JULIANUS TÚRA 50 (2008.04.05)
Táv: 52 km; Szint: 1600 m; Szintidõ: 12 óra. (Itiner adatok.)
Nem nagyon tolonganak 6:52-kor a Nagymaros-Visegrád vasútmegálló esõházában, a nevezésnél (1). A bevezetõ kék sávot is figyelni kell, nem úgy mint tavaly, amikor az emberáradat után kellett csak menni. Úgy tûnik a TELEKI kedvéért sok ember elcsábult. Van ennek jó oldala is; például a Hegyes-tetõre vezetõ, keskeny, oldal irányban lejtõs ösvényen egyáltalán nincs tülekedés. Viszonylag hamar el is érjük a balról becsatlakozó sárga sávot és innen már nincs messze a
2. ep. Hegyes tetõ, Juliánusz kilátó.
Lenn, a padoknál bélyegeznek, az elõttünk levõ táv miatt most úgyse lenne kedvünk felmenni a toronyba. Cipõfûzõ igazítás, egy-két korty és megyünk is tovább. A kilátó dombjáról szaporázzuk lefelé, majd Hawaii a Köves-mezõig. Még egy pillantás a Dunára és bal kanyarral bevesszük magunkat az erdõbe. Egyszer keresztezzük a Köves-mezõ parkolójába vezetõ utat és egy átmászó után igen erõsen ereszkedni kezdünk. Kellemes kiránduló idõ van, idáig össz-vissz vagy három csepp esõ esett. Egy nagy rét mellett bevisz a kék a dzsindzsásba és nem sokára látszik már a
3. ep. Török-mezei turistaház.
Több macska jön elõ érdeklõdõen, egy vörös-fehér cica különösen barátságos. Itt se idõzünk sokat, a ház mellett követjük a kéket és lemegyünk egy patak mederhez és átmegyünk egy kis hídon, majd ismét emelkedni kezdünk. Ezen az emelkedõn már néhányszor felmentünk más túrák kapcsán. Itt majdnem mindig visszacsúsztató dagonya van, most szárazra kötött a sár. Az erdõbõl kiérünk és hosszan haladunk egy nagy mezõn. Alig kerülünk ismét be az erdõbe, távolról motorzajt lehet hallani, nincs messze a
4. ep., a kóspallagi elág.
Az esõkunyhóban eszegetünk és pihengetünk egy kicsit, majd az országutat ismét keresztezve felfelé indulunk a piros szalagozáson. Ez elsegít minket az igazi piros sávhoz, amin egészen Nagybörzsönyig kell majd menni. Kicsit még emelkedünk egy sûrû fiatal fás részen, majd átkelés egy patakon és hullámvasutazás az érdekes, mesekönyvbe illõ fák között. Túratársnõm meg is jegyzi, hogy az egyik megragad majd csápszerû ágaival és a magasba emel. Ehelyett egy szûk ösvényen a cserjés próbált minduntalan elkapni. A domb tetejérõl már látszanak Márianosztra épületei. A turistaútról sunyiban, balra letér az elhalványult piros jelzés, amit szalagozás erõsít. A keskeny, meredek ösvényen óvatosan lépdelünk lefelé, két oldalról itt is visszatart a sûrû. Kellemes füves részre érünk, jólesik lépegetni rajta. Két vastagtörzsû akácfa dõlt az útra; átbújni alatta, túl alacsony, átlépni felette túl magas, megkerülni a cserjék miatt, túl húzós. Nagy nehezen átverekedjük magunkat. Megnézem a tövüket, mindkettõt láncfûrésszel vágták ki. Ha a motorosok ellen csinálták, túllõttek a célon, mert a gyalogosok is szívnak miattuk. Nem baj, fõ az hogy a figura eljusson a kis hobby telkére, utána pedig jöhet az özönvíz. Már lefelé baktatunk a flaszteron, egy jobb kanyar után érezni a sültzsír illatát.
Az 5. ep.-on a márianosztrai kocsma
teraszán a néni, aki tavaly is ott volt, keni a hurkazsíros kenyeret, szeleteli a lila hagymát. Egyik túratársam, aki most nem tudott eljönni, gyakran emlegeti a márianosztrai kosztot. Leülök egy nagy tálca zsíros kenyér elé, egyet megsózok, hagymázok és enni kezdek. Miki kutya, egy fiatalemberekbõl álló trió kísérõje is kap egy karéjjal. Mivel én ülök a tálca elõtt, mindenki elém járul a menázsiért. Amikor lanyhul az utánpótlás, felkerekedünk és búcsút intünk az ep.-n teljesítõ rendezõknek. Sebtiben felkapok még két almát, jó lesz útközben. Elmegyünk a börtön elõtt, megmutatom túratársnõmnek, de nem tudja megtapogatni a tégláját, mert a kerítéstõl több, mint 100 m-re van a mûintézmény. Már benn járunk az erdõben, megkezdõdik a traktornyom kerülgetés. A göcsörtös, keményre száradt sáron, kellemetlen menni, nagyon kell koncentrálni, mert egy rossz lépés hosszú idõre kiható sérüléssel járhat. Tavaly egy ilyen botlás után három hónapig dagadt volt a bokám. Balról becsatlakozik a kék sáv, visszafelé ezen kell majd elkanyarodnunk. Egyelõre nézzük az irtást, ahol néhány ember kapaszkodik fölfele. Mi is nekivágunk és felkaptatunk. Fenn, még egy létrán is át kell mászni, de már ott is a Koppány-nyereg, ami csak visszafelé lesz ellenõrzõpont, most csak beírják az idõt a 8-as rubrikába. Kis toroköblítés és ismét be az erdõbe. Hosszú, kanyargós, traktorterepes a turistaút. A Csörge-forrásnál tépett szõrt látok az úton, pár méterrel odébb rókatetem hever. Valószínûleg friss, mert szag nem árulkodik róla. Mikit a "fuj" vezényszóval tanácsolják el a tetemtõl. Innen már elkezdem figyelni, hogy hol kell letérni a szélesebb útról, mert tavaly túlmentem vagy tíz perccel (és fájós bokával). Most azonban friss festésû piros sávok mutatják a bokrok között a bejáratot. Benõtt részen kell lemenni a földekig. Pecázó-tó mellett megyünk el, majd felfele kaptatunk egy beton úton. Messzirõl látni a
6. ep.-nál a Szent István templomot.
Rövid fényképezés után tovább megyünk a falu utcáin, és némi keresgélés után egy házban megtaláljuk a
7. ep.-t: FTE ház.
Ismét szíveslátásban van részünk. A híres zsíros kenyér bõ hagymaterméssel elfogyasztva, teával leöblítve felfrissít. Repeta után tovább állunk, most már a kék sávon. Innen körültekintõbben kell mennünk, mert tavaly nekem itt volt a cél, és ettõl kezdve már ismeretlen a táj. Hosszan megyünk a Farkas-völgyben, míg el nem érünk egy erdei mûutat, amin szintén jó sokáig megyünk fölfelé. Amikor ismét betérünk az erdõbe szinte mászó meredekségû ösvényt találunk magunk elõtt. Erõnket beosztva, szép lassan nekivágunk. Mikor felérünk egy platóra ráérõsen megyünk egy kicsit, hogy közben pihenjünk. Távolból jókedvû zsivaj hallik, visszaértünk a csomópontba, a
8. ep.-ba, a Koppány-nyeregbe.
Érkeznek még új emberek lentrõl. Valószínûleg a 30-ason mennek Nagybörzsönyig. Visszamászunk a tyúklétrán és lefelé battyogunk az idefelé megmászott irtáson. Kezet fog velem egy visszacsapódó tüskés inda, nem köszönés ami elhagyja a számat. Mindjárt jobbra kanyarodik a kék sáv, így mi is. A Rakottyás tónál (pocsolya) leülünk az erdei bútorra egy kis frissítõre. Mikiék mennek el mellettünk, a kutya még mindig olyan, mintha tartós elem lenne a fenekében. Mi is "felpattanunk" és hosszan megyünk kanyargós erdei utakon. Teljesen meg vagyok keveredve, elvesztem az idõ- és távolságérzetemet. Úgy saccolom, hogy nemsokára elérjük az utolsó ellenõrzõpontot, de egy utolérõ spori mondja, hogy még vagy 4 km-re van innen. Utóbb kiderül, hogy igaza volt. Aggódva várjuk a következõ kék jelzést, itt már elég ritkák és elég régiek. Lankás részhez érünk, lefelé kocogunk egy kicsit, átmozgatva az egész testünket. Sok kanyargás után egy legyalult úthoz érkezünk, itt átrendezték a terepet. Sikerül is elbaltázni a kéket. Az országút másik oldaláról kiabálnak át a pontõrök, nagy nehezen sikerül átvergõdni egy patakon és felmászni az útra, de végül szerencsésen megérkezünk a
9. ep.-ra a Misa-rétre.
Kiment belõlem a szufla, Mikiék is nehezen szedik össze magukat. Eszek egy csokit, aztán tovább a megkezdett úton. Nagy mezõ mellett visz az út, valami rettentõ büdöset égetnek és pont ide fújja a szél. Végre elmegyünk a gázos hely mellett és rátérünk egy kövezett szekérútra. Úgy állnak a kövek, hogy nem tudsz úgy rálépni, hogy ne fájjon, fõleg így egy 52 km-es túra utolsó szakaszában. Nagy sokára meglátom a megváltó SZOB táblát. Nem lazítunk, mert el akarjuk érni a percek múlva induló vonatot. A vasútállomáson (10) szinte kikapjuk az emléklapot és a kitûzõt a bácsi kezébõl és rohanunk a vonathoz. Rendes a kaller, visszatartja, míg mindenki felszáll...
Ottorino.
|