Túrabeszámolók


Piros túrák / Magyar Vándor

qvicTúra éve: 20072007.11.11 13:30:26
Piros 85(g) 2007

A Piros túrák felett hosszú éveken keresztül mindig csak átsiklott a tekintetem. Nem fogott meg igazán benne az útvonal, meg a Budapest környéki turistautak. 2005-ben piedcat barátom viszont nagyon készült a P85-re, és engem is belerángatott a dologba. Elhatároztuk, hogy együtt indulunk rajta. Aztán es sajnálatos baleset miatt én nem voltam üzemképes a túra napján, így piedcat egyedül vágott neki, és sikeresen teljesített. 2006-ban aztán Ritchy elhívott az 50/A-ra futni egyet. Bár a futás nem ment valami fényesen egyikõnknek sem akkor, és az idõjárás sem kényeztetett minket, azért az meglepett, hogy alapvetõen milyen kellemes kis túra ez. Akkor elhatároztam, hogy jövõre mindenképp jövök a hosszútávra. Sajnos a jobb térdemet megint sikerült leharcolnom három héttel korábban, és még mindig nem százas. Koránt sem az, de van olyan állapotban, hogy elinduljak a túrán vele, és tudjak tartani egy 6-os átlagot. Ezzel persze kockáztatom, hogy utána nagyobb gondjaim lesznek, de ezt most bevállaltam. A túra elõtti tervezés oroszlánrészét megintcsak piedcat vállalta magára. Készített remek idõtervet is. A fáma arról szólt, hogy korán indulunk és próbálunk a pontokra nyitás környékén megérkezni és a végén egy 15 órás teljesítéssel zárunk. A sors fintora, hogy végül piedcat nem tudott idén eljönni a túrára. Akkor hát eljött az idõ, hogy kiegyenlítsem a mérleget.

Szombat reggel egy kis autós kavargás után fél 6 körül parkolunk le Feróval a Rómaifürdõ hév megállónál. Õ és Laki az 50/A-t vállalták be mára, egy jó kis kilépõs tempóban. A szervezõk még az elõkészületi munkákkal vannak elfoglalva, de hamarosan beindul a nevezési procedúra. Mivel próbáltam minél inkább véghezvinni piedcat terveit, ezért most én is igénybe vettem a csomagszállítást, amit egyébként nem szokásom. Semmi olyat nem bízok soha szervezõkre, amitõl mondjuk a teljesítésem függhet, azokat inkább cipelem (fejlámpából rögtön kettõt is), ezért csak egy doboz sört meg egy kis ennivalót csomagoltam egy szatyorba, amit aztán kis keveredés után sikerült oda elhelyeznem, ahonnan majd Nagykovácsiba szállítják. Laki 6-ra ér a starthelyre, így végül 6:07-kor vágunk neki a távoknak együtt. Ekkorra már kisebb tömeg gyûlik össze a résztvevõkbõl is.

Az új rajthelytõl nem túl izgalmas az a plussz 1 km Csillaghegyig, de beszélgetve hamar lezavarjuk. Csillaghegyen végre rátérünk a lényegre, a piros jelzésre. ;) Most már csak ezt kell követnünk, más dolgunk nincs. A K100-ról ezt az utat már jól ismerem. A Hegymászó utca környékén egy futó robog el mellettünk, de az emelkedõ aztán Õt is megfogja. Ahogy beérünk az erdõbe kilépek én is. Ha tartani akarom piedcat idõtervét, akkor most le kell dolgoznom azt a 7 perces hátrányt, amit a késõbbi indulással összeszedtem. Magárahagyom Lakit és Ferót, és adok a Róka-hegynek keményen. A József-hegyi tanyák mellett végigkocogok. Az enyhe emelkedõn a térdem kifejezi nemtetszését. Rögtön gyaloglásra váltok.. ez így veszélyes lesz. Az Ezüst-Kevélyt óvatos mászom, nem sietek túlzottan, a lejtõkön aztán gyorsítok. Az idõ kellemes, nincs túl hideg, nem fúj a szél sem. A Nagy-Kevélyre Zsotyekékkel együtt érek fel. Olyan kilátás fogad, hogy szóhoz is alig jutunk. A felhõk alattunk úsznak, egy-két magasabb hegy csúcsa ki-ki kandikál belõle a távolban. Gyönyörû szép. Tovább galoppozok a pontig, ahol aztán csinálok pár képet is a csodás kilátásról. Az elsõ emberek egyike lehetek, mert a rendezõk egy "apa, kezdõdik" kétségbeesett felkiáltással fogadnak. :) 7:15 van, 5 perccel a hivatalos nyitás elõtt kapom a pecsétet. Az elõzetes terv szerint pont nyitásra ( vagy pontnyitásra? :)) ) kellett volna érkeznem, szóval a kis hátrányt sikerült bõségesen ledolgoznom. Ennek én nagyon örültem, a térdem kevésbé.

Alig indulok tovább pár méterrel lejjebb megint cibálom elõ a fényképezõt, mert a Ziribár irányában még elképesztõbb látvány fogad. A hegyen felszínét követve folyt rajta a felhõréteg, úgy nézett ki mint valami megboldogult kémia órai kísérlet. Lefelé visszafogott tempóban ereszkedtem, és szép lassan beleérkeztem a felhõbe magam is. A nyeregbe érve kiértem belõle. Innen hosszú kényelmes lejtõs út következett Csobánkáig. A tempót is nagyon kényelmesre lehetett most venni, idõm bõséggel volt, ha nem sietek, még akkor is pont nyitás elõtt érek a Tölgyikrekhez ezt tudtam. Itt fogalmazódott meg bennem a már fentebb említett szójáték, miszerint nem pontnyitásra szeretnék megérkezni a ponthoz, hanem pont nyitásra (ami mondjuk azt jelenti, mikor kiér a pontõr a posztra). Az lenne az ideális. Útközben egy elágazásnál kutyák tûnnek fel az úton, aminek nem örültem nagyon, de pár pillanat múlva elõkerültek a gazdik is. Leérve a Csobánka melletti hegyekrõl Topiék érnek be és húznak el mellettem. Arra gondolok, hogy mennyit kellesz várniuk a pontnál, ha ilyen tempóban nyomják végig. :) A mûúton gyalogolva haladok kifelé a településrõl. Közben még egy futó beér. Együtt érjük utól Bubut, aki egy hatalmas hátizsákot cipel. Topiék megállnak beszélgetni vele. Rögtön gyanús volt, hogy ekkora zsákkal Bubu nem végigmenni készül a túrán, hanem mondjuk pontõrködni. Hamar ki is derül, hogy Õ a pontõr a Tölgyikreknél, beállunk hát mi is a sorba. Itt most nem fogunk sietni sehova. :) Bubu zsákja láthatóan jó nehéz, ezért felajánlom neki, hogy ha van benne külön cipelhetõ valami, akkor adja ide belõle. A második próba után sikerül rávennem, hogy osszuk szét a cuccokat a zsákból. A többiek is bevállalják a cipekedést, így mindenkinek jut valami cipelnivaló, leendõ pontõrünket sikeresen tehermentesítjük. Jó érzéssel tölt el a "közmunka", így mi is részt vettünk a túra szervezésében. Ez az öt kilóméter így komótosan, cipekedõsen, de jókat beszélgetõsen telik el. Kitárgyalunk pár túrát, felidézünk pár mulatságos pillanatot 'jókedvû' pontõrökrõl. :) Természetesen jelen túra sem ússza meg történetek nélkül, különösen a budaörsi cél változékonysága ad okot némi derült eszmefuttatásra. A Salabasina kútnál Bubu megáll és megnézi közelebbrõl is a forrást. Mi tovább cammogunk, már kicsit türelmetlenül a pont felé. Azt találgattuk, hogy vajon melyik szatyorba rejtette Bubu a pecsétet... khm.. Idõben voltunk még persze, ami a nyitást illeti, sõt meglepõen pontosan számította ki az érkezést Gábor, mert végül 3 perccel a hivatalos nyitás elõtt érkezünk meg. Végre lerakjuk a nehezékeket, nyithat a pont. A cipekedésért járó dupla adaggal nem élek, de a cukorka igazán jól esik most. A pecsét mégjobban. ;) Közben viszont Laki és Feró tûnnek fel az úton. Vigyorogva konstatálják, hogy jól beértek. :)) Na de most már pecsét mindenkinek, aztán induljunk.

Együtt indulunk ismét tovább jó tempóban. Sikárost hamar elérjük, ami után jön az elterelt kék jelzés, majd fordulunk is rá Dömösre. Egy darabig még emelkedik az út. A nagy beszégetés közben a piros háromszög mellett úgy megyünk el, hogy észre sem vesszük. Nem mintha arra kéne menni, csak az is szóba került pont. Utána aztán megnyílik a Szõke forrás völgy és elkezdünk ereszkedni. Kocogásra váltunk. Egy kis csoport a mûutat választja a jelzés helyett. Mi maradunk a köves és hullámosabb ösvényen. Gyorsítok lefelé remélve, hogy a Dömösi pont hamarabb nyitva lesz valamivel. Távolodok a többiektõl. A térdem már érzi a terhelést újra, fáj a tempó köves úton, de makacsul rajta maradok végig. Elérem végül a mûutat, nemsokkal késõbb viszont újra lezúgok róla, most már egyenest a patakvölgybe. A táj pazarr, megállok fotózni. A sziklákon átugrálok a patakon és iparkodok tovább. Elrobogok a forrás, majd a kápolna mellett és kis kanyargás után visszaérek a mûútra. Útközben elég sok turista jön velem szembe, a Rám szakadék irányába. A hely népszerû, mint mindíg. Bekocogok a faluba, és a megszokott kanyarban már én is röhögök, mikor újra meglátom Topiékat. Szólnak, hogy akár le is dõlhetünk egy félórára... annyi van még nyitásig.. a pont sehol. Nagyon szép idõ van, a nap hétágra süt. Leveszem a felsõmet és leülök a padkára. Furi, hogy egy évvel ezelõtt itt majd meg fagytam olyan hideg volt. Szépen érkeznek a többiek is sorban. Tanakodás indul, hogy a templom felé el kéne azért néznünk hátha most ott a pont. Elindulunk, és tényleg ott találjuk a már teljesen mûködõképes személyzetet. Larzen 10:25-kor nyomja a pecsétet. A terülj-terülj asztalkám nagyon jókor jön, éhes is, szomjas is voltam már. Neki is álltam a kenyereknek, meg a piának. Tök jó, hogy még szép választék is volt, nagyon jól esett a frissítés. Negyed óra alatt sikerül feltankolni.

Elköszönök a ponttól és jókedvûen indulok tovább. A jelzés kicsit megy a fõút mellett, majd felkanyarodik balra. A temetõnél nem várt akadály állja el utunkat, a turistautat elkerítették, így kerülni kell a ravatalozó felé. Ezt egy kis táblára ki is írták. Hátra arc. A kis kitérõ után újra a jelzésen nyomulok felfelé. Jó tempóban haladok és a térdem is csendben van, aminek nagyon örülök. Az út hosszú és eseménytelen a Szakó-nyeregig, ahova fél 12 fele érek. Pecsét.

Onnan aztán jó kis szuszogós mászás, majd hosszú enyhébb emelkedõk jönnek. Ahogy közeledek Dobogókõhöz, úgy nõ meg a szembe jövõ vasárnapi (na jó, szombati) turisták száma. A köszönés teszten több mint a fele elhullik... A Rezsõ kilátó dugulásig megtelve, majd onnantól már a jelzett ösvény is végig. Kocogok a pontig egy kicsit. Pont dél van, mikor a bélyegzõt rányomják a lapomra. Még egy két ember éppen nevez a huszas távra. Ez klassz, piedcat tervei tovább élnek és virulnak, sõt van 10 perc tartalékom is.

Olyan viharosan indulok tovább a pontról, hogy elfelejtek vizet inni a kék kútból, persze itt még nem tûnik fel a dolog. Helyette viszont elõkotrom az egyik banánt a zsákból és azt majszolom lefelé kocogás közben. A Matyi büfében nem panaszkodhatnak a forgalomra, rengetegen pihennek a padoknál. Elég forgalmas a jelzett út is, kerülgetem az embereket lefelé. A Fagyoskatonáig elhagyok pár rövidtávos túratársat is. Innen meredek lejtõn zúgok lefelé Pilisszentkereszt irányába, ez megint nem esik jól a térdemnek. Itt kezdem el érezni, hogy szomjas vagyok. Iszok a camelbak-bõl, de reménykedem benne, hogy találok majd egy csapot is. A faluban a lejtõ egy utcában folytatódik, amin leérek az elágazáshoz. Itt kiszúrok egy csapot, amit meg is rohamozok. Nincs elzárva. Jól esik a tiszta hideg víz, megtankolom magam. A kifelé vezetõ hosszú egyenes úton szerelést igazítok, rendezkedek kicsit. A nagy bal kanyar után egy útjelzõ tábla figyelmeztet, hogy ketten együtt futni veszélyes. Még szerencse, hogy egyedül vagyok és nem is futok. :)) Végre elérem a földutat és letérek a betonról. Emelkedõ kezdõdik és az út hosszan halad egy szép nagy mezõ szélén mielõtt egy kanyarral bevág az erdõbe Pilisszántó felé. Egy kis lejtõ, egy kis beton és máris elérem az egyik eltévedés veszélyes helyet a falu fölött. Egy rövidtávos páros itt meg is kérdezi tõlem, hogy biztosan jó úton vagyunk -e még. Megnyugtatom, hogy igen, miközben rámutatok egy éppen elõbukkanó jelzésre. Kis ösvényen haladok lefelé, ami elég köves, viszont pazarr kilátás van a hegyoldalból a környezõ tájra. Az ösvény végén, ahol tovább lehet ereszkedni Szántóra éppen piknikezik egy kisebb társaság. Az elõttem haladók szépen befordulnak a benõtt ösvényre, ahogy kell. Most nem kell senkit útbaigazítani. Gondolom én... aztán mikor utólérem õket, akkor rákérdeznek, hogy az az út megy -e Pilisvörösvárra. Hmm.. válaszommal kicsit lecsaptam a magas labdát.. oda sok felé haladva eljuthat az ember, de ha a túrán vannak, akkor jó úton haladnak. Továbbhaladva az egyik elágazásnál egy nagyon rossz helyre festett piros jelzés elvisz a málnásba. Utánam is jönnek, de aztán észreveszem, hogy az ösvény nem jelzett és visszafordulunk. Meg is lett utána a helyes leforduló. Hosszú enyhe emelkedõ után érem el a Csanyapontot a Csévi nyeregben. Kapom az infót tõle, hogy negyedik vagyok a hosszúsok között. Na jó, igazából harmadik, mert az elsõ futó pecsétek híján csak a távot teljesíti, nem a túrát. ;)

Kellemes lejtõs hosszú egyenes erdei út jön, ahol kocogok tovább. Amint kiérek az újabb hatalmas mezõ szélére beugranak a tavalyi emlékek, így tudom, hogy merre tovább. Ezen a szakaszon megint sok embert utólérek. A rét végére is emlékszek szerencsére, ezért most a jó úton fordulok jobbra. :) Jön egy két rövid de szikár emelkedõ, ahol kiköpöm a tüdõmet, de innen már hamar elérem azt a gyönyörû részt, ami a huszas táv leválása után következik. A fenyvessel tarkított kopár hegyekrõl ámulok-bámulok kicsit. Felhívom piedcat-t, hogy elmondjam neki hogy halad a piros project. Jól halad. Kis kanyargózás után leérek a Kopár csárda parkolójába, majd kicsit arrébb a pontra. 14:25 van, idõm mint a tenger. Topiék éppen indulnak tovább. Leves még nincsen, de már szállítják errefele Pilisvörösvárról. Pecsételés után lehúzok pár pohár üdítõt és leülök az asztalhoz pár megfáradt túratárs mellé. Sorra érkeznek az emberek a pontra és egy negyed óra múlva befut a levest szállító autó is. Húú, épp idõben, már sokan várjuk a jó meleg leveskét. :) Épp kezdtem dideregni, mikor végre belekanalazhatok a szuperre sikerült gulyásba. Nyammnyamm, ez isteni. 14:55-kor intek búcsút a pontnak, ez jó kis pihi volt, de most már indulás tovább.

Bár még hivatalosan nem nyitott ki a következõ, nagyon közel lévõ pont sem, de biztos voltam benne, hogy már ott is fognak tudni fogadni. Átvergõdök a nagy forgalmú tizes úton, majd bevetem magam az erdõbe. Most érzem, hogy hideg van. A kezem fázik, így elõkapom a vékony kesztyûmet, ami aztán szépen visszamelegíti azt. Csak úgy szép komótosan, jóllakottan sétálgatok felfelé a Kakukk-hegyre. Odafent már várt a pontõr.

Nem idõzök, most inkább be kell újra melegedni. Pilisszentiván házai tûnnek fel a távolban. Egyenesen bevezet az út a faluba. Egy hosszú utcán haladok, a házakban kutyák ugatnak, a helyiek furcsán néznek rám, valahogy nem illek bele a szombat délutáni képbe. Az utca fogy és egy jobbkanyar után már kifelé haladok. Itt a Vadászrét környékén még sosem jártam. Kisebb turistaparadicsomot építettek ide, tetszett a hely. A falu szélén hatalmas focipálya, ahol éppen meccset játszanak, mellette büfék és egy hatalmas parkoló. A Jági tanösvény indul két irányba, az út mentén pihenõhelyek és információs táblák vannak kialakítva. Ahogy elhagyom a tanösvényt, a turistaút prózaibbá válik. Hosszú jellegtelen erdei úton haladok. Menet közben beér két futó, Szilvi és János. Elhúznak mellettem, a Hosszú árok elején lévõ ponthoz akkor érek, mikor õk épp indulnak. Na innen már ismerõs terep jön, nem kell annyira figyelni sem gondoltam ott akkor.

Jánoséktól kicsit lemaradva indulok utánuk. Egy tisztáson munkások fát pakolnak és szóváltásba keverednek egy arra járó turista párossal. Kicsit ordítoznak egymással a fatolvajlás témájában, aztán megindulnak egymás felé. Hmm.. Én inkább tovább haladtam a helyszínrõl. Az események közben egy elágazásnál Jánosékat követem mindenféle aggodalom (és bevallom körültekintés) nélkül. Ahogy haladunk a völgyben azt vesszük észre, hogy a jelek megszûntek. Õk ketten elõl megállnak és Szilvi visszakiállt, hogy szerintem jó úton vagyunk -e. Válaszolok, hogy igen. Semmi kétségem nem volt, a Hosszú árokban haladunk, itt nem lehet eltévedni. Tovább indulnak Õk is, de jel még mindíg nincs. Elbizonytalanodok. Lehet, hogy mégis el lehet tévedni? A technikát hívom segítségül, betájolom magunkat, és láss csodát tényleg rossz helyen vagyunk.. ez a völgy nem az a völgy. Elindulunk a helyes út felé, a probléma csak annyi, hogy egy hegyen kell átkelnünk közben, ami nem volt benne a tervekben. Sebaj, ennyi idõveszteség belefér. Végre feltûnik az út, és az úton Anna siet felfelé. Odakiáltunk neki, örülünk, hogy végre újra sínen vagyunk. Együtt veselkedünk neki az egyre meredekebb útnak. Kis küzdelem után felérünk a nagyszénási emlékfalhoz, ahol újabb ellenõrzõ pont vár ránk. 16:25-t mutat az órám.

A Nagyszénás megmászását nem ússzuk meg, ismét kemény emelkedõ jött, de már legalább látjuk a végét. Odafent óriási meglepetésre szélcsend fogad minket a Nagyszénáson. Ilyet itt én még eddig nem tapasztaltam, Szilvi is nagyon csodálkozik a dolgon. A hegy másik oldalán felbukkan Nagykovácsi látképe, már csak le kell csorognunk. Már elkezdett szürkülni erõsen, de a pontig még leérünk világosba simán. Iparkodunk lefelé, Szilvi diktálja a tempót elõl. János és Anna kicsit lemaradnak. Már az utcákat rójuk, mikor olyanokat érünk utól, akik egyébként mögöttünk voltak.. no igen, ez a kis kavarásunk eredménye. Háromnegyed ötkor berongyolunk a plébániára, ahol afféle turista oázis fogad minket, kenyerekkel, üdítõkkel. Pecsételünk, és nekiállunk falatozni. Beérnek szépen sorra a többiek is. Már a második pohár üdítõt húzom le, mikor eszembe jut az ide szállíttatott csomagom. Meg is találom rögtön. Pár dolog benne maradt, amit eredetileg a start elõtt akartam megenni, szóval egy részét csak bepakoltam a camelbak-be, a sört viszont lehúztam rögtön. Elõkaparom a fejlámpát is, és otthagyom a remek kis pontot.

Odakint már sötét van, de itt még nem kell lámpa, van közvilágítás. A kesztyût viszont másodszor itt veszem elõ ismét. Elindulok a piros jelzés felé, majd azon át a hídon és megkezdem a mászást felfelé. Elõttem ketten mennek látotávolságon belül. Jánosék is hamar utólérnek és elhúznak immáron hármasban. Én most úgy feltankoltam, hogy jobban esik a raérõs tempó. Egyedül haladok immáron az erdõben. A többiek lámpafénye kezd távolodni. Az út folyamatosan emelkedik, de jól ismerem minden szegletét ennek a szakasznak, úgyhogy tudom mire számítsak. Mire felérek a piros háromszög elágazásához már nem látom a többiek fényét. A kesztyût itt visszarakom a zsebembe. Helyreállt a rend a hasamban is, úgyhogy kocogásra váltok. Az ismeretlen párost hamar beérem, elzúgok mellettük. A Vörös pocsolya elõtti nagy emelkedõt is lendületesen mászom és a tejérõl újabb lámpásokat pillantok meg a távolban. Vadkerítés, piros kereszt balra el, és máris lefelé zúzok a piroson. Itt megjön a kedvem a futáshoz, és nappali tempóra váltok a sötétben.. :) Nem okoz gondot a terep, hamar befogom a hármas bolyt is. Most én hagyom ott õket. Mikor kiérek az erdõbõl egy tisztásra, a távolban feltûnnek Budapest fényei. Visszaértem hát. Arra gondolok, hogy most már csak annyi a feladat, hogy átjussak a város másik végébe. Lámpám fénye kutyákra esik rá az egyik elágazásnál, megtorpanok. Három kutya iszogat egy nagy pocsolyából az úton, az egyik felém szalad. Remek. A kutyák ugatnak, de meghallok egy hangot is, aki azt mondja, h nem bántanak. A gazdinál nem volt lámpa, így én nem is láttam, csak mikor még közelebb értem. Óvatosan haladok el mellettük, és újra kocogásra váltok. Elérem a Petneházy lovasklubot és a Fekete fejt. A hegy mászása errõl az oldalról nem gond, a másikról lenne nehezebb. Odafent Joey üldögél egy sátorban. Négyen jártak itt elõttem eddig.

Lefelé köves meredek út vezet, ahol nagyon figyelni kellett végig. Kiérek a mûútra, amin még nappal is kellemetlen haladni az autók és a kanyar miatt, de most így a sötétben fokozottan. Mivel nem akartam a belsõ íven haladni, ahol még kevésbé látnak meg az autósok, ezért maradtam a jobb oldalt, ahol viszont hátulról jöttek a kocsik. Levettem a fejlámpámat, és kézbõl hátrafele is világítottam, mikor jött valami. Szerencsére nem hosszú ez a szakasz és hamar visszatér a jelzés az erdõbe. A Hárs hegy vár meghódításra. Lavírozok a sziklák és kövek tömkelege között felfelé, útközben megint kutyaugatást hallok a közelben. Próbálok egy bot után nézni az út szélén, de nem járok sikerrel, sehol egy használható darab. Felérek a körútra, ahol lassú kocogásra váltok és beérek Szépjuhásznéra. Még itt is folyamatosan keresgélek, de az erdõ szinte steril mellettem. A budakeszi úton elég nagy a forgalom, kicsit várnom is kell amíg átérek. Követem a jelzést, ami szép lassan elkezdi mászni a Jánoshegyet. Mögöttem lámpák fényei tûnnek fel a távolban. Most lassabban haladok, és végre találok egy szép darab husángot is. Szilvi, Gyuri és János érnek utól felfelé menet. Beszélgetni kezdünk, mialatt az emelkedõ egyre intenzívebb és elkezdõdik a szerpentin kanyargása is. Hirtelen a semmibõl feltûnnek a kilátó fényei. Mesés látvány a kivilágított Erzsébet kilátó. A ponton egy autó vár minket, ahol megkapjuk a 13. pecsétünket is. Váltunk pár szót a pontõrökkel, aztán indulunk is tovább.

Gyurival kezdünk el beszélgetni arról, hogy melyik túráról vagyunk olyan ismerõsök egymásnak, aztán végül Õ jön rá a megoldásra, a Less Nándor 100-on mentünk együtt éjjel. A Piros útvonalát Õ már nagyon jól ismeri, most csinálja nyolcadszor a túrát, szóval rá hagyatkozunk ami a navigálást illeti. Nagyon jól haladunk, együtt kocog a vonósnégyes, közben Gyuri már elõre vázolja az elkövetkezõ útszakaszokat. Útközben elhajítom a méretes botot a kezembõl, ha együtt megyünk, akkor biztosan nem lesz rá szükség. Az élre állok, és diktálom a tempót. Jól megy mindenkinek a futás, vágjuk az utat a lámpákkal a sötétben magunk elõtt. Keresztezzük a gyermekvasút sinjeit, majd még jó hosszan nagyon kényelmes széles földúton szedjük a lábainkat. Olyan gyorsan megy az idõ így beszélgetve, hogy hirtelen feltûnik egy templom, majd valaki azt mondja, itt vagyunk. De hol is? Ez már Makkosmária? -kérdem én. Igen. -jön a válasz. Alig hittem el a dolgot. Nagyon jól állunk, 19:10 van. A ponton újra Larzen fogad minket a mondeóban. Kapunk egy meglepetés táblacsokit, amit alig bírok betuszkolni a zsákba. Kicsit beszélgetünk vele, most nem sietünk továbbindulni. Aztán mikor összeszedjük magunkat, elköszönünk, és ugyanolyan ütemes tempóban indulunk tovább, mint ahogy érkeztünk.

Jön egy-két trükkös elágazás, amit megjegyezni nem tudtam, mert még mindíg Gyuri irányított minket, úgyhogy csak átsuhantunk mindenhol. Az egyik lejtõ aljában olyan szerencsétlenül lépek, hogy a másik térdem is megfájdul kicsit. Nem számít most már, nem kell sokat kibírniuk. A Végvári sziklána szép darab, jól meg is nézem magamnak. Azon töprengek, hogy jártam -e már erre. A többiek segítenek, hogy erre még a Meteor túra vezet, de arra sem emlékszem, hogy azon voltam -e már. Késõbb rájövök, hogy nem, csak terveztem valamikor. Szóval ismeretlen tájak suhannak el mellettem. János lemaradozik tõlünk, látszik rajta, hogy elfáradt. Bevárjuk többször, ahol elágazáshoz érünk. A Piktortégla üregek után átmegyünk egy mûúton, ahol csak visszakiálltunk neki, hogy majd egyenesen jöjjön át, és haladunk tovább tempósan. Elérünk egy bányaszerûséget, ami balra esik az ösvénytõl, és hatalmas sziklák merednek a hegyoldalban. Csodás látvány még így sötétben is. Kicsit elmélázunk, mikor hirtelen egy fénypont tûnik fel a sziklák szélén odafent. János, te mi a fenét keresel ott? -kiálltunk oda neki. Õ kétségbeesetten keresi a levezetõ utat, kérdi is, hogy mi hogy mentünk itt le... Hát mi sehogy, a mûút után Õ másfele jöhetett. Hajmeresztõ látvány nyújt innen lentrõl. Szólunk neki, hogy meg ne próbáljon ott lejönni, menjen vissza a mûútig, és ott keresse az egyenesen továbbinduló jelzett ösvényt. Vissza már nem mászunk, úgyhogy mi továbbindulunk, innen már egyértelmû az út. Hamar ki is érünk egy utcába, ahol már van világítás. Lekapcsoljuk a fejlámpákat, és robogunk tovább az utcákat falva. Szilvinek nagyon megy a futás, most Õ diktálja a tempót elõl. Átkelünk a fõúton, ahol Õ majdnem elfelejt balrakanyarodni. Együtt érjük el a Károly király utat, és pár méter után Szilvi nyit be a Városi klub ajtaján. Megérkeztünk. 20:08 van, szuper. Jobban ment mint amire számítottam, és egy órával jobb, mint amit piedcat betervezett mára. Topiék is itt vannak még. A díjazás része a gratulázió, kézfogás, és egy PIROS 85 grammos mogyorós táblacsoki, ami nagyon nagy ötlet volt. Jelvényt kapunk, ami nagyon szép. Az Erzsébet kilátó van rajta, és pont úgy fénylik, mint ahogy a Jánoshegyen elõbukkant a sötétben. :)

Pihegünk kicsit, majd besétálunk hátra, ahol virslit és finom forró teát kapunk. Nagyon jól esik leülni és falatozni. Miután megvoltam mindennel elköszöntem és indultam is hazafelé. A buszmegálló nagyon közel van a céltól, és a busz is hamar megérkezik.. már úton is vagyok hazafelé. Ez egy nagyon jó kis nap volt.

A túra maximálisan beváltotta az elképzeléseimet és elvárásaimat. Nagy köszönet jár a szervezõségnek ezért. Külön örültem, hogy egy icipicit én is segíthettem a szervezésben az ellátás pontra cipelésével. A Piros túrák véglegesen átkerültek a 'nem vonz' kategóriából a 'tetszik, szeretnék jönni még máskor is'-ba. Köszönöm a társaságot azoknak, akikkel együtt mentem bármilyen szakaszon is. Jövõre veletek végig a piroson! ;)