Túrabeszámolók


Piros túrák / Magyar Vándor

SpotTúra éve: 20072008.01.16 19:01:15
Piros 85

5:53. Lassan bizonytalanul indulok a hév sínjei mellett, nézem a lámpák fényénél megcsillanó, távolbafutó fémpárt, az elhúzó autók álmos vezetõit.
A hajnali párától tompán szürke beton torzan tükrözi a derengõ hajnal árnyait. Az erdõ világosodó ösvénye, nedves, csúszós, vállaimmal vizes leveleket súrolok.
Izzadok, testem párás gõzt lehel, fennsíkon távolodó embereket kísér tekintetem. Megyek utánuk, a messzi hegyek felett gyülekezõ felhõket figyelem. Talpam alatt a füvek, gazok hajlanak, tapadnak a sárba, próbálnak kiemelkedni, csöpög róluk a mocskos víz, latyak.
Murvás utat követek a hegy teteje felé, köveit rugdalom, lassulnak lépteim, fák egyre színesebb lombjait fürkészem, lehulló levelet fogok el markommal és eresztek tovább.
Útkanyarulatban tekintek a völgy felé, de nem látom tisztán, közelebb megyek, fehér, habos tenger hömpölyög ameddig a szem ellát, átellenben a Hármashatár-hegy csúcsa szigetként emelkedik ki. Virágos-nyeregbõl tajtékzó felhõfolyam igyekszik feltölteni a köztünk tátongó hatalmas medencét.
Mászok a Nagy-Kevély oldalában, sziklákat kerülgetve, sós izzadságot a szemembe kenve, bércre érve ereszt gyökeret a lábam a látvány gyönyörûségétõl. A tejes pára az egész völgyet takarja, csak néha bukkan elõ egy-egy falu piros tetejû házerdeje, hogy azután ismét elnyelje lakóival együtt. A nap sugarai fehéren verõdnek, árnyékos szürkével keveredve. A Kis-Kevély, a Hosszú-hegy és a Pilis óriási tömbjét körbefogja a ragyogó tejfel, a dombok õsz által megmart színes oldalain erõs kontrasztot alkotva.
Ezzel a ritka látvánnyal a lelkemben folytatom utamat az avarral borított, köves talajú erdõn át. Ütemesen verõdik hátizsákom izzadt testemhez, kocogva igyekszem Csobánka erdõszéli házai felé, a hosszú ereszkedéstõl fáradtan pásztázom az alólam kifutó terep egyenetlenségeit, buktatóit, igyekszem elkerülni a nagyobb köveket, kiálló gyökereket, ettõl a mozgásom cseppet sem nevezhetõ harmonikusnak, inkább esetlennek, de idõt kell megtakarítanom a nehezebb, emelkedõ terepekre gondolva.
Hullámzó aszfaltcsíkon, hallgatom a kutyák csaholását, fejsze fába csapódó, tompa hangját, ahogy valaki tûzifát vág, beszédfoszlányok párás szüremlését. Élvezem a reggeli ébredés halk neszezését, hangulatát.
Patak felett kõhíd, bordázott vaskorlát autók számára, alul levelekkel takart patak, távolabb, szürke, kopasz erdõ.
Gyaloglok, hátamon a zsákom ütemesen mocorog, hozzá állítom a lépteim ritmusát. Ellenfényben nézem a romos épületek fölé boruló hatalmas platánok méltóságteljes õrködését.
Viszontlátásra tábla mellett hagyjuk el Csobánka omladozó határházait, kastélyát. Gyorsan haladnak el mellettem a hosszú betoncsíkon az erõsebb vándorok.
Õszi erdõ párás csapásán kanyargok, szívom be a rothadó levelek jellegzetes szagát, gombák áramló illatát. Figyelem a kiirtott bozótos otthagyott, földön heverõ tetemeit, mögöttem érkezõk elõl lépek félre, folytatom utamat.
Azokra gondolok, akik kivágták az aljnövényzetet, kemény munkával, a sok hajlongástól fájó derékkal, és az otthagyott faanyagra, tüzelõre. Persze még ki kell száradnia, hogy el lehessen égetni. Gyermekkoromban sok fát gyûjtöttem Sopron-Bánfalva erdeiben, és sok tobozt, azzal lehetett könnyedén begyújtani a sparheltba. Elmélázok kicsit az emlékek erdejében, a kályha mellett fõzõ nagymamám izzadó homlokán, nagyot változott azóta a világ.
Átballagok a Holdvilág-árok itt már szelíd teknõjén, és megindulok, a Tölgyikrek irányába. Nézem a felfelé kanyargó ösvényt, az innen-onnan befutó, jól kitaposott csapásokat, vajon hová vezethetnek, merre tartanak, kik járhatnak, rajta, talán a forrás vízét hozzák erre az itt lakók, lehet, ez is egy lehetõség.
Hangos beszéddel szóval tartott társaság közeledik, menekülnék, de nem tudok, zeng az erdõ az okosságot osztó, rendkívül tájékozott turista igaznak vélt teóriáitól, a többiek csendben ballagnak mellette, csak egy-két halk közbeszúrást lehet hallani!
Nem tehetek róla, szeretem az erdõ csendjét, csicsergõ madárhangjait, a fák zúgását, elég zaj van a városban, itt nem akarom hallgatni mások tiszteletlenségét, kivagyiságát!
Lassan kifogy a szusz, a folyamatosan emelkedõ út szekérútra vált, és tovább emelkedik, nem könnyû, de volt már sokkal nehezebb is, amikor sártenger borította az egész utat, csúszkáltam, dagonyáztam.
Az erdei csapásra, csak ketten megyünk be, a többiek a szekérúton maradnak, már meg sem lepõdök, a zajongó társaság inkább a könnyebb utat választja. A Salabasina-forrás víztelen csöve csendesen mered felém, egy ideje már nem csordogál belõle szomjat oltó nedû, kiszáradt, lassan benövi az erdõ növényzete, a fák gyökérzete a köveit repesztgeti.
Tölgyikreknél pecsételek, cukor a jutalma annak, aki ideért idõben, aki hozzáfér marokszámra viszi, nem gondolva azokra, akik késõbb érkeznek majd ide. Elnézem a sáskahadat, a hangoskodók is köztük vannak, ismét nem lepõdök meg.
A sárga jelzésen visszakapaszkodó eltévedt társunk kanyarodik a helyes irányba. Botladozva kocogok lefelé a levelekkel takart köves talajon meg-megbicsakló bokával. A mélyút vízmosta talaja mindig megdolgoztat rendesen, de gondolok az elõttem álló sok-sok kilométerre, és nagyon óvatos vagyok.
Kiérek egy keskeny tisztásra, a magasra nõtt fû teteje õszre száradt piszkos fehér, az alja még zöld. A szegélyezõ fák ágain rozsdabarna, száradt levelek himbálóznak, vagy még az sem, csak kopaszon nyújtogatják lombtalan ágaikat, a cserjéken még vannak zöld levelek.
Állok a kis tisztáson, és a szívem megtelik szeretettel, pedig semmi különös, csak magyar, a mienk, és szép, és kedves, jó a levegõ, tiszta az ég, mi kell még, jól érzem magam, ez az enyém, mert idejöttem és képes vagyok értékelni azt, amit a természet nyújt, nekem és mindenkinek aki vevõ rá!
Tovább botladozok, nézem az elõttem haladókat, és jó hogy nem vagyok egyedül, jó hogy együtt gyalogolhatok olyanokkal, akik ugyanazt gondolják, érzik az erdõben, amit én!
A Sikárosi-mezõn álló vadles most üresen pihen, ha vadak tévednek erre, nyugodtan legelészhetnek, túrhatnak táplálék után, a vadászok most valahol másutt vannak! A rét felett õrködõ rozsdabarna erdõ nyugodt, csak a turisták csapnak kisebb-nagyobb zajt, de azt már megszokták a lakói.
Király-kút után még megyünk egy kicsit felfelé, hogy átbukhassunk a nyergen. A lábaim, idõnként teljesen kikészülnek, aztán csak visznek tovább, néha úgy érzem valahol kezd feltörni a lábam, ilyenkor azt a részt próbálom kímélni, már nem akarok Dömösig megállni.
Csodálom a fantasztikus völgyeket, hatalmas árkokat, bedõlt fatetemeket. A szélein egyensúlyozva haladok a piros vonalán, földcsuszamlás által leszûkült csapást kerülök a hegy meredek oldalába kijelölt úton, de nem jó, még veszélyesebb, mint lent menni, sáros talaja csúszós, nincs bevágva a hegy oldalába, és ha itt valaki megcsúszik…
Az erdõ fái pöttyösek a betörõ nap fényétõl, az avar pedig csíkos a növények földre vetett árnyaitól, az aljnövényzet zöld színfoltjai üdítõen hatnak, élénkítik a tájat.
Híd elõtt kis pocsolya befagyva, mellette sárba fagyott lábnyomok, elõttem egy fényesre világított facsoport kapaszkodik a szakadék szélébe. A kõkorláton piros jelek felfestve, gerendái között jókora lyuk tátong. Lepillantok az öt-hat méteres mélységbe, alul apró vízfolyás, csörgedezik, kerülget sziklákat.
Ballagok az avarszõnyegen, sercegve repülnek szét a száraz levelek, töredeznek, hajlanak. Keskeny csapáson ereszkedek a meder alja felé, itt már a Rám-szakadék vize is duzzasztja a patakot, partjain kisebb-nagyobb mohás sziklák õrködnek a gyöngyözõ, köveken átbukó folyam felett, hogy idõnként az áradó, tomboló erõk martalékává váljanak.
Egyensúlyozva, botjaimat a meder aljára támasztva jutok a másik oldalra, a kanyargó völgy újra és újra próbára teszi ügyességemet, míg végül békés turistaúttá szelídül.
Rengeteg kiránduló halad velünk szemben, a Rám-szakadék felé tartanak, kerülgetjük egymást, néha meg kell állni, hogy a szûk helyeken átférhessünk.
Az aszfaltúton haladva gyönyörködök a Duna túloldalán magasodó hegyekben.
Dömösön, a kék kútnál feltöltöm a palackomat, a pontnál szörpöt szürcsölök, párizsis kenyeret majszolok, zoknit cserélek. Kocsi áll meg mellettem, egy bokasérült turistát emelnek ki belõle, leültetik egy padra, menni nem tud, valami rokona jön majd érte.
Szedelõzködök, megigazítom a ruhámat, hátizsákomat a hátamra kanyarítom, próbálgatom az új zoknimat nem nyom-e valahol, mindent rendben találok, indulok.
Botom kopog a járdán, elhagytam róla a tappancsokat, kimerült, elfáradt izmaimat vizsgálom, latolgatom, hogyan fogok az utam végére érni, ha már most úgy érzem, nem tudok tovább menni, de csak lépkedek tovább és tovább, makacsul a következõ célra összpontosítva.
Meredek falusi úton ballagok, küszködök felfelé, mígnem egy kerítés állja utunkat, mellette felirat, visszafelé kétszáz méter, balra megint vagy száz, aztán megint balra megint kétszáz… Számolgatom, az közel egy kilométer kerülõ, inkább mászok, mint a többiek, kész akadályverseny.
Átjutok, körülnézek, a kilátás fantasztikus, a nap süt hétágra, fordulok, megyek tovább, jobbra virágoknak látszó fehér pamacsokkal teliszórt cserje, balra: magasra törõ jegenyefa, karcsú alakja nyújtózik az ég felé, turisták tûnnek el az út kanyarulatában. Arra tartok én is, erdõ lombkoronái alatt baktatok a nem túl durván emelkedõ hegyi csapáson.
A sárgás nap sugarai bevilágítanak az avarra, fényt vetnek levelekre, gyaloglókra, ellenfényes varázst teremtenek a nézelõdõk számára. Kibukkanok egy kis tisztásra, mezõre, nézem a hegyeket, mehetek még felfelé eleget, megyek is.
Feltûnik néhány pocsolya, veri a fényt, kerülöm, akácok kíséretében haladok, ugrok árkot, tölgyek között mászok meredek falat, lassan, szuszogva, remegõ izmokkal. Csigalassúsággal ballagok pihenõ társak mellett, küzdök a határaimmal, elfogyó levegõmmel, ritmust keresve mozgásom könnyítésére.
Fenn vagyok, megállnék, de nem, megyek tovább, enyhén emelkedõ széles úton lazítok, de nem sokáig, ismét durvul, szenvedve érkezek Szakó-nyereg ellenõrzõ pontra. Nem kell felnéznem, hogy tudjam mi vár rám, az éppen lefelé ereszkedõk szánakozva néznek, ahogy felfelé indulok. Egyenletes léptekkel haladok, érzem, ahogy lassan felhevül a testem az erõlködéstõl, gyöngyözni kezd a homlokom, lehúzódok a szembejövõk elõl, lépkedek, padoknál pihennek, nézik a tájat, fordulok, lépcsõk jönnek, minden lépés egy fok, túl nagyok és túl kicsik, kettõt nem lehet lépni, egyre nem jön ki. Inkább nagyokat lépek, így nehezebb, de gyorsabb, aztán felérek, a levegõm elfogy, izmaim kimerülnek, kicsit tántorgok, kóválygok.
Ahogy egyre feljebb jutok a levegõ egyre hidegebb, helyenként fázok, átfúj a szél a bükkfák magas törzsei között, bámulom a Dunát messze a völgyben, meg a napsütötte, sárgás hegyeket, kidõlt hatalmas fát kerülök bozóton keresztül, mögöttem valaki neki fut, ugrik, enyhén megtántorodik, de megáll a törzs tetején, aztán leugrik.
Dobogókõn banánt kapok, köszönöm és rögtön be is falom, futni próbálok, de nem megy, túl fáradt vagyok, úgyhogy próbálok nagyobb tempóban gyalogolni, aztán Fagyoskatona után mégis kocogóra váltok. Pilisszentkereszten betérek egy kocsmába, veszek egy rostos üdítõt és zoknit cserélek, mások is itt keresnek egy kis enyhítõ pihenõt.
A száraz zokni jól esik a lábamnak, csodálom az izmok regenerálódási képességét, ahogy egy-egy nagyobb terhelést képesek kiheverni és tovább vinni az utamon. Elgyaloglok a temetõ mellett, lombokkal takart mélyútban kerülgetem a szemetet, kiszórt téglákat, törmeléket. Tisztásra érve gyönyörködöm a Pilis hatalmas tömbjében, visszafelé tekintve a távolabbi hegyekben, aztán megint csak a földet bámulom, a lépéseimet figyelem és a légzésemet próbálom beállítani. Hunyorgok a szembesütõ naptól, figyelem a gyülekezõ fellegeket, vajon megint lesz valamilyen csapadék, mint az elmúlt években minden alkalommal?
A gerincen keresztezem a Kinizsi 100-as zöld jelzésének tovafutó sávját, pillanatra elmélázok az emlékeken, aztán lassan kocogni kezdek lefelé és csak az aszfaltnál váltok gyaloglásra, miközben egy motoros fûrész síró hangját hallgatom, ahogy idõnként megragadva a fában lassul a pörgése, majd ismét felsír.
Hosszan emelkedõ, egyenes murvával fedett úton baktatok felfelé, nézem a templom hármas keresztjét, a különbözõ emlékhelyeket az út szélén. Idõs emberek dülöngélõ mozgását, ahogy lefelé ereszkednek a nem könnyû talajú szekérúton, babakocsit toló asszonyt, miképpen küzd a kövektõl beforduló kerekekkel.
Krosszmotorok kerekeitõl kimart csapáson igyekszek a völgy irányába, nyaktörõ, bokagyilkos terepen. Piros sávval festet kõ felett bámulom a tájat, a Nagy-kevély tömbjét, és a pilisi völgyet.
Szúrós bozótok mellett haladva érek egy keskeny erdõsávhoz, megtévesztõ jelzés próbál egy a fák között futó csapásra terelni, de ismerem a járást.
Enyhén felfelé haladó szekérúton keresem a megerõsítõ jelzéseket, kisebb völgyeket szelek keresztül pocsolyákat kerülve, ugorva. Vannak völgyek, melyek mindig vizesek, mindig állnak bennük pocsolyák, ez a terep pontosan ilyen.
Keresztezõdéshez érek, balra megyek és rögtön jobbra, az egyik oldalon kilátás a másikon erdõ, szemben a Csévi-nyereg, kapom a pecsétet egy sátorbejárónál készülõ tábortûznél, köszönök és indulok tovább.
Gondolataimba merülve fogynak a kilométerek, mélyútban ereszkedek földes szekérútra, magas gazban gázolok futónövények szorításába font kerítés mellett, erdõ partján keskeny ösvényen, fás szárú, durva, embermagasságú gyomnövények karcolnak, szúrnak. Tágas úton ballagok gázlón keresztül, erdei sorompónál büdösen füstölgõ motorost kerülök.
Sokáig tartó felfelé gyaloglás fárasztja izmaimat és idegeimet, vánszorogva kesergek, hogy meddig tart még a mászás, de ezzel nem rövidíthetem azt. Hiába, hogy nem vészes az emelkedés szöge, már nem akarom, fenn akarok lenni.
Fenn vagyok, mellettem mély völgy húzódik, benne erdei út, árván, egyedül ballagva csodálom a táj szépségeit, változásait. Iluska-forrás, letérek az útról, odaballagok, de most sincs benne víz, pedig nem volt szárasság mostanában, inkább sok esõ, ennek végleg befellegzett állapítom meg a diagnózist.
Agyagos falu mélyútból mászok erdei mezõre, néhányan mászkálnak a túloldalán, nem hozzánk tartoznak, nézik, ahogy keresztülvonulok a kitaposott csapáson.
Kanyargó apró ösvényt taposok, hírtelen emelkedni kezd, visszaveszek a tempóból, lassan, ütemesen emelem a lábamat, keresem a biztos, csúszásmentes részeket, karjaim a földbemélyesztett botjaimon feszülnek, támaszkodnak. Szaporodó szuszogásomat hallgatom, szívem dobogását füleim erõsítik. Csak az emelkedõ tetejére koncentrálok, szemeimet az útra szegezem, csak azt nézem, idegeimet kímélem, nem akarom látni, mennyi van még hátra. Érzem, ahogy bekeményednek az izmok, inak, görcstõl tartok, pedig eddig még nem volt benne részem.
Fenn vagyok, kóválygok, próbálom visszanyerni az erõmet, kisebb emelkedõk jönnek, de teljesen kikészítenek, aztán facsemeték között oldalazott csúcs után meredek lejtmenet. Gördülõ köveken csúszkálok, fáknak rohanva fékezek, érek le.
Megint kapaszkodok durva hegyoldalon, elõttem néhányan lefelé mennének, nem tetszik nekik, amikor megjegyzem, nem jó felé mennek, nekik sem esik jól az újabb mászás, de köszönik az útbaigazítást.
Fenn szemetes, kidobok egy csokoládés papírt, az esõházat nem veszem igénybe, pedig nagy a kísértés a finom kis padjaival.
Lassan sötétedik, igyekeznem kell, futni kezdek lefelé, sántikáló embert érek utol, kérdezem segíthetek-e, mondja: Kopár csárdánál kiszáll, vége van a lábának, de odáig még valahogy leballag. Futok tovább, már teljesen sötét van, lassítok, nincs értelme összetörni magamat.
17:04-kor érek a fák között felvert sátorhoz, elemlámpák fényénél étkezõ emberek között ballagok, érek a pecsételõkhöz. Ledobom a zsákomat, forró levessel égetem a számat, próbálom hûteni, szürcsölni, finom mint mindig, ha nem hideg. Üdítõt is tankolok rendesen.
Elõveszem fejlámpámat, zoknit cserélek, hátamra kanyarítom a zsákom és már megyek is keresztül a parkolón. A fák között a homokos talaj most nem porhanyós, a nedvesség megkötötte, így könnyebb a haladás. Egyedül ballagok a sötét erdõben, minden hangra ki vagyok élezve, idõnként egy-egy hang irányába rántom a fejemet.
A kényelmes utamat, a Kakukk-hegy oldala keseríti, iszonyatosan meredek és a puha felszíne omlós, csúszós. Kapaszkodok egyre feljebb és feljebb, megcsúszik a jobb talpam, visszacsúszok vagy húsz centit, nem sok, de rengeteg energiát vesz ki belõlem.
Pilisszentiván sötét utcáin ballagok, nézem a világító ablakokat, a hazafelé tartó embereket, õk is megnéznek engem. Látszik rajtuk, hogy nem értik hová tartok, így turista felszerelésben, esti sötétségben.
A szürke aszfalt, tompán veri vissza a lámpák fényét, árnyékom körbe-körbefut, ahogy elhaladok a fényforrások alatt. Sportpályán nagy az élet, reflektorokkal van kivilágítva, kapura lövöldöznek, cseleznek, futnak.
Ismét eltûntek a fények, csak én meg a lámpán, ez a szép, az erdõ fái lassan ballagnak el mellettem. Emlékszem itt balra kell fordulnom, hangokat hallok, valaki kiabál: Találtál jelet? Erre nincs – hallatszik a válasz. Bizonytalan vagyok, de megyek az emlékezetem után, nincsenek jelek, csak egy-egy fehér négyszög, nem tudom, hogy nekünk vannak idefestve, vagy egy másik túra jelzései. Aztán találok egy levakart jelzést, ha egyáltalán levakart, rettenetesen érzem magam, nincs kedvem eltévedni a sötét erdõben egyedül.
Keresztezõdés, jobbra kanyarodok, sehol semmi, csak a kopasz, sötét törzsek, növekszik a feszültség bennem, a tehetetlenség ereje, a mi van, ha eltévedtem és rossz irányba megyek kegyetlenül kínzó érzése, ugyanakkor a menni kell kényszere. Aki volt már ilyen helyzetben, az tudja mirõl beszélek. Az izmok megmerevednek, nem akarnak mûködni, mintha rettenetesen megijedt volna az ember, persze, ha nem egyedül vagy, akkor ezt nem így fogod megélni.
Aztán egy újabb keresztezõdés, vadonatúj kerítéssel és frissen festett jelzésekkel, a megkönnyebbüléstõl szinte repültem tovább az utamon. Hosszú völgynél szóltam, ha tudják értesíteni az elõzõ pontot, figyelmeztessék a többieket, hogy ne kóvályogjanak feleslegesen.
Akkor, ott felmerült bennem egy olyan lehetõség is, hogy esetleg egy új utat jelöltek ki a régi helyett erre a szakaszra, nem tudom, de lehet.
Hosszú völgyön meglepõen gyorsan végig érek, aztán amikor emelkedni kezd a terep, akkor visszaveszek a tempóból, és lassan egyenletesen lépkedek felfelé. Idõnként hátra-hátra nézek, hátha jön valaki, de senki, még csak fényeket sem látok sehol. Az utolsó szakasznál már alig bírom emelni a lábamat, de nem állok meg, feljönnek az elõzõ évek mászásai, igyekszem nem gondolni a jelenlegi szenvedésemre, irigykedve gondolok azokra, akik itt könnyedén haladnak tovább, én nem tartozom közéjük, szó szerint félholtan érek fel, a lábaim nem mozognak, merevek, görcsösek, a keskeny ösvényen, a meredek szélén, kis híján a mélybe tántorodok.
A pontnál lerogyok a padra, de a pecsételés után rögtön indulok tovább, ismét mászok a Nagy-szénás oldalában, már a lépcsõknél alig bírok egyik fokról a másikra lépni. Aztán megindulok lefelé, gyûrõdik a lábujjaimon a bõr, hozzáér a bakancs bõréhez.
Joggal kérdezhetnék a beavatatlanok, hogy: Ebben mi a jó? A felelet, hát ez, legyõzni a nehézségeket, hazamenni és azt mondani, megcsináltam, iszonyúan nehéz volt, de megcsináltam, hát ezért jó!!
Vízmosta, mély árkokban haladok, bukdácsolok, rúgok gyökérbe, kõbe, szisszenek fel, megyek tovább. Túl nagy falépcsõkön „szökdelek” Nagykovácsi lámpákkal világított sötét utcái felé. Meredek aszfalton, baktatok, kínlódok lefelé, figyelek, hogy a közlekedõ autók ne üssenek el.
Parókia udvarán kerülök ki éppen induló embereket, nem tudom, tovább mennek-e, vagy csak a buszmegállóba. Lenyomom a kilincset és belépek a több asztalból összeállított, terülj-terülj asztalkámat kínáló helyiségbe, mert egy ilyen túrán bizony remek látvány egy szörpökkel, zsíros kenyérrel megrakott asztal.
Becsukom magam mögött az ajtót és ismét a sötét utcákat járom, indulok tovább, fel a sötét hegyekbe. 20:15 van, ilyenkor már nem járnak az emberek az erdõben, kivéve persze minket.
A faluszéli emelkedõ után már nem fázok, izzadok. Botladozok a köves avarral fedett szekérúton, továbbra is egyedül baktatok. Csend van, néma csend, a hó szállingózik, a madarak, ha vannak, meg sem mukkannak, a csend halálos, csak a lépteim vernek némi éket a semmibe, még a lehulló levelek hangját is hallani, és ijesztõ, minden zizzenés ijesztõ.
Baktatok és igyekszem nem arra gondolni, hol vagyok és mit csinálok, csak megyek és megyek a fejlámpám ütötte fényfolyosón. Gondolataimat a következõ pontra összpontosítom. Ló karám korlátja felett a János-hegyi Erzsébet kilátó fényeit bámulom fáradt szemeimmel, oda is fel kell még másznom, mormolom magamban a tényt.
Átballagok az aszfaltúton egy autó fényszórójától megvilágítva és bevetem magam a túloldali erdõ fái közé, vajon mit gondolhat a sofõr – villan át az agyamon.
Ismét mászok és mászok felfelé, lassuló, fáradó lépésekkel, szuszogva, szédelegve a fáradtságtól, és megint fenn vagyok. Fenn vagyok, milyen jó fenn lenni, de már indulok is lefelé, iszonyúan meredek és hosszú úton, elõrecsúszó, dörzsölõdõ lábujjakkal, félve, hogy most fog felszakadni a bõr rajtuk. A lábizmok most ellentétes csoportja kerül pattanásig feszült állapotba, a térdek pattognak, az inak nyúlnak, fájnak. Remegõ lábbal érek az aljára.
Aszfalton a hátulról érkezõ autókat igyekszem elkerülni, nincs hová menekülni, alig várom, hogy túl jussak ezen a szakaszon, aztán ott állok a lámpa alatt, átkelek a kocsiúton, hogy ismét magába fogadjon az éj sötétje.
Agyagútba mélyedõ, vízmosta árok partján, alján, mindkét partján széttett lábbal egyensúlyozva igyekszem felfelé. Lámpám fénye kalimpál elõttem, látok is, meg nem is. Vége az ároknak, kemény sziklákkal szórt úton folytatom, fák gyökereibe kapaszkodó kövek hátán vánszorgok, a nagyobb lépések szinte lehetetlen feladat elé állítanak, fáradt izmaim csak szenvednek, kínlódnak. Sötét törzsû fák tûnnek ki a periférikus látósugárból, összeszorítom a fogaimat, és konokul nyomulok tovább és tovább, még egy pár méteres meredekebb rész és padok, lerogyok, szuszogok, még a vállaim is lejjebb esnek, nem bírják a hátizsákomat, a kezem súlyát.
Kezdek fázni, felállok, kikotrok a lelkem mélyérõl egy kis akaraterõt és megmozdulok, elõre, már csak tíz kilométer, gyerünk, a sötét utak üresek, csak én és a lámpám, sehol senki, egész éjszaka egyedül, nem találkoztam csak a pontõrökkel. Lefelé botladozok, meredeken, sajgó lábakkal, iszom egy korty vizet, eszek egy müzli szeletet. Kutyák távoli csaholását hozza a párás éjszakai levegõ, jobb oldalon feltûnik a faiskola lámpákkal megvilágított területe. Átbotladozok a Gyermekvasút sínpárján, elballagok a kékkút mellett és irány a János-hegy oldala.
Eleve lassan indulok neki, állapotom nem engedi a gyorsabb tempót. A fejemet csak akkor emelem fel, ha látni akarom, hogy merre kell menni. A hó egyre jobban esik, idõnkként a szemem is megtelik vele. Utakat keresztezek, kisebb tisztáson nézem a város távoli fényeit, aztán sötétség. Néha rám tõr a félelem, ilyenkor csak forgatom a fejemet, hátha többet fogok látni, de nem, reménykedek, hátha jön valaki, de nem jön, eszembe jut: nem normális dolog ez, egyedül, éjszaka a sötét erdõben, jöhetnek kutyák, vaddisznók, szarvasok, vagy gonosz emberek, de végül midig elterelem a gondolataimat és megnyugszom.
Felébresztem a kocsijába szunyókáló pecsételõ srácot, vetek néhány pillantást az Erzsébet-kilátóra, és már lépkedek is ruganyosan a gumitéglával fedett járdán.
Nem veszek fel esõkabátot, minek, a hó nem áztat el olyan intenzíven, mint az esõ, megyek és átázok, azon gondolkozom, miközben keresztezem a sötét sínpárt, vajon miért nem veszem fel a vízhatlan kabátomat, de nem állok meg, nincs erõm hozzá, már csak menni tudok, ha megállok, még nagyobb erõ kell, hogy újra elinduljak, nem állok meg.
Budakeszi felõl beköt a Virág-völgy murvás útja, kicsit felfelé araszolok, aztán jobbra, nagy ívben, alig emelkedõ útra térek. Már nem gondolkodok, csak megyek és megyek, már a sötét sem érdekel, már nem félek, csak megyek, még a fejem tetején a bõr is zsibbad a fáradságtól, útra belógó ág csap az arcomba, de szinte nem is érzem, nem kerülök semmit, iszom egy kis vizet, és csak megyek.
Lámpák fénye, családi házak ablakain kiszivárgó szökevény fények, a sötétséget oszlatni próbáló halvány kísérletek. Két szempár velem szemben, macska indul vadászni az éj leple alatt. Templom tornya, Makkosmária, sorompó rúdja, kerülöm, 23:45. Mindjárt itt van a szellemjárás ideje, de már ez sem izgat, érzéketlenné váltam.
Figyelem a fejlámpán fényénél a hópelyhek szállingózását, és rugdalom a murva apró köveit az irtásra ültetett csemetésen keresztül. Az erdõ útja ismét emelkedik, csak az forog az agyamban, hogy ez az utolsó emelkedõ, igaz ez még egy embert próbáló, hosszan felfelé haladó szakasz, de utána már csak lefelé kell menni.
Balra lassan halad el mellettem a Végvári szikla fénytelenségbe süllyedõ jókora tömbje, és feltûnik a hegy tetejére telepített torony piros fénye, valamerre arra kell menni, valahol ott bukik át a nyergen az út, tûnõdök szuggerálva a távolság mennyiségét.
Bejön balról a sárga sáv, együtt megyünk egy darabon, aztán már el is búcsúzik, hogy folytassa magányos útját a Sorrento kiálló tömbjei, szirtjei felé. Átvágok az aszfaltcsíkon, nézek a Fizikai Kutató felé, taposom az erdõ köves talaját, minden lépéssel közelebb kerülve az emelkedõ végéhez, és az utam végéhez is.
Még néhány lépés, most már inkább havas esõ esik, érzem a vizes kezemen az átázott ruhám állapotát, még egy lépés és fenn vagyok, megkönnyebbülést kellene éreznem, de nem érzek semmit, indulok tovább, már alig látok, a folyamatosan rángatózó fénykör, az állandó vibrálás megviselte szemeimet.
Mélyútban haladok, alattomban meghúzódó kõre lépek, a bokám bicsaklik, reflexbõl engedem utána a testemet, futok néhány lépést az egyensúlyvesztés következtében, de elkerülöm a sérülést. Akkor belerúgok egy másikba, felszisszenek, sántítok egy rövid ideig, és azt gondolom nyolcvanöt kilométernél kõbe rúgni, borzasztóan igazságtalan dolog, de szinte törvényszerû.
Jobbra térek egy szûk ösvényen, szinte az egész keskeny járat egy szûk vízmosás, amibe a lábam nem fér bele, de a szélén sem lehet haladni, az esõ, pedig feláztatta az agyag felsõ rétegét, mivel most már esõ esik.
Botladozok, bukdácsolok, csúszkálok lefelé a soha véget érni nem akaró ösvényen, mikor az utolsó pillanatba rántom le a fejemet egy keresztbe álló vastag ág elõl, ettõl megtántorodok, és kis híján belezuhanok a vízmosásba, miközben ismét bicsaklik a bokám. Megállok, vállaimat a botjaim végére helyezem, és gõzfelhõket fújok a lámpám fénycsóvájába, erõt gyûjtök, sírni tudnék a fájdalomtól, de nem teszem, indulok tovább. A talpaimon a bõr minden lépésnél húzódik, nem sok kell nekik, hogy leváljanak, elhagyják a húst és szép kis vízzel telt párnát alkossanak, de ezt nem szeretném, ezért kímélném õket, de minél jobban kímélném, annál többször történik meg, hogy lecsúszik a lábam egy kõrõl, vagy az út partjáról, végül magasra törõ sziklák közt, kisebb szurdokon keresztül kiérek Budaörs legszélsõ házai közé, lámpái alá.
Kikapcsolom a fejemen lévõ, egyre halványodó világításomat, és a szakadó esõben megindulok, hogy legyûrjem a túra utolsó szakaszát. Figyelem a házakat, dühöngök a hangoskodó kutyákra, a dobhártyám remeg az ugatás hangerejétõl, arra gondolok, hogyan képesek így aludni a gazdáik, de az én idegrendszerem ki van élezve a hosszantartó csendtõl, magánytól és a kimerültségtõl.
Behúzom a nyakamat, caplatok keresztül a sötét utcákon, tereken, a patak kõhídján, átázott ruhámról folyik a víz, már nem számít, itt vagyok, mindjárt vége, a közlekedési lámpa sárgán villog, autó érkezik, éppen átérek elõtte, nem fékez, nekem meg nincs erõm megállni.
Kis közért mellett megyek el, nyitva van, szeretnék bemenni, meginni egy üdítõt, de nincs erõm megállni, be akarok érni végre a célba.
A sarkon jobbra fordulok, átmegyek az úton és vége, megérkezek, lezuhanok az odakészített székre és így várom a szenvedéseim jutalmát, megkapom a 85 grammos piros csokimat, az oklevelet és a jelvényt. Nézem a beérkezés idejét: 00:57.
Átballagok egy másik terembe, a csurom vizes kabátomat a forró radiátorra helyezem, száraz ruhát veszek, és nekiállok az elém helyezett virslinek és a meleg teának.
Hajnali négy óra van, bámulom az érkezõ busz lámpáit, álmos szemeim elõtt összefolyik, elmosódik a jármû, leülök egy székre, és fáradtan, jó érzéssel zötykölõdök a bárhová igyekvõ hajnali utasokkal együtt.