akibaci, larzen, Summer Comfort voltak a társaim, illetve Édesapám, aki vállalta a logisztikai lyuk befoltozását.
Elõzõ nap ránéztem a kedvenc meteorológiai linkemre, amibõl rögtön világosan látszott, hogy pont addig fog zuhogni az esõ, amíg futunk. No, de a Szibéria Iskolának ilyesmi meg se kottyan, úgyhogy mindannyian vidám bizakodással vágtunk bele a túrába.
A rajt után kb. 10 perccel lett gyanús akibaci. Ugyan még együtt haladt a csapat, mégis a mozgása olyan magabiztos könnyedséget sugárzott, hogy rögvest kõbe is véstem a mai napi taktikát: a Sötét Tigrist egy percre sem szem elõl téveszteni...
Toltuk. Bezabáltuk Kelemen-székét, Õr-kõt, Pes-kõ-kaput, majd Cserepeskõt. Igyekeztünk folyamatos futásban maradni, s csak akkor váltottunk gyalogra, ha ütöttem a 170-es frekit. Cserepeskõhöz érve már ketten maradtunk akibacival, csak korábban, Õr-kõrõl lefelé találkoztunk larzen-nel és SC-vel, akik akkor igyekeztek felfelé az ellenõrzõ ponthoz.
akibaci szerintem valamilyen vakmerõség tablettát szedhetett be, mert úgy ugrándozott a vizes sziklákon -(Ördög Szántáson), nyákos gyökereken, csúszós rönkökön, mint egy zsebRambo :-) És ez még nem volt elég Neki. A Keskeny réttõl a dózer, majd aszfalt úton olyan tempót kezdett diktálni, amivel simán félmaratoni Pb-t tudtam volna hozni, ráadásul az eddig jellemzõ 6-12 pulzustöbbletét ezen a szakaszon eltüntette. Még szerencse, hogy az Önbizalmam rendíthetetlen (mint egy vérbeli zsebRambónak), különben biztosan eluralkodott volna felettem a kétségbeesés, hogy ezt nem fogom túlélni. Szóval hasítottunk. Nagy-mezõn olyan irgalmatlan szél tolt minket hátulról, hogy egyértelmû volt, visszafelé a Vörös Meteor síháztól gyalogolni fogunk. Persze nem lehetett, mert larzen és Bükki Farkas a nyomunkban voltak. Söt. A Pazsagi erdészház felé a lejtõs aszfalton még egy kicsit emelte a tétet Ákos. Kénytelen voltam taktikai lemaradásocskákat eszközölni, hogy kicsit visszavegyen, mert a lejtõben elõadott 169-es frekit tuti öngyilkosságnak éreztem, ráadásul a levegõm is kezdett elfogyni. A Sötét Tigris meg láthatólag nagyon élvezte, hogy halad a szekér és semmi kíméletet nem tanúsított. Nem volt mit tenni, fújtattam és kapaszkodtam ahogy bírtam. Az Õr-parlag gerincén átbukva rossz csapást választottunk, így letértünk a kék keresztrõl, amivel vesztettünk pár percet. Visszafutottunk az elhibázott elágazásig, és folytattuk ahol abbahagytuk: akibacsi tolta elõl, én meg lifegtem mögötte fél méterrel mint egy rojt a harisnyán.
A következõ említésre méltó esemény az Ódorvár megmászása volt. Errõl csak annyit, hogy az a bizonyos "bekapott, megrágott, kiköpött" leírás a legjobb rá. Mondjuk az érdekes volt, hogy mivel itt éppen nagyon zuhogott és kezdtem fázni, elõkaptam az esõdzsekimet. Na nem ez az izgi, hanem, hogy ezalatt, akibacsi mászott felfelé a botjaimmal. Két perc alatt kb. 6-tal ment lejjebb a pulzusa a mankókat használva...
4:30-nál indultunk tovább az utolsó rohamra a Völgyfõ háztól. Innen már nem sok szint van, inkább ritmusos hullámvasút a túra, akibacsi emlékei szerint 5 kili a cél. Több se kellett, el kezdte nyomni. Na ez már igazán kemény volt. Szinte semmit nem belegyalogolva, ezerrel lihegve, megfeszített haláltusát nyomtunk, de nem sikerült 5 órán belül behúzni. 5:09 lett a vége. Vígasztalásúl kisült, hogy az 5 kili, az bõ 6, azaz esélyünk sem volt.
Bõ tíz percre megjött larzen, majd késõbb az elsõ segélykérõ telefon SC-tõl. Õ ugyanis még túrázott pár kört a turistaház körül, mire bekerült a célegyenesbe :-)
Bíztató, jó kis futás volt. Az idõjárás miatt a kilátások ugyan elmaradtak, de így is szép helyeket járhattunk be. Ha lesz rá mód, jövõre is eljövünk. |
