes kelléke... az az érzésed, hogy akár holnap is bevethetnék õket. Ezután átsétáltunk az állatkert felé, a csoffasztó melegben végigjártuk az egészet. Rájöttem, hogy Budapesten is rég voltam állatkertben, és itt nagyon kicsi életterük van az állatoknak.

16 órakor indult a szervezett különbusz a Stara Planina ultratrail résztvevõinek a Kombat Arena elõl, ez vmi nagy kongresszusi központ féleség. A belvárosból odasétáltunk, jó meleg volt. Külön nem kellett fizetni a különbuszért, de idõben kellett jelentkezni, hogy beleférjünk a szûkös keretbe. A buszon régi ismerõsök üdvözölték egymást, beleszuszakoltuk magunkat a kicsi ülésekbe - hosszú távon huh de borzasztó - és elindult a mandula. Niš elõtt kis pihit tartott a sofõr, kb 3 és fél óra után, azt hittük már közeledünk, de a tájékoztatás szerint kb fél távnál tartottunk, ami furcsának tûnt. Végül 23 óra körül értünk oda a Babin Zubra, a turistaháznál állt meg a busz. Akkor már eluralkodott rajtam az idegesség, és valahogy az ismeretlentõl való félelem is, mivel egy csomó részlet nem volt világos. Még sosem indultam ekkora túrára, és fõleg nem éjfélkor. Buszról le, kipakolás, mindenki rohangál, intézi magát, nekünk fogalmunk sincs mi van, próbálok infót nyerni a rendszerbõl, ezért bemegyek a többiek után a turistaházba, mivel Bubu szüttyögött. Nevezés nem ott, csak az ott alvók pakoltak le, kimegyek, Bubu eltûnt. Gondoltam csak elindult a rajt felé, csak furi, hogy nem várt meg.

Pár perc alatt elértük a turistaúton a rajt helyét, rohangáló emberek, nevezés, öltözés, pakolás, térkép, depós cucc. A verseny során 10 ellenõrzõpont lesz, a célt is beleértve. Szerencsére száraz az idõ, nem úgy mint a 3szor50en. Itt konkrétan halál lenne. A rajtcsomagban kaptunk 1:25000-s katonai térképet, Serbian Skyrunning pólót, és az ellenõrzõ lapot. Az eddig megszokott szerb turistautakhoz képest szerintem kiválóan volt jelezve az útvonal, festéssel, szalaggal, táblákkal. Útvonalunk 3 körbõl fog állni, a rajt-cél hely: Babin Zub (1570m), a szirmok pedig Bele?jénél érnek össze, ezt a helyet fogjuk háromszor érinteni. A tavalyi útvonal megegyezik az ideivel, csak Dojkincibõl indultak akkor. A csomópontba lehet depóztatni a cuccaink egy részét - kaját, energiaitalt bõven -, meg váltásruhát. A cuccaink egy másik részét Babin Zubban lehet hagyni, van kapacitás a megõrzésre is. Átöltözöm a ház mögött, majd felkapom a friss kompressziós zoknikat is, remélem segítenek, hogy ne ödémásodjak, és izgulok. Tényleg, mint egy kisiskolás. Szinte az összes cuccom eldepóztatom, fogalmam sincs mi kellhet, és igazából a 120l-es szemeteszsákba belefér.

A rajtnál az induló résztvevõk nemzeti zászlajai lobognak, alig veszem észre, valami hülye zombi állapotba kerültem, de ez nem álmosság. Kézben a bot, fejemen lámpa még van kb 3 perc. Bubu fotóz, mint mindig. Észre sem veszi, hogy valahol máshol járok, és az az igazság, hogy alig érzékelem a külvilágot. Ott a drón, mint mindig és egyszer csak hopp, elindulunk jeeeee.

Lezúzunk a turistaház mellett, zümmög a drón, várakozásaim ellenére nem kezd el mindenki futni, csak a java. Lámpafüzér alakul, valahol a vége-közepe felé vagyunk, sorban haladunk, és kapaszkodunk a gerincúton Szerbia legmagasabb pontja, a Midžor (2169m) felé. Lankásan emelkedik, jól lehet haladni, a lámpafüzér mutatja elõre merre fogunk menni. Beszélgetünk magyarul, angolul, megyünk végre, gyorsan elérjük a csúcsot.

1. Midžor 7km - csak ellenõrzõ pont, ez útvonalunk és Szerbia legmagasabb pontja. Lyukasztunk, lent hagyjuk a zsákot, és felvágunk a csúcshoz. Senki nem jön fel, fél2 körül lehet, de szinte teli a Hold. Utat nem látok, de lehet menni, pár meredekebb falat kikerülve. Nem is kell sokat mászni kb 150m-t, csak furi, hogy átvágunk közben egy felhõn. Fotózkodás, körbenézünk. A bolgár oldalon fények, több helyen is, míg a szerb oldalt nincs semmi, a völgyben lévõ Topli Do-ból nem hatol fel semmi. Fotózkodás, én örülök, még sosem voltam ilyen magasan, óvatos visszaereszkedés. Lenn közben elhaladt a teljes mezõny, megyünk utánuk, néha mintha látnánk lámpákat. Gerincúton haladunk továbbra is, feljött a Hold teljesen, jobbra lenn a völgyben mégis felgyulladt két lámpa, ennyi a fény. Látszanak körben a hegyóriások, leoltom a lámpámat egy percre és nézelõdöm.

Belevésõdött ez a pillanat. A gerincen állok, a nagy semmi közepén, tetején, Bubu arrébb, egyedül érzem magam. Mindenhol vagyok, és sehol sem. Érzem a szelet, de a szél is én vagyok, meg a pislákoló lámpafény a völgyben, a hold elõtt vonuló felhõk. A világ tetején nagy vagyok, vagy éppen kicsi. Ropog a lábunk alatt a köves talaj, minden mást elnyel az éjszaka. Megyünk egy nyomvonal van, jobbra szakadékba csúszhatunk, ha mellélépünk, balra a gerinc teteje és a bolgár határ. Botorkálunk, mert ez a nyomvonal sem az igazi, rögös, bokaforgató. Egy pillanatra megbillenek, ahogy a sötétben visszafelé nézelõdöm a kiindulási turistaház felé, majdnem leszánkázom. Szusszanás, csak nyugi.

Megyünk, megyünk. Források fakadnak egymás után bõven a hegyoldalban, ha nem venném észre még ki is festik, hogy H₂O. Jól feláztatják az ösvényt, és a környékét. Kerüljük a csúcsokat, hol jobbról, hol balról, köd elõttem, köd utánam. Lassan kezd világosodni, lassan várom az EP-t, talán azon a csúcson túl, vagy a következõn? Egyre gyakrabban akadunk bele valami szúrós, kúszó, boróka- vagy fenyõfélébe. Kerülgetjük, vagy belegázolunk, ha nincs más. Lassan haladunk. Talán tudnék gyorsabban menni, de minek, mindig megvárom Bubut, maradjunk együtt inkább.

2. Bele?e 22km (1. áthaladás), a csúcsról leereszkedünk a nyeregbe az ellenõrzõ ponthoz, de alig járható a terep, annyira benõtte ez a kúszó, szúrós növény. Áttörünk rajta, törtettünk benne, beleszórja magát a cipõnkbe, juhééé. 5 óra körül jár, teljesen kivilágosodott, messzirõl is jól látszanak a felállított sátrak. Belépünk, de semmi mosoly, nyomott a hangulat, két lány a lábait ragasztja, de már most mû a mosolyuk, fájdalommal keveredik. Vannak még rajtunk kívül is pihenõ emberek, de nem sokan. Átnézem a depós holmimat, kiveszek egy pár zoknit, cserélek, a reggeli harmat megtette hatását. Elfogyasztjuk a fõtt tésztát, vmi fehér szósszal, zöldségekkel. Csak remélni tudom, hogy még a következõ áthaladásunkkor is lesz belõle, nemcsak az édes futó kajákból. Mire megesszük, már mindenki továbbindult, kicsit nehézkesen, de nekiveselkedünk. 5.30-kor indulunk 4 km/h-s átlaggal jöttünk, ha úgy vesszük, és ez nem túl biztató, a franc se gondolta volna.  Nyomasztó, még az elején járunk. Éppen ezért Bubu nagyobb sebességre kapcsol, konkrétan rohannom kell utána. A térkép alapján úgy gondolta, hogy jól és gyorsan járható murvás úton fogunk lefelé ereszkedni. Ez a feltevés nem igazán jött be, mivel egy patak mentén ereszkedünk, elõbb a mindenhol felázott talajon ugrabugrálok, aztán sziklatömböket kerülgetek, majd konkrétan a patakban is kell kicsit mászkálni. Ez minden, csak nem könnyen járható és gyors út. Bubu hátra sem nézve megy, egyszer zakózom egy istenest, levettem egy vörös sziklát csípõvel, de õ volt a keményebb... sebaj, menjünk, rohanjunk, szaladjunk, de mi a sz*rnak...

Na itt egy lelki mélypont. Furcsa, hogy a testem még bírja, de én fejben összeomlottam, és tudatában is vagyok. Nem aludtunk egy éjjelt, menetelés, csak 4-el jöttünk, most meg kérlelhetetlenül rohanni kell. Nem az zavar, hogy a terep nem ideális ehhez, sokkal inkább az, hogy szeretném megnézni a számtalan vízesést a völgyben, vagy a felette lévõ sziklapárkányt, de úgy tûnik ezt nem engedélyezi Bubu, vagy a rendszer... és egész pontosan még 100km és még egy éjjel áll elõttünk. Akarom én ezt??? Akarom magam szivatni, rohanni, megrohadni, és még csak ne is lássak belõle semmit? Szokás szerint nem nyavajgok, csak magamat pusztítom ezekkel a gondolatokkal. Nem mondom, mert elég romboló gondolatok ezek. Egész hosszan ezen rágódom, próbálom a lépést tartani, tudom, hogy miért csinálja, de én annyira nem akarom. Egész odáig sikerül eljutnom, hogy ebben az életben többet nem akarok teljesítménytúrázni. Ez az utolsó, ezt megcsinálom, kb. becsületbõl, de aztán soha többet. Közben néha van egy kis jól járható murvás szakasz, de gyorsan elmúlik, és az út teljes szélességében talpmasszírozó köveken bukdácsolunk. Szuper a tudat, hogy ezt a szakaszt is kétszer fogjuk megjárni. Menetelünk, de olyan lassan jön a pont, mintha vki direkt mindig távolabb tolná.

3. Sinoš?ir 33,5km - csak ellenõrzõ pont. Nagy nehezen elérjük a pontot, ahol még három résztvevõt utolérünk. Tõlük, és az ott tartozkodó szervezõtõl érdeklõdöm, hogy át lehet-e menetközben nevezni a 87 km-es távra. Logisztikailag egyszerû lenne, mert a három részbõl álló útvonalból kihagynánk az egyik kört, és úgy mennénk vissza Babin Zub-ba. A pecsételõ személyzet nem tud infót adni, de a túratárs szerint ez nem lehetséges, bár mint õ is mondja, ez nem hivatalos tájékoztatás. Ennek ellenére ha lehet, még jobban elszontyolodom. Az ellenõrzõ pont után az útvonal azonnal balra kanyarodik felfelé a Klisura hágó felé, hogy onnan leereszkedjünk a következõ ellenõrzõpont irányába. Az emelkedõ nem túl meredek, de elég hosszan tart. Bubu jön utánam, nem akarom elhagyni, bevárom, ha lemarad. Igyekszem felfelé is tartani egy jó erõs tempót, hogy legyen meg az õ akarata rohanjunk, ha annyira kell. Felfelé nekem mindig könnyebben megy. Fel-felfelé, és egyszer kisimul az emelkedõ, megtaláljuk azt, ahol a 24 órás Koprenbringaverseny és a trail útvonala elválik egymástól. Túrázók fotózkodnak, berántják Bubut is, én nem akarok, mi vagyok én, vmi nevezetesség?? Velük tart egy kutyus, aki hívás nélkül átpártol hozzánk. Kis megszeppenés, hogy elcsábítjuk a kutyájukat, de hátha visszafordul. Mondjuk nem úgy néz ki, a kutya megy elõl, jobban tudja, érzi az utat, mint mi. Oldalazunk a hegyoldalban alig járt ösvényen, néha leszakad, és nincs út, illetve mégis, amit az elõttünk lévõk tapostak. Nehezen járható, itt tényleg nem haladunk már megint. Bubu kezd éhezni, de szerencsére elkezd lejteni a következõ ellenõrzõ pont felé a terep. Szokás szerint én itt lassabb vagyok, de még izületileg nincs gond, megyek utána.

4. Dabidžin potok 45,5km - ellenõrzõ, és etetõpont. Olyan hihetetlen, valahogy ezt olyan könnyen és gyorsan elértük. Bubunak már megváltás, hogy ehet, bár csak a szokásos futókaja van, édességek, földimogyoró. Eszegetek én is, mondjuk nem vagyok éhes, de ezután mászás lesz a javából. A pont elõtt elhagytuk a kutyust, aki most lelkesen becsattog mellénk. Elmeséljük a pontõröknek, hogyan találkoztunk vele. Meglepõ dolog derül ki, a kutya már tavaly is végigtúrázta az útvonalat követve a trail résztvevõit, de nem tudják ki a gazdája és melyik faluból jött, mellesleg kilóg a bordája. A pontõrök adnak neki kaját és vizet. A verseny során itt értük el az 1.idõkorlátot, a pontot érinteni kellett június 6-án 11:30-ig, szerencsére most egy órával beljebb vagyunk a patakparti rohanásnak köszönhetõen.  Az ellenõrzõ ponttól kezdve az útvonal felfelé, a Kopren felé tart a borókásban, végig a régi szerb-bolgár határösvény mentén. Még elõtte elérünk valamilyen katonai emlékmûvet, majd kiesünk egy nyílt, jól belátható és emelkedõ részre. Elõttünk magasodik a Kopren, bár az út nekem nem mindenhol világos, de arrafelé tartunk, és majd a szalagok visznek vmerre. Közben megállok egy kis lábjavításra, megfoltozom rendesen, cserélek zoknit, még messze a vége, nem romolhat el a futómû. Közben Bubu elmegy, a kutya vele tart. Jól elhagy, de nem sietek, már az utánunk jövõ három túrázó is feltûnik, jönnek sorban. A határkõrõl felpattanva Bubu nyomába eredek, még szerencse, hogy jól látható a fehér Istriás póló. Követjük a szalagozást, de egyre nehezebben jutunk át a borókáson. Próbáljuk a legjártabb ösvényt keresni, mert a jelzés és a szalag beleveszett a kúszónövénybe. Lassan utolérem Bubut, nyugodtan, lassan török elõre, látom, hogy messze a dzsindzsa vége, miközben õ egyre idegesebb lesz. Már nagyon várom, hogy az emelkedõ aljához érve elmaradjon a növényzet, de abban sincs sok köszönet. Út nincs, elõttünk a feladat, szóval essünk neki direktbe. Mászunk, minden lépés harc, nagyon meredek, a fû magas, próbálok kicsit oldalazni, keresem az ösvényt. Azt ugyan kereshetem... kicsivel alattam Bubu, sokkal alattunk, pedig a háromból két túratárs még megvan. Az út felsõ harmadában elkapjuk a jelzést, és vmi gyenge szerpentint, ezen már kicsit könnyebb. Ahogy felérek az emelkedõ tetejére kiszakad belõlem egy tisztességes káromkodás, olyan pirulós hejjj. Oldalazunk a Kopren sziklái alatt, kerüljük, kinyílik a táj alattunk. Nem semmi.:) Megérte küzdeni, minden egyes lépés. Közben források könnyítik, és nehezítik életünket. Egy helyen annyira, hogy az ösvény elhagyására kényszerít minket, feljebb vágunk kikerülve a mocsarat, hogy késõbb visszatérjünk a jelzésre. De még nincs vége. A jelzés tovább tör felfelé, mert még mindig van feljebb, de itt már majdnem négykézláb megyek, kapaszkodok, kicsit remeg a láb, ha megcsúszok, ki tudja, hol állok meg. Itt nincs agónia, nyavajgás, nincs gondolkodás, csak a következõ lépés számít, hogy stabil legyen. Fent egy fennsík tárul elénk, szûk ösvény, ami elenyészik és borókabokrok, de még nem zárult össze, lehet õket kerülgetni. Szalag vezet bennünket a következõ pont felé, ami egy zöld sátor a távolban.

5. 3 kladenca 51,5km - Ellenõrzõ pont, és víz. Még a sátor elõtt jóval kiabálást hallunk, a pontõr jön elénk teljesen más irányból, lyukaszt és a sátor irányába terel bennünket, hiszen ott a víz. Emlékeztet bennünket, hogy mennyi az idõ, bizony megint rosszul állunk, a borókás és az emelkedõ lelassított minket. Ettõl az infótól megint tiszta ideg leszek. A pontõr javasolja, hogy menjünk le egybõl a völgybe, közelítsük onnan a következõ pontot. De sem a track, sem a szalagok nem arra mennek, lehet, hogy nem is jól értettük, inkább maradunk a biztosnál, és a szalagok mentén egy relatív járható ösvényt követve vágunk be az erdõbe. Itt egész kellemes, lehet haladni, bár néha egy-egy forrás ismét annyira feláztatja a talajt, hogy a cipõnk sosem szárad meg, illetve ki. Ugrálok, mint a bakkecske, de nem sokat segít, lehet mert nem vagyok kecske... sebaj ismét a sátrak felé tartunk, már messzirõl megpillantjuk õket, fehér, világító vásznak a nyeregben, de egyelõre igen messze. Oldalazunk a hegyek sziklás oldalában, hol ösvényen, hol nélküle, megint jön a borókás... jajjj ne, pedig tudtuk, az elsõ alkalom után, hogy ismét errõl megyünk, nincs meglepetés. Rezignáltan menjünk, menjünk haladjunk tempósan, közben a három túrázóból egy utolér minket és lehagy. A szalagozást követve kacskaringós, és hosszabb, de könnyebb úton leérünk a nyeregbe.

6. Bele?e 58,5km (2. áthaladás) Elértük ismét a sátrakat, még a 2. idõkorláton belül kb 3 órakor (jún.6. 3:30). Elolvadt az az elõny, amit a völgyben való rohanással szereztünk, a borókás ismét meggyötört bennünket. A meleg fehér szószos tészta elfogyott, pedig reméltem, hogy másodszor még lesz. Van üres tészta, és Bubu vmi csimbókos husi, meg bab, vagy tésztaszerûséggel jön. Nem látom, nem érdekel. Valamennyi üres tésztát lenyomok, meg elõveszem a depóból a sós paradicsomlevet, a kolbászt, a kenyeret, azon nyammogok. Lezuhanok a depós cucc mellé, nem moccannék semmi pénzért. Mivel ez egy nagy tábor, ahol van adó-vevõ, és talán több szervezõ, megpróbáljuk kideríteni, hogy át lehet-e nevezni.

 Teljes az értetlenség, már sejtem a választ, de azért megvárjuk a hivatalost. Menet közben ha kicsúszunk a 3 idõkorlátból, elbukunk. Utálom ezt az idõlimitet, frusztrál. Ha rövidebb utat megyünk, mint amire neveztünk, elbukunk. Ha az utolsó idõbõl csúszunk ki, le sem engednek a hegyrõl, csak velük mehetünk le, ami necces, mert éjjel hideg lehet, és erre nem készültünk. Tudom mi a Bubu álláspontja, már beszéltünk róla, olyan nincs, hogy no diplom. Ha beledöglünk is megyünk. Jó nyilván nem fogunk, de megint padlót fog a lelkem. Mi a fitty van ezen a helyen, nem értem, mintha leszívna... Menni kell innen. Nincs más hátra, mint elõre. Rezignált nyugalom, eldöntöm magamban, hogy ez menni fog. Semmi kétség, nincs rinya, menni fog.

Elindulok egyedül 17 órakor, de Bubu kb. azonnal elémvág egy kanyar levágásával. Ismét a vörösköves patakot követjük, ami ugyan még mindig nem murvás út, de reggel óta sokat száradt. Magamban ezt mantrázom: Friss, és kipihent vagyok, élvezem az utat, oda fogunk érni idõben. Az utolsó idõlimitet ismét itt Bele?jénél kell teljesíteni (jun.7. 0:30). Nem beszélek, nem beszélgetek, csak mantrázom. Nem esek ki a mondókából, csak azzal foglalkozom, nyugodt vagyok. Tudom, hogy menni fog. A völgy más arcát mutatja, sokkal több a fény, a kontraszt, reggel még nem sütött be a nap. Lassan érjük el Sinoš?irt, a délelõtti ep-t, megint mintha tologatnák, de aztán mégis. Az út innen tényleg jól járható, enyhén lejt, mantrázom folyamatosan, kussban vagyok. A legrosszabbra is fel vagyok készülve, de csak a pozitívra gondolok.

7. Dojkinci 76km - Ellenõrzõ pont, víz és etetõpont. Meglepõen hamar elérjük a pontot, még 18.30 elõtt, bizakodom, talán mert a falu legszélén van az ep, az épp felújítás alatt álló turistaház mellett. Szép lesz, ha elkészül. Tavaly innen indult a túra. Megfontoltan falatozom, már rég nem csúszik semmi, de enni kell. Sose hittem volna, hogy ez ekkora feladat. Bubunak nem okoz gondot. Talán a banánt még meg tudom enni, vagy némi aszalt gyümi, de azok a száraz kekszek, meg a futókaja... bloááá nem értem, hogy bírja, aki ezen él. A pontõröknek jelzem, hogy mi lehetünk az utolsók.  A pont után bemegyünk a faluba, ez az elsõ lakott település a túrán, így 76 km-nél. A hídon átkelve a helyi idõsek nyugtázzák jöttünket, visszakanyarodunk, hogy a túlsó parton a turistaház magasságában nekiveselkedjünk az itteni rövid, de combos emelkedõnek.

Az útvonal a falutól felfelé tart, egészen a felvisz a Bratkova stranaig (1943m). Gyorsan feljutunk 1300m magasra, szép a kilátás, körbe lehet látni, eddig bejárt utunk jó részére visszatekinthetünk. Dimbes-domboson emelkedünk, olyan, mintha alig járt szekérúton haladnánk egy kiterjedt réten. A nap már laposabban süt, érezhetõ, hogy közeledik az alkony, ezért szeretném kicsit gyorsítani a tempót, de Bubunak most nem megy, nem erõltetem. Közben haladunk, meg az idõ is, és átfutva a szintmetszetet tudatosul bennem, hogy még Bele?je elõtt lesz némi durvaság. Egy idõ után nem tudom mire vélni, de Bubu alaposan belassul. Kénytelen egészségügyi sétát tenni egy elhagyott épület mögé, a nap már lebukott a hegyek mögé, felöltözöm, fúj a szél kegyetlenül. Tekergünk ide-oda, kõbányaszerû mellett megyünk el,  az emelkedõ tetején felbukkanó nap utolsó sugarai mellett találgatjuk, melyik hegyen át visz az utunk vissza a fõ ellenõrzõ pontra.

Sajnos gyorsan besötétedik, innentõl borzasztóan rá vagyunk utalva a gpsre. Bubu magabiztosan megy elõttem, villog a nadrágján a fényvisszaverõ, egy forrás után némi bizonytalanságot követõen megtalálja a hegynek felfelé vezetõ, jól jelzett utat. Itt sincs mellébeszélés, egyenesen nekivágunk a hegynek. Köves, szûk nyomvonalon haladunk egyhangúan felfelé csak egyenesen, jelzés bõven, pedig nincs is más út. Megyünk, megyünk, tesszük egyik lábunkat a másik után, telik-múlik az idõ, fogalmam sincs milyen messze lehet a csúcs. Legszívesebben 10 percenként kérdezgetném Bubut milyen magasan járunk, de nem akarom az õrületbe kergetni. A szél egyre élénkül, pedig eddig is morcos volt, simán kibillent az egyensúlyomból, fázom, pedig mászunk. Bubu pólóban, ennek ellenére bealszik lépten-nyomon. Próbálok csacsogni, de vagy zihálok, vagy elviszi a hangomat a szél, így csak ritkán tudom noszogatni. Hosszú lesz így az ep-ig, ha állandóan elalszik, még 23 óra sincs, még messze vagyunk. Felfelé tekintgetek, de a sötétben nem látok semmi bíztatót. Hosszú, egyhangú emelkedés után morc hangulatban érkezünk a csúcskõhöz, ami egy vasbeton darab. Illik a hely szelleméhez. Innentõl lefelé tartunk hol lankásan, hol meredeken, a terep jó köves, bokaforgató nyalánkság. Most már 10 méterenként hátranézek, szólongatom Bubut, és ha durcáskodik, akkor megint bealudt. 10bõl 9szer ez történik. Nagyon várom már a sátrakat, hátha felébred az energiaitaltól, vagy a kávétól. Én egyáltalán nem vagyok álmos, kettõnk közül legalább az egyiknek muszáj fennmaradni, úgy érzem ez most én vagyok, leszek. Végtelennek tûnik az út, így meg pláne. Mikor már erõsen lefelé tartunk, Bubu bedurcásodik a sok kõbe rugdosás miatt, és végre nem alszik el, csak megy, hátrahagy, de mit bánom én, csak menjen. Felkel a Hold, közeledünk. Mikor meglátom a sátrakat, mint lampionok világítanak a sötétben, megkönnyebbülök, végre.

8. Bele?e 96km (3. áthaladás) ismét a depós sátraknál, bõven a 3.idõkorláton (jún7. 0:30) belül. Ez már nagyon kellett. Meleg teát kapunk, magamhoz veszem az energiaital és kóla készleteimet. Kezünkbe nyomják, ami futókaja maradt, de annyira nem kívánom, konkrétan rosszul vagyok, ha ennem kell. Pedig muszáj, valamit muszáj. Lemegy a maradék paradicsomlé, meg pár szem rágcsa, sok energiaitallal. Annyi red bullt ittam, hogy már szárnyam is nõhetne, elvitorláznék lefelé Topli Do-ba. Innentõl lefelé tartunk. Remélem, hogy a terep miatt nem lesz gond, max a 2.éjszaka miatt... háát eddig minden ok, Bubu meg remélem felébred. Ivott energiaitalt, késõbb kávét is. A szervezõk, hegyi mentõk java már lefeküdt. A többiek érdeklõdnek, hogy folytatjuk-e. Persze, hogy folytatjuk, hiszen mi lesz diplom nélkül... tombol a szarkazmus, de megtartom magamnak. Felöltözöm rendesen, elõkerül a kesztyû is, elindulunk még 0:30 elõtt. Úgy számolom, hogy 4 óra alatt elérünk 16km-re a mélyen fekvõ Topli Do-ba. Jó lenne, ha minél több idõ maradna visszamászni a Babin Zub turistaházhoz. Jól lehet haladni, széles ösvény, néhol sztráda, amit gyakran keresztez patak, vagy vízátfolyás, ezért folyamatosan figyelni kell. Ennek örülök, mert így nehezebben alszom el. Bubu teljesen kész van, nem használt az energiaital, a kávé, és koffeintablettát kér. Adok kettõt, többet nem. De ez sem használ, így egy órán át folyamatosan beszélek hozzá, általában hülyeségeket, csak azért, hogy ébren tartsam. Elfogy a szavam, ezután beszéltetném, de nem megy neki, ingerült, és elalszik lépten nyomon. Szólongatom: Bubu, Gábor, Mester és mondok én már mindent, csak ne aludjon el, mert nagyon belassul akkor. Fél 4 körül kicsit mintha elkezdene éledni, épp ideje, kb  5 órát aludt menet közben, az állandó ébrentartása rengeteg energiát kivett a nemlétezõ készleteimbõl. Folyamatos bealvás, harcoltam vele, õ meg magával, hogy ne aludjon el. A felkelõ nappal õ is felébredt, huh de jó.:) Ahogy közeledünk az ep-hez utunk egyre jobban lejt, a talajt kõrengeteg alkotja. Nem esik jól a talpmasszázs, volt már benne részünk bõven. Konkrétan egyre jobban fáj a talpam, és minden egyes lépés. Most én lassulok be, annyira fájdalmas a menés, de szerencsére Bubu fenn van!!! nem alszik el lépten-nyomon.:) Már kilométerekkel hamarabb háztetõket vizionálok, szép piros cseréptetõket.:) Valószínûtlen, de mindig reménnyel tölt el, majd csalódom gyorsan. Nehezen jön el az ep, és kicsit messzebb is van, mint a megadott, mi 114km-t mértünk.

9. Topli do 112km - Ellenõrzõpont, víz és etetõpont. Útvonalunk során ez a legmélyebben fekvõ állomás, a völgy mélyén található, mintha a világ végén lennénk, amit hegyóriások ölelnek körbe. Düledezõ házak, inkább kalyibák, néhány elvadult, borzas kutya, elhanyagolt lovak, sehol fényforrás. Egyetlen kivétel a túra szervezõi által kitett lámpások egy terasz csücskein. A túra elõtt kicsit aggódtam, hogyan találjuk meg a pontot, elég bonyolult volt a leírás, de a helyszínen nincs kérdés. Átmegyünk egy kis hídon, vagy inkább botorkálok, visszakanyar, figyelmeztet az elénk jött pontõr, hogy véletlenül se nézzek se jobbra, se balra, majd beesek a patak felé lógó teraszra. Ledobom a cuccaimat, cipõmet, koloncaimat. Enni kellene, mindent elénk tolnak, de annyira nem megy. Össze-vissza eszek, de mindenbõl csak egy falat megy le. A gyomrom teljesen a padlón. A pontõr kedves, segítõkész, érdeklõdik, hogy vagyok lelkileg. Lehet, hogy minden az arcomra van írva??? Minden esetre biztat és elmondja, hogy eddig 2 nõ ért be, és ha idõre beérek, akkor dobogós leszek. Szerinte menni fog. Szerintem is. Ha a fene fenét eszik is, menni fog. A célig még 10km, és 8-900m szint van, és 2óra 40percünk van rá. 5óra 20-kor hagyjuk ott az ellenõrzõpontot, ami 7:00-kor zár.

Visszamegyünk a kis hídhoz, jobbra kanyarodunk és ki a faluból. Az út folyamatosan emelkedik, itt is kövekkel borított, de már nem vészes vagy már nem érdekel, kerülgetjük a patakot. Bubu mögöttem, de érzem, hogy nehezen tudom már megvárni. Mennék már, mennék, kitört rajtam a szokásos mindjárt vége "toljuk meg, fussunk bele" érzés. Kb. azt érzem, mint mikor elindultunk. Kicsit aggódva nézek hátra, aztán megbeszéljük, hogy elõremegyek, szerencsére nem sértõdik meg. Már nem bírok magammal, mennem kell. Gyorsan elhagyom, van egy kis lelkiismeretfurdalásom, de túllépek rajta, és csak a feladatra koncentrálok. Jól esik menni, már semmivel sem törõdni. Az út hol erre, hol arra tekereg, közeledünk a nyereghez, de mégsem érzem, hogy annyira meredek lenne, pedig tudom, hogy van itt szintemelkedés. Egyenletes légzés, lépegetés, kicsit úgy érzem, mintha könnyebb lennék, mint eddig, és már csak szárnyalni kellene. Könnyû vagyok, a hegyek gyorsan körbevesznek, és csak emelkedem, lélekben is. A Nap velem emelkedik, találgatom mennyi lehet az idõ, de inkább nem nézem meg, bízom magamban. Némi szerpentin, és források tarkítják az utat, kerülgetem hol errõl, hol arról Babin Zub-ot. Az út kiválóan jelzett táblákkal és jelzéssel. Találgatom, hogy vajon honnan fogok érkezni a célba. Lassan minden kanyar után a turistaházat várom, ami csak nem jön. Amikor végre meglátom, akkor meg nem hiszem el, mintha nem is ilyen lett volna.:D persze, hiszen csak sötétben láttam eddig. Felkanyarodom a ház mellé, a teraszról pár ember figyel engem.

10. Babin zub, finish 122km. A meredekebb feljárót választom, már egy métert sem akarok kerülni, és hopp beesek a turistaház teraszára. Gyorsan leolvassák az idõt 7:19, írják a lapra, kapom a kajajegyet. Az utolsó 10est 2óra alatt:), annyira jól esett!! Az utolsó szakaszon mintha minden nehézség eltûnt volna, a léptem is könnyebb, gyorsabb lett, és csak gyönyörködtem a körülöttem elterülõ csodában. Cipõ, zokni le, mászkálok kicsit a teraszon. Nézelõdöm, a többiek a sátraik mellett, elõtt. Van, aki a tegnapot egy kis futással vezeti le. Késõbb megtudom, hogy õk a legrövidebb távon a 22km-en voltak.:) Azért olyan is van, aki túrabotra támaszkodva biceg, papucsban óvatosan lépeget. Nekem a depós cuccban van a szandálom, ami még el sem indult lefelé Bele?je-bõl, de nem bánom, már semmit sem. Nem ment szét a talpam, mondjuk a bokám felett a sípcsontomon méretes a hupli, de most nem fáj, bár nem megnyugtató. Egy idõsebb túratárssal pacsizom, gratulál, örülök, hogy kicsit örül nekem.:) Lefekszem a teraszon egy padra, gondolom szunyókálok egyet, de nem megy. Pezseg a vér az ereimben, eufóriában lebegek, a Midžorra esik a tekintetem, és tele vagyok hálával, meg boldogsággal. A felhõk olyan közel, hogy szinte elérem õket, ugranom sem kell, és mintha az idõ múlása is abbamaradna.  Napozom, lehet, hogy szundítok is, de Bubu sehol. Kezdek aggódni, hogy nem ér be, és akkor hajjajajjj... de csak beesik pár perccel jun. 7-én 8:00 elõtt, vagyis mindenki megkapja a teljesítésért az UTMB pontokat. Nem mintha szükségünk lenne rá, de a diplomra arra igen. Szarkazmusom megmaradt, de alapra csitítottam.:) Visszaadjuk a rajtszámot, klassz, nem hagytam el, visszakapjuk a 200rsd-t. Persze azért kívülállók vagyunk itt, mindenki meséli össze-vissza az élményeit, mi egymásnak jobbára, vagy azt sem, hiszen együtt jöttünk. Valószínûleg ezért is maradt bennem ennyi minden.:)

Megpróbálom elmondani Bubunak mi van bennem a végén, de lehetetlen, remélem õ is vmi ilyesmiben van. Lébecolunk, napozunk, kicsit rendbe szedem magam. Kávézok, beszélgetünk Marco-val a szervezõvel, akivel a túra elõtt leveleztünk. Az eredményhirdetés csúszik, engem kevéssé érdekel, de ha már fel kell állni egy kis kockára, hát legyen. Úgysem ismer itt senki, és 3-ból 3.-nak lenni, nem nagy vmi. Nagy nehezen csak elkezdik, van egy hangulata a turistaház teraszán, persze nem értünk belõle semmit, csak sejtjük. Elõbb a rövid távosok nõk, férfiak a sorrend, aztán a 87km-esek, majd mi. Csak azért értem a nevem, mert tudom, hogy most azt fogják mondani. Szeretnék megtanulni már évek óta szerbül, és oroszul, most ismét kaptam egy kis motivációt. Fotózkodik ott mindenki, az elsõ helyezettek kapnak pezsgõt. Tanja mosolya a füléig ér, mint mindig.:) Néhányszor visszarángatnak fotózkodni, de egy idõ után megunom. Az eredményhirdetés után még kapok pár extra dolgot a sportszertámogatóknak köszönhetõen. Majd gyorsan kapjuk magunkat, és átcammogunk a Planiarski Dom-ba, ahol az ebédet fogyaszthatjuk el. Szeretnék letusolni már csak erre vágyom, de sajnos nincs rá idõ, indul a busz. Vagy mégis? A busz lerobbant, várjuk a szerelõt, így van idõ. Szervezkedem, próbálkozom. A vége az, hogy Bubu hamarabb megy tusolni, mint én. Engem megszán a szakács és a takarítószertárban lévõ zuhanyzót használhatom.:D

Letusolva, tiszta ruhában, szinte fázva a napsütésben. Az érzés megfizethetetlen:D, miközben a Midžor néz szembe. Telnek-múlnak az órák, a szerelõ sehol, kezd necces lenni, hogy elérjük a belgrádi vonatunk. A szerelõ is Belgrádból jön, ezen kicsit megrökönyödünk. Ismét tudatosul bennünk, hogy a világ végén vagyunk. Ha a különbusz nem visz le innen minket, esélyünk sincs más úton visszajutni a civilizációba, vagy vmi városba. Nagy sokára beesik a szerelõ, ketten vannak, ékszíjat cserél, a többihez nem értek. Gyanús a hangja, rázkódik az egész, de állítólag jó lesz. Viszont a busszal már nem érnénk el a vonatot. Pofátlanul, vagy inkább leleményesnek mondanám, bekéredzkedünk a szerelõhöz az autóba, azzal mégiscsak gyorsabb. A túratársak segítenek, mivel angolul nem tudnak a megmentõink, viszont segítõkészek. Repülünk a szerpentinen, néha elmarad a gyomrom a kanyarokban, de nemcsak az enyém.:D a fenekem is lapul, de több mint 1órát hozunk Niš-ig a buszos utazáshoz képest. Onnantól irány az autópálya, amit ki is használunk rendesen. A sofõr is tudja mi a helyzet, kb. 160km/órával hasítunk, kell is. Mondom Bubunak, hogy ezt köszönjük meg illendõen, de nem fogadták el. Vonatindulás elõtt fél órával érünk a belgrádi pályaudvarra. A fekvõhelyes kocsiban leteszem magam, õrzöm a csomagot, nyugalom. Megcsináltuk, hazaérünk. Köszönöm.