Túrabeszámolók


Sárga

OttorinoTúra éve: 20082008.05.08 13:06:23
SÁRGA 70 TÚRABESZÁMOLÓ 2008.04.30.- 2008.05.01.
Táv: 69,63 km; Szintkülönbség: 2348 m; Szintidõ: 17 óra.

Egész héten azt szuggerálom magamnak, hogy NE induljak a "Sárga Hetvenen". A bokahajlító izmomban volt ínhüvely gyulladás, ami még igen-igen érezteti a hatását. Este 7-re már össze van pakolva a cuccom és öt percenként pillantok az órára. Amikor eláll a Pestet áztató zápor elindulok a Nyugati felé. A pénztárnál találkozom a túratársnõmmel, aki meglepõdik láttomra. Lefoglalok három helyet a vonaton, mert várunk még egy sporit. Érdemes foglalni, mert a két kocsiból álló Piroskából egyet lekapcsolnak. A túrázók elfoglalják az egész szerelvényt, a "normál" utasok és akinek nem jut hely szardíniázhatnak egész Esztergomig. A végállomáson már vár minket negyedik túratársunk és 23:10-kor el is rajtolunk. Már az elején nagypistázunk, mert a régi sárga jel megkerüli a kis parkot, amin egyszerûen át kellett volna vágni. Az elején, utcákon haladva segítenek az utcalámpák, de utána ki ki bekapcsolja saját világítását. Én fejlámpával megyek az

1. ep.-ig, a Vöröskeresztig.

Ezt elhagyva átváltok kézi lámpára, mert innen már keresgélni kell a jelzést. Túl is megyünk vagy 100 m-t, a jobb kanyaron, ahol egy beljebb levõ kerítésoszlopon van a jel. A Hegymeg nevû mezõn többször megállunk tanakodni az útirányt illetõen, mert lévén sík terep a jeleket nehezen találjuk, vagy ritkák. Lényeg, hogy addig kavargunk, míg végre betérhetünk az erdõbe és itt a fákon már jól láthatóak a jelek. Átmászunk egy kerítésen és baráti társaságunk egy vicces tagja magával viszi túratársnõnk, az átkelés idejére letett botjait. Az én szemszögembõl hülye tréfa volt, mert ha az én egy botomat viszik el, fájós lábbal igen csak megszenvedtem volna. Egyenletes ütemben haladunk felfelé a sötétben, néha átlépve egy-egy letört faágat, elgurult követ, néha megbotolva bennük. Örömmel vettem észre, hogy feltûnnek a nem várt

2. ep., fényei. Ez a Cserepes-árok.

Itt már várnak az elõreszaladt sporik. Az egyik elvitt, majd szétejtett botot kell megreparálni. Tovább megyünk, nem sokára élesen jobbra lefelé kanyarodunk egy bevágásban, a kanyarban LED lámpások hideg fényei imbolyognak. Nem túl sok gyaloglás után a fákon keresztül egy település közvilágítása pislákol. Csalóka módon közelinek látszik Pilisszentlélek. Mielõtt odaérnénk jócskán tekergünk egy hatalmas mezõn. Mélyvörös háttérbõl elõfeketéllik a hatalmasnak látszó Fekete-hegy. (Gyengébb idegzetûek ne nézzenek oda.) A nudli alakú faluban egyszerre ugat minden kutya, a mezõny elnyújtottan halad az emelkedõ felé. Megkezdjük a felfelé kaptatást, itt az utolsó utcalámpa, ismét gyújtani kell. Az erdõben az út mentén itt is, ott is egy kisebb nagyobb szemétkupac. A meredek úton alig bírok csak orron keresztül lélegezni, amíg feljutunk a Pilis-nyeregbe. Ha nem mondja valaki, így sötétben nem is ismerek rá. Leülünk egy fatörzsre csokizni, kólázni... Tényleg rövid lihhentés után tovább megyünk, mennénk, mert alig találjuk a kicsi sárgát. Mikor megvan, visszafüttyentjük a szlovák határról a két elõreszaladt ifjoncot és nekiállunk egy kis magasságvesztésnek egy technikás utat magában foglaló völgyben. Két túrakutya összekap, nem várjuk meg, míg gazdáik szétszedik õket. Megint csak váratlan fények tûnnek elõ, egy telefonfülkés erdei bútorzatnál itt a

3. ep., Klastrompuszta.

Jól esik a két pohár meggy-ízesítésû szörpike. Olyan hideg, hogy a poharat eldobva, az utolsó kortyot a számban melengetve sietek a többiek után. Könnyen megtaláljuk a balra felfelé vezetõ sárgát. Hosszan megyünk egy viszonylag szélesebb erdei úton, amikor véletlen jobbra nézek és keresztben kifeszített szalagot veszek észre, ami egy sötétbe veszõ ösvényt jelez. Ketten közülünk túlszaladtak, ezért megint fütyülök. Egy kisebb csapat jön velük visszafelé. Amikor becsatlakozik a piros sáv, már otthonosan érzem magam, mert tavaly a PIROS 50/A-n mi csatlakoztunk itt a sárgához a Csévi-nyeregnél. Itt hosszas séta következik a Táloki-erdõbe, majd kiérve egy tisztásra le kell térni a széles útról és a kerítés mellett bemenni a dzsindzsásba. Szalagozás nincs, ezért a többiek alig akarják elhinni, hogy erre kell menni. Leteszem a nagy esküt és elindulunk. (Vasárnap találkoztam a fõszervezõvel, tõle megtudtam, hogy a kedden kirakott szalagokat kedves emberek átvitték egy másik helyre.) A domború füves ösvényrõl le-le csúszik a láb, oldalról marasztal a növényzet. Olyan jó 50 m bukdácsolás után rávilágítok egy beton oszlopon levõ piros-sárga jelzésre és megnyugszanak a kedélyek. Idegesítõen hosszúnak tûnik ez a kellemetlen szakasz. Végre kibukkanunk és egy murvás utat korlátozó sorompó elõtt kisebb csoportosulás van, balról pedig mint fáradt bányászok egy nehéz mûszak után túrázók érkeznek. Jelzés itt sincs, de én megkerülöm a sorompót és emelkedek felfelé a murvás úton egy kerítés mellett. Látják magabiztos lépteimet és a többiek is megindulnak. Hosszú, alattomban emelkedõ úton megyünk, bõséges a fákra festett piros-sárga jelzés. Az Iluska-forrásnak vélt kõtömb mellett megyünk el, majd egy bal emelkedõ után rögtön jobbra kell térni egy mezõre. Meglepõdök az új kerítés láttán, ami elzárja a kitaposott ösvényt, ezért az erdõ szélén kicsit keresni kell a bejáratot. Már lámpafény nélkül kapaszkodunk fel a dög meredek Fehér-hegyre. A friss hajnali levegõt tûlevelûek illata fûszerezi. Kanyargunk egy kicsit a fenyõk között, szép a kilátás, múltkor a PIROS-on már tök sötétben jöttünk a Táloki-erdõtõl, így nem láttunk semmit. Kisvártatva megpillantjuk a

4. ep.-t a Vörös-hegyi pihenõ esõházánál.

Elválunk a pirostól és kibukkanunk a gázvezeték építkezésénél. Pont a turista út kellett nekik, homoktengerré változtatták azt. Óvatosan kellett lépdelni 1 km-en keresztül. Ha homok megy a cipõbe, biztos a vízhólyag. Végre letérünk a gázvezeték nyomvonaláról, nem sokára elérjük az Áfonya utcát, majd a vasúti sínen kelünk át, amin tegnap éjjel a mi vonatunk "száguldott" Esztergom felé. A Kápolna utcában balra felkanyarodunk és megyünk fel a Kálváriához. Fent ott van a

pilisvörösvári Kálvária, feltételes ep.

És vannak is pontõrök, az egyik pecsétel, a másik szunnyad. Halkan elköszönünk és megyünk lefelé a Kálvária utcán. Kaján örömben van részünk, mert szórványosan szembe jönnek velünk azok a gyalogok, akik "elfelejtettek" felmenni a Kálváriához, az egyik még meg is jegyzi magyarázatképpen, hogy nem vette észre az élesen balra kanyarodó sárga jelet. Nem tudom letörölni a fensõbbséges vigyort az ábrázatomról. Lassan leérünk az

5. ep.-hoz, a Mónika italbolthoz,

ahonnan tavaly startoltam a 40-en. Leülünk egy asztalhoz, kopog a szemem az éhségtõl. Eszünk, frissülünk és kis szünet után nekivágunk. Pilisvörösvárról átlépcsõzünk Plilisszentivánra. Lelkileg felkészítem a többieket az Antónia-árokra. Mire fellihegünk, mindenki azt mondja, hogy éppen elég volt belõle. Innen még el kell lézengeni a

6. ep.-hoz, a Zsíros-hegyi turistaház romjaihoz.

Észreveszem, hogy a pontõröknek milyen szép nagy sárga túrás plecsnijük van. Ránk is hasonló vár a célban kicsiben. Bevesszük magunkat az erdõbe és egyenletes meneteléssel megpróbáljuk kipihenni az Antónia-árkot. Megint csak egy kis csoportosuláshoz érkezünk, a

Kerek-hegy alatti keresztezõdés feltételes ep.-ja az.

Ez néhány száz méteres kispistázás ellen van felállítva. Tovább bandukolunk, elõkerül a napszemüveg, amit hazáig magamon tartok. Füves részen lankázunk lefelé, most úgy érzem, hogy mindjárt bealszok. Keresztezünk egy mûutat, telkek mellett megyünk el és mindjárt átdobogunk a vashídon, már itt is a Hidegkúti út, a benzinkútnál átmegyünk a túloldalra. Az Alsó-Jegenye-völgyben kanyargunk a Paprikás-patakkal, többször fahidakon átkelve rajta.

A Rózsika-forrásnál, 7. ep.,

rövid szerelvényigazítást tartunk. Továbbmenve kiérünk egy rétre és innen megint emelkedni kezdünk. Érzésem szerint most tovább tart az emelkedõs út a sorompóig, ami az emelkedõ kisimulását jelzi. Pillantást vetünk a keskeny ösvényre, ami a helyi Kálváriához vezet és amelyiken a Hegedûs Róbert Emléktúrán mentünk fel. Most balra térünk egy szintén keskeny ösvényre. Kidõlt fákkal kell technikázni, és mikor szembe jönnek (futók szépszámmal) ki kell térni. Ez mindig kizökkent a felvett menettempóból. Egy pici emelkedõnél ott van a

Költõk-padja feltételes ellenõrzõpont,

ahol természetesen ott vannak a pontõrök. Pillantás a mélybe, köszönünk a piros vonatnak és tovább megyünk. Kicsit emelkedünk, hátulról kiszélesít a kék, rátérünk a Virágos-nyereghez vezetõ útra. Túratársnõm iszik valamit a Boróka büfében, én közben a réten négykézlábra ereszkedve pihentetem a gerincemet, rákészülve az Újlaki-hegy viszontagságaira. Végre megindulunk, elõször nagyjából vízszintesen, aztán egy durva, mészköves úton kaptatunk fölfelé. Bevisz az út az erdõbe, ott is fölfelé tartunk, majd mikor kiérünk a tisztásra, még egy jó kis emelkedõ a csúcskõig, a

8. ep.-hoz, az Újlaki-hegy csúcsára.

Fent megjegyzi egyik túratársam, hogy milyen pazar a kilátás, mire én lihegve, egy nagy kõre támaszkodva megmondom, hogy mit teszek rá. Óvatosan leindulunk, most nyaktörõ meredek lejtõkön kell lefelé menni. A többiek elhúznak, én nem kockáztatok fájós bokával, és most már a térdem is rákezdett. Levergõdök a Hûvösvölgybe, a Gyermekvasút végállomása bejáratának folyosóján ott vannak a túratársaim. Fogyasztok a terülj asztalkámról két zsíros kenyeret jól megsózva, csalamádézva, a piros lébõl többször is kérek. Mielõtt továbbmennénk megtöltök egy kiürült féllityis flakont csapvízzel, ezt kortyolgatom majd a Nagy-Hárs-hegyre vezetõ úton. A vízcsap mellett visszatérünk a sárgára és a villamos árka mellett megyünk, majd egy kis emelkedõ után átrohanunk a hatalmas forgalmú Nagykovácsi úton. Innen megint tisztességes emelkedõ a GYV hárshegyi állomásáig, majd egy szusszanásnyi plató. A vágány forgóajtóján átnyikorogva megint emelkedünk egy durva köves úttal rendelkezõ sziklamezõig. Nincs árnyék, és bár jár a levegõ, mégis lehet érezni a Nap erejét. Ismét be az erdõbe és neki a nagy emelkedõnek. El is kortyolom a fél liter vizet, mire felérünk a

9. ep.-hoz, a Kaán Károly kilátóhoz.

Fent szólok a többieknek, hogy menjenek nyugodtan a saját tempójukban tovább, mert én kímélõ üzemmódra kapcsolok. Így is lesz, utoljára a Szépjuhásznénál látom õket átkelni a Budakeszi úton. Tankolok a nyomós kútnál egy liter vizet és én is átkelek. A Kis kõfejig és még egy kicsit a János-hegy karéján megyek, majd le a Korányi Szanatórium kerítése melletti ösvényre. Hullámvasutazás után felkapaszkodok a piros sávhoz, majd ereszkedés a Virág-völgyig. Itt balra egy kis ösvényen be a csalitosba és menet fölfelé. Csodálkozom, hogy az ösvényt teljesen elzáró, kidõlt fát már fölszeletelték és nem kell rajta átküzdeni magam. Felérek a

10. ep.-hoz a Csacsi-rétre.

Többeket inzultálok, hogy pecsételjék le az itinert, mire a hetedik határból jelentkezik az illetékes fiatalember. Keskeny vonalvezetéssel, aljnövényzet között vezet tovább a sárga. Széles, murvás úton lehet lekispistázni, néhányan meg is teszik. Nagy sokára érek el a Sorrentóhoz vezetõ, keskeny, oldalt lejtõs ösvényhez. Megszenvedem a fájós végtagjaimmal, ráadásul még szembe is jönnek, udvariasságot erõltetek magamra és félreállok. Elérkezek az utolsó nagy emelkedõhöz, itt végleg leelõzöm a minden túrán résztvevõ, idõsebb sporttársnõt, akivel a Szépjuhásznétól elõzgettük egymást. Nemsokára megérkezek a

Sorrentó sziklához, ami feltételes ep.

Mondanom sem kell, hogy itt is pecsételnek. Itt jegyezném meg, hogy minden feltételes ep. üzemelt, ezeket is számmal kéne ellátni és besorolni a normál ep.-k közé. Felnyújtom a papíromat a sziklán trónoló pontõrhölgynek és bemondom a sorszámom. Visszakérdez, hogy a 18-on? Nem - mondom - a 70-en. Mellettem is áll egy hölgy, végigmér, mintha idegen bolygóról jöttem volna és azt mondja komoly arccal, hogy hûûûûûû. Ez felvillanyoz egy kicsit és sikerül sántítás nélkül elhagyni az ep.-t. Keresztezem a murvás utat, bemegyek a bokrokkal szegélyezett ösvényre, nemsokára becsatlakozik a METEOR túra piros M-je, tavaly itt ellenkezõ irányba mentünk. Lassan elérem a Csík-hegy oldalát és a karély keskeny ösvényén nyomulok elõre. Itt is gyakran jönnek szembe, még nehezebbé téve az utolsó szakaszt. Elõttem megy egy versenyen kívüli túrázó, akinek a tempója megfelel az enyémnek. Mikor elérjük a

11. ep.-ot, a Huszonnégyökrös hegyet,

neki is akarnak pecsételni, de nem hagyja. Mindjárt le kell kanyarodni a lejtõs utcákra, ezt utálom a legjobban. A Csíki csárdánál a sporttárs a 88-as busz felé indul, én pedig a nagy forgalmú úttal párhuzamos, csendes kis utcán megyek a lakótelep felé. Szerencse, hogy most nem olyan erõs a nap, mint tavaly. Végül negyed órával a többiek után, 15 óra és 31 perc alatt érek be életem leghosszabb teljesítménytúrájának céljába a budaörsi Nádas sörözõbe.
Ottorino.