Kedves túratársak!
Idén a Beac Maxira szerettem volna menni, mert tavaly megvolt a Magyar Vándor 105. És hát milyen az ember? Mindig újabb kihívásokat keres. Én is ilyen vagyok, de túl nagy kihívásnak tartottam a táv és a szintemelkedés mellett az elõtte egy hétig katartóan esõ csapadék hatását. Remélem jövõre kicsit jobbak lesznek az "útviszonyok".
Ám mivel valamivel azért mindig le szoktam zárni a túraévadomat, így immáron negyedszer a lefáradás ezen formályát választottam. A Pilis hegységet kiváltképp kedvelem, viszonylag közel is volt, így erre a túrára minidg szívesen jövök. Mivel én abban hiszek, hogy a túrista vigye magával a felszerelését, élelmét és szemetét, így sosem depózok. Jókora puttonyommal iramodtam neki tehát a távnak. Azt mondjuk nem értettem, hogy mi szép van abban, hogy a sínek mellett kell gyalogolni az elején. Én jobb szeretem magamat minél elöbb bevetni az erdõ sûrûjébe. Na mindegy. 6_15-kor indultam el Rómaifürdõ állomásról. A szokásos tempómban hamar elértem a Nagy-Kevélyt. Az erdõ ilyenkor õsszel kimondottan gyönyörû, jó érzés volt végigtekinteni a közeli hegyek rozsdabarna takaróján. Innen gond nélkül sikerült vennem az akadályokat a Tölgyikrek ellenõrzõpontig. Onnan azonban magabiztosségomnak köszönhetõen sikerült nem letérnem balra kis ívbe a sárgáról, és késõbb ezt észrevéve a dzsungelen átvergõdve toronyiránt jutottam el egy csatlakozó társammal sikárosi vadászházhoz. Ahol nagy nehezen rátaláltunk a helyes útra, amely egy ponton keresztezte is a piros útját, de ez a kitérõ sajnos kb 1 órás veszetséget okozott. Mivel célbavettem a 11:45-ös vonatot, amivel hazamegyek Tatára, Pihenõ nélkül kellett tovahaladnom Dömösön. A Zsírosdeszkámat is csak útközben fogyasztottam el. Apropó Dömös. Nem tudom ki volt az a paraszt, aki a halottakat azzal próbálja megvédeni, hogy fix kerítést épít a túrístaút eddigi vaskapuja helyére. SZakónyeregig nagyon lihegõsre vettem a figurát, de aztán jó lendületben érkeztem Dobogókõre. Jól esett a gyümölcs. Tovább-tovább, mert "a vonat nem vár", ezt Rózsi óta mindenki tudja. Hogy nekem Pilisszántóról mindig más úton sikerül akaratomtól függetlenül a Csévi-nyereghez jutni, már nem is csodálkozok. Egy szó mint száz, annyira megörültem, hogy odaértem, hogy ott is hagytam az útlevelemet. Hála egyik kedves túrázónak, csak egy keveset kellett viszafelé haladnom, mert utánam hozta az elengedhetetlen okmányt. És külön hála egy másik túrázónak, hogy ellátott egy szem Algopirinnel, mert megint irgalmatlanul kezdett el fájni a térdem. A fenyveserdõ és ammellette elterülõ szakadékos látvány mindig megdobogtatja a szícvemet, és eszembejut, hogy én nem értek mindenben egyet Petõfivel a hegyvidékekkel kapcsolatban. Az azért nagy öröm volt, hogy a Kakukk-hegy és Pilisszentiván is megvolt világosban. (Tavaly elött azért sikerült Nagykovácsiig eljutnom lámpa nélkül) Nagyszénás kitartó emelkedõjét sikerült egy szusszra magamalá gyûrnöm. Ez akkora örömmel töltött el, hogy a karamelláscukor tápanyagcserébeillesztése után vígan bandukoltam Nagykovácsi plebániájáig. Innen már végleg magamramaradtam szándékommal, hogy teljesítem a távot. A hátralévõ szakaszban még mindig nem voltam biztos, hogy meglesz a vonatig, de Cromwell mondta "Bízz Istenben és tartsd szárazon a puskaport" jelszóval a fejemben próbáltam tartalékolni a nagy rohanást az utolsó 10-15km-re. János kilátónál már fel kellett vegyem a pulóveremet, mert nagy volt a szél odafenn. A tavalyi vaddisznóval most nem találkoztam a budaörsi hegyekben de kárpótolt a piktortégla üregek mellett lefele vezetõ bokaigazgató vízmosás. (Tavaly valahogy nem erre jöttem le) A lényeg, a nagy öröm, hogy 11-re lent voltam a célban. A virsli elfogyasztása után az egyik szervezõ kirepített az állomásra (hálás köszönet mégegyszer). Nagy örömmel ültem fel a vonatra, hogy idén is sikerült teljesítenem a távot. Mindnekinem gratulálok, aki teljesítette az embertpróbáló távot. Én úgy érzem, ez egy olyan túra, amely akármilyen körülmények között kihívás mindannyiunknak.
Köszönet a szervezõknek a sok cukorkáért, színesvízért, gulyáslevesért, virsliért, és bíztatást adó pontõrért. Na meg köszönet a természetnek, hogy ilyen szép pompába öltözött a kedvünkért. És SZent Péternek, hogy másnapra tartogatta könnyeit, így száraz lábbal érhettem célba.
Tanczer Szabolcs |