BTHE – Olimpiai Ötpróba – Börzsöny
Idén nem sok gyalogos teljesítménytúrán voltam, de úgy érzem ez a rendezvény nagyon jó választás volt, erre a napra. Hozzátartozik még a dologhoz, hogy egy régi barátommal (Matu) terveztük már hónapok óta, hogy újra gyalogtúrázunk együtt közösen. Utoljára ugyanis az 1994-es Hanák Kolos túrán gyûrtük együtt a távot.
Reggel az lett volna a logisztika, hogy Kismarosig megyünk kocsival és onnan vonattal át a rajtba. Amikor reggel hatkor kisétáltam az autóhoz már tudtam, hogy ez nem fog sikerülni, lévén nagyon jeges volt minden. Idõben felvettem Matut és 50-60-as tempóval araszoltunk a Duna irányába. Útközben több autót is láttunk az árokban ill. számos megpördülés nyom is utalt arra, hogy nem érdemes sietni. 7.50-kor voltunk Zebegényben. Papp Zsoltival megbeszéltem, hogy áthozzák a kocsimat a célba, amit ezennel is nagyon köszönök nekik.
8.15-kor indultunk el a verõfényes napsütésben. Nagyon-nagyon sokan voltunk, így az eleje kicsit tömegtúra hangulatot adott, de ez nem vehette el a kedvünket. A Trianoni-emlékhely meglátogatása szép ötlet volt a rendezõk részérõl. Kicsit visszamentünk Zebegénybe majd pedig megindultunk a Borostyán-kõ felé. Helyenként sáros volt az út, de nagyon nem csúszkáltunk. Az ellenõrzõ pont elõtti kilátót is megtekintettük és utólag meg is állapítottuk, hogy még jobb is volt innen a kilátás, mint a nevesebb Borostyán-kõtõl.
Utunk kissé sziklásabb, kövesebb és nem mellesleg meredekebb is lett. A mezõny itt már elég jól széthúzódott, jobban lehetett gyönyörködni a tájban. Vérpadon leültünk egy-egy fotó erejéig, majd irány Hegyes-tetõ, ahol a DINP munkatársa regisztrálta áthaladásunkat. Kicsit beszélgettünk, néhány fotót csináltunk és elindultunk lefelé.
Közben az ég beborult és kissé hidegebb is lett. Matu „rágyújtott” egy szendóra én pedig maradtam a bevált puszedlinél.
Köves-mezõn Csiba Ágoston és csapata fogadott. Itt tûnt fel igazán a profi rendezés. Mindenkinek rendezõi felirat a nyakában, gyors ügyintézés, nagyszerû ellátás és meleg, baráti szavak.
A zöld hsz. jelzésen még sohasem túráztam, így nagyon vártam már ezt a részt. Nem is csalódtam benne, mert igazán tetszett. A Gubacsi-hálás kissé sunyi emelkedõje azért megdolgoztatott, de eredményünket fent, egy-egy csúcsfotóval jutalmaztuk.
Innen egy nagyon csúszós és meredek ösvényen ereszkedtünk alá, ahonnan nagyon szép kilátásban volt részünk. Pont elõttünk volt a Szentendrei-sziget északi csücske. Ismét kapaszkodó következett az Eszperantó-hegyre, ahonnan egy hosszú lejtõvel leereszkedtünk a 70-es vasútvonal mellé, aztán gyorsan elértük a féltávot jelentõ Gerendás-büfét.
Matuval a teát szürcsölgettük, amikor megjegyeztem, hogy vajon merre is járhat most a kocsim. Erre Matu rávágta, hogy itt áll.
Micsoda???
Kinéztem a parkolóba és tényleg ott állt az autóm. Mindjárt le is csekkoltam a pontõr sráccal, hogy bizony õ van vele. Aztán fotót is csináltunk, ahogy az autóm mellett állok, ugyanis ilyen túrán sem voltam még, hogy a kocsim bejött velem féltávra is.
Kissé nehézkesen indultunk neki a hátralévõ kunkornak, de a beszélgetéssel jól teltek a kilométerek. Már éppen Törökmezõhöz közeledtünk, amikor elkezdett szállingózni a hó. Tudtuk, hogy ez a pillanat is el fog jönni, hiszen elõre jelezték, így annyira nem is lepõdtünk meg. Sõt, örültünk, hiszen esõ is lehetett volna.
Békás-tónál attól a nagyon-nagyon kedves lánytól kaptuk a jó kívánságokat, aki a rajtban is segített nevezési lapot szerezni nekünk. Az ezt követõ emelkedõ rendkívül csúszós volt, de nagy nehezen felevickéltünk rajta. Békás-réten pedig a zuhogó hóban szedtük a lábainkat tovább. Egyre komolyabban esett és kezdett megmaradni is a hóréteg. Pár embert utolértünk, majd pedig metszettük a kóspallagi mûutat. Innen jött a kitérõ a Pusztatoronyhoz, ami felfelé könnyebben ment, mint lefelé. A pontõrök szenzációsak voltak. Nagyon jó hangulatot és ellátást kaptunk tõlük.
Hátra volt még több, mint hét km és a Gál-hegy 376 méteres csúcsa. Egy kisebb csapat állt itt össze és együtt nyomtuk tovább a terepen. Közben néha meg kellett törölnöm a szemüvegemet, mert alig láttam már kifelé belõle. Hosszan mentünk egy kerítés mellett, amikor elértünk a Száraz-fák nevû helyhez. A réten egy nagyobb csoport kóválygott tanácstalanul. Szerencsére, én már jártam erre egyszer, így tudtam, hogy merre visz az út a Gál-hegy felé. (Utólag megnézve a leírást, itt tényleg egy kicsit félreérthetõ volt.)
Szegény Matunak itt már nehezen mentek a lépések, de azért nagyon kitartóan nyomta felfelé. Nagy nehezen fel is értünk a csúcsra, ahol természetesen képeket készítettünk egymásról.
A lejtmenet sem volt egy piskóta. A sáros, havas ösvényen akkora piruetteket vágtunk le, hogy öröm lett volna lefilmezni. A lényeg, hogy nem estünk el.
A faluban még megnyomtuk a tempót és végül 14.20-ra be is értünk, ahol a rendezõkön kívül az autóm is várt rám.
Nagyon-nagyon szép túra volt és csillagos ötös a rendezõknek!
Itt azonban nem értek véget a viszontagságok. A megérdemelt jutalmak után bepakoltunk és indultunk is haza. Szendehelytõl azonban olyan forgalmi helyzetekbe bonyolódtunk, hogy ilyenben még nem volt részem, pedig elég sokat autóztam már télen is. Nem akarok ezzel kapcsolatban senkit sem megbántani, de kérek mindenkit annyi önkontrollra, hogy ha a jármûve (téli gumi!!!) és õ nem alkalmasak a téli közlekedésre, akkor talán nem kellene erõltetni és ezzel sem magát sem másokat nem sodorná életveszélyes helyzetekbe.
Egyébként fél hatra sikerült hazaérni.
|
