LESS NÁNDOR 60
2007.október 13-a hajnali 5:30. Cserépfalu felé robogok az autómmal, miközben a Sláger Rádióban a Száguldás, Porsche, Szerelem címû dalt hallgatom.
„Száguldunk, élvezd az iramát,
Sólyomként kéklõ hegyeken át,
Zúgva süvít a szél, …
Érzem szédítõ vad mámorát…
Minden suhan, a lomb, az erdõ,
Fodros hajad a szélben,
Két szem sugara fent a felhõn,
Táncol kacag a fényben…
Esztelen a rohanás,
Hajrá megtörhet a varázs,
De mindez oly csodás..” (Részletek)
A dal, valahogy feltölt energiával, és egész napra meghatározza a hangulatomat. A dallam- és szövegfoszlányok még sokáig ott cikáznak idegpályáimon,vissza-visszatérve, agyam, mint egy õrült mozigépész,újra és újra játssza ugyanazt a jelenetet. Mégsem kellemetlen, mert pontosan arról szól, amit a teljesítménytúrázásban annyira szeretek…
Elõzmények.
Töredelmesen bevallom, 1 héttel ezelõtt még semmit sem tudtam Less Nándorról, s az emlékére kiírt teljesítménytúrákról. Október 6-án a Gödöllõ 60-on egy nagyon kedves túratársam hívta fel rá a figyelmemet, a búcsú pillanataiban, éppen végszóra. Az internetes kiírás alapján külföldön rendezett túrának véltem, s átsiklottam rajta. Amint megtudtam viszont, hogy a „saját vadászterületemen rendezik” (Bükk), azonnal lázas izgalomba jöttem, s elkezdtem készülni rá. Megvettem a legújabb térképet, s a vélt helyszínek közül néhányat (szórakozásból) le is jártam, így ismerkedtem a környékkel. Már a bejárás során is akadt egy-két kalandom. Íme egy kis ízelítõ, idõrendi sorrend nélkül.
Egy réten, ahol a sárga jelzés haladt, egy szürke-marha csorda legelt,pontosan a turistaúton. A pásztor látva tétovázásomat, kiváló terelõkutyái segítségével pillanatok alatt megtisztította az utat. Eközben az egyik bika egészen közelrõl a kutya felé öklelt szarvával, de az bámulatos ügyességgel,könnyedén kitért elõle. Ekkor a bika figyelme talán pirosba hajló melegítõ felsõm hatására teljes mértékben rám szegezõdött, s tekintettel arra, hogy nemrég halottam, hogy egy ilyen szürke marha bika(?) saját pásztorát is megölte (a hír forrása egy napilap), jobbnak láttam visszavonulót fújni.
Késõbb az Ódorvár környékén bolyongva úgy esett, hogy ne kelljen túl nagyot kerülnöm, dél felõl megmásztam a függõleges várfalat. Nekem nagy teljesítménynek tûnt akkor, s kicsit félelmetesnek is, mivel elõre pontosan nem lehetett látni mire vállalkozom, de a túra során (ezzel hencegve) két pontõr is felvilágosított, hogy ez nem is olyan rendkívüli dolog. Azért nekem mégis az volt.
A nyomóhegy bejáratánál egy kidõlt fenyõfa elõtt megbotlottam, s egy kiálló, lecsonkolt, hegyes gally csúnya zúzódásokat okozott combomon, csupán pár centivel kerülve el a legkényesebb (s legbecsesebb:) szervemet. Mivel minden lépésnél fájdalmat éreztem, s futni egyáltalán nem tudtam, kérdésessé vált képes leszek e indulni a túrán. Tudtam, hogy komolyabb károsodás nem ért, bár ijesztõnek tûnt a tenyérnyi (terjedõ) „hematoma”.
Az Ódor-váron egészen véletlenül egy leendõ pontõrbe és társába botlottam. Rövid, de tartalmas beszélgetés után, amiben a teljesítménytúrákról már-már „filozófiai fejtegetésbe” fogtam, az útvonalról érdeklõdtem, s kiderült, hogy a túra honlapján részletes leírás található, ami sokat segített a felkészülésben.
A Bükkzsérci út felé haladva megálltam az erdõhöz legközelebb álló hétvégi ház közelében (nem a hivatalos túraútvonalon!) folyóügyemet elintézni, de az istenháta mögötti helyen, ahol életnek semmi nyoma nem volt, tõlem 5 méterre elõször morgó hangokra lettem figyelmes, majd a kerítést szaggatva valahonnan feltámadt két dühös rottweiler. Nem kísérleteztem azzal, hogy megtudjam,van e lyuk a kerítésen, zúzódásomnak fittyet hányva, valószínû az idei évem legjobb futóteljesítményét sikerült produkálnom.
Felmentem Cserépvárra is, s örömmel tapasztaltam az ott folyó régészeti és restaurációs munkák jeleit. Egy helyütt kutatóárkot ástak, ahol újabb falat is felfedeztek.
A túra
Cserépfaluba érkezésemkor már a parkoló autók száma is sokat sejtetett, de az iskolába belépve megdöbbenésemre- bár a 6 órás tömegrajtot már lekéstem - valóságos „túragyárba” csöppentem, ahová az ajtón át folyamatosan érkezett a nyersanyag. Olajozottan folyt minden mûvelet, s hamarosan 6:31-kor már világosban nekivágtam én is a 61km-es útnak. Egy pillanatra láttam felbukkanni jellegzetes kalapjában az egyik múlt heti túratársamat, de ezen a héten a sors nem rendelt egymás mellé minket. Késõbb hallottam a pontõröktõl, hogy 1200 résztvevõ indult a túrán a különféle „számokban”. Nem kis vállalkozás és felelõsség a rendezõség részérõl ennyi ember megelégedésére, ennyi útvonalon, mindent jól teljesíteni. Ahogy én láttam, ez profi módon, ragyogóan sikerült is. Bár a beérkezéskor némi várakozásra kényszerültünk, ennek fényében ez tökéletesen érthetõvé válik.
Ami már az Eger Csillaga50 teljesítménytúra óta foglalkoztat engem az a sajtó. Ott a túrát még az önkormányzat is támogatta. Mégis míg pl. az egri „népkerti” 1,5km-es futószámról, (amit többen félig sétálva teljesítenek) több cikk is megjelent a sajtóban, elõtte és utána is, ezekrõl a sokszor nemes célból,jelen esetben tömegeket is megmozgató túrákról néma és süket a sajtó. Vagy ez jó nekünk? Hogy külsõsök ne férkõzzenek be a „mozgalomba”, csak zárt körben folyjon az egész, nem tudom? Miért nem adunk több embernek lehetõséget rá, hogy megmutassa magát azáltal, hogy a helyi lapok sportrovatában is elhelyezzük a túrakiírást vagy legalábbis figyelemfelkeltõként utólag megjelenne néhány sor a túrákról. Vagy talán az a nézet, hogy vagyunk így is elegen? Manapság amikor a magyar lakosság egészségi állapota a helytelen, mozgásszegény életmód, káros szenvedélyek, stressz, mentális problémák, rossz táplálkozás stb. miatt szinte a legrosszabb egész Európában, nem lehetünk elég sokan. Nem csupán milliárdos egészségügyi beruházásokkal harcolhatunk a betegségek ellen, hanem megelõzéssel is. A felsorolt problémák nagy részére gyógyírt jelenthet a teljesítménytúrázás, nem beszélve arról, hogy a szegények sportja is lehet, mert viszonylag kis költséggel ûzhetõ. Valaki erre azt mondja, hogy bárki kirándulhat. Anélkül, hogy megmagyaráznám, mindnyájan tudjuk, ez nem ugyanaz.
Haladok felfelé a mûúton. Beérem az egyik régi kedves túratársamat, akivel a Egri Bükk50-et csináltuk végig, vele azóta sem találkoztam. Egy kis kocogásra ingerlem, de társaságban van, így gyalogol tovább. Búcsút intek, s elszaladok. A zúzódásom a Diclac-os kenegetésnek hála tünetmentessé vált. Rengeteg gomba „virít” az erdõben, különösen a fenyvesekben. Vannak közöttük óriásiak is. Sokan fényképezik azokat. Az enyhe õsznek köszönhetõen még virágok is nyílnak szép számban. Szinte minden túrámon felfedezek egy-két újat. Az idén kezdtem amatõr növény-meghatározással foglakozni, mert utáltam, hogy évek óta csak úgy elfutok mellettük, s a közönséges növényeken kívül (plusz néhányat ismerek „hivatalból”) szinte alig ismerem õket. Rövid idõ alatt rájöttem, milyen sokféle növény van, s máris annyi kedves ismerõst üdvözölhetek közöttük, ha az erdõket-mezõket járom. Ami a legtöbb embernek egy unalmas, kopár táj, nekem gazdag lelõhely, ismerõs élettér. A környékünkön van egy gyönyörû völgy, ami geológiai különlegesség, s botanikailag is érdekes. A 21 millió évvel ezelõtt Pannóniában hullámzó Eggenburgi-tenger partvidékének turzásaiból áll. Nagy szenzáció volt, amikor nem túl régen, egy régészeti konferencián bejelentették ezt a felfedezést. A geológiai szelvény a nevét is a településemrõl kapta. Már régen védetté kellett volna nyilvánítani. Ha itt járok, olyan érzésem van, mintha az otthonomban lennék, ki se léptem volna a lakásom ajtaján.
Továbbhaladva geológiai jelenségek, a kaptárkövek, a Kõ-völgy, Felsõ-szoros szurdokvölgy kápráztatnak el. A szurdokvölgyben nincs kedvem elõzni, egy csoport mögé állok be, ahol élénk vita folyik a teljesítményekrõl, összetartásról. Ezek szerint nem csak én szeretnék jó teljesítményt elérni, másokat is hajt az önmaguk elõtti bizonyítás vágya, az erõ, a kitartás, a gyorsaság, s az összetartozás összhangjának megteremtése. Némi lelki veszteséget okozva, valahol elhagytam a lépésszámlálómat. Beérem az egyik túratársamat, akivel szinte minden túrán találkozok, s már sokat mentünk együtt, többek között a múlt héten is. Rövid beszélgetés után rohanok tovább. Szeretnék gyorsan beérni, abban reménykedem, hogy a túra végén a célban találkozhatok családom tagjaival, akik elõször életükben vesznek részt teljesítménytúrán, a 16km-en, s jelenleg talán még csak otthon ébredeznek. A feleségem, a lányom és egy kedves munkatársam fogja a csapatot alkotni.
Áthaladok a „bikás” mezõn, most a csorda távol, „nem szerencsés ugyan”, de jó ha a lábunk elé nézünk. Itt lehagy egy fiatal futó. A hosszútávfutók, ahogy a klasszikus film (és könyv) címében is benne van, gyakran magányosak, de nem mindig.
Feltámad bennem a vetélkedés ösztöne, nyomába szegõdök. Jobb és fiatalabb nálam. Többször eltûnik a túra során, de a végén mégiscsak egyszerre érünk be. A Hór-völgyben beérem egy másik túratársamat, aki szinte minden jelentõs túrán elindul, most is a 60-ason. Irtózatos ütemben képes menni szinte megállás nélkül, pedig már õ sem mai gyerek akárcsak én. Felhívja a figyelmemet az Ódor-mászásra, de ezt a helyet a héten már lejártam, s régebben is jártam már itt családi kirándulás keretében.
Azután túlesek a „fekete levesen”, s máris a szintúton vagyok. Rohanás le Kék L-en. Elõttem Nordic-osok, még nekik sem könnyû. Lentebb jó lenne, és könnyû lenne a kanyart levágni, de valahogy nem visz rá a lélek, csak egy piciny csücsköt nyesek le.
A Hór-völgyben összesodródunk az elõzõ futóval, s a túra során gyakran együtt haladunk. Eközben különbözõ témák bomlanak ki, a legkedvesebb mindkettõnk számára a nyelvtanulás. Õ spanyolban ért el jelentõs kezdeti sikereket, én pedig az olasszal kacérkodom. Egyelõre alapszinten állok, ami azt jelenti, hogy megvettem a nyelvkönyveket, kazettákat és kész.
A Pazsag-völgy bejáratánál az a kedves, fiatal hölgy fogad egyik pontõrként, akivel valamelyik nap az Ódor-várnál találkoztunk. Érdeklõdik, mi a véleményünk a szervezésrõl. Csípõbõl értelmeset nem nagyon tudok ugyan mondani, de természetesen dicsérem, különösen a tájat. Talán ezzel a beszámolóval pótolok valamit a válaszból. Több próbálkozás után sem fogadja el viszont, a teljesítménytúrázók között szokásos tegezõ viszonyt. 50 évesen ennyire öregnek látszom? Pedig pontosan ez az egyik célom, a mozgás segítségével megõrizni valamit a fiatalságomból. A beszámolómból még az is kiderülhet, hogy a dinamizmus nem jelenti automatikusan a környezettel és a túratársakkal szembeni beszûkültséget. Hiszen ha gyorsabb vagyok, adott idõegység alatt nagyobb távolságokat teszek meg, hosszabb túrát tudok biztonságosan vállalni, s több élményben is lesz részem.
A Pazsag-völgy és Pokol-völgy amitõl nagyon tartottam, a jó szalagozásnak köszönhetõen nem jelent gondot. Egy helyen bizonytalanodunk csak el, de ott is kiderül, a helyes úton járunk.
A fennsíkra felérve egy kicsit „elfogyok”, s talán a hideg miatt, tõlem szokatlan módon,a csupán vésztartaléknak magammal hurcolt élelmiszerkészleteimet kezdem felélni, amitõl valóban új erõre kapok. Sajnos az új túracipõm, ami oly jól bizonyított a meredek, köves helyeken, futáskor feltörte a lábamat, de a fûzõt teljesen meglazítva, még tudok vele kocogni.
Három-kõnél egy turista csapatot látva birka módra, a tömegvonzás törvényeit követve rossz úton futok le. Szembe jön velem egy srác, s érdeklõdik, teljesítménytúrázó vagyok e, a Három-kõröl jövök e, ismerem e az utat? Mindhárom kérdésre igen a válasz, sõt egy általam zöld háromszögnek vélt jelre mutatok, s mindketten futunk a rossz irányba. Pár tíz méter után már tudom, hogy baj van, de a srác addigra jó messze távolodik a helyes irányba, de rossz úton, a Tar-kõ felé. Utána kiáltok még, hogy visszafordulok, nyugtázza, de halad tovább, nagyjából a jelzés irányába, így nem lehet baj. Visszatérve egy ismerõs futónõvel találkozom, aki azon tûnõdik, miért jövök abból az irányból. Miután felvilágosítom ostobaságomról, továbbszáguld társával. Tar-kõn megemlítem a pontõrnek, hogy eltévedtem, s igen-igen csodálkozik, hol lehet itt eltévedni. Nekem sikerült!
Imókõ után az ösvény mellett elfutva, egy fentrõl jött kiáltás vezényel vissza a helyes útra.
Az út további része laza, magányos kocogással telik a Bujdosó-kõig, ahol két mézes puszi és egy kedves nõi mosoly új erõt önt belém, s lerohanok a tárkányi útra.
Egy kis potyázás után (örök hála az emberies viselkedésért) fel a piros kereszten. Itt érem utol alkalmi túratársaimat, akikkel, a Völgyfõ-házig sokat bölcselkedünk.
Ódor-vár után sima az út, zökkenõk nélkül. Még találkozok egy „régi” túratársammal, akivel, így a túra vége felé természetes módon, a Cserhát 40-es és Bableves csárda emlegetése után jutunk el a fõzési témához, jobbnál jobb étkeket vetítve magunk elé. Még most is itt van a számban a különféle különleges palacsinták íze, amiket Õ szokott készíteni. Elszáguldanak mellettünk elõzõ túratársaim, de most nem futok, jól esik egy kicsit sétálni.
A Nyomó-hegyre egy csapat kisgyermek kíséretében érünk fel, akik hõsiesen küzdik le az utolsó akadályokat is.
Az ellenõrzõpont után társamnak egy számomra még ismeretlen, ezen a helyen tömegesen elõforduló növényt mutatok (Aster linosyris- Aranyfürt(Arany gerebcsin) – száraz gyepeken, novemberig nyíló tetszetõs növény, fészkes virágú, nyelves virágok nélkül, végálló ernyõszerû fürtökben, keskeny lándzsás levelek, mézillatú – saját meghatározás a túra után). Õ erre egy jó történetet mesél egy botanika tanárról, akivel együtt túrázott, s akinek hirtelen nem jutott eszébe az egyik növény latin neve, s ettõl annyira kétségbe esett, ezzel azután sokat ugratták. Majd véghajrában lefutok a hegyrõl. Elhaladok a pincék mellett. Késõbb hallok egy történetet. Ezen a túrán az egyik teljesítménytúrázó igen-igen megszomjazva tért be az egyik pincébe. A gazda, egy paraszt bácsi már rendesen kimosta a lopót, s készült haza. Most mi lesz, szólt a srác? A lopó már kimosva, õ pedig szomjan hal. A bácsi felismerve a helyzet komolyságát, így szólt, ki lehet azt a lopót mosni még egyszer is. S így esett, hogy a srác mégis életben maradt. Itt a vége fuss el véle, s futok, mígnem utolérem korábbi társaimat, s élénk beszélgetés mellett érkezünk a célba.
Az iskola aulájába lépve, a fantasztikus filmekben gyakran látott ûrkikötõ látványa fogad. Mindenféle rendû, rangú, korú, foglalkozású ember nyüzsög itt. Ki idõpontért áll sorba, ki a menetidejét próbálja kiszámolni, több-kevesebb sikerrel birkózva meg ezzel a nem mindennapi szellemi feladattal. Ki azon gondolkodik, vajon melyik távon is indult. Ki a kitûzõt, s a „jól megérdemelt” étkezési jegyet veszi át büszkén, ki Less Nándor pólót vásárol, van aki beáll a sor végére a bablevesben reménykedõk klubjába (jó magam is késõbb),sokan beszélgetnek, telefonálnak, buszhoz rohannak.
A bablevesre várakozás nehéz idõszakában, sûrû „poenizálás” a mögöttem álló túratársnõvel.
A bableves és a tea után még gratulálok alkalmi társamnak, neki is sikerült a kb. 9:30 alatt beérnie, majd búcsút intek.
Az aulában még egy kis beszélgetés. Még nem vagyok fáradt, dolgoznak a véremben feldúsult endorfinok. Ahogyan ez a végén szokás, latolgatjuk a következõ túrát. Hallom, hogy valaki 2 kisebb gyermekkel kb.8 óra alatt ért be a 47km-en, s amikor elhangzik a számból egy õszintén elismerõ félmondat, a gyerekek szemében egy másodpercre büszkeséget látok felcsillanni. S ez így van jól. Hallom a történetet a feleségemtõl, aki ma debütált 16km-en, hogy egy pár éves kisgyermek, láthatólag örömteli arccal, többször is elfutott mellettük a túra során. Neki is gratulálok.
Gratulálok a szervezõknek és minden túrázónak!!!
Száguldunk, élvezd az iramát,
Sólyomként kéklõ hegyeken át,
Zúgva süvít a szél, …
Érzem szédítõ vad mámorát…
Minden suhan, a lomb, az erdõ,
Hajrá megtörhet a varázs,
De mindez oly csodás..”
(Dalszöveg részletek)
2007.10.14
|
