Túrabeszámolók
|
Iszkiri | Túra éve: 2017 | 2017.03.14 13:50:25 |
|
ISZKIRI100 – 2017. március 11-12.
Viszonylag későn valamivel fél nyolc után rajtolunk Szárligetről. A Zuppa-nyereg felé vesszük az irányt. A túra elején mindig sok a szövegelés. Egy hónapja nem találkoztunk van mit megbeszélni. Hamar elérjük az 1. ellenőrzőpontot a Zuppa-oldalon. Fél óra múlva már Száron vagyunk. Itt nincs pont, átfutunk a falun. Gyönyörű szép az idő, egyenletes tempóban haladunk a piros jelzésen. Némi emelkedő után elérjük a 2. pontot (16,3 km) a Macska-bükki elágazást. Itt átmegyünk a kék keresztre. Nagyon jó tempóban haladunk ötös átlag felett (5,3 km/h). De messze még a vége. A Mária szakadéknál Gyula fogad minket, lobogtatjuk az itinert, de a sikeres csekkolásnak ára van. Felküld minket az új Körtvélyesi-kilátóba. A kilátó a 3. ellenőrzőpont. István felmegy „kilátni”, én igazítok a zoknimon és indulunk vissza a szakadékhoz, ahol Gyulától megkapjuk az itinerünkbe a 4. pontot igazoló szúróbélyegző lenyomatát. Készül sztárfotó is itt még nagy a mosoly. Elindulunk vissza Szárligetre. Jól vagyunk, minden rendben. Ez így van jól, egy százas túrán itt még nem mutatkozhat a fáradtság. Beszélgetünk végig, miközben visszaérkezünk a rajtba. Szárligeten találkozom Zsoltival, sokadik százas próbálkozása ez, 2015-ben az Iszinik100-on mentünk együtt, de Dorogon el kellette engednem a kezét, nem tudott akkor velem tartani a célig, őszintén drukkolok neki, hogy most sikerüljön! Pecsételünk, nem időzünk sokat, és elindulunk Tata felé.
Itt csatlakozik hozzánk István ismerőse Dani. Hárman indulunk tovább a hosszú K jelzésen. Újabb 13 km megtétele után érkezünk meg a Somlyóvári kulcsosházhoz. Én az OKT pecsétet használom, jobban tetszik, mint a kihelyezett szúróbélyegző. Majd gyorsan bekenem a lábam, ritkán használok vazelint, ha mégis akkor csak egyszer, amikor reggel belebújok a zoknimba. Most tesztelés alatt van a 20 kilométerenkénti kenegetés. Eddig beválik. Kiérünk a Tornyópuszta felé vezető lejtős aszfaltos erdei útra. Tornyópusztát nagyon várjuk. Meleg kaja pont és ott van Zoli pontőrként. Gyorsan eltelik az alig több, mint 3 km és elérjük a 7. ellenőrzőpontot (40,74 km). Nehéz innen tovább menni, hot-dog, kávé, pad, jó társaság. Zoli „megnyugtatja” Istvánt, hogy lesz ez rosszabb is, amikor hajnalban elkezdek majd neki énekelni.
Elindulunk lassan, akkor jön Viki és Balázs. Ők szalagozták ki a teljes távot csütörtökön, most pedig segítőként vannak jelen. Hihetetlen! Nagyon fáradtak látszik is rajtuk, de nem panaszkodnak, mosolyognak. Viccből elindulok, az autó felé Balázs gyorsan bezárja J . Továbbra is hárman haladunk tovább. Dani nincs túl jól. Először azt hittem csak hülyül, amikor a kiszállásról beszél. Látom, hogy komolyan foglalkoztatja. Néha „feltámad” elhúz, de pár perc alatt beérjük mindig. A K jelzés előtt pár perccel jön szembe az első. Egy futó srác, nem ismerem. Gratulálunk neki. Nyolc fölötti a tempója. Koldusszálás után átmegyünk az S jelzésre. Itt jön, vagyis fut szembe velünk hamarosan Kovács Robi. Jellegzetes szakálláról azonnal megismerem. Első DZK teljesítő (300 km, 59 órán belül) múlt héten futotta, ez a százas lehet a levezető. Tapsolok és gratulálok neki, kedvesen megköszöni, és fut tovább. Olvastam a beszámolóját, követtem a teljesítést, legenda! Szépen lassan esteledik. Szemünk sarkából Danit figyeljük. Fogy el lassan. Sokáig fejlámpa nélkül megyünk a sötétben. Énekelgetek. Zolinak igaza van, borzasztó hangom van, de csak így tudom elterelni a figyelmem.
„Túl nagy a por és messze a cél
De ettől több kell, hogy legyőzzél”
Stílusos! Orvosi engedéllyel vagyok itt. Február 22-én azaz, 17 napja operáltak, volt bennem egy cső is, amit a bal oldalamon vezettek ki és annak a varratának a helye nagyon fáj, próbálok nem figyelni rá.
Az 55. kilométernél érjük el a rotundát, ami 8. ellenőrzőpont is egyben. Sissy és János a pontőrök. Maradjunk annyiban, hogy jó a hangulat (18+ karika) leülünk öt percre, rákenem az utolsó adag vazelint a lábamra. A túra felénél járunk és elfogyott. Lecserélem a zoknit is. A kálvária felé vesszük az irányt, sötét van, a vége felé bukdácsolok a köveken. Dani feladja, kiszáll Bajnál. A templomnál otthagyjuk. Számára véget ért az Iszkiri.
Ketten megyünk tovább. Továbbra is Roadot „énekelek” miközben átcsorgunk Tatára. Hosszú az aszfaltos út és unalmas, végül elérjük a mozit. Számomra mindig ez a legnehezebb része ennek a túrának. A tókör után ki lehet szállni 65-ös díjazással, 13-14-15 óra után véget lehet vetni az önsanyargatásnak, meleg van, haza lehet jutni, és ágyban aludni. Tavaly nem, de idén biztos vagyok benne, hogy továbbmegyek. Tatán idén is Jani a pecsét menedzser. Mosolyogva két puszival fogad. Kérdezgeti, hogy vagyunk. Rendes tőle, hogy nem bíztat maradásra. Otthagyom nála az összes cuccom és elindulunk a tókörre. Annyira beszélgetünk, hogy az első szúróbélyegzőt kihagyjuk. A 3. km után hívom Sanyit, hogy lassan az Átal-ér hídjánál vagyunk, de nem találtuk még ep-t a tókörön. Találok egy táblát azt igazolásképpen lefényképezem. Sanyi nagyon rendes azt mondja haladjunk tovább. A második pontot megtaláljuk. A kör vége felé meglódulok, mintha most indultam volna. Visszagondolok február 22-re és arra, hogy 3 órámba telt eljutnom a mosdóba, most pedig itt vagyok. Ez átbillent és „fejből” megyek, nem érzem azt, hogy fáj a lábam.
Jó erőnlétben érünk vissza a moziba. Itt vesszük elő először az itinert, ott virít vastagon, hogy az első pont a tónál a lovardánál keresendő. Így jártunk. Itt van Zsuzsi, Zoli, Zsolti, Feri, Judit, Jani. Nehezen indulunk tovább, jó lenne azt a sós perecet kicsit tovább rágcsálni, de nem lehet. Tavaly itt nagyon rosszul voltam a vízhólyagok miatt. Most is kezdenek előjönni, de nem vészes. Bajnak vesszük az irányt. Dani már nincs a templomnál. 16 órája leszünk úton lassan. Éjfélhez közeledik az idő. Egy kóbor kutya fut felén a szőlőhegyeknél. Nagyon félek tőle, lekapcsoljuk a lámpákat, elrakom a botot. A kutya nem tágít. Ekkor megszólal a telefonom, elkezd felém futni, remeg a kezem, amikor kikapcsolom a telefont.
A Caminon támadtak meg kutyák azóta nagyon félek tőlük. Jó negyed órát köröz körülöttünk, amikor a kálvária alján végre eltűnik. Megkezdjük az emelkedést fel a Pusztatemplomhoz. Megint számolom a kálváriákat, 1,2,3,….végül felérünk. Nincs már nevetgélés, pecsételünk, iszom egy kólát és megyünk tovább. 77 km van a lábunkban. Elkezd esni az eső, nincs sapkám, felveszem a kapucnit. Úgy érzékelem, hogy valami lehet a fejlámpámmal, 1-2 km-en keresztül alig látok, mire rájövök, hogy a kapucni takarja. No comment! Fáradok. Elmaradoznak a szavak. Olyanokról beszélgetünk, hogy mennyi időnk van még a szintidőből, mikor érünk már fel, mikor jön Koldusszállás. Az eső havas esőre vált, 3-4 órát megyünk esőben, nincs esőkabátom, kezd átázni mindenem.
Koldusszálláson átmegyünk a kékre. Ez az utolsó jelzésváltás. Alig beszélünk, néha még síkon is beleállok, majd jönnek az emelkedők, végül visszaérünk Tornyópusztára. Viki és Balázs vannak a ponton. Döbbenet! Csütörtök reggel óta vannak talpon. Köszönjük Nektek!
Beülök kicsit a csomagtartóba a 91. kilométert tapossuk. Vissza kell menni az aszfaltos úton a kulcsosházhoz. 3 km felfelé. Kanyarog az út, kanyarog, de nem akar elfogyni, ezzel párhuzamosan én elfogyok főleg fejben, nem akar jönni a balos kanyar. Ha most egyedül lennék elbőgném magam.
Ésszel tudom azt, hogy 50 km-el kevesebb volt a lábamban, amikor itt haladtam ráadásul lefelé, de most nem értem miért nem akar már jönni. Dühös vagyok, tompa és fáradt. István rendületlenül mondja, hogy jönni fog. Attól tartok, hogy elnéztük a kanyart, előveszem a gps-em, bekapcsolom most először, rajta vagyunk a track-en, és alig 150 m a kanyar. Totál mélyponton vagyok, 94 km után ez valamennyire érthető. Fájnak a lábaim, kóválygok a fáradtságtól, szakad a havas eső, 24 órája lehetek ébren, fogyok el, mint a gyertyaszál. István megengedi, hogy a házban pihenjek pár percet. Lefekszem egy mocskos, rozsdás, vasból készült asztalra. Fekszem a koszban, de újra el kell indulnom, van még legalább 15 km előttem. Még sötét van, esik a havas eső, és bokáig érő ragadós sár mindenütt, a lejtmenetek nagyon csúsznak. Órák óta nem beszélgetünk, de nem is kell. Nem tudom eldönteni, hogy István azért mondja, hogy fáradt, mert valóban az vagy csak így próbál nyugtatni. Nagyon szuper túrázó, nagyon szuper hosszútávos. Zombi módban megyek jobbára előtte. Még Nagyegyháza település előtt egy kitett részen a vadászles előtt látok egy alakot narancssárga szélkabátban, gondolom megkérdezem tőle, hogy melyik távon van….közelebb érünk és látom, hogy egy kiszáradt sárgás levelű fát véltem túrázónak….magamban vigyorgok, István ebből nem érzékelt semmit. Nekem ilyenkor nehezemre esik a beszéd, hallgatok, ha szól hozzám hümmögök csak. Elérünk Nagyegyházára, itt már sok nekem az aszfalt. Kétszer annyinak tűnik a táv, mint idefelé volt, alulról karcoljuk a 105 km-t és még nincs vége. István mondogatja, hogy a buszmegállótól még 5 km, de az a buszmegálló nem akar jönni. Tavaly ilyenkor (104 km) már a célban voltunk. Átmegyünk az autópálya alatt, eszembe jutnak Balázs szavai Tornyón: „meredek lesz, de szerencsére nem hosszú”. Nem tudom Balázs melyik műsort nézte, mert Vikinek van igaza, ez a rész sz@r. Még egy emelkedő, még egy, és még egy. Hullámzik a kék. Nem tudok beszélni, állva alszom, végül elfogynak az emelkedők, egy gerincen haladunk, majd egy nagyon meredek lejtős rész jön. Inkább 10x felfelé mennék rajta, mint most lefelé. Szétszedi a térdem. De tudjuk, hogy megcsináltuk. Gombóc a torkomban, könnyek a szemem sarkában, MEGVAN! Másodszor is megvan!
2016 - ISZKIRI100
2017 - ISZKIRI100
Szőcs Annamária
|
| | |
Kitörés | Túra éve: 2017 | 2017.02.17 20:26:15 |
|
Kitörés 60
2017. 02.11-12.
Kitörés60 – 2017.
Időben érkezem valamivel négy előtt már a Kapisztrán téren vagyok. Gyalog megyek fel a Déliből, nehogy kevés legyen az előirányzott 2200 méter szint. Az előző évektől eltérően idén nincs előregisztráció. Nagy a fejetlenség, első körben nevezési lapot szerzek be, majd nagy nehezen megkapom az itinerem is. Szerintem az előnevezős rendszer jobb volt, de ezen hamar túl is lendülök. Istvánnal és Tamással elindulunk, békés rendőri megfigyelés mellett. A Bécsi Kapunál ellendemonstrálók kiabálnak, a magam 39 évével is bőven anyukája lehetnék a kiabáló kislánynak, túra ide vagy oda, gondolatban azért kislány megbuktatlak töriből.
Tempósan gurulunk a Moszkva felé, majd át a Városmajorba. Itt van egy pici bizonytalanság (első eltévedés?), mert István, aki immáron nyolszoros teljesítő másik irányból szokott kerülni, most arra megyünk amerre én „szoktam”. Jön szembe egy fiatal srác és megállítja Istvánt megkérdi hová megyünk. A válasz: Szomorra. A srác áll bután mi pedig robogunk tovább, kaptatós rész következik, A Diós-árkon keresztül, némi lépcsőzés után feljutunk az első ellenőrzőponthoz a Széchenyi-emlékműhöz.
A Széchenyi-hegy után a Normafa felé vesszük az irányt. Itt még minden csontszáraz. Normafát elhagyva a koregrofia a következő szokott lenni: lámpa és hólánc FEL! Most sincs ez másképp, elsőnek a lámpát veszem elő. Majd kb. 200 méter megtétele után a szögest is. Vadonatúj tűzön, vízen, de leginkább jégen járóm van. Most viselem először. Az első lépések bizonytalanok. Aztán rájövök tényleg nem csúszik, atombiztos.
Óvatos, de határozott léptekkel érjük el 2. ep-t Csacsi réten. Itt már vannak esések, csúszások. Virág-völgyről sok rosszat olvastam az előző heti túrabeszámolókból, de minden gond nélkül letudjuk a távot. Tamást közben elveszítjük, mert visszamegy megkeresni a telefonját. Istvánnal ketten baktatunk fel a János-hegyre. A tervezettnél előbb érünk fel, ötös közeli a tempónk. Itt még nem tudjuk, hogy korai az öröm. Pecsételünk, megesszük a csokit és öt perc múlva már Erzsike lábai előtt fényképezünk. Elkezdünk ereszkedni a P-jelzésen Szépjuhászné irányába. Néhány száz méter után jön a fekete leves. Tükörjég minden. 2015-ös Kitörés „feelingem” van. Csúsznak, másznak, esnek, kelnek körülöttem az emberek. Remélem, hogy csak átmeneti a helyzet/terep. István elesik mögöttem. Próbálunk lejutni a hegyről, mindenki kapaszkodik mindenbe, amit ér. Közben megjön Tamás, kiderül, hogy a telefon végig a zsebében volt. Ugyanolyan a szögese, mint az enyém. Fut benne. Azt mondja ne féljek, (4 térdműtét után ez nem vicces), mert lehetetlen elesni a cuccban.
Valahogy lejutunk innentől Istvánnal megyek végig. Nem tudom mennyit esett, rövidebb időközökre elveszítjük egymást. Mondani meg nem mondja. Nagy-Hárs-hegy felé vesszük az irányt. Simán felérünk, pecsételünk és tudjuk, ha hegy ezen oldala száraz a másikon tükörjég vár. Így is történik. Én megyek elől. A Bátori-barlangnál az új lépcső tövében áll egy srác és reszket a fájdalomtól. Eltörött a csuklója. Fogalma sincs merre induljon, lefelé tükörjég, vissza kapaszkodni nincs ereje. Társasággal van így sokat tenni nem tudnunk érte. Valahogy lebotorkálunk Hűvösvölgybe. Itt megállunk én eszem egy lángost, István egy hot-dogot. Ismerős a terep: mászni kell, kell az erő. Az S en felkapaszkodunk először a Vadaskerti emlékműhöz, gyors pecsételés után viszonylag gyorsan feljutva az Újlaki-hegy tetején állunk.
Innen megint ereszkedni kell, felfelé nem csúszott, tehát lefelé fog. Így is történik. Behullámvasutazunk Virágos-nyeregbe. Új szlogen születik: „Szopóágon Szomorra”. Jó lehet akinek itt a cél, nekünk még van hátra 35 km. Iszunk egy langyi teát, a szendvicset elrakjuk. Az előző évekkel ellentétben ez most csak olyan átmenő pont érzés nekem, jobb szokott lenni. Nem időzünk sokat. Rám kiabál egy katona ruhába öltözött segítő, hogy hööööööölgyem, huszonötös arra, hatvanas arra. Értem én nem kell kiabálni. Mögöttünk ugyanezt a marcona urat megszólítja egy hölgy csak úgy bele a vaksötét éjszakába az erdőben, hogy „Hol van a buszmegálló?”. Gyorsan ellépünk onnan, mert fuldoklunk a nevetéstől.
Iszonyat, ami fogad a Kötők padján. Tükörjég minden, és lejt lefelé a szakadékba, védőháló nincs, egy peremen kell egyensúlyozni. Vagy lépésben haladunk, vagy várunk, hogy egy bajbajutott társat kihúzzanak, felszedjenek valahonnan. Szopóág rendesen. Tavaly itt szakadt le a porc a bal könyökömben. Tériszonyom van, csak túl szeretnék jutni ezen a részen. István sokszor elesik, nem bírom nézni, segíteni nem tudok, minden esés után megkérdezem, hogy „jól vagy?”. Tudom, hogy nincs jól. Elől megyek, mert rossz látni, ahogy elesik, nem bírom. Van egy köves, kidőlt fás rész, ahol nem állok meg a lábamon. Inkább magamtól leülök a tükörjégen, a műszálas futógatyámban elindulok a szakadék felé, csúszom lefelé, a talpam fennakad egy kidőlt fa ágán, oldalazok kicsit és valahogy talpra tudok állni.
Átjutunk a Kötők padján, Alsó-Jegenye völgy felé indulunk lefelé. Ül egy srác az út szélén. Megszólítom, hogy tudok e segíteni valamiben. Azt mondja jól van, de „éppen áldozatot hoz”. Jesszus mondom ez arra várt, hogy jöjjek és most feláldoz engem a jégenjárómért a Kitörés oltárán. Kiderül, hogy mezítláb fog tovább gyalogolni és a zoknit a cipőre húzza. Tehát a zokni lesz az áldozat. István beér az ep.-n.
Meg se merem kérdezni mennyit esett. Csak annyit mond: szopóág. Innentől ez lesz a szitokszó. A Csúcs-hegyi nyeregtől azt hittem nem lesz rosszabb, de lett. Elkezdődik a borzalom. Az Alsó-Jegenye -völgy végig tükörjég (2-3 km-es szakasz). Életemben nem láttam ennyi esést, mint itt, emberek a földön, a patakban, mindenhol. A felénél látok egy srácot és másik kettőt mellette akik húzzák fölfelé, olyan mintha Balázs lenne. Ááááááá gondolom biztos nem ő, profi túrázó kizárt, hogy ne legyen szögese. Nincs neki. Ahogy elhaladok egy csoport mellett Viki hangjára kapom fel a fejem. Az ott lent valóban Balázs, fent Viki várja, hogy felhúzzák. Istvánt nem látom sehol, gondolom felment az erdős részre. Kijutok. Leülök és megvárom. Tavaly miután szétszakadt a könyököm, Ő ajánlotta fel, hogy ott a buszmegálló (Solymáron vagyunk). Most én mondom neki, hogy ott a buszmegálló. Ahogy anno én úgy ő sem hajlandó meghallani. Rengeteg itt a feladó, ide érkeznek a mentők is a sérültekért. Megyünk tovább.
Brutál szakasz jön megint tükörjég vezet lefelé a völgybe a hídhoz majd fel. Annyira csillog, és meredek, hogy nem merek lemenni rajta, megint magamtól ülök le, de már óvatosan a csúszós gatya miatt. Kerek-hegy felé tartunk. Egyedül vagyok, azon gondolkodom mit is keresek itt. Ja tudom, szopóágon megyek Szomorra. Lassan előkerül István, nem merem kérdezni Ő pedig nem mondja, látom rajta, hogy össze-vissza van törve. Rossz érzés hogy, nem tudok neki segíteni. Holtpont következik, de nem a terep miatt, álmos vagyok, nagyon álmos. Alig vonszolom magam, sose akar a S jel összeérni a K-el. Többször látni vélem a kéket de kiderül, hogy vízió. Olyanokon meditálok, hogy mi lenne, ha még lőnének is ránk....minek meditálok ilyeneken?
Elérünk a Muflonhoz, vártam már, mert tudom, hogy itt kicsit leülhetek. Így is történik. István valamiért nem akar, de olyan fáradt (álmos) vagyok, hogy annyiban hagyom. Egy részeg vendég tántorog mellettem, a pultos kislány mondja neki, hogy a túrázó (én) jobban néz ki mint, ő pedig egy métert se gyalogolt. Miután kétszer felborítja a botjaimat jobbnak látjuk indulni. Pedig maradós pont ez, hisz utána a Zsíros-hegy és a Nagy-Szénás következik. Elindulunk lassan kiérünk Nagykovácsiból, a hegy felé vesszük az irányt. Néhányszor beleállok, de jó tempóban érünk fel. Szeretem ezt a helyet nagyon. Tavaly semmi nem látszódott a köd miatt, most nagyon szép. Nem csak a kilométerek, de a jég is elfogy a talpunk alatt.
Képtelen vagyok ébren maradni, most István megy elől, többen odajönnek hozzám, hogy jól vagyok e, mert fura a járásom. Ég az arcom, törnek a végtagok körülöttem, nekem meg az a legnagyobb bajom, hogy álmos vagyok. Jól vagyok csak álmos, mindeközben figyelnem kell a bokámra/térdemre, mert olyan a talaj. A kezdeti vidámság a tegnapé, mindenki vívja a kis csatáit, önmagával, az álmossággal, a fájdalommal, a jégen elszenvedett sérülésekkel. Kinek mi. Én fizikailag jól vagyok a Kötők padján kicsit megviselte a bal térdem az oldalazás, mentálisan nehéz nekem most. Istvánnal megbeszéljük, hogy jó amikor együtt nevetünk, poénkodunk de jó nagyokat is tudunk hallgatni, hosszú km-eken át. Most utóbbit tesszük. Megint én megyek elől, de jól van ez így, tudom, hogy max. 5 perccel lehet utánam.
Átmászok a mászókán, le a szántáson Perbál felé. Németek vannak körülöttem, István elmarad. Egyedül megyek át a patakon, végül Perbál előtt beér. Zoli azt mondta, hogy Perbálon hívjam és elindul értem. Hajnali 4 óra van, nem merem hívni. Írok neki, hogy Perbálon vagyok de telefonálni nem merek. Kóválygok a kocsmában az álmosságtól. Megbeszéljük, hogy egy asztal mellett lehajthatom a fejem és becsukhatom a szemem 5 percre. Így is teszünk, majd irány vissza a hidegbe, amit elkezdtünk be kell fejezni. Nincs ez másképp most sem. Össze-vissza forog a bokám a keményre fagyott szántásban, sehogy se találom az utat, még mindig éjszaka van, eleinte nagyon fázunk. Ahogy István mondja két balkanyar majd egy jobbos és már fordulunk is le Anyácsa felé, itt ér minket a napkelte. Nincs már csevegés a ponton, pecsételünk és megyünk tovább.
Kihagyjuk a tavamat és a hivatalos úton megyünk. Vár még a Kakukk-hegy, mindennél jobban szeretném már ha itt lenne. Gyere utolsó hegy, gyere, legyünk túl végre rajta, erős vagyok, bírom. Csak jönne már, végül ott állok a tövében. Beleállok nem tudom hányszor, sokszor. 50x km, 2000m szint és egy átgyalogolt éjszaka után, 24-25 órája vagyok talpon, vágytam már ezt a hegyet, mert ez a vége. Ismerem minden méterét. Hosszú meredek föl, majd egy balos emelkedő fel, jobbos emelkedő, emelkedő, emelkedő...a tetőre idén se kell fölmenni (kár, mert így nincs kilátás), elterelnek az utolsó pont felé, bélyegzünk, és lecsorgunk a Szomorra. Kimarad a Kálvária is. Az aszfaltos úton haladunk, amikor István bevallja, hogy nincs bal oldala, azért nem ült le a Muflonban, mert annyira fáj a forgója, hogy félt nem tud elindulni, 10 nagy esést vall be.
Előttünk a srácok egymást támogatják, végül beérünk. Nagyon jó érzés befejezni! Lecsorgunk a Sportcsarnokhoz, ott áll Zoli, pedig nem hívtam utána se, még aludhatna, de itt van helyette. Örök hála.
Nem a táv volt nehéz, hanem a körülmények, azok a körülmények amikre nem lehet felkészülni. A kiírásban olvasható: "Extrém, éjszakai túra, igen nehéz túra, csak megfelelő edzettségű indulóknak ajánlott!! A túra minden körülmények között megrendezésre kerül!" A rendezők között sok az ismerős hallom, hogy mondogatják a hátam mögött, hogy "Annamari 60-on volt" gondolom sok mindent láthattak, sok sérülést ezért nem nézték ki belőlem. Azt már be se merem vallani, hogy esés nélkül abszolváltam a távot. Vége van, a végjáték a szokásos, kitűző, felvarró, oklevél, kézfogás, gratuláció fogadása, és gratuláció a többieknek. Más érzés, mint tavaly, idén más volt a motiváció.
Köszönöm szépen Istvánnak, hogy velem tartott, Zolinak azt, hogy hajnalban értem jött a. A szögesemnek pedig köszönöm, hogy életben maradtam. Jövőre újra jövök. |
| | |
| |
Iszkiri | Túra éve: 2016 | 2017.03.02 10:46:59 |
|
ISZKIRI100 2016. március 26-27
104,3 km és 22óra 36perc története
Annamari VS Annamari
2016. március 26, reggel 6:00 Népliget. Azon ritka alkalmak egyike, amikor jókor vagyok jó helyen. Eltaláltam a napot és az időpontot is. (nem mindig sikerül) Zolit várom, hamarosan megérkezik Gábor, pár percre rá Kriszta végül Zoli és vele Karcsi. ¾ 7 re Szárligeten vagyunk, hajszál pontosan 7:00 kor elrajtolunk (Zoli, Gábor és én. Kriszta és Karcsi rövidebb távon indult), kb. 3 percet együtt is haladunk, amikor Zoli rájön, hogy a rajtban hagyta a botját, és mint később kiderül a slusszkulcsát is.
Gáborral ketten vágunk neki a Vértes körnek. Ez egy rövid 23 km-es szakasz. Teljesen eseménytelenül telik, bőven 5-ös átlag felett. Zoli Szár után kb. a 12.-13. km környékén ér minket utol. Nagy az öröm megtalálta a kocsi kulcsot is. A 2. ep-t már hárman együtt érjük el (16, 37 km). Szokásos félmosoly hagyja el a számat, hisz a VérKörön érintettük. Visszacsorgunk Szárligetre (23, 04 km). Nem sokat időzünk, Sanyitól kapok egy levásárolható kupont, de nincs szükségem semmire a büféből. Az a jó ebben a túrában, hogy saját magadat tudod depózni. A Vértes körre fél liter vizet és egy szendvicset vittem. Az utolsó Tata-Szárliget szakaszra volt lehetőség csomagot küldeni a tatai pontra, éltem vele. Készítettem egy másik csomagot is, amit most magamhoz veszek a Szárliget-Tata szakaszra. Egy 10 L-es futózsákkal csináltam végig a túrát 2,5 kg-tól több sosem volt nálam. Nagyon nagy könnyebbség!
Kiváló tempóban haladunk a K-jelzésen a Somlyóvári kulcsosházhoz. Nem pecsételek Kéket, mert az Iszinik100-on már érintettük ezeket a pontokat. Alig 4 km a következő pont (Tornyópuszta), ami élő pont és ott van a tatabányai Hotdogman. Jókor, jó helyen, nagyon jól esik a meleg étel (én levesről fantáziálok már most, ez általában 50 km után szokott előjönni). Elkezdődnek a bajok. A 40. km környékén kezdem el érezni az első vízhólyagot a bal sarkamon. A 2., hogy brutál köves, kavicsos szakasz következik, sok-sok km-en át. Ez most még elviselhető, de visszafelé is erre kell jönni, inkább nem gondolok bele. (Jól teszem) Zolinak is hasonló gondjai vannak. Van idő, hamar rájövünk mi a baj: gtx-es cipőt választottunk. Hiba volt, nagyon nagy hiba! Márciusban már nem kell. Késő bánat. Féltávon se vagyunk, de már azt nézem, hogy hány km-re van az Öreg-tó. Késő bánat, rossz cipő választás, mennyé anyukám. Már az S jelen járunk jó ideje, végül 52. nél elérjük a hatos ep-t a rotundát. Jaj, nagyon szeretem! A Szent Péter templom romjainak tövében Zolival zoknit cserélünk. Természetesen nem egymásét. Gábornak semmi baja (jó Neki). Amikor még buta lány voltam a másik irányban indultam el, ezért még sosem láttam a magyar Szt. Jakab út Baj felé vezető ágát. Nagyon tetszik a kálvária és a felső keresztek.
Valamiért vonzódom a kálváriákhoz és a töltésekhez, de ezt már leírtam máshol. Bajon keresztül lecsorgunk Tatára a moziba. Zolival rottyon vagyunk, fáj a lábunk piszkosul. Viccelődünk Gáborral, hogy mi megnézzük a Saul fiát, addig Ő vigye már körbe a francos tó körül az itinert. Valahogy nem vágyjuk azt a tavat. Ezen elmulatkázunk, majd szürkületben elérjük Tatát és a mozit. Jön Lajos és Zsuzsi. Lajos jól megölelget, ez nagyon sokat jelent. Jani a pecsét menedzser, széles mosollyal fogad (van közös storynk természetesen). Futott reggel egy maratont most a pecsét őre. Piszkosul csíp a lábam, 4-5 hólyagot érzékelek. Ha kimegyek a tókörre (azt a 7 km-t fél kézen is) akkor kiszállhatok 65 nél. Kezembe veszek egy 65-ös kitűzőt, majd ugyanazzal a lendülettel hajítom vissza a kosárba. Itt döntöm el, hogy ebből 100 km lesz.
Egyikünk se akar menni a tó körre. Baromi unalmas, lapos, és rengeteg a béka. Amikor meglátom az elsőt megáll a szívem. Az-egy-bé-ka…. A fiúk nem értik mit kell ezen rinyálni. Behunyom a szemem annyira félek tőlük. Nagy nehezen letudjuk a kört és ismét a moziban pecsételünk. 67,4 km, nem kell a 65-ös díjazás. Itt van az egyetlen pihenő kb: 10 perc. Újra kell magunkat indítani, de sikerül. Elhagyjuk Tatát, Bajt, megmásszuk a Kálváriát (itt elkezdem számolni a stációkat) Gyulánál megint pecsételünk és go tovább a köves rész felé. Kb. 18 km lehet köves, hol nagyon, hol kevésbé. Iszonyat sokat kivesz. Elmaradnak a szavak, haladunk a fejlámpák fényében, elkezdődik a szokásos vívódás. Két hólyag szakad szét a lábamon, folyik a cucc a zoknimban, de nincs mit tenni. Az autó Szárligeten a célban, és szerintem Sanyi sem fog helikoptert küldeni értem. Egyik sem opcionális. És ez nem az a pont, hogy kiszálljak. Össze vissza járnak a gondolatok a fejemben. Azon rugózom, hogy mi lehet az a pont, amikor feladok egy túrát. Ez messze nem az. A térdemnek, izületeimnek semmi baja, nincs térdvédőm se csak egy tape tartja a térdem (köszi Eszter). Lassan, de haladok. A srácok mennek előttem. Nem akarnak ott hagyni. Zoli sincs jól, de nincs annyi hólyagja mint nekem (itthon megszámolva össz 9 db vér és vízhólyag lett a lábamon). Nagyon jó, hogy ott van. Elbotorkálunk ismét Tornyópusztáig (89,04 km). Itt a leves! És édes csokis karika. Testet, lelket melengető pont ez. Nagyon kedvesek a pontőrök. Kb. 5 percet időzünk, vesszük a botokat és visszamászunk a Somlyóvári kulcsosházig. A K-n megyünk, elfogynak a kövek, arra emlékszem, hogy nagyon fázik a kezem. Gtx-es cipőm van, kesztyűm meg nincs. Franyesz. Behúzom az egyik kezem a kabátba, de akkor csak egy kézzel tudom használni a botot, az meg kevés, mert minden terhelést le akarok venni a talpamról.
Életemben nem tettem meg ilyen lassan 12 km-t. 18-19 órája gyalogolunk, kb. 24 órája vagyok talpon, fázom, ez az a rész, amiért ezt a távot választom. AM vs. AM. Melyik győz? Fejben dől el. Piszkosul hiszek magamban. Ha én egyes egyedül elhiszem azt, hogy képes vagyok valamire, akkor azt véghez viszem. Nekem kell hinnem benne, ha más mondja, hogy képes vagyok rá kevés. Csak én élhetem meg a saját transzformációmat. Az átalakulás fájdalmas. Már értem, hogy az emberek ezért ragaszkodnak a megszokotthoz. Pedig a változás lehetősége mindenkiben ott van. Órákat töltöttem el ebben az állapotban, végül eljött a hajnal. A 102. km-nél fantasztikus képet láttam. Elő akartam venni a telefonom lefényképezni, mégse kapcsoltam be. Azért a pillanatért gyalogoltam, magamnak szerettem volna megtartani.
„Ha a fény elől folyton a sötétségbe menekülsz, soha nem jön el számodra a hajnal.”
Felejthetetlen hajnal volt, ahogy Zolival bebotorkáltunk Szárligetre.
Köszönöm Fiúk! Minden lépés megérte!
|
| | |
|