Túrabeszámolók


Hamahama túlélőtúra

fitosjozsefTúra éve: 20082008.04.23 08:23:24
A Mátrabátrai csapat élménybeszámolója

III. Hamahama Túlélõtúra
Zemplén, 2008. 04. 11-13.
Én nem felejtem soha el a HAMAHAMA túrát. És minél több HAMAHAMA túrán leszek, annál jobban nem felejtem el. Kár, hogy ez még csak a második volt, és hogy ennek is ilyen hamar vége lett. Persze amikor Sárospatakról Sátoraljaújhely felé vánszorogtunk a kerékpárúton, akkor nem egészen így gondoltam. Akkor már gondolkozni sem tudtam. De kezdem az elején.

Kétfõs csapatunknak – Mátrabátrai – még nincs túl nagy gyakorlata túlélõtúra terén, de legalább mindig tanulunk valamit. Most jó sok mindent tanultunk. Például azt, hogy az útvonaltervezés fontos dolog, és ha már egyszer elrajtoltunk, akkor ne egy órával késõbb induljunk. Szóval 23 órai rajtidõvel éjfélkor sikeresen elindultunk. Még a városban 2 fakultatív pontot gyorsan megnéztünk, aztán irány a Magyar Kálvária. Illetve lett volna. Egy kocsma mellett elhaladva már vártuk a beszólásokat, meg is érkeztek. Sõt, egy autó is követett minket, akik végül kitartást kívántak. Már majdnem sikerült a „civilizációt” elhagyni, amikor ismét egy autóba botlottunk, melyben zöldet kedvelõ emberkék üldögéltek és furán méregettek minket. Ha õk nincsenek ott, akkor a jó úton megyünk tovább és a Magyar Kálváriára nem ott megyünk fel, ahol mások jönnek le és ahol majd mi is lemegyünk megint. Milyen igaz, hogy az ember is a veszélyforrások közé tartozik…. (lásd túra elõtti eligazítás).

A Magyar Kálváriáról sikeresen lecsúszkáltunk, ekkor kezdett el esni megint. Úton a Vörös-nyereg felé pár csapat összefutott, mindegyik keresett valamit, de egyik sem ugyanazt, egy fél csapat az út közepén álldogált és érdeklõdtek, hogy miért megyünk arra, ahonnan mások jönnek, szóval nagyon vicces volt. Itt még tudtam igazán nevetni. Mire a Vörös-nyereghez értünk, az esõ elállt és megérkezett a köd elõttem, köd mögöttem. De mi nem tévedtünk el!!

Csak megint nem gondoltuk át, hogy mi a helyes sorrend. A Magas-hegy helyett a Magas-hegyi Sportcentrumhoz mentünk, majd hátra arc és irány Rudabányácska. Itt a fények és szemek egyesítésével kiderítettük, milyen évszám is van a templomtornyon, majd gömböket számoltunk a kerítésen és elindultunk a Smaragd-völgy felé. Annyi egymáson ülõ békával találkoztunk út közben és náluk tényleg tomboltak a hormonok! Sikerült megtalálnunk a K-et, majd a K-et és elkövetkezett a lámpaoltás ideje is. Leültünk reggelizni, vagyis inkább hajnalozni és folytattuk utunkat. A társam, Picur, rádöbbent, hogy alvajáró, sõt, nemcsak aludni tud menés közben, hanem még álmodni is.

Szép lassan megérkeztünk a Fekete-rétre, majd a Fekete-hegyi kilátóhoz is, az elsõ õrzött pontra. Eddig azt hittem, hogy tudunk dartsozni, de ilyen felállásban mégsem tudunk és kaptunk egy kegyelem 10 pontot. A Fekete-réten elérkezett az elsõ zokni csere ideje, levettem a lábszáramat is és vidáman indultunk tovább. Megbeszéltük, hogy csak egy félkört fogunk csinálni, tehát nem megyünk el Vágáshuta felé, hanem lemegyünk egészen Makkoshotykáig. Bár ne tettük volna… Gyökér-kútnál az õrzött ponton sikerült gyorsan szétválogatni az 1 és 2 Ft-osokat, majd a P és K találkozásánál még egyszer átbeszélve a továbbiakat tényleg elindultunk Makkoshotyka felé.

Rókás-kútnál pont ahhoz az asztalhoz ültem le egy kicsit pihenni, amelynek az alján volt az évszám, így azt gyorsan megtaláltam. Már kezdett fogyni az erõm és fájt a térdem is, de csak megérkeztünk a soha el nem felejthetõ Makkoshotykára, a 3. õrzött pontunkhoz, ahol várt minket a szimpatikus pontõr és a szimpatikus költõ-vers találó feladat. Sajnos a szellem is fárad, nemcsak a test, de most már fáradtan is mindig tudni fogom, hogy a „lábhegyre állt a kis nyulánk” sor Tóth Árpádé. Folytatva utunkat rájöttünk, hogy nem fogunk idõben beérni és ettõl valahogy még gyengébb lettem. Már nem élveztem a túrát, de utólag visszagondolva mégsem adnám semmiért azokat a szenvedõs órákat sem. Fura, nem? Én legalábbis nem értem.

A Ciróka-nyaknál sajnos végképp elvesztettük a fonalat, vagyis a jelzést és egy szõlõföldön találtuk magunkat, ahonnan egyenes út vezetett Sárospatakra. Innen már csak egy dolgot tehettünk: megkezdtük vándorlásunkat a kerékpárúton Sátoraljaújhely felé. Ez a szenvedés három órán keresztül tartott, a talpam meghalt, egy kicsit én is, de este 8-ra csak megérkeztünk az iskolához.

Hát ennyi a mi történetünk. Sokáig sajnálni fogom, hogy így elrontottuk, még van mit tanulni. Köszönöm Nektek a túrát, egy darabig tényleg béke lesz a szívemben.



Rozgonyi Zsuzsi