Börzsönyi éjszakai teljesítménytúra – Farkas Zsolt emléktúra
2008-at írunk. Egy évvel vagyunk túl a tavalyi elsõ, sikertelen próbálkozás után. Akkor már az elsõ alkalommal a Csóványoson elhatároztuk, hogy a Spartacusnál kiszállunk. Nem volt jó érzés feladni, mert ez mégis csak egy elég nehéz és ismert túra. Jó lett volna már akkor bezsebelni az emléklapot meg a kitûzõt. Bár igaz, akkor még teljesen zöldfülûként, elsõ teljesítménytúrám volt ez. Többen jót is mosolyogtak rajta, hogy egy ilyennel kezdtem. Le is gyõzött. Idén meg megvolt a revans, és sikeresen célba is értünk, számomra csodás idõvel. De ne szaladjunk ennyire elõre.
Most kocsival indultunk el Pestrõl 5-en. Szerencsére így kimaradt a jó kis nyomorgás a buszon, bár sokak szerint az is hozzá tartozik a túrához:). Ez most nekünk kimaradt, de ne mis bántam.
17:45 körül beérkeztünk a rajthoz. Szép kis tömeg fogadott, és elég hideg. Idõre nem lehetett panasz, azért ez mégis csak egy téli túra, ráadásul éjszaka. Szóval mondhatnánk úgy is, hogy még meleg is volt. Pulóver is maradt a táska alján. Magosfáig biztos nem lesz rá szükség. Egy gyors nevezés után, 18:05-kor elindultunk. Az elején a szekérúton mentünk egy kb 100 métert, mikor észrevettük, hogy a Z jobbra van. Igaz belemegy késõbb, de hát a túra mégis csak a Z jelzésen megy. Itt az elején egy kicsit lemaradtam a csapattól. Beragadtam az emberek mögé, de nem akartam elõzni, mert tudtam már, hogy nem rövid ez az emelkedõ, és tartalékolni kell az energiát. Így vonatozva haladt a tömeg az elsõ komolyabb emelkedõig. Ott már egy kicsit jobban szétrázódott a mezõny, és sajnos a 5-ös fogatból is kidõlni látszott egyik társunk. Gps Zoli önfeláldozóan vele maradt, és sajnos ki is szálltak késõbb. Komolyabb emelkedõ után ismét vonatozok egy jó kilométert. Beállok két srác mögé, és csak hallgatom, ahogy egyfolytában beszélnek. Én szuszogok, néha alig kapok levegõt, õk meg csak lazán beszélnek:). Idõ után lehagyom õket, gyorsabb tempóra kapcsolok. Jól esik a helyenként lefelé vezetõ rész, meg- meg futom õket, legalább kicsit kilazul a lában. Majd újra keményít a terep. Megérkezik a vadkerítés is balról, majd idõvel kint vagyunk a szekérúton. Azon egy újabb nem épp baráti emelkedõ, és a hó is helyenként megjelenik. Ami igazából nem is hó, hanem valami hó maradvány, ami már jéggé van fagyva. Ez sokszor megnehezíti a dolgomat fölfelé, néha majdnem hasra esek, mert kicsúszik a lábam. A csúcs felé szerencsére már összefüggõbb a kb. centis hólepel, és legalább már nem jégen kell járni. Aztán feltûnik a tábortûz fénye. Ha jól emlékszem, akkor tavaly is ugyan ezek a kedves pontõrök voltak itt. A pecsét és dátum a helyére kerül. 19:40, és fent a Magosfánál. Itt érem utol a csapatunkból a két embert, aki elõttem haladt. Innentõl lényegében együtt mentünk a Postás kulcsosházig.
Pihenni nem pihenünk, hanem rögtön megyünk tovább lefelé. Elég rossz a terep, talán még jobb lenne, ha nagyobb hó lenne, az legalább megfogna. Jó párszor megcsúszom a keményre taposott havon, ami inkább már jég, és úgy döntök, hogy az út mellett folytatom utamat. Ott könnyebben megy a lefelé menet, de szerencsére csak kb. 800m-ig van ez a jegesedés. Utána már kényelmesen lehet a turistaúton is közlekedni. Lefelé általában kocogunk, meg – megfutjuk a lejtõt, ahol engedni. Nagy – Mánánál lámpa kikapcs, és gyönyörködök egy csöppet a tájban. Csodás a panoráma még így éjszaka is. Szerencsére az égbolt tiszta, elég hideg van ahhoz, hogy ne legyen pára, így csodálatos a látvány. Sokat nem idõzöm azért, mert állva hideg van. Megyünk tovább lefelé. Kicsit izgatottan várom, hogy milyen lesz a patak. Még a rajtnál mondta valaki, hogy sok a víz benne. No meg a tavalyi emlékek is elég siralmasak. Akkor majdnem térdig süllyedtem ott a sárban. Tóth Péter emlékhely mellett úgy megyünk el, hogy szinte észre sem veszem. Nem csilingel, szélcsend van. Idõvel hallhatóvá válik a patak erõteljes csobogása, ami arra enged következtetni, hogy sok a víz benne. Szerencsére a talaj most nincs úgy felszántva, mint tavaly volt, így könnyen meg lehet közelíteni, és az átkelés is gyorsan ment. Újabb pont, és tábortûz. Idõ: 20:28. Pihenni itt sem pihenünk, csak annyit, míg iszunk egy keveset.
Majd nekivágunk a túra talán egyik legnehezebb szakaszának. A P háromszög elég siralmasan van felfestve. Elején még rajta vagyunk, de utána valahogy lemegyünk a patakmederhez, és legalább 6* kelünk át rajta. Szerencsére jobbról valaki szól, hogy nem ott megy lent, hanem feljebb egy jó 50m-rel. De jó, pedig meg mertem volna esküdni, hogy pár másodperce hagytunk el egy jelzést a fán. Akkor irány a helyes út, de elõtte még ismét át kellett kelni a patakon. Éreztem, hogy egyszer bele fogok lépni, és össze is jött. Bokáig a patakban, cipõ, zokni csurom víz, de ez van. Gondoltam, majd a Csóványosnál cserélek. Persze pár méter után ismét át kell menni újra a patakon, ekkor már nem benne megyek. És jön a legdurvább emelkedõ. Ilyenkor soha nem tudom eldönteni, hogy jó e éjszaka menni vagy sem. Egyfelõl jó, mert az ember nem látja, hogy még mennyi emelkedõ van elõtte. Persze ez csak akkor igaz, ha nincsenek elõtte más túrázók, ami persze itt nem így volt. Sokszor elborzadok, mikor felnézek és látom ott fönt messze a lámpákat, ahova még nekem is fel kell mászni. Néha már egy –egy csillagra is azt hiszem, hogy lámpa. Kivesz belõlem rendesen ez az emelkedõ, a két társam el is lép tõlem. Kapaszkodom a fákba, húzom fel magam, de tudom megállni nem szabad. Kicsit enyhül, megérkeztünk a kaszálóra. Ketten fekszenek a földön, szép kis csendélet. Megyek tovább, falom a métereket, talán néha még többet megyek fölfelé, mint elõre:). Lassan elhaladok a Pogányvár mellett. Idõvel megjelennek a hófoltok is, ami jelzi, hogy nem vagyunk már messze. Az elején megint csak rossz, mert szinte csak jég van, de késõbb egyre több a hó. Már csak azt várom, hogy mikor csatlakozik be a Z jelzés, mert onnan már nem vészes. Igaz hosszú, monoton és ráadásul egyenes. Szinte fellátni a kilátóig, és megint elborzadok látva a lámpákat a sötétben, hogy meddig kell még felmenni. Persze mikor már én vagyok majdnem fent, és én nézek vissza, az már jó érzés:). És végre feltûnt a kilátó. Társaimmal itt találkozok újra. Bemegyek egy autógrammért és idõért. 21:59 Tûz az most sincs, pedig egy kicsit jó lett volna megmelegedni. Zokni csere elmarad, úgy érzem megszáradtam a patakban való fürdõzés után, bár a gatyám szára meg van fagyva.
Sebaj, megyünk tovább, pihenõt nem engedélyezünk magunknak. Sokkal jobban vagyok, mint egy éve. Tavaly itt már eldöntöttük, hogy kiszállunk, és a felfelé jövõ úton mentünk le a Spartacus házig. Jó érzés, hogy itt vagyok, de az, hogy még lemegyünk és újra visszajövünk, nem jó:). Egy pár pogácsa és egy kis folyékony kenyér után gurulunk lefelé. Az elején néhol tényleg gurulunk. Oda kell figyelni nagyon, meg könnyen seggre ülhet az ember. A társaság itt már kicsit szétszakadt. Maradtunk mi hárman, meg még két túrázó csapódott mellénk. Lefelé egész jól megy, néhol bele futunk, bár a jelzéseket néhol eléggé kell figyelni. Aztán lassan feltûnik a kulcsosház fénye, és már csak pár száz méter. Egy gyors leereszkedés a K négyzeten és ott is vagyunk az újabb pecsételõ pontnál, ami frissítõpontként is üzemel. Sajnos itt idõt nem írtak rá. Tavalyihoz képest alig vagyunk, kihalt képet mutat a kulcsosház környéke. Talán max 5-10 ember üldögél a padokon. Egész jó idõben lehetünk. Sok pihenõt itt sem engedélyezünk magunknak. Úgy látszik ez ilyen mazoista túra lesz:). Azért egy teára meg párizsis kenyérre van idõ, csokit meg zsebre vágom. Lábamat is bekenem újra, kellett már ez a kis extra vérkeringés. És uzsgyi tovább.
Újabb emelkedõ, vissza oda, ahonnan jöttünk. Jó kis móka ez. A szûk kis ösvényen eléggé szenvedek, nehezen kapom el a ritmust. Balra nézve látszik a lefelé vezetõ gerincen, hogy a többség még csak most ereszkedik lefelé. Ez kicsit jó érzéssel tölt el, hogy egész elöl lehetünk. Majd kiérve a szélesebb földútra már jobban érzem magam, megvan a ritmus. Megint fagyhatár felett vagyunk, keményen be vannak fagyva a pocsolyák. Persze nekem sikerült megtalálni azt az egyet, amin csak hártya volt. Így szépen beszakad alattam. Szerencsére nem is annyira víz van benne, hanem inkább sár, bokáig merülök benne. De hát ha lúd, akkor már legyen kövér. Patakban még az elején megmártóztam a jobb lábammal, most a balon volt a sor. Megérkezik szépen a Foltán kereszt is, majd kicsit erõsebb hegyi menetbe kapcsolunk. Páran jönnek velünk szembe. Eszembe jutnak ismét a tavalyi pillanatok. Mi is erre jöttünk akkor le. De most valahogy sokkal jobban vagyok, és nagyon könnyen megy az út fel a Csóványosra. Még fütyörészek is, de állítólag iszonyat hamisan. Majd újra fent vagyunk, mintha már jártunk volna itt egyszer. Gyorsan elment ez a szakasz. Megkapom következõ autógrammomat, idõponttal együtt. 00:32. Változatosság kedvéért itt sem pihenünk, és robogunk tovább lefelé.
Elég rendesen lehet érezni, hogy az északi oldalon haladunk. Most érzem elõször, hogy kicsit hideg van. Rövidesen elérünk a K háromszögre, amin nem egy kellemes ereszkedés vár ránk. Lejutunk itt is egyben, köszönet érte a fáknak! Kicsit megszelídül a lejtõ, csapatunk kibõvül egy túratárssal, majd jön az újabb patakátkelés. Most már figyelek nagyon, mert nem szeretnék újra elázni. Keressük is a megfelelõ helyet, és láss csodát száraz mederben megyünk át. Úgy látszik a patak egy pár méteres szakaszon úgy gondolta, hogy inkább a föld alatt halad tova. Esélyem sem volt, hogy belelépjek:). Robogunk lefelé. Kicsit már kezd monoton lenni, de új társunkkal beszélgetve gyorsan telnek a kilométerek. Feltûnik a tábortûz, egy újabb pont. Pontõrök ismerõsek, és nagyon rendesek. Kínálnak vízzel, almával, paradicsomlével. Ezúton is köszönöm nekik! Idõ: 01:51. Itt egész népesre hízik a csapat, lehetünk kb 10-en. Pihenni persze megint nem pihenünk semmit, hanem nekivágunk az utolsó emelkedõnek.
Elöl nagyon keményen tolják. Nem akarok lemaradni, így beállok mögéjük. Kicsit szétszakadunk az emelkedõn, két társam akikkel jöttem eléggé lemaradnak. Meglepõen jól bírom felfelé, szinte alig érzem, hogy mennyit jöttünk már. Nemsokára betorkollik a P + is, és kicsit megnyugszik az emelkedõ. Majd feltûnik egy villogó fény egy sátorral. Mondom is még ott egy embernek, hogy nézd már, ilyenkor is itt kint sátraznak. Én lazán mennék tovább, nem esik le hogy pont van ott, annak ellenére sem, hogy a többiek mint odamentek. Azt hiszem agyilag lehet már fáradt voltam. De szerencsére a sátorból szóltak, hogy ne olyan hevesen. És kaptam egy becsület pecsétet Balaton szelettel párosítva. Köszönet érte, nagyon jól esett! Idõvel újra bekeményít az emelkedõ. Úgy érzem, hogy itt a megfelelõ pillanat, hogy elfogyasszam következõ folyékony kenyeremet. Ez kicsit belassít a mászásban, de nem is bánom. Itt már érzem rendesen a lábaimat, de szerencsére nem egyedül megyek, és beszélgetve hamarabb telik az idõ. És igen, feltûnik a turistaház fénye. Már tényleg csak pár száz méter… lenne ha megtaláltuk volna a P + jelzést balra fel, de elmentünk mellette. Így kb 2* pár száz méter lett, mert a mûúton közelítettük meg az épületet. Az az érzés, mikor benyit az ember valami csodás. Meleg, le lehet ülni, iszonyat jó. Újabb aláírás és idõ kerül a papírra. 03:12. Kicsit pihenünk. Úgy vagyok vele, hogy bevárom két társamat, akikkel jöttem. De 5 perc után mégis úgy döntünk, hogy inkább megyünk tovább, és nem pihenünk többet. Talán még rosszabb is lett volna utána elindulni.
Kilépve a melegrõl majdnem lefagyok, iszonyat hideg van. P-t kicsit nehezen találjuk meg lefelé. Majdnem vágódok egy óriásit, de szerencsére a sírból visszahoztam az egyensúlyomat. Ezután már óvatosabban haladok, haladunk lefelé míg el nem tûnik a jég. A Taxi turistaháznál bolyongunk egy kicsit, nem igen akar elõbukkanni a jelzés. Segítségünkre van egy elõttünk haladó túrázó, követjük az õ fényét. Lefelé néhol megfutjuk. A Taxi Nyiladéktól isz onyat szenvedés a lefelé út. Fájó talpak, köves talaj, az ember már bent lenne a célban. Nagy részét ennek a szakasznak futva tesszük meg. Nem mintha olyan jó erõben lettünk volna, csak így hamarabb vége lesz. Szinte egy örökkévalóságnak tûnt ez a rész, soha nem akartak elõbukkanni a házak. És végre vége. Persze ez még nem a cél, de legalább a köves izé már nincs többet. Innen kisebb megszakításokkal ismét futunk lefelé, egészen a keresztezõdésig. Onnan már gyalogló tempóban folytatjuk tovább. Pár száz méter és feltûnik a cél. Itt tudatosul bennem, hogy végigjöttem, bent vagyok. És nem is rossz idõvel. Benyitunk, az a kép ami ott fogad, az tipikusan jellemzõ erre a túrára. Tavaly is ugyan ilyen volt, csak akkor én nem a benyitó voltam, hanem a bent alvó. Nem tudom, hogy kik voltak azok, akik elõttünk értek be, vagy kik azok, akik feladták és a Spartacustól jöttek le ide. De egyben mindenki egyforma volt, fáradtság ott volt az arcokon. Odaadjuk a papírt a célban, rákerül az utolsó idõpont: 04:45. Közlik velünk, hogy nyolcadikak vagyunk. Majdnem leesett az állunk, mert azt hittünk, hogy olyan 30 körül leszünk. Igaz ez olyan csapatbajnokságban nyolcadik hely, mert egy helyezés alá vették az egyszerre beérkezõket. De ha ettõl eltekintünk, akkor is olyan 15 körül voltunk. Ami ahhoz képest, hogy tavaly meghaltam az elsõ 15 km után, nem is olyan rossz eredmény. Kaptunk egy szép oklevelet, két kitûzõt és egy gratulációt. Majd kerestünk egy széket és lehuppantunk rá. Az az érzés iszonyat jó volt. Most már engedélyezett a pihenés, nincs tovább. Egy eszméletlen jó túra volt, csodás idõben, utakon, szintekkel. Köszönet érte, és gratulálok mindenkinek!
Így a végére hagytam a negatívumokat, mert van egy pár. Ennyi pénzért elvárná az ember, hogy kicsit igényesebb legyen a rendezés. Lehetne egy csöppet igényesebb az „itiner”. Mert ez az egy lap a kincskeresõ térképpel nem igen nevezhetõ annak. Na meg az ellátás. Örültem volna még egy - két ponton pl zsíros kenyérnek, vagy teának. Vagy ha a pontokon nem is, de legalább a célban. Mert a Spartacus háztól áthozott megmaradt kenyerek igen csak hamar elfogytak. Már mikor mi beértünk, akkor is alig volt. Nem hogy azoknak, akik késõbb jöttek.
|
