Túrabeszámolók


Mátrabérc / Hanák Kolos / Múzsla

laslowTúra éve: 20082008.04.21 07:56:18
Mátrabérc 2008.

Még nem láttam a túra statisztikáit, de igencsak meglepõdnék, ha az idei indulók száma csúcsot döntött volna. Az idõjárási elõrejelzések sok mindenkit elriasztottak, pl. a baráti körömbõl is. Hát igen, a túrát megelõzõ napokban szinte mindennap esett, ami elõre garantálta, hogy ezt a napot sem ússzuk meg szárazon.
A riasztó jelek ellenére azonban már így is szép számmal összegyûltük a siroki vasútállomáson. A regisztráció ilyen gyors még sosem volt, és a célba fuvarozott csomagok sem töltöttek ki akkora helyet, mint a korábbi években.
Pontban hatkor elhangzott: Jó túrázást! És a jónép nekivágott egy szép hosszú napnak. A rövid aszfaltos szakaszon beállt egy sorrend, majd nekivágtunk a sûrûjének. Az idõ kicsit hûvös volt, de nem kellemetlenül, a hosszú felsõ/rövidnadrág kombináció éppen jónak bizonyult. Jómagam beálltam a saját jólesõ tempómra és egy idõ után azt vettem észre, hogy magamra maradtam. Hátrakukkantva Németh Csabit, Lõrincz Olivért és Dorner Lacit szúrtam ki. Illetve Németh Csabit szinte folyamatosan hallottam is mivel valakit éppen korrepetált futás elméletbõl. Néha-néha kiesett ugyan a hallótávolságból, de nem ringattam magam hiú reményekbe. Tudtam, hogy ez csak az út kanyargóssága miatt történhetett, az hogy õ kifogyjon a szuszból, vagy hogy növeljem a köztünk lévõ távolságot kizárt. Nagyjából a 3. Km táján erõs ködbe érkeztünk, néhol radikálisan csökkent a látótávolság, a tisztább részeken viszont szépen látszott az alattunk hömpölygõ köd. A viszonyok dacára az emelkedõs részek remekül futhatóak voltak, engem egyedül a létrás részek fogtak meg, amelyeken át kellett mászni a kerítéseket leküzdendõ. Egy ilyen résznél ért utol Csabi is. Legalább megfigyelhettem, hogyan küzdik le a bajnokok az ilyen akadályokat. Hát meg is lepõdtem a kreativitáson. Az egyik helyen átpréselte magát az összeláncolt kapuszárnyak között (szerintem korábban sutyiban kipróbálta, hogy átfér-e), a másik esetben alul bújt át (limbóban sem versenyeznék vele). Az oroszlán-vári pontig együtt haladtunk, majd ki-ki ment a maga tempójában. Nagyjából ekkor kezdett el esni az esõ, de ez különösebben nem zavart sem engem, sem a muflonokat, amelyekkel bõven találkoztam arrafelé. A Kékesig hasonló viszonyok uralkodtak. Csöpögõ esõ, fák között zúgó szél, alacsonyan száguldó szürke fellegek. A kékestetõi pontig tavalyhoz képest 5 percet javultam, ami kellemes meglepetés volt, mert nem hajszoltam agyon magam. Utána viszont jöttek a nemszeretem részek. A csúcsig valóban bérc volt a jelleg, aminek elõnye az, hogy a víz sehol sem áll meg, vagyis nincs sár. Késõbb viszont jutott ebbõl is. Olyannyira, hogy dobtam is egy féloldalast, ami kicsit megtört lelkileg. Hát ez van, ahogy a mesterem mondaná: zsírból vagyunk, nem cukorból. Sár, vizes kõ, nedves gyökér nehezítették az utunkat. Külön öröm volt felgyûrkõzni a Csór-hegy elõtti emelkedõn. Persze ez nem mindenkinek okozott gondot. A Rudolf-tanyai itatónál ért utol Lõrincz Olivér. Olipapa futóbottal rótta a kilométerek, ráadásul mesterien is kezelte a szerszámait, amikor én csámpáztam õ stabilan haladt. A sárban futás sajnos nem az erõsségem. Tudom, ami nekem gond az mást sem gyorsít, de az instabil körülmények nehezen viselése vetett véget downhill bringás reménységeimnek is anno. Így kocogtunk egészen az Ágasvárig ahol technikai szünetet kellett tartanom. Olipapa itt villámgyorsan eltûnt a szemem elõl lukasztás után levergõdtem a sziklákról. Irány Mátrakeresztes, de melyik jelzésen is? Persze, hogy rossz felé kanyarodtam. Ezen a helyen mindig megeszem a kefét és a piros sávon megyek a kereszt helyett, nem nagy kitérõ, de… A patakot becéloztam és meg is lett, ahogy az erózió mûködését elnézem néhány éven belül a mederben futhatunk majd, az út teljesen el fog tûnni. Az egyenesebb részeken feltûnik elõttem Olivér is, talán még utolérem. Mátrakeresztesig szépen, gyorsan lehet haladni, tetszik a táj. Az ellenõrzõpontnál tuti az ellátás, bedobok egy szörpit, és még látom, ahogy Olivér átkel a patakon. Egy jó perc az elõnye, nem behozhatatlan, ha nem csúszós a talaj. Nade mitõl ne lenne az. Az emelkedõk kijoggolása nem gond, de a szárazabb foltok keresgélése elég zsibbasztó. A Nyikom-nyeregnél egy kanyarban látom Olivért elõttem. 4-5 percre saccolom az elõnyét, hát ezt behozni nem fogom. De maradjunk a realitásoknál: 6 órán belüli menetidõt terveztem és már egyre kevesebb esélyt látok arra, hogy ez sikerüljön. A Múzsla elõtti pontnál még úgy látom sikerülhet. Az emelkedõ elõtt elõveszem vízhatlan tokjából az igazoló lapot, aztán a csúcsra érve látom, hogy ez még nem a Múzsla, hmmm. Aztán meglesz az is látom a kõre festett infót: 850 m magasan vagyunk. A pontõrök még nem értek ki, sebaj. Kicsivel odébb találkozok velük is, a pecsételés gyorsan megy, nem irigylem õket hosszú mûszak vár még rájuk. Szerencsére már nem esik, bár észre sem vettem mikor állt el a csapadék. A Múzsla csúcsán egyébként mérlegem a lehetõségeimet: ha 34 perc alatt beérek a célba elérem a célomat, ha lassabb leszek akkor nem. Szárazon talán ez menne is, de így.. Kb. úgy futok, mint ahogy Betoncipõs Dzsoni úszni szokott. Csak nem olyan egyenletesen. Ravasz ez a hely, bár az út lejt mégsem feltûnõ, hogy segítene a gravitáció, kis emelkedõk, köves-sziklás bozóttal benõtt, szlalomozós ösvény. A vicces fát szerencsére idõben észrevettem, nem úgy mint tavaly, amikor szinte kifektetett. Ez egy vendégmarasztaló növény, ami az ösvény fölött úgy 1,7 magasan keresztbe nõtt. Ha az ember a lába elé néz pont bucira kapja. Lassan kiérek a fák közül és viszonylag gyorsan sikerül lefutnom az ösvényen. A patak elõtt hálát adok a sielõ rutinomnak, mert az utolsó métereket szinte végigcsúszom. Egyenesen a patak közepébe, de az már nem ront a cipõm állagán. A mederbõl kimászás viszont szó szerint megfektet. Négykézláb kikászálódva még 3 percem van a terveimhez, viszont amint meglátom az erdei út állagát, azok szerte is foszlanak. Az arra járó gépek szép dagonyát varázsoltak a talajból. Az erdei részrõl kiérve még kutyább a helyzet, cipõnként 5 kg sár ragad rám. Véresre rugdosom a vádlimat, de akkor sem megy jobban. Az órámra sandítok, és jobb híján átértelmezem a célokat. Végülis a tavalyinál jóval nehezebb körülmények között kicsivel gyengébb idõt produkálok, volt már rosszabb is, ezért nem érdemes marcangolnom magam, majd keresek mást erre a célra. Mire a célba érek már tisztább a kép, 6 óra 4 perc alatt teljesítettem a távot. Olivértõl kaptam 6 percet, Csabit inkább nem is említem õt nem igazán hatja meg egy kis sár.
A túra az idõjárás dacára (ami a rendezõket jobban sújtja, mint minket) szép volt, komoly kihívás minden teljesítõnek. Hazafelé utazva még megcsodáltam a felhõkbe burkolózó csúcsokat, õk itt lesznek jövõre is, akárcsak jómagam.