Túrabeszámolók


Piros túrák / Magyar Vándor

csibaTúra éve: 20072007.11.05 15:54:07
Piros 85 (ami az idén, már inkább 90)

Rég óta készültem erre a túrára. Még a NaHáT-on határoztam el, hogy biztos nem fogom kihagyni, és ez lesz az idei utolsó hosszabb túrám (bár ez még nem biztos). A hosszú távú túráknak egy nagyon szép zárója lehet ez a Piros 85.

A szokásos készülõdések megtörténtek a túrát megelõzõ napokban, ráadásul még megvolt a kellõ bemelegítés is. Ugyanis pénteken a Mátrában barangoltunk egy kicsit. Mondjuk alvás szempontjából nem jött ki legjobban a dolog, de ebben a szép idõben nem lehetett otthon ülni.

Szombat reggel nehezen kelek, valószínû kevés volt a 4 óra alvás egy pénteki Mártázás után. De több embernek megígértem, hogy ott leszek, szóval menni kell. Indulást nem terveztük túl koraira, mert nem láttunk rá esélyt, hogy beérjünk úgy a célba, hogy még aznap haza tudjunk jönni. 7:30-as találkozó lett belõle a Rómaifürdõnél. Bár a találkozó sem volt teljes. Úgy terveztük, hogy 5-en megyünk, aztán ebbõl Dömösig lett kettõ, és ott egészült ki a csapat. Karesz és Bella már elindultak olyan 7:15 körül, mondván, hogy úgyis utolérjük õket. Én megvártam Gps Zolit. Viszont Sanyi meg elaludt, és így csak 8:30 körül indult el, jóval utánunk. Szóval ketten Zolival 7:45 körül nekivágtunk a távnak. Csillaghegyig hamar eltelt az út, és nem sokára már bent vagyunk az erdõben. A város még csak most ébredezik, bár egy két ember jön velünk szembe, kifelé az erdõbõl. Itt ér egy kellemesnek nem mondható „meglepetés”. Tönkrement az egyik botom. Nem lehet megszorítani, és így csak olyan max 1m-es. Hú de jó, legalább lesz mit cipelni végig magammal. Zoli mondta,hogy adjam le az elsõ ep-nél, és kérjem meg, hogy vigyék be a célba. Én inkább cipeltem magammal, ki tudja mire lesz még jó:)

Rövidesen kiérünk az Ürömi út elõtti tisztásra, és feltûnik elõttünk az embertömeg. Vagyunk egy jó páran, masírozunk a Nagy Kevély felé. Felfelé jól kimelegszünk, megváluk a kabáttól is, és csak egy pólóban toljuk tovább. Úgy néz ki, hogy tényleg jó idõnk lesz, bár az este az még messze van. Jó pár túratársat megelõzünk felfelé, és elérkezünk a csúcsra. A kilátás az pazar. A völgyekben még megül a köd, amit át – átböknek a hegycsúcsok. Kicsit elidõzünk itt, fényképezgetünk, mert ezt nem lehet csak itt hagyni. Pár méter múlva a romos fatákolmánynál megkapjuk az elsõ pecsétet. Zoli vált egy pár szót a pontõrökkel, majd indulunk Csobánka felé. A nyeregben mi is majdnem benézzük az utat, de szerencsére észrevesszük a hirtelen jobb kanyart. Csobánkáig szinte lefutunk. Bár azért vigyázni kell, mert elég csúszós a talaj, néha majdnem el is esünk. Kiérünk a mûútra, ahol egy - két túratárs épp tüzes vízzel kínálja társait: ) Elég jól tolták. Volt egy kb 5 decis üveg náluk, aminek már csak épp az alján volt valami.

Nagyon nem szeretem az aszfaltos részeket, bár szerencsére ez még az elején volt, és nem visel meg annyira. Hamar túljutunk rajta, és betérünk az erdõbe a P jelzésre. A következõ pontig egy elég emelkedõs szakasz vár ránk. Itt is majdnem benézünk egy elágazást, de szerencsére a gps ismét csak segít. Kapaszkodunk felfelé, közben a botokat meg cipelem a kezemben. Biztos páran érdekesen néznek rám, hogy miért nem használom. Zoli összefut egy pár geocachinges ismerõssel, és utána feltûnik neki az igazi éden kert :) Copfos lányok elõttünk. Nem is kevés, mindjárt 6. Bár õk nem a teljesítménytúrán vannak, meg nem is sietnek annyira, így elég hamar lehagyjuk õket. Zolinak meg meghasad a szíve :)

Pár perc, és Tölgyikreknél vagyunk. A pecsét mellé jár egy finom cukorka is. Ami elég tartós darab, mert nem igen akart elolvadni az ember szájában. Rágni kell, nincs mese. Copfos lányok itt utolérnek minket. Micsoda élvezet a szemnek :) De ismét hamar lehagyjuk õket, mert lekocogunk a Sikárosi rétig. Ez a hely mint mindig, most is csodálatos. Sajnos már a fák többsége elveszítette szép õszi színét, de így is csodálatos a panoráma. Innen Dömösig az út is ismerõs, pár hete a Vasas Maraton is erre vitt. Fájó szívvel, de búcsút kell inteni a rétnek, és ismét az erdõben folytatódik utunk. Szinte elsüppedünk az avarban, ahogy haladunk elõre. Nagyon hangulatos, de sokszor meg is tréfál, mert nem látjuk mi van a levelek alatt. Elhaladunk Király – kút mellett, ami sajnos ki van száradva, és nemsokára egy szép patakmeder mellett folytatjuk utunkat egészen Dömösig. Néhol belefutunk a lejtõbe, de inkább gyalogolunk. Meg amúgy is olyan szép a táj, hogy fényképezgetni is leállunk. Kis idõ múlva lent vagyunk a Rám szakadék aljánál. Érdekes, hogy most mennyire „kihalt” a táj. A Vasas Maratonkor nyüzsögtek itt az emberek. Ahhoz képes most szinte alig van valaki. Mondjuk nem mintha hiányozott volna az - az embertömeg. Ismét lehagyunk egy pár copfos lányt Zoli legnagyobb örömére, és már Dömös útjait koptatjuk. Elérkeztünk a következõ ellenõrzõpontig, ahol a pecsét mellé jár inni- és ennivaló is. Jól esik a sós, vajas kenyér, meg a citrom lé szerûség. Kicsit pihenünk itt, mindenki rendbe hozza magát. Itt áll össze elõször az ötös csapat. Karesz és Bella már bent voltak, Sanyi csak késõbb jött. A következõ szûk 10 km sem lesz egy leányálom. Fel kell menni Dobogókõre. Kb egy 20 perces pihenõ után folytatjuk utunkat, egy kis akrobatikus gyakorlattal tarkítva, mert át kell mászni egy kerítésen. Nagyon szép réteken, tisztásokon keresztül vezet felfelé a P jelzés. Egyik helyen még geoládázni is megálltunk, de nem lett meg. Szakó – nyereg elõtt még egy kicsit le is térünk a jelzésrõl. De egy kis dzsungelharccal visszajutunk. És végre elérkeztünk a nyeregbe, megvan a következõ pecsét. Innen már lényegében csak egy durvább emelkedõ van, az is itt elõttünk, és onnan már kényelmesen be lehet jutni Dobogókõre. Ahogy közeledünk, úgy nõ az emberek száma. Nem is csoda, hiszen nagyon szép az idõ. Rendesen kerülgetni kell az embereket, sõt még nekünk kell vigyázni, mert Sanyit majdnem elütik bicajjal.

Dobogókõ hozza a szokásos formáját. Irdatlan embertömeg, árusok, autóhegyek. Célba vesszük az ellenõrzõpontot, ahol kapunk egy banánt is a pecsét mellé. Nagyon jól esik ilyen emelkedõ után. Kicsit megpihenünk a turistaházban, majd haladunk tovább. Könnyû szakasz következik, minimális emelkedõvel. Pilisszentkereszten csak átrobogunk. Itt már kicsit jobban érszem az aszfaltos út hatását. Kezd sajogni a talpam. De szerencsére rövidesen ismét erdõben folytatjuk utunkat. A következõ szakaszon kétszer is eltévedünk, de mindig idõben észrevettük, és így csak pár száz métereket raktunk a távhoz. Sötétedni is itt kezd el igazán, lassan a lámpák is elõkerülnek. Csévi – nyeregnél begyûjtjük a következõ pecsétet és robogunk tovább. Vár a finom gulyásleves. Utolérünk két túrázót, akik kedvesen megkínálnak minket a csokijukból, sõt még oda is adják. Nagyon rendesek voltak. Sötétben faljuk a kilométereket, de ez a rész még így is nagyon szép. Milyen lehet még nappal… fent a fenyvesek között, félig kopasz hegygerincen haladva, csodálatos kilátással.

Aztán az éjszaka csendjét megtörik az autók hangjai. Már tényleg nagyon közel vagyunk. Pár perc, és a csárda elõtti nagy parkolóban találjuk magunkat. A sátrat nem vesszük észre, így bemegyünk a csárdába, ahol a pincér kicsit furán néz ránk, de rögtön eligazít, hogy merre tovább. Gondolom nem mi voltunk az elsõk, meg nem is az utolsók, akik oda mentek be elõször. És tényleg ott a sátor mellette, ami nem is pici. Kapunk itt pecsétet és finom gulyáslevest is. Jól esik a pihenõ, és már a fél távon is túl vagyunk. De menni kell, mert nem jó sokat pihenni. Így hát folytatjuk utunkat. Alig indultunk el, és máris megkapjuk a következõ pecsétet.

Áthaladunk Pilisszentivánon és újra kiérünk az erdõbe. Kicsit homokos a talaj, amin nem a legkellemesebb menni. Meg már fáradt is vagyok, és csak követem az elõttem haladókat. Egy lépcsõs rész után jól belelépek az ott tátongó gödörbe. Bokám majdnem ott marad, de szerencsére megúszom. Zakatolunk tovább az éjszakában Hosszú – árok felé, és lélekben már készülünk a következõ, talán a legnehezebb, emelkedõre. Megkapjuk a pecsétet, Sanyi még szeretne mellé egy lábcserét is, de azzal sajnos nem tudtak szolgálni. A dolgunk az egyszerû, csak fel kell jutni a Nagy – Szénásra. Elején még egész barátságos az emelkedõ, de késõbb bedurvul. Az idõ eszméletlen jó, még a kabát is lekerül, és ismét egy szál pólóban toljuk felfelé. Megállni nem akarok, mert elindulni annál nehezebb lesz utána, így egyhuzamban felmegyek, felmegyünk az emlékfalhoz. Pecsét mellé jár még szõlõcukor, sós apróságok és citrom is. Kicsit pihenünk, de nem túl sokat, majd legurulunk Nagykovácsiba. Kocsma a láthatáron, ezt nem lehet kihagyni. Igaz az árak azok nem épp a legbarátibbak, de muszáj bemenni. Elmegy egy újabb 20 perc. Elég lassan tettük meg ezt az utolsó pár kilométert ezekkel a megállásokkal. De jön az egyik legrosszabb pillanat. Mikor kilépünk érezzük, hogy csöpög az esõ (szerencsére csöpögésnél sosem lett erõsebb). Itiner olvasása nélkül folytatjuk tovább, és csak a csapat egyetlen lány tagjának lesz gyanús, hogy a templom az nem erre van. Még jó, hogy velünk volt, mert akkor szépen benéztük volna a pontot. Úgyhogy hátra arc, és irány a plébánia. Kapunk itt is inni és ennivalót a pecsét mellé. Sanyi meg sajnos kiszáll. Úgy érzi, hogy elég neki ez a 66 km is.

Innen már csak négyen folytatjuk tovább. Kicsit kezdek befordulni. Fáradt is vagyok, sötét is van, még az esõ is esik. Karesszal azért toljuk az elején, Bella és Zoli kicsit lemaradva követnek minket. Beszélgetünk, így hamarabb elrepül az idõ, és a Fekete – fej lábánál találjuk magunkat. Egy újabb kis emelkedõ, ami nem is olyan sok. De így már 70 kilométer után más a helyzet. Fölfelé lehagyunk egy idõs bácsit, aki az 50 km-es távon van. Végre feltûnik a csúcs. Megkapjuk a pecsétet és kicsit lepihenünk. A pontõr szõlõlével kínál minket, köszönjük! Zoliékat itt bevárjuk, majd együtt folytatjuk az utunkat lefelé. Oda kell figyelni rendesen, mert az esõtõl igen csak csúszós lett minden. Néha majdnem elesünk, de szerencsére egyben lejutunk az aszfaltos útig. Ezen pár méter, és újra bent az erdõben. Ismét egy emelkedõ, ami megint csak fáj egy kicsit. De mégis jobban esik felfelé menni, mint lefelé, vagy sík terepen. Fent vagyunk a körúton. Annak ellenére, hogy már este van, meglehetõsen meleg az idõ. Viszont nagyon nagy a pára. Szépjuhásznénál pihenünk egy kicsit. Már minden pihenõ jól esik, és kell is, hogy egy kis élet kerüljön a lábakba. Majd nekivágunk az utolsó emelkedõnek, fel a János – hegyre. Alig indulunk el felfelé, a köd egyre sûrûsödni kezd. Még féltávnál sem járunk, és szinte már semmit sem lehet látni. A fejlámpákat is levesszük, megpróbálunk alulról világítani, mint a kocsikon a ködlámpa, hátha hatásosabb lesz. De sokat nem jelent. Küszködünk felfelé, már nagyon fáradtak vagyunk, de ez az utolsó komolyabb emelkedõ. Végre feltûnik a kilátó, és elõtte a pontõrök a kocsiban. Megkapjuk a pecsétet, 1-2 percet pihenünk, és megindulunk lefelé. Itt nem a P-n mentünk, mert úgy láttuk, hogy jobb ha ilyen nyirkos idõben inkább a futópályán megyünk le. Valószínû, hogy seggre ültünk volna egy párszor. A ködtõl szinte semmit sem látni, de az út menti lámpák azért mutatják az utat. Makkosmáriáig viszonylag hamar elérünk. Szerencsére, ahogy haladunk lefelé, a köd is egyre csökken. Feltûnik a pontõr, akitõl megkapjuk a pecsétet és mellé egy tábla csokit. Kicsit furácsáltuk, hogy ilyenkor adták a csokit. Persze jól esett most is, de adhatták volna olyan 60 km körül. Azt hinnénk, hogy már vége a szívatásnak, de még van azért emelkedõ. És így már 80-on túl a kicsi is sok.

El is indulunk felfelé, mert minél többet ülünk, annál rosszabb. A jelzések elég gyatrák ezen a részen, de szerencsére a gps kisegít azért minket. Ráadásul még a köd is kezd visszajönni, ami ismét megnehezíti a tájékozódást. Sokszor még annyit se látunk, hogy merre megy az út. Lehagyunk a Végvári – szikla körül egy idõs párt, akik már visszafelé jöttek, mert azt hitték, hogy eltévedtek. Tényleg nagyon nehéz volt rajtamaradni az úton. Szerencsére a kilométerek azért gyorsabban fogytak, mint ahogy fáradtságunk nõtt. Bár az utolsó métereken még rendesen megszenvedtünk az erdõben, mert igen kellemetlen úton kellett lejutni Budaörs határáig. Aztán a hab a tortán még ez a kellemes 1,5 km aszfalton, bent a városban. Azért nem volt annyira vészes, és hamarosan bent voltunk a célban. 03:36, de jó volt benyitni a jó melegbe. Bent pár igen csak fáradt arcot látott az ember, de hát ez mégsem volt egy könnyû túra.

Beálltam a sorba az oklevélért meg a kitûzõért, ami igen csak szép. És kaptunk mellé egy Piros 85 grammos csokit:) Mintha direkt erre a túrára fejlesztették volna ki.
A meleg tea és a virsli is nagyon jól esett, amit itt kaptunk. Majd egy jó 30 perc után az elsõ buszok valamelyikével hazazötykölõdtük.

Egy nagyon jó kis túra volt, ami igen csak igénybe veszi az embert. Köszönet a szervezõknek érte!

Grat mindenkinek, aki valamelyik távot teljesítette!