Túrabeszámolók


Balaton Kör

CzimbályTúra éve: 20072007.10.03 11:46:59
Balaton Kör

Elõszó

Honnan is kezdjem, igazából nehéz errõl a túráról bármi értelmeset is írni. Négy nap alatt, csak úgy, a „senki földjén” körbegyalogolni a „magyar tengert”, hát… Ép eszû ember nem csinál ilyent…

Évek óta játszadoztam a gondolattal, hogy csak végig kellene szenvedni ezt a „túrát”, mert a kemény teljesítménytúrák sorában ez is ott van igencsak dobogós helyen kishazánkban. Sõt, ha a rendszeresen szervezett rendezvényeket tekintjük, leszámítva tehát a szigethalmiak egyszeri rendezéseit (és a megboldogult 3X50-et), talán ez a legnehezebb feladat. Bár kinek mi fekszik, sokan biztos vitába szállnának velem.

Még anno, az elsõ szervezésekrõl hallottam ezt-azt, egy-egy ember végiggyalogolta, mindenki büszke rájuk, stb. Akkor kevésnek éreztem magam minderre. A rendezésrõl – finoman szólva – nemigen hallottam jókat, akárcsak a Zöldgömb többi gyalogos (!) rendezvényérõl. Se jelzés, se szolgáltatás, se semmilyen „törõdés” a résztvevõvel, ez igencsak próbára teszi a gyaloglót.
Tavaly már majdnem belevágtam, de a Rákóczi lelkileg annyira hazavágott, hogy csak Z-M 2X50 lett belõle. Idén is úgy volt, hogy nem megyek, a térdeim gyógyulófélben, kötelességek itthon, stb. Egy héttel a túra elõtt azonban valami bekattant: BELE KELL VÁGNOD, KÉPES VAGY RÁ!

A készülõdés inkább „lelki”, mint fizikális alapon folyt, pl. vettem új térképeket, gondolkodtam a taktikáról és lestem az OMSZ honlapját. Kutya meleg ígérkezett a hosszú hétvégére. A hátizsákom úgy nézett ki, mint valami jó kis nõi táska, volt benne minden, mire szükség lehet: több pár cipõ, minden napra zokni, ruha, babkonzerv, ragtapasz, stb. Fogytak a napok, közelgett a próbatétel, kezdtem versenylázban égni. Szerda este búcsút vettem a családtól, megeskettem õket, hogy szurkolni fognak. Nem szoktam kishitûséget érezni afelõl, hogy sikerül-e egy túra, most viszont ilyen gondolatok is cikáztak a fejemben, azaz „mi van ha…?”

Két és fél óra autózás után meg is találtam a rajtnak otthont adó iskolaépületet, jól körbe is jártam. Hát még éjjel 11 után is nagy volt a ricsaj, a villany is égett, tehát maradt a jól bevált „lakókocsis” megoldás. Lassan elfogynak az utcáról az emberek és nem túl mély álomba merülök.


1. nap

Ötkor kelés, kis kómázás, befutnak Zsotyekék, intézkednek a kapunyitásról, felverik a szervezõket. Komótosan reggelizek közben. Bemegyek a tornaterembe, mindenki durmol még, egy fiatal srác, Peti jön az adminisztrációra. Nevezünk, az asztal mellõl egy fickó félálomban adja az instrukciókat, kikövetkeztetem, õ lehet Ujj Zoli. Rábólint a MT kártya kedvezményemre, lerakom a cuccaimat a fal mellé és lassan indulásra készen vagyok. Zsotyekék elviharzanak, átvillan az agyamban, célszerû-e korábbi rutinos versenyzõkkel tartani, de lebeszélem magam, mert az egyedül tájékozódás szellemileg frissen tart talán majd a déli patron. Az itiner a tavalyról, e-mailen keresztül megismert néhány sor szöveg, egy-két helyen még segített is, bár információtartalma az idõ elõrehaladtával exponenciálisan csökkent.
Így 6:05-kor elindulok Balatonhódító utamra… Gondolkozom, elérek-e ide vasárnap délután, esetleg este, milyen állapotban leszek és hasonló dolgok motoszkáltak a fejemben.
Balatonszabadiig semmi izgalom, elsõször a part menti árnyas úton szaladok, amit felcserélek (nem túl jó üzlet) a falu feletti gabonatáblákra. Szabadiban kerülgetjük egymást a kukásautóval, majd én letérek jobbra a Sió csatorna vasúti hídja felé. A hídon átkelve klappol a leírás, a Belsõ-hegy szõlõhegyén keresztül, helyenként árnyékos traktorúton jutok le Balatonkilitibe. Ott a templomnál kellene, hogy legyen a pont, de sehol senki, csak tátott szájjal bámuló emberek a buszmegállóban. Igen, nyájas olvasó, jól hallottad, élõ pont, ahova biciklivel kellett volna kijutniuk a pontõröknek, akárcsak Kerekibe. De minderrõl majd késõbb.

A fõút melletti kiskocsmában üdítõ, pecsét, de mielõtt továbbindulnék, egy helyi, már ily korai idõpontban is spicces úriemberrel és társaival szóba elegyedek. A kollega, miután meghallja, mire is vállalkozunk, lefitymálóan csak annyit mond, az semmi… Javasoltam neki, hogy tartson velem, erre azt válaszolta, hogy annak idején kifutott volna a világból is, de most csak biciklivel kísérne. A többiek, akikbe tán kicsivel több értelem szorult vagy egyszerûen csak még kevesebb alkohol tompította amúgy sem túl barázdált agyukat, arról érdeklõdtek, mi is ennek az értelme. Miután kimagyaráztam magam (valószínûleg nem gyõztem meg õket), indultam is.

Törekiig Papkutapuszta érintésével aszfaltúton jutottam. A piros sáv jelzés ezen a szakaszon végig kísért a friss (?) térképeknek ellentmondva. Ez nem zavart meg abban, hogy a faluba egy kis domb megmászása árán lejussak. A kocsmában itt is már tudtak a rendezvényrõl, egy, már korahajnalban elindult túratárs révén. A faluból a védett halastófüzér mellett, a térképen még nem szereplõ tanösvényen haladva jutottam ki. A nap egyre melegebben sütött, az árnyékok pedig fogytak. Így a kezdõdõ hõségben folytattam a hullámvasutazást a Balaton déli partjára annyira jellemzõ meridionális dombhátakat keresztezve. Az út iszonyatosan porzott. A tájékozódás könnyû volt, mert a dombhátakon kiválóan be lehetett lõni a traktorutakat és az erdõsávokat. A kocsmai érdeklõdés eredményeképpen tudtam, hogy bakancsos barátom elõnye fogy, és Balatonendrédre lefelé szaladva el is értem. Gáborral a kocsmáig együtt is haladtunk. A kissé drága frissítést követõen a térképen szereplõ sáv jelzés helyett háromszögön jutottunk ki a faluból. Persze kis kitérõvel, mert benéztünk egy elágazást a sztorizgatásnak köszönhetõen.

A faluszéli szõlõskerteket szántó, majd erdõ követte, így értem el a Gyugy-patak mentén épült erdészeti mûutat. A patakátkelés utáni leágazás meg is volt rendben, de néhány száz méter után megijedtem, mert munkások teodolittal és emelet magasságú földkupaccal fogadtak. Egy ideig értetlenül néztünk egymásra, de megnyugtattak, a halom másik oldalán folytatódik az út. A Körtefai-táblára felérve megcsodálhattam az épülõ M7-es autópálya utolsó simításait. A Gyugy-háton haladva éreztem, itt a vég. Iszonyatos szembeszél, földbedöngölõ napsütés. Elértem az adótornyot, igenám, de melyiket??? Volt több is. Itt a térkép újra cserbenhagyott. A dûlõutak nem stimmeltek, a bálványosi mûútra kivezetõ út folytatódott az út másik oldalán nyugat felé. Valahol itt kellett volna megcélozni a leírás szerint, kissé észak felé tartva Kerekit és a vízmûvet. Itt engedtem a csábításnak és elindultam egy egyenesen a falu központja felé tartó szekérúton, ami a lakott területtõl kb. 500 m-re elfogyott nyom nélkül… Kis téblábolás, szentségelés után gondoltam, csak nem mászok vissza, így igen kemény dzsungelharc árán, helyenként guggolva/csúszva, lejutottam a falu feletti szõlõskertekhez.
Közben vaddisznócsalád osont el mellettem. Meg is töröltem homlokom, hogy a kis malacokat féltõ anyadisznó nem támadt rám…

Kerekiben a templom mellett lyukadtam ki, és délnek fordulva meg is leltem a régebbrõl ismert kocsmát. Ott kis technikai szünet, vagy fél óra, amíg újra magamhoz térek. A tv-ben meghallgatom a déli híreket. Aztán csak indulni kellene. A rekkenõ hõségben persze már nincs kedvem futni, megbecsülök minden árnyékot. Amáliapuszta érintésével elhaladok Fejérkõ vára alatt. Minden egyéb esetben felmentem volna, de most másról szól a történet, a túlélésrõl. Beérve az erdõbe a térképen is jól követhetõ dûlõutakon az Erzsébet-erdõ elzárt területére jutok. Olvasom az itinert, ami nagyvonalú nyugodtsággal írja: „…Az erdõbe érve egy elkerített erdõrész kerítéskapuja. Ezen át kell mászni, majd 500 m után a túloldalon ki kell mászni.” Jól olvassa a nyájas olvasó, hasonló állítmány nélküli mondatok nem voltak ritkák a szövegben. Nem is beszélve arról, hogy igen sok vadászbalesetrõl hallani manapság, továbbá a fõrendezõ nem hiszem, hogy értesített volna bárkit is a jöttünkrõl…

Kissé aggódva, de túléltem az 500 m-t és lassan egy kálváriára emlékeztetõ (nem néztem meg sajnos közelebbrõl mi is az) szoborsor közelében leereszkedtem Nezdére. Itt megpróbáltam vizet felkutatni, de nem sikerült. Gondoltam úgyis közel Szólád. A térképpel ellentétben itt is aszfaltozták már a Török-földön keresztül vezetõ traktorutat. A kevés árnyék itt futásra kényszerített, nem is esett rosszul. Szólád határában beestem az autóbuszváróba és 5 perc pihegés után vettem észre, hogy ott fekszem az életmentõ vízcsap mellett. Nagy fürdést rendeztem.

Felfrissülve vágtam neki a Teleki felé vezetõ aszfaltútnak. A faluban persze zárva volt minden, a bolt nyitására azért vártam egy 10 percet. Legörgettem egy kólát és irány Látrány. A térképen nem is tûnt túl bonyolultnak, de a valóságban… A falu ÉNy-i szélén, az Öreg-hegynél a hármas elágazás megvan, de minden út megszûnik a kukoricásban. Betájolom magam, miután az összest leteszteltem, és irány DNy. Meg is lelem az ÉNy-DK irányú traktorutat, de azon rossz irányban indulok. Látom, ez nem lesz jó, így visszaindulok É felé, és lám, meg is van az út a Mészkemence-tetõ felé. A dombháton is stimmel az erdõszéli út az Õzetetõnél, de van egy párhuzamos út is a hûs (!) erdõben… Nem tanultam korábbi hibámból, betérek az erdõbe… Innentõl kezdve csak a Jóisten tudja, hogy is jutottam el Rádpusztára, annyit kavarogtam a Látrányi-erdõben. A térkép használhatatlan, de nem is az utakat hiányoltam már rajta, hanem azokat a reliefkülönbségeket, mély bevágódásokat, amikkel találkoztam útközben. Egyébként itt Gábor is kavart elmondása szerint és Zsotyekék is csak a tavalyi szenvedés után tudták idén az útvonalat.

Úttalan utakon, csalántengeren átkelve, bozótban kúszva egy vadkerítés közelébe értem, ahonnan látszott a Kerek-domb kordonszõlõje. Ekkor szarvasok hangja ütötte meg a fülem, röviddel utána puskaropogás a közelben… Hát mit mondjak, elmondtam néhány imát… Az erdõbe nem akartam visszamenni, a kerítés melletti út elfogyott. Át a kerítésen, és a magoncokon keresztülgázolva csak kikecmeregtem a szõlõkhöz. A zoknimra akadt mindenféle herkentyûbõl szerintem egy egész erdõt lehetett volna telepíteni…

Rádpusztán bekéreckedtem az épülõ borkombinátba és aláfeküdtem a csapnak. A kedves munkás úr megsajnált és egy pohár jéghideg „ice teával” is megkínált. Kereszteztem az áthelyezett 67-es utat, ami ilyen formájában még semmilyen térképen nem szerepelt, reménykedtem a közeli templomtorony tényleg Látrány. A faluszéli cigánytelepet épségben megúsztam és a szembejövõ két fiatal lánytól érdekeset kérdeztem: 1. Ez milyen falu? 2. Ha ez Látrány, akkor hol a mûvház? A kielégítõ és örömteli válasz után megtaláltam az épületet és ebben a pillanatban fordult oda Ujj Zoli kisteherautója a csomagokkal. 16:45-öt mutatott az óra, 10 percen belül megérkezett Zsotyek és Feri és kicsivel késõbb Gábor is. Hát igen, a kezdeti elõnyt az eltévedések és a terjedelmes egészségügyi szünetek miatt sikerült leadnom. De az a lényeg, élve beértem! A térdeim OK, de aggódtam a sarkaimon keletkezett vízhólyagok miatt. Sajnos õk nehezítették meg a következõ 3 napot, nem a térdeim, amitõl tartottam.


Közjáték #1, életképek

A Balaton Kör UMCs (Utcai Mezítlábasok Csapata) átgaloppozik a szemközti fagyizóba… Kölcsönös eszmecsere a közkutakról… 20 embernek 2 kg tésztából készül kiváló sajtos tészta, extra meglepetés 2 pohár tejföl az ínyenceknek… A „pontõrök” csinálják a következõ napi elemózsiát, fejenként 2 száraz zsemle és összvissz kb. 15-20 dkg TG vastag(?)kolbász→egy zsömlébe jut 2 kis szelet, de ez is elfogy félúton (Persze mindezt az aznapra szánt adagból, mert elsõ nap valahogy a „napi csomag” elmaradt)… Várjuk a privát kajautánpótlást a kaposvári Tesco-ból, én elõbb elalszok… Fürdés a szomszéd iskola kellemesen felújított nõi tusolójában… Beköltözök a takarító néni helyiségébe, mert korán akarok indulni… Gábor poénkodik (?), 2-kor akar indulni…



2. nap

Az elsõ nap volt élményekben a leggazdagabb, innentõl fokozatosan csökkent a túra élvezeti értéke.
Rögtön a nap elején az elsõ kritikus pont, átjutni Szõlõsgyörökre. Ibolya elmagyarázta este még Zsotyek térképén az útvonalat, amit én is sejtettem. Volt egy kritikus szakasz, ahol mondta, hogy van út, de nincs a térképen, hát én nem találtam meg…
Reggel 4:45-kor indulás, minél többet menjek kellemesebb klímában. Jól is kezdõdnek a dolgok, a Füzes-tó-Szõlõ-máj-Kis-cser útvonalon egyértelmûen el lehet jutni az erdõsávig. Onnantól semmi Ny-i irányban. 2 km-re délre ír a térkép egy utat, de nem mertem megkockáztatni. Így a vonatkoztatási pontként szolgáló villamos távvezeték mellett „kommandóztam” le a János-hegy szõlõskertjei közé. Ezek után persze a zokni már a nap elején telement mindenféle szúrós növényalkatrésszel, a sarkaim is sajogtak, elment minden kedvem a futástól. Ráadásul erre a napra mondták a kánikula tetõzését. Sajnos igazuk lett kivételesen a meteorológusoknak.

Landord hétvégi telkei, majd a Sinai-hegy megkerülésével egy, a térképen nem szereplõ zöld (?) sáv keresztezésével lassan becsorogtam Szõlõsgyörökre. Megtaláltam a közértet, üdítõ, víz, csoki, reggeli vásárlás, zokni igazítás. Elérkeztem a túrának arra a pontjára, ahonnan már tudtam, nem lehet eltévedni, így is lett.

Lassan elhagytam a falut, az utak egyértelmûek voltak, eltévedni nem lehetett. Az Iparos-dûlõ nagyüzemi szüretét megcsodálva, pár csepp esõ társaságában jutottam el Pusztaszentgyörgy határába, ott DK felé vettem az irányt a mûúton egy röpke 7-800 m erejéig. A letérés után nyílegyenes út visz Pusztaberénybe, be is terveztem ott egy frissítõ pontot magamnak. Sajnos az útvonal mentén csak gazdasági épületek voltak, így bíztam a vasúti megállóban. Itt is csalódni kellett, mert a vízcsap helyett a hajdani vasúti õrházat lakó család kutyája rontott rám. A kutya vicsorgása közepette a cigányasszony próbált meggyõzni, nem bánt, mert akkor nem hagyná nyitva a kerítést, meg különben sem lenne mibõl kifizetni a büntetést…

Miután jól megnyugodtam, folytattam utam a Nagy-Berek felé. Óriási légyinvázió lepett meg a Csisztáig vezetõ traktorúton, szaladni is kezdtem. Persze ott sem mûködött a „frissítõ állomás”, minden zárva volt. Az egyik vendéglátóhely elé le is telepedtem, hátha észrevesz valaki. 5 perc után jött is a tulaj, de kerti kút helyett egy pohár vizet kaptam. Köszönet érte! Újult erõvel (?) vágtam neki a Nagy-Bereknek. Hosszú kilométereken át a felújításra váró kisvasút sínjein baktattam. A nap egyre jobban melegített, az út szörnyen monoton volt. Legalább a nyomvonal nem volt benõve, a felújításhoz sem kell véleményem szerint sokat áldoznia a befektetõnek. Komótosan végre elértem a Rigóháza elõtti elágazást, így a vonatozásnak vége lett a mai napra. Pálmajorig aszfalt vezet, szinte végig volt kisebb megszakításokkal árnyék. Pálmajorban az elsõ házba beköszöntem, de lelomboztak, itt nincs senkinek kerti csapja. Kaptam a kedves úrtól másfél liter finom csapvizet, végeztem is vele 3 kortyra. Isten fizesse meg a kedvességét!!! J

Épp indulni akartam, akkor befutottak a pontõrök is. Megkaptam a tegnap rendelt, éjjel megérkezett kólát és szõlõcukrot. Köszöntem szépen és rekkenõ hõségben folytattam utam a Gyula-szigeten keresztül a Nyugati-övcsatorna irányában. Azt elérve a hivatalos úttól kényelmi okok miatt eltértem, mert a csatorna DNy-i, árnyékos (!) partjára keltem át a hídon, majd begyalogoltam Balatonújlakra. A kocsmában nyalogattam sebeim, de nem volt mit tenni, indulni kellett tovább, mert Keszthely még nagyon messze van.

Mûúton, az M7-es felett áthaladva végre meglett Balatonkeresztúr, azon „keresztülvágtatva” a 7-es fõútról Ny felé letérve találtam egy szépen gondozott temetõt. Ha temetõ, akkor virágok, és ha virágok, akkor azokat locsolni is kell. Ha a virágokat locsolni kell, akkor kell lennie csapnak is! Nagy orgiát rendeztem a temetõ közepén.

Vizes sapkával vágtam neki a Bokrosi-hegynek és túlnyomóan árnyas mélyutakon átevickéltem Berénybe. Persze itt is „véletlenül” útbaesett a temetõ… Kis pihegés után megcéloztam a partot, ott kiválasztottam egy lángossütõt. Fenséges volt a tejfölös lángos, hatása néhány km-ig ki is tartott. Innentõl nem sok izgalom volt, bicikliúton kellett haladni Keszthelyig.

A térképen persze nyílegyenesen vezet az út, de a valóságban össze-vissza kanyargott, jócskán növelve a 76-os útig tervezett menetidõt. Végre elértem az elágazást, ahol majdnem elsírtam magam, mert megláttam a „Keszthely 10 km” táblát… De nekirugaszkodtam és az útra festett mindenféle vicces szövegeken szórakozva, egy Fenékpusztai jéghideg szóda beiktatásával csak beértem a városba. Meg is lett az itinerben megadott cél helye, de magát az épületet nem leltem meg. Akkor majdnem megállt a szívem, mert Zsotyek viharzott mellém és rámutatott a szemben lévõ épületre, ott a cél. Érkezés 17:45. Természetesen a cél feliratú felfújható alkalmatosságot a legjobb helyre sikerült eldugni, hogy véletlenül se vegye senki észre. Mindenki mesélte is, milyen privát városnézõ utakon vett részt a célig.


Közjáték #2, életképek

Körbejár a Gábor gyufájával fertõtlenített tû a vízhólyagok kezelésére… Ma este is folytatódik a permanens sajtostésztaparti :-P… Ferivel legörgetjük a futók által meghagyott fél üveg gyümölcsléutánzatot… Bejárom a várost pénzváltót keresve, de mégis a 150 m-re lévõ hotelben érek révbe… Késõ este lincshangulatban berobban Ibolya virtuális kést szegezve az ugyancsak virtuálisan ott lévõ rendezõk torkához… Nincs elég matrac a tornateremben, de senki nem is tesz azért, hogy legyen (szóvá is teszem; szállásdíj 1000 ft)… Elalvás elõtt a fõrendezõ kissé sértett stílusban alám lök egy matracot, én gyermeteg örömmel rávetem magam… A túra mottója: „Még a gondolatát is hessegesd el, mert az a futóké…” Feri ma is áhítattal tömi magába a tegnapról maradt tésztát… Gábor fél egykor már bent volt és megpendíti, hogy akkor a bicikliúton még kint voltak a futók frissítõ állomásai, ettõl én is lincshangulatba kerülök… A holnapi fejadag két TG, egyenként 0,75 cm vastag toast közé préselt maradék sajtdarab… Édes álom…


3. nap

Gábor rábeszélt, hogy induljunk korán, így 3:20-kor útra kelünk, immár az északi parton. A vízhólyagok már kissé csámpás járásmódra késztetnek, de nem adom fel. Kilépve az ajtón hatalmas villámlással egybekötött égdörgés, sötét felhõk jelentik a látványosságot a napfelkelte helyett. Szerencsére a felhõs idõ szinte végig kitartott az aznapi célig.
Gyenesdiást érintve végre hegyek! Nem is emlékeztem, milyen szép is a Keszthelyi-hegység. A P sáv jelzésen, a csodaszép Büdöskúti-völgyön felfelé haladva érjük el már világosban a Pad-kõ alját az esõházzal. Innen helyenként igen meredek, a térdeket próbára tevõ lejtõn jutunk el Nemesvita határába. A térképen jelölt, észak felé vezetõ földút persze nincs meg, így kilyukadunk a Balatonederics és Nemesvita feletti üdülõövezetbe.

Gábor a régi vasút nyomvonalán akar menni, de sikerül rávennem, hogy az kerülõ és így mégiscsak az utóbbi falu temploma közelében frissítünk. Keresztezzük a 84-es utat és néhány m erejéig csak gyalogolunk kicsit a régi vasút nyomvonalán. Aggódok megvan-e a Váradimajortól Hegymagasig vezetõ út, ami a térképen csak kis ösvény. Szerencsére végig jól járható füves szekérút visz át a Szent György-hegy lábánál fekvõ településre. A közértben mennyei péksütemény, tej és - én legalábbis elcsigázva - kerülöm a hegyet D-rõl. Kisapáti, majd Nemesgulács következik. Gábor pecsétel a boltban, én addig a temetõben frissítek.

Az egyébként gyönyörû tanúhegyek jelentik a monoton útvonalon az egyetlen változatosságot, bár õszintén szólva most õk sem tudnak fellelkesíteni. Lelki mélypont. Káptalantóti, Kékkút, Savanyúvíz-forrás. A gyár kerítésén gombnyomásra lehet megízlelni a még nem finomított ásványvizet. Korábbi tapasztalataim alapján inkább kihagyom, Gábor megy tesztelni. Mondom, megrázom a kezét, ha ízlik neki a szörnyen vasas víz. Jó erõsen megszorítottam…

Unalmas szakasz következik Kõvágóörsig, pecsételés a Káli Étteremben. Ott a szokásos magyar „vendégcsalogató” kiszolgálásban volt részünk, majdnem kidobtak a vendéglátóegységbõl, mert próbáltunk vásárolni valamit. Így nem is idõztünk sokat, hanem a templom elõtti árnyékos padon telepedtünk le némi „szellõztetés” erejéig.

A faluból kifelé elhagytuk a kõtengert, a homokbányát és a Belsõ-cser erdején keresztül megcéloztuk a Hegyes-tût. Kiérve a Zánka-Köveskál közötti mûút monoszlói elágazásához, észrevettük, hogy futók közelednek, de ellenkezõ irányból. Kiderült a kétnapos (?) körbefutás is most zajlik, de fordítva. Egy autónál emberek vizet osztottak, mi is odamentünk, ekkor még nem tudva, hogy õk nem zöldgömbösök. Ennek ellenére jó szívvel kaptunk egy palack vizet, mondták, ha akarjuk magunkkal is vihetjük. Azért ekkora ballasztot nem akartunk cipelni, megköszöntük és indultunk tovább. Egy bõ km-re a következõ elágazásban már hivatalos frissítõ pontot találtunk, a két hölgy készségesen kínált minket a terülj-terülj asztalkámról. Volt ott mindenféle földi jó: csoki, többféle keksz, narancs, banán, mazsola, energiaital, üdítõ, víz, stb. (bocs, ha valamit kihagytam) Frissítettünk is tisztességesen. Megtudtuk õk frissítik a zöldgömbösöket is, így nyugodt lelkiismerettel távoztunk. Persze a Hegyes-tût frissebb pillanatainkra hagytuk, lelki szemeink elõtt a gyermektábor lebegett. Még néhány km és ott állunk a CÉL lufi elõtt, az óra 13:30-at mutat. Huhh, ez is sikerült, akkor éreztem, hogy megvan a túra. Az utolsó napon valahogy már csak végig kell csúszni, ami azért nem ígérkezett könnyû feladatnak.
Gábor másnap a Club Aligából induló zöldgömbös úszóversenyre is akart menni, ezért tervezte, hogy éjfélkor akar indulni, hogy legkésõbb 2-ig odaérjen. Engem is csábít erõsen, de csak mosolygok rajta…


Közjáték #3, életképek

Kellemes, felújított barakkok, takarékos zuhany, de jól esik… Délutáni szieszta… Babkonzerv… Gábor kunyerál a zöldgömbös elemózsiaraktárból kenyeret a konzervhez, de hivatalosan nem kap… Lassan megjönnek Zsotyekék is, kerekasztal beszélgetés… Jól esik a pizza és a sör a permanens tésztaparti helyett… Vízhólyagparti…


4. befejezõ nap.

23:45, sokan jönnek haza a parti Republic koncertrõl, kómásan tuszkolom magamra a cipõmet. Megcsapolom a közeli üdítõ automatát, és lebotorkálunk a bicikliútra. Igen, nyájas olvasó, sikerült rávenni engem erre az õrültségre…

Kellemesen (a körülményekhez képest persze) telnek a kilométerek, faljuk a településeket. Balatonakali, Balatonudvari, Örvényes, Aszófõ, monoton egymásutánban tûnnek fel és maradnak el a hátunk mögött. Udvariban kis pihenõ, a lámpával rávilágítunk a védett temetõre, mert azért mégiscsak valami turisták vagyunk vagy micsodák.

Aszófõ után hosszan vezet az út Balatonfüredig, itt már dombokon is átível az aszfalt, elsõ komoly holtpont a mai napon. Mindketten félálomban lépkedünk, szerencsére nincs forgalom. Füreden megállapodunk, hogy az útba esõ templom mellett nagyobb pihenõt tartunk. Nagyon nehezen akarjuk elérni, de végre megpillantom. A közeli autóbuszváróban nyugovóra térünk, kb. fél óra alvás. Gábor szépet horpaszt a padon, én nem merek elaludni, de azért jól esik. Fáj felhúzni a cipõt és még jobban fáj az elindulás, de tovább kell menni.

Tovább strigulázzuk a falvakat, immár világosban, Csopak, Paloznak (reggeli a kisboltban), Lovas, Alsóörs, Káptalanfüred. Utóbbi már azt jelenti, hogy lassan beérünk Balatonalmádiba. Dörzsölöm a kezem, hogy csak lesz már útközben egy lángossütõ vagy valami nyitva. Nemigen járunk szerencsével, utolsó mentsvárunk az autóbusz állomás, ott biztos van valami büfé. Bingo! Van büfé, papíron van hamburger is. A fiatal pultos kislány fintorogva el is indul elkészíteni a reggelinket. Gábor kávét is kér, kifelé menet a teraszon szájkosár nélkül fekvõ németjuhász kutya (ugyanolyan, mint Rex, csak még egyszer nagyobb) majdnem ráugrik, kávé †. A baltaarcú, napszemüveges diszkópatkány gazdája mintha észre sem vette volna… Gábor finoman a tudtára hozza, hogy mi a pálya, így némi gondolkozás (már ha képes ilyen mechanizmusra) után rendel neki egy másik kávét.

Így miután megkegyelmeztek rongyos életünknek, eloldalognak, lassan mi is bontjuk a sátorfánkat, közeleg a vég és nagyon várjuk már Aligát. A „Balatoncsücsökben” megint frissítõpont, sajnos a futóknak, de ma nincs szerencsénk, mert ez már az x-edik szervezõ brigád és nekik semmi közük sincs a zöldgömbösökhöz, így nem is kapunk semmi frissítõt, akármennyire szépen is mosolygunk.

A fûzfõi vasútállomás melletti faasztalon kiterülök, szerencsére ma sincs nagy hõség. Gábor alig tudja szétfolyt testemet az asztalról letörölgetni, de kis unszolás után már sikerrel jár. Elhagyva a települést, a kerékpárút a magaspart homokfala alatt, kellemes árnyas részen vezet. Eszembe jut, milyen jó is itt õsmaradványokat gyûjteni…

Kenesére beérve elér minket Peti és felajánlja, hogy a cég számlájára meghív minket a boltban valamire. Én lobbizok, hogy legyen inkább a strand büfésora. Miután már ketten erõltetjük az ügyet, nincs ellentmondás és a lángossütõnél sajtos lángos-kakaós palacsinta kombót sikerül kiharcolni. Az ötödik palacsinta után azt mondom, most már mehetünk. Most már kézzel fogható a cél, taktikázunk, hogy jöhetnénk ki a dologból jobban, hogy tudunk a part mellett maradni. Aliga határáig jól is megy a dolog, de kb. 2 km-rel a cél elõtt egy kerítés állja utunkat. Se jobbra, se balra… Aztán közeleg egy idõs házaspár a kerítés túloldalán és megtudjuk tõlük, hogy ez bizony már a Club Aliga, azaz az úszóverseny helyszíne.

Bemászunk, pár száz méter után emelkedünk a bejárat, a nevezés felé. Akkor robog arra UZ a teherautóval, Gábor felszáll a platóra, könnyes búcsút veszünk, engem pedig elirányítanak a km-re lévõ célhoz. Itt már kínomban futok, ami végülis jól esik… Elõbb is kellett volna kezdeni, de nem gondoltam volna, bár biztos az utolsó km-ek dacos hangulata is kellett hozzá. A célban senki, csak néhány beérkezett biciklis teljesítõ lézeng. Mint kiderül a parton van a cél, nem értem, minek, amikor itt van a hûs tornaterem. Kibattyogok a partra. Fiatal lány és idõs hölgy könyvel (így 13:20 lett a célidõ), a célba érkezõket víz és valami ital fogadja, kb. 240 (?) km után ennyi…

Nem érzek semmi örömet, elégültséget, büszkeséget magamban, csak dühös vagyok. A fürdési lehetõséggel nem élek, elemelek magamnak egy pólót és bepattanok az autóba, meg sem állok Szegedig.


Utószó

Másnap már kissé enyhült haragom, de még most is sok kérdõjel motoszkál bennem a rendezvényrõl. Nem tudom igazán, hogy a nem túl kevés nevezési díj hány százalékát fogyasztottuk el, de most már annyira nem is fontos. Egyvalamit bízvást állíthatok, mi gyalogosok voltunk kitéve a legnagyobb megmérettetésnek (egyéni futók nem sokan voltak), de mi kaptuk talán az egynapos biciklisektõl eltekintve a legkevesebb törõdést. Az itiner az utolsó napon kb. 5 sorra apadt, igaz a bicikliutazáshoz nem is kell több.

Élõ pontok igazából nem voltak, 4 napos biciklis túrázók mentek mellettünk (?) és néha aláírták a papírt (így ingyen indulhattak), de arra sem volt szükség, mert a kutya se foglalkozott azzal, hogy vonattal vagy autóval mentél végig. Õk is inkább a balatoni pancsikolással voltak sokszor elfoglalva és a nekünk szánt mogyoró is rejtélyes körülmények között eltûnt. A pontokon (napi max. 2) szõlõcukor volt általában és ennyi. A többi helyen a túrázó ízlésére volt bízva hol igazol, ha egyáltalán igazol.
Olvastam a beszámolók között a Zöldgömb SK ars poeticáját. Szép és nemes dolgok vannak benne, lehet így is interpretálni a történteket.

Én csak azt nem értem, hogy nagy valószínûséggel nincs nagy bolt egy futóversenyek szervezésére szakosodott vállalkozásnak a gyalog és biciklitúrázókban. Egyértelmûen az egyre csökkenõ számú futók hozzák a profitot, így bizonyos prioritást élveznek, ezt aláírom. Többet fizetnek, de naponta 3-5 km-enként kapnak frissítést. Mi a reggeli két kenyércafat kivételével semmit. Persze az esti tésztaparti már egységes volt, de nekem nem volt hozzá a végén már gusztusom. Ezen kívül magasról le voltunk bagózva, minden tekintetben. Lehet, hogy ez nem a rendezõk rosszindulata, de ha nincs rá idejük, energiájuk, emberanyaguk, kedvük, hogy velünk is törõdjenek, talán nem kellene a dolgot erõltetni. Nem kell éhenkórászként nézni a szerencsétlen túrázóra, ha egy szelet kenyeret kér vagy ha 1000 ft-ért matracon szeretne aludni, ha már annyi ott hever gazdátlanul. Mert azért egy túrázó is (ha végigment) 7-9 ezer forintot szállásdíjjal együtt leszurkol, talán több törõdést igényelne. Egyszóval a futók – magyar szinten (?) - biztos elsõ osztályú ellátásban részesültek, de ha ezt a színvonalat (vagy legalábbis hasonlót) nem tudjuk biztosítani a másik résztvevõnek (akár a nevezési díj ebben az esetben jogos emelésével), nem szabad elindítani a gyalogosokat, mert nem jó reklám a gyalogtúrázó berkekben - finoman fogalmazva - egyébként sem túl népszerû egyesületnek.

Vannak ennek persze pozitív oldalai is, például hajnalban, idõkötöttségek nélkül el lehetett indulni, és azért mégiscsak köszönetet érdemel a Zöldgömb, mert csak meghirdette ezt az emberes megpróbáltatást nekünk, gyalogtúrázóknak is. A jövõben egy kis emberséggel, jóindulattal, figyelmes szervezéssel egy nagyon jó kis túrává lehetne varázsolni a Balaton Kört. Remélem egyszer ez meg fog történni.