Túrabeszámolók


NaHáT / Hangya

ZeteTúra éve: 20072007.11.27 11:08:35
NaHáT 93 – avagy kalandtúra a javából

Fotóalbum a túráról itt tekinthetõ meg:

http://zete.uw.hu/album/thumbnails.php?album=51

Volt a túrnaptárban egy kiírás, 92 km-es menetrõl szólt a fáma, elsõ ízben, a déli és a Magas-Börzsönyt egyaránt bõségesen érintve. Nekem ennél több aligha kell, már az elsõ olvasatkor tudtam, ezen indulni fogok. Apró de nem jelentéktelen dolog volt csupán, hogy a pontos útvonalat nem lehetett tudni, mert az nem lehetett egyértelmû a kiírásból, honlapjuk pedig nincs a rendezõknek.

A túra elõtti napokban egy, Vagdalthús kolléga által szervezõdött kicsiny csapatba jelentkeztem be, egy gyenge probálkozástól eltekintve most senkit sem kívántam beszervezni. Mindenesetre, önbizalom terén nem volt kifogástalan a helyzet, legutóbbi komoly túrám a Corvin 80 volt. Sajnos mindezt megfejelte egy váratlan, szombat hajnali ébredés, így mikor fél hét után kicsivel gyülekeztünk Nagymaroson, még nagyon nem állt össze minden. Azért azt kiszúrtam, hogy egy óriási posztert függesztettek ki a szervezõk az udvaron, rajta az összes táv pontos útvonalával. Mikor láttam, hogy a hosszú táv útvonala döntõ módon megváltozott, szóltam egykét ismerõsnek is. Az volt csak a fura, hogy több túrázó nehezen akart tudomást venni a változásokról, egyre csak a naptárban megjelenteket ismételték. A drasztikus útvonalváltozás láttán kissé összerezzentem, látva, hogy az utolsó kocsmapont, Kisinóc th. 21 km környékére esett, ez nem volt túl baráságos. Mindenesetre, a szokásos rajtfotók elkészítése után még beszélgettünk egy kicsit Vagdalthússal és RitaB-vel, üdvözöltünk több ismerõst, majd nekivágtunk.

Nagymaros utcáin hármasban, komótosan haladva még nagyon ment a beszélgetés, majd kiérve az erdõbe úgy döntöttem, kicsit belehúzok és majd Zebegényben a Mókusban, de legkésõbb Kisinóc th-nál bevárom õket. Hamar felértem a Julianus-kilátóhoz, shol meglepõen jó, bár nem tökéletes volt a kilátás a Dunakanyarra. Innen Zebegény felé nagyon jól lehetett haladni, a falu elõtt több helyrõl szebbnél-szebb kilátóhelyeket érintettünk, majd a Trianoni emlékhelynél elértük a második pontot. Eddig is szépen fotózgattam, de innentõl még jobban rákattantam erre: egymás után csináltam a képeket. A terv szerint betértem a Mókus nevû kiváló egységbe kávézni, majd kicsit elõtte is várakoztam, de csak nem jöttek. Zebegény fõutcája, majd a Malom-völgy felé tartó rész gyönyõrûen néz ki, szebbnél szebb házak, éttermek, kocsmák vannak itt. Eddig is szép volt minden, de a Malom-völgy látványára nehéz kellõen méltató szavakat találni. Fantasztikus volt a zöldbe burkolózott, néhol õsvadon benyomását keltõ rengeteg. Az utat szegélyezõ hatalmas öreg fák pedig, mint egy tényleg régebbi és másmilyen kor megvénült, de még mindig büszke gyermekei álltak és néztek le ránk. Teljesen belefeledkeztem ebbe a látványba, s ekkor úgy éreztem, ebbe a hangulatba beleillik az alapvetõen éjszakára magammal hozott kazetta meghallgatása is. Senki nem volt körülöttem, minden némaságba burkolózott, feltettem a fülemre a fülhallgatót s egészen halkra állítva is kristálytisztán szólt a fülemben a zene. Egészen különleges élmény volt! Eddig is jókedvem volt, de ezután szó szerint ugrálni támadt kedvem. De mivel ez kevésbé fér ösze a túrázással, leírhatatlan jókedvemben inkább szaladni kezdtem. Szaladtam, amíg az elsõ nagyobb rétet el nem értem, majd szaladtam tovább. Egyáltalán nem éreztem megerõltetõnek a futást, pedig aki ismer, tudja, hogy az nem az én asztalom. Aztán valahogy annyira belejöttem, hogy egy helyen rossz felé futottam és letértem a Z sávról. Megnéztem a térképet és láttam, hol volt a hiba, de hirtelen felindulásból úgy döntöttem, nem visszafelé fordulok, hanem tovább és majd közvetlenül a halastó elõtt térek vissza a Z sávra. Ez kissé túl izgalmas lett végül, mert nem nagyon lehetett sokfelé menni és elég kacskaringós szekérutakat fogtam ki. Érintettem több hétvégi nyaralót, amik úgy bújtak el az erdõben, mintha direkt rejtett betyártanyáknak épültek volna. A kavarás ellenére nagyon tetszett ez a rész, pedig legalább 1 km pluszt tettem így rá a távra. A Z sávra visszatérés is kalandos volt, egy jó meredek patakos árkon kellett átmászni, a cipõm is rendesen átázott. Viszont ezután hamar a halastóhoz értem, ahol is meglepõdve láttam, hogy egészen meleg teát szolgáltak fel. Finom volt, bár a meleg italra nem most lett volna szükségünk. Hamar indultam is tovább, hogy behozzam a kavarás miatti lemaradást. Egyszercsak Cam Mogó kollégát értem utól, innentõl kisebb kihagyásokkal végig együtt mentünk. Nagyon vártam már a Kisinóci th-at, Kóspallagon meg sem álltam, csak épp annyira, hogy BHG-t és kis csapatát köszöntsem, akik épp egy buszmegálló kényelmét élvezték. A th-nál aztán legalább fél órát maradtam, közben Cam Mogó is befutott. Az elmaradhatatlan kávé mellett söröket és még ráadásként egy jégkrémet is magamhoz vettem, lévén innentõl a túrán a civilizáció áldásainak élvezetére nem volt több lehetõség.

Nagy tempóban, újra kettesben nyomtuk tovább az Inóci-nyeregig, ezt a részt már ismertem, ezzel nem volt gond, bár elég meredek, kaptatós szakasz volt. Utána jött viszont az ismeretlen, mert csakhamar elhagytuk a S kereszt jelzést és szalagozások mentén jutottunk el a Salgóvár alá.Nagyon érdekes helyeket érintettünk, bár volt, ahol út nem volt, csak szalag. Ilyen helyeken pedig rendesen belassul az ember. Kisebb tévesztés után nem pont a tervezett irányból, de megérkeztünk a Salgóvár alá. Szenzációs volt a kilátás, bár kellett pár perc, míg oda tudtam rá koncentrálni. Kisebb pihenõ után nekivágtunk a túra legnehezebb részének. Pedig én valszeg azon kevesek közé tartoztam, akik már ereszkedtek le a Salgóvártól direktben a Hamuházig. Igaz, kicsivel máshol, mint amerre a rendezõk próbálták kijelölni az utat. A Vár-forrásig még rendben bár lassan tudtunk haladni, de utána brutális, gyakorlatilag járhatatlan terep jött, kidõlt fák tömegével, rettentõ meredek hegyoldalakkal, amik nagyon szuperek egy maszek vagy egy kalandtúrán, de teljesítménytúrán, ahol szintidõ is létezik nem ez a megszokott. Kényszerûségbõl hamar elhagytuk az utolsó szalagokat is, végül a Szecskõ-völgy túloldalára másztunk át, ahol egykori ösvénytöredékeken viszonylag kockázatmentesen lehetett lejutni a Hamuházhoz. Erre jöttem az említett korábbi alkalommal is. Mikor leértünk, csak az volt a fejünkben, hogy de jó, hogy ez a rész véget ért és nem törtük össze a csontunkat.

Aztán csakhamar betértünk a Drínó-patak völgyébe, ami különleges abból a szempontból, hogy régen jelzett volt, de mióta törölték a térképrõl a Z kereszt ezen szakaszát, csak a legelszántabb turisták tévednek ide. Pedig a szakasz eleje a patakmederben egész jól járható, sok helyen az egykori kisvasút nyomvonala mentén nyugodtan lehet haladni. Ennek ellenére itt történt egy csúnya dolog: a nagy tempójú gyaloglás közben egy óriásit estem, pont rázuhantam a karommal egy kõre. Alig bírtam felállni, a karomat mozdítani is fájt, percekig azt hittem, eltört. Pár perc várakozás után úgy véltem, talán nem tört el, csak nagyon megütöttem, mert fogni és tartani ugyan nem tudtam vele semmit sem, de ha nem értem hozzá és csak lógattam magam mellett, akkor tudtam tovább haladni. Ennek ellenére nagyon rossz érzés volt, sokáig ott volt a fejemben az eset. Pedig, ezután minden pszichikai energiára szükség volt, mert jött egy hihetetlenül kemény rész, fel a Dosnya-nyeregig. Ennek meredeksége sok helyen a hírhedt Vilati-Magosfa távra emlékeztetett. Nagyon nehezen kínlódtuk fel magunkat, nem is mertem megnézni, mennyi idõt vett ez igénybe. A pont után nagy megkönnyebbüléssel vettük, hogy innentõl sokáig nem lesz emelkedõ. Annyira belejöttünk, hogy 1 óra alatt lekocogtunk a Tûzköves-forrásig, ahol meglepõdtünk, hogy BHG-k még ott vannak. Pontosan 6 óra volt ekkor.

Ezen a ponton elég sokat maradtunk, bõségesen vacsoráztunk, vizet vételeztünk, beszélgettük a rendezõkkel, s optimistán azt mondtuk magunknak, hogy a hátralévõ 42 km-t 10 óra alatt letudjuk. Utólag kiderült, ebben alaposan melléfogtunk...

A Nagy-Mánára fel az emelkedõt egész jól bírtuk, a csúcson az éppen beálló sötétség ellenére kicsit idõztünk. Nekem ez a hely talán a legkedvesebb a Börzsönyben, akár nappal, akár éjszaka érek ide. Most még egészen jól látszott a környezõ bércek vadsága, még fotókat is csináltam. A Csóvira is elég jól bírtuk még a kaptatót, bár az erre a részre megadott 5.6 km-t keveslem. Fent nagyon örültünk a tûznek, nekem nem is nagyon akaródzott továbbmenni. Ettünk, ittunk, mert hiába ettem magam teli a Tûzköves-forásnál, annak már nyoma sem maradt bennem (ezt nem is nagyon értettem). Nagyon kedvesek voltak a pontõrök is, bár csak egy doboznyi kockacukorral tudtak megkínálni, annak is örültünk. Jócskán elment az idõ mire végre mégiscsak továbbindultunk, ezúton is köszönöm Cam Mogónak, hogy mindig megvárt. A következõ rész bár nagyon nehéz szakasz volt, de a legkevésbé tartottam tõle, mivel régóta ismerem. Emiatt igen jó tempót mentünk, hamar leértünk a Fekete-réthez, majd a K háromszög mentén még gyorsabb lett a tempó. Egyedüli figyelmeztetõ jel a most elõször elõjövõ álmosság volt, de ezt ekkor még zenehallgatással jól tudtam kompenzálni. Bányapusztára még jó idõben érkeztünk, de itt is volt tábortûz és ismét jó beszélgetésbe kezdtünk a pontõrökkel, emiatt ismét alaposan elment az idõ. Ráadásul ezután jött egy nagyon bonyolult szakasz, többszöri jelzésváltással és szalagos részekkel. A hideg is erõsebben kezdte megmutatni magát. Kisirtáspusztáig még egész jól haladtunk, sajnos a Vasedény házat nem vettük észre, pedig ott szerettem volna vizet vételezni. Rövid pihenõ után a S sáv mentén haladtunk Érsek-tisztásra, amikor is az álmosság csaknem földre küldött, szó szerint. Itt már a zenehallgatás is csak arra volt elég, hogy legalább rövid idõkre magamhoz térítsen. Számtalanszor éreztem úgy, hogy kimegy a lábam alól a talaj. Nagyon rossz érzés volt. Voltam már jópár éjszakai túrán, de ilyet még nem éreztem. Azt volt egyedül szerencse, hogy a terep nem volt olyan vészes, bár a sárba nemegyszer sikerült belemélyedni. Kritikus pont jött el, de mivel itt voltunk a Börzsöny közepén, nem volt mit tenni. Haladtunk tovább, ahogy tudtunk. Fõként igen lassan. Érsek-tisztástól a Z sávot többször is hajszál híján elvétettük, de végül csak felkínlódtunk a Só-hegyre. A csúcsról szépen látszott a tábortûz, bár mellette a pontõr bõszen aludt a zsákjában. Felkeltettük a jóembert, ha már egyszer pontõri minõségben jött ide ki. Kicsit beszélgettünk vele és mikor szóba hoztam, hogy vajon milyen italkészlettel felszerelve szállt ide ki, egybõl elõhúzott egy üveg tokaji furmintot. Ezzel is igazolta a tételt: lám-lám, mit lehet elérni némi kommunikációt bedobva.. Annak ellenére, hogy itt már sejtettem, hogy az idõfaktort valszeg el kell felejteni, azért a hangulat és a helyszín egyedisége nem volt akármilyen: vasárnap hajnalban tábortûz mellett borozgatni a Só-hegyen, köszönjük szépen, rendezõk!

Csak egy nehézség volt még: a hátralévõ kb. 18 km. Hosszan szalagozott részekkel megtûzdelt utakon haladtunk, meglehetõsen lassan. Az álmosság gyõzelme felettem paraszthajszálon függött. Szinte nem is tudtam már koncentrálni. Beugrott, hogy a következõ ponttól buszra lehetne szállni és befejezni a túrát, mielõtt összetöröm magam valahol. De buszmegálló nem volt a márianosztrai elágazásban. Helyette a kedves pontõröket öntöttem nyakon a negatív hullámaimmal. Ezúton is elnézését kérek tõlük, hogy így elgyengültem. És Cam Mogó kollégától is, ha netán még én is plusz terhet jelentettem. Nem tudom, hány percet maradtunk ennél a pontnál. Az OKT sokszor járt útján a Békás-réten át már egyedül mentem, Cam Mogónak már túl lassú volt a tempóm. Azon lepõdtem meg a legjobban, hogy a halastó elõtt újra összefutottam vele. Nem tudom, hogy rám várt-e vagy neki magának is kellett ennyi pihenõ. Megittam egy pohár teát, majd újra együtt folytattuk. De nemcsak a túrát hanem a kavargást is. Elvétettük ugyanis az OKT-t a Törökmezõi th elõtt. Jó darabot mentünk tévúton, míg ismét ráakadtuk. Már csak ez hiányzott éppen. Aztán elkezdtett világosodni és emiatt vagy másért, de hirtelen mindenféle témákat kezdtük kitárgyalni. Így már némileg könnyebben ment az a pár km, ami még hátravolt. A rendezõk is megvártak a célban. nekik részben említettünk pár problémás dolgot. Ezeket most nem akarom elismételni. Talán elég, ha õk tudják és néhányat megszívlelnek. Az útvonal egyediségéért azonban mindenképpen köszönet jár nekik. Felejthetetlen kaland volt.

Utószó

A gyógyító idõ megtette a hatását. Mára kiment a fejembõl a negatív benyomások jó része.