Túrabeszámolók


Eötvös

SpotTúra éve: 20072007.09.17 20:25:32
Eötvös 50

Nem sietek, korán érkeztem, a híd elõtt megelõznek a szervezõk, összecsukható asztalokat, székeket cipelnek.
Gyülekeznek a gyaloglásra vágyók, a kibomló asztalokon gyorsan megkezdõdik a munka, felhívják a figyelmet, hogy hét óra elõtt nem indulhatunk, ez tetszik.
Itt az idõ, többen az órájukat nézik, indulunk. Átballagunk a kõhídon, az országúton. Kellemes szellõ, frissítõen üde reggeli hõmérséklet, jól haladunk a település zegzugos utcáin, majd hosszú egyenes útjain.
A lombtalanítás szemétkupacai között férfi pakolászik befõtteket és hordja be a házba, talán szekrényestõl kihajította.
Halkan beszélgetve érünk az erdõbe, régi turistaház udvarán kutya ugatja meg az elõttünk haladókat, mire odaérünk megunja, már nem kiabál, leheveredik.
Mély szekérút peremén, szûk ösvényen lépdelek óvatosan, gyönyörködve a mellettünk húzódó mély árokba. Oldalán, a földbõl kibomlott, láthatóvá vált gyökerek szövevényén egyensúlyozó fák, cserjék.
Napsütötte tisztás balról, az út árnyékos, nem túl megerõltetõ. Elõttünk több gyalogló, távolodnak, mögöttünk is baktatnak. Áthaladunk egy kisebb erdõn, itt jobbról tátong hatalmas seb az erdõ testén, néhány megtépázott, gyéren lombos fa mered csak magányosan az ég felé, alattuk dzsungelszerû, áthatolhatatlan bozótos.
Betonút tetejérõl nézem a Lajos-forrás parkolóját, régi buszfordulóját, lejjebb kibújik a fák takarásából épületének lassan elnéptelenedõ, egyre romosabb tömbje. Balra kis tó, közepén mesterséges szigeten apró nádas. A forrás jéghideg vízébõl turisták oltják szomjukat.
Az ide tervezett pont személyzete még nem érkezett meg, vagy nem is jön, tanácstalanul téblábolok, forgolódok. A többiek mennek tovább, hát felírjuk az idõt a pecsét helyére és elhagyjuk a helyszínt. Rövid séta után jobbra fordulunk egy szûk ösvényen, belógó ágak elõl hajolok el, keresztbe fekvõ, kidõlt fát lépek át, kisebb meredeken futok le.
Rendezetlen forrás, száraz fával pakolt tûzrakó hellyel, összetört paddal. Meredek, nedves talajú csapáson, összegyûjtött, kupacokba rakott faágak mellett váltok kocogóra, szemben összezáródó ösvény, eltûnt haladási lehetõség, kerülünk. Tovább ereszkedünk a széles és meredek erdei úton, ismét lassú futásra váltok, a lábaimban a fáradás elsõ jelei mutatkoznak, a völgyben elfogyasztok egy csokoládét és iszom néhány korty vizet.
A patak most bõvizû, kövein egyensúlyozva, megbillenve, ugorva jutok át, a szikláknak verõdõ víz csobogása fokozza a hangulatot.
Rövid kaptató után, szûk aszfaltút, bokorsorfallal dúsan szegélyezve, helyenként lombhidat képezve felettünk. Gyönyörködök a rengeteg zöldbe, békés csendjében, társam megjegyzi, hogy remek kerékpártúrákat szokott erre megejteni.
Néhány méter után visszamegyünk az erdõbe, rigó rebben arrébb, kaparássza az avart, gyûjt csõrébe rovart, gilisztát.
Apró, burjánzó növényzetû tisztásra érünk, a besütõ nap a szemembe vág, hunyorgok, a rengetek zöld szinte részlettelenné teszi a látványt, a levegõ fülledt, meleg, és töményen árad a csalán és a bodza átható illata.
Ismét keresztezzük az utat, kiszáradt meder kövein botladozunk, partján kapaszkodunk, vízmosta, mélyen szabdalt csapáson araszolunk egy újabb rövid betonútig. Letérve róla, völgyben, hangulatos fahíd gerendáit tapossuk. A túlparton meredek ziháló, nedves, csúszós talaj, óvatosan helyezem lábamat, kutyák ugatását hozza a szél.
Rigó étteremnél megkapott elsõ pecsét. Murvás út, lezárt, kihagyott Tüskés-hegy, nem másszuk, körbegyalogoljuk. Az egyre magasabbra törõ útról egyszer csak kitárulkozik a táj teljes csodálatával, a zöldbe burkolózó dombok, a Duna partjain meghúzódó falvak piros tetõi, az égen úszó felhõk rajzolatai, mintha csak egy festõ komponálta volna ide.
Halkan indulok tovább, hátulról egy kerékpáros teker el mellettünk, idõnként kattan a lánc, zörren a váltó, figyelem ritmusos mozgását, lassú távolodását. Minden egyes rés, a fák között, a táj újabb szépségét tárja fel.
A lankásan emelkedõ szekérút hírtelen meredekre vált, valaki éppen eltûnik a tetején, sóvárogva nézek utána, fáradt lábaimat munkára kényszerítem, gödröket, keréknyomokat kerülgetek, köveket lépek át, botjaim hegyét keményem szúrom a talajba, kezeim erejét használom lábaim tehermentesítésére. A verejték a szemhéjamon gördül, a pillák egy pillanatra felfogják, majd szétárad a szemgolyó felületén, hunyorgok, a só mar, csorog a könnyem, alig látok, pólóm ujjával igyekszem kitörölni, de csak rosszabb.
Fakereszt mellé érünk, Prédikálószék, felmászok a névadó sziklára, csodálom az elém táruló látványt, percekig állok és próbálom azonosítani a hegyeket, falvakat. A hihetetlen látótávolságnak köszönhetõen a Tátra vonulatai is látszódnak.
Elindulunk lefelé a sûrû lombozat, csak imitt-amott enged be napsugarakat a sötét talajra, ezek a napsugarak festenek hangulatos mintát az erdei ösvényre. Kocogni kezdünk, a fák gyökérzete gyakran felszínre bukkan, ezek képeznek természetes lépcsõzetet a meredek hegyoldalon futó ösvényen.
A csapás enyhe kanyarral a meredek hegyoldal szélére kanyarodik, romantikus hegyi ösvény sziklás szakadék szélén, szegélyezõ fákkal, õrültszép kilátással a szemközti hegyekre, az alattunk futó völgyekre, a látványtól még a lélegzetem is eláll. A varázslatot fokozzák az égre festett felhõk szépséges alakzatai.
Egyik ámulatból a másikba esve haladok a nem veszélytelen ösvényen, aztán megjelennek az elsõ vadálló kövek, háttérben a Duna ezüstös szalagjával, gabonaföldek élénk zöld parcelláival és a távolba veszõ kékes hegyláncokkal.
Az ösvény néhány méterrel beljebb visz az erdõbe, meredek sziklaösvényre, ahol rejtély hogyan maradnak meg a fák, hogyan nem száradnak ki. Kõrõl-kõre lépkedve araszolok lefelé, kimozdított apró és kicsit nagyobb kövek gördülnek, és a meg-megcsusszanó talpaim intenek körültekintõ haladásra.
A sötétzöld lombok közül újabb keskeny, szakadék szélén futó gyalogútra érek, megjelenik egy újabb délcegen álló hatalmas szikla a bérc vonalán, jobbra pedig egy kiszáradt fa égnek álló girbegörbe, kopasz ágai festik a tájképet mesebelivé.
Haladok a hatalmas sziklaszirtek között és egyik ámulatból a másikba esek, kollégám jócskán megelõz, mivel nem tudok betelni az állandóan változó látvánnyal, és lépten nyomon megállásra kényszerít az újabb és újabb oldaláról elém tárulkozó táj szépsége.
Aztán ismét egy majdnem függõleges ereszkedõhöz érek, sziklás és poros, helyenként törmelékes, nagyon meg kell néznem hová lépek, mert itt elesni, az csak komoly sérüléssel végzõdhet. Jól megválasztott útvonal, kimért, pontos lépések, helyenként apró futások szükségesek a biztonságos lejutáshoz. Megállok, várom a kollégámat, dühöngõ teljesítménytúrázó közeledik, mondja a magáét az útvonal nehézségeivel, veszélyességével kapcsolatban.
Tovább haladva, a gerincen futó út eltûnik az erdõ félhomályában. Az ereszkedõk továbbra is nehezen járhatóak, óvatosságra intenek. Aztán még egy lankásabb, kevésbé meredek szakasz és lent vagyunk, megkönnyebbülünk, lazítunk.
Kellemes sétányon baktatunk a Rám-szakadék irányába, nem kevesen inkább a Lukács-árkot választják, amely rövidebb, könnyebb és nincs tömeg. Így lehetséges, hogy késõbb olyanokat érek utol, akik nem haladtak el mellettem.
A Rám-szakadék bejáratánál jókora csoport reggelizik, pihen, elhaladunk köztük és hullámzó ösvényen, patakon átkelve közeledünk a szoros felé. A nap fehér fényfoltokkal bombázza a talajt, tovább fokozva a félhomály érzetét. Hullámzó, kanyargó, patakot szelõ ösvényen mászunk, ereszkedünk, botladozunk.
A szûkülõ meder teli van farönkökkel a talaj sáros, csúszós, a nedves törzseket használjuk járdaként. A nap helyenként vakítóan vág be a patak medrébe, a kontraszt elvakít, a részletek elvesznek. A továbbhaladást bedõlt fák nehezítik, megtámaszkodnak a falakon és nem lehet átbújni alattuk, csak kerülni, ott viszont csak sár és víz van, a sár ráadásul fekete, és büdös mint a kanálisok üledéke. Nehézkes a haladás, zavaró a totyogás, megérkezünk az elsõ vízeséshez, nagyjából két méter lehet, a gyér vízhozam miatt nem túl érdekes, balról lehet kerülni, így nem kell létra, vagy lépcsõ.
Kisebb-nagyobb sziklatömbökkel teliszórt, bedõlt fákkal nehezített terep következik, újabb, napfénnyel pásztázott szakaszon. Elõttünk copfos kislány tartja fel a sort, végül sikerül megelõznöm, óvatosan haladok el mellette.
Szûkül a meder, a földfalakat sziklafalak váltják fel, egyre inkább vadregényes, különleges, lenyûgözõ a hely. A víz csobogó hangja, a sok kis zúgó, elbújó, elõkerülõ vízfolyás színesíti a tájat.
Szembe egy mellékág válik le, mi maradunk a fõ ágban és jobbra fordulunk, a patak mellett apró padkán egyensúlyozunk, haladunk libasorban, egymásután, elõzni nem lehet, itt nem. A kanyar mögött sziklakatlan, négyméteres vízesés, fémlétra, fenn megáll a sor, nem mozdul, az újabb vízesés szélesen, elterülve folyik a sziklafalon, mellette keskeny, csúszós padkán kell mászni, gyerekekkel nehézkes, szinte lehetetlen. Nem várok, belenyúlok a vízbe, megkapaszkodok a sziklában, a folyadék átbukik a kézfejemen, csuklómon, bakancsommal kapaszkodót keresek, átcsapnak orrán a lefelé gördülõ habok, néhány lépés után, megelõzve a sort folytathatom utamat.
Innen korlátok segítségével haladok, majd egy újabb négy méteres zuhatag következik, ezt már nem lehet kikerülni, meg kell várni a soromat. Felérve csökken a sziklafalak magassága, és lassan kiérek a szorosból, a párás, befülledt melegtõl alig kapok levegõt. Az ösvény talajba süllyesztett falépcsõkön folytatódik, a fokok nem könnyítik a haladást, hatalmas lépésekre kényszerítenek. Az erdei pihenõhöz érve sokan megállnak, lerogynak a padra, mi megyünk tovább, lábaim ólom nehezek, alig engedelmeskednek.
A zöld jelzést számtalan turista kerüli el az aszfalt felé, leérve a völgy aljára, szinte járhatatlan patakmeder állja az utunkat, bedõlt farönköt lépek át, kapaszkodok a sáros agyagfalra, keskeny, vizes, csúszós padkán kell haladni. Felérve egy csemetés erdõbe, rövid séta után, átvágunk az aszfalton, és izzadságban úszva, tapadó pólóban, érkezünk a Júlia-forráshoz. Lehajítom a zsákomat, lehajolok a bõségesen folyó vízhez, és hagyom, hogy átperegjen az ujjaim között a hûsítõ nedû, végül nagy élvezettel locskolom az arcomra, nyakamra, hajamra.
Feltöltöm a flakonomat, befalok egy csokit és indulok a köves, lehullott gallyakkal, elszáradt levelekkel takart emelkedõn a Szakó-nyereg irányába. Az egyre meredekebb úton, lassuló tempóval, megjelenõ izzadságcseppekkel a halántékomon, lépdelek, légzésemet lépteim ritmusához igazítom. A rövidebbnek gondolt emelkedõ nem akar elfogyni, visszaköszön a gyakran érzett fájdalom, fáradt lábaimat kínkeservesen továbbkényszerítem. Aztán áthaladok a nyergen, de nem enyhül rögtön a kín, csak lassan engednek a görcsös izmok, inak.
Futva érkezik egy csoport, kerülni nem tudnak, átugrálnak a mellettünk heverõ száraz gallyakon, nem sokkal késõbb gyaloglásra váltanak. Változatos utakon araszolunk, hol széles szekérúton, hol gazzal, cserjékkel benõtt erdei csapáson, hol szûk kanyargó õsvényen.
A Hoffman fogadónál bizonytalankodókat érünk utol. Völgyben kis vízhozamú patak vizét íveli két girbegurba, keskeny fatörzs, a meder többi része is törmelékkel teli, sziklák a mederben, ezek biztosabbak, õket használjuk. A lombokat áttörõ fény, élénk zöld leveleket világít, víz fodrait csillantja.
Hatalmas, megritkított bükkös, óriási törzseit bámulom, imádom ezeket a megafákat, az aljnövényzet mindent belep, magasra nõt gaz, fû nehezíti az elõre jutást, végül befut egy bozótosba a csapás, lehajtott fejjel tudok csak beljebb haladni. Félhomályos, szûk ösvényen a belógó ágakat kerülgetve, latyakos patakmedren átgázolva küzdöm magam elõre.
Kiérve ismét bükkös következik egészen az Égetett hársig. Lefelé már érzem meggyötört talpam, lábujjaim egyre erõsödõ fájdalmát, óvatosan helyezem õket minden lépésnél a talajra, hogy minél kisebb gyötrelmet okozzanak.
A tüskés bozót belém akaszkodik, tépi a hátizsákom, pólóm, zoknim, karcolja csupasz lábszáramat. Nehezen viselem, szeretnék már kijutni, kolostor romjainál javul a helyzet, gondozottabb környezetben kellemes sétával jutunk a faluba vezetõ aszfaltútra.
A nap súlyos sugarakat lövell felénk, izzik az út a talpunk alatt, iszom néhány kortyot, leöblítem az arcom, nyakam.
Pilisszentléleknél, kiszáradva, megrogyva térek be egy kocsmába, rostos gyümölcslevet iszok, botomat a falnak támasztom, zsákom a földre hajítom.
A falu útja meredeken halad az erdõ irányába, mellettünk mély kikövezett falu árok, benne háromkerekû kerékpár egy kerékkel, ütött kopott, és van még mindenféle más szemét is. Presszó teraszáról falubeliek figyelik kínlódó vonulásunkat a rekkenõ hõségben, látszik rajtuk, hogy nem igen fognak mozdulni az elkövetkezõ órákban.
Itt az erdõ, enyhet adó, pár fokkal hûvösebb, téglatörmelékkel feltöltött útját tapossuk, valamilyen jármû mély nyomot zúzott az akkor puha talajba. Haladunk a középen járható nyomon, bogarak cikáznak a szemeim elõtt, pimaszak, erõszakosak, hajtom õket, hessegetem, de csak beleszáll a szemembe, dörzsölöm, nem látok, szitkozódok magamban, ömlik a könnyem, mosná ki a tetemet, végül darabokban távozik.
Igen meredek szakasz ágaskodik elõttem, már a látványtól elnehezedik a lábam, nekiveselkedünk, folyik a víz rólam, nehezen veszem a levegõt, nagyokat sóhajtok, fujtatok. Szerpentin út elõtt még meredekebb szakasz, keresztezzük, néhány lépés vízszintes haladás, aztán megint csak araszolunk és araszolunk. Mászunk a meredek csapáson minden erõnket összeszedve, kínlódva, de nem mutatva, csak belül szenvedve.
Pilis-nyereg, istenem, de jó felérni ide, de még nincs vége, indulás a szûk csapáson tovább, rövid könnyû séta után egyre meredekebbre váltó ösvény, a talaj ferde, poros és csúszós. Meg-megcsúszva, lépkedek, kapaszkodok fákba, ágakba. Talpammal keresem a kiálló gyökereket, kavicsokat, amibe belekapaszkodhatnak a bakancsom talpán lévõ bemarások.
Alattunk egyre növekszik a mélység, ahogy egyre feljebb mászunk, utolsó erõmmel még egy kis sziklamászás és fenn vagyunk. Fekete-kõ. Lankás, kellemes sétányon haladunk a Két-bükkfa-nyeregig.
Elballagunk a buszmegálló elõtt, vagy négy Trabant halad el mellettünk, megcsodáljuk õket, áthaladunk a keresztezõdésen, szûk nyíláson keresztül, a kívülrõl sötétnek látszó erdei ösvényre térünk. Gondozatlan, ritkán járt csapáson araszolunk egyre magasabbra, követve az országút vonalvezetését, majd keresztezve többször egymás után, végül megérkezünk Dobogókõre.
Rövid pihenõ, üdítõ, kis étel és már ragadom is meg a hátizsákom pántjait és kanyarítom a hátamra, eligazítom és lépdelek is tovább. A kék kútnál sokan vannak, inkább nem használom.
Sietõs léptekkel igyekszünk a piros sávon, a kövekkel telitûzdelt sétaúton Pilisszentkereszt irányába. Az árnyas úton itt-ott átszûrõdik a nap forró sugarainak egy része, felfelé araszoló turistákat kerülgetünk, izzadnak, szuszognak. Cserjés szûk útjait tapossuk, a távolban feltûnik a Nagy-Kevély délceg csúcsa és a Kis-kevély bányával sebzett oldala.
Szentkereszt kútjánál mosdok, vizet veszek, pecsételek. Forró, aszfalton koptatom bakancsom talpát. Mészégetõk múltat idézõ romjait hagyjuk magunk mögött, kanyargó õsvényen, fahidakon, szeljük át a Szurdok gyönyörû völgyét. Patakmeder vízzel telt medrét köveken egyensúlyozva szeljük át, bogarakat hessentek szemeim elõl, visszajönnek, eszembe jut a piaci légy. Napsütötte tisztás forró levegõje égeti tüdõmet, kezemet, arcomat, áldásként élem meg a túloldal hûs árnyékát.
Nézem a barázdált, helyenként sáros, pocsolyás utat, kerülgetem a gödröket. Erdõ szélén forróság és az Oszoly-sziklák fehér szirtjei, a Kevélyek kiemelkedõ tömbjei fogadnak, nyûgöznek le.
Falu szélén kék kút, fürdünk, iszunk, sapkát áztatunk, nyomunk a fejünkre, nézzük a hegyeket a piros háztetõk felett. Kihúzom magam, kitámasztom a derekamat, leszegem a fejem, és konokul neki indulok a falut átszelõ hosszú aszfaltútnak.
Buszmegállóban rövid pihenõ, frissítés, egy kis energia ital. Szedelõzködünk, irány a hegy, lassan araszolunk egyre feljebb és feljebb, a fennsíkon pecsét, jókívánságok.
Befülledt csapások kanyargó ösvényén tüskés cserjék kapaszkodnak, tépnek, ráncigálnak. Kiérve közülük, szikes talajú mezõn rekkenünk a melegben, laza taljú szekérúton rúgjuk a port, tapossuk a lakók által kiszórt szemetet.
Pomáz forró járdáin, szívjuk az autók füstjét, hallgatjuk a másodpercenként elhúzó autók bömbölõ motorhangját. Erre vezet a túra kijelölt útvonala a mellékelt térkép és az utolsó ellenõrzõ pont szerint. Mint késõbb megtudtuk, hivatalosan lehet a rövidebb, régi sárga jelzésen haladni. Kár, hogy a pecsételõk ezt nem tudják!
Végül fél órával az idõhatáron belül érünk a célba, rendesen kimerülve, fájó lábakkal, de elégedetten.