Túrabeszámolók


Karancs-Medves

marton4Túra éve: 20082008.05.11 12:49:10
Karancs-Medves 50

„Itt állt Salgó... az éghez oly közel,…
A századoknak döntõ lábai
Elgázolák rég e vár tornyait.
Belõlök egy-két csonka fal maradt,…
Felmentem a hegy sziklatetejére
S letelepedtem a romok fölött.
Verõfényes nap volt, tekintetem,
Nem lelve gátot, mérföldekre szállt,
Mint börtönébõl megszökött madár,
S vigan köszönté a kék messzeséget,
Hol a faluknak tornyán, a mezõknek
Juhnyájain s a patakok vizén
S mindemhol a nap fénye tündökölt.”

Petõfi Sándor: Salgó 1846. május (részlet)

Ha valaki elhatározza, hogy mintegy csokorba kötve, Salgótarján környékét szeretné egy kicsit jobban megismerni, köztük országos hírû nevezetességeket is, soha kedvezõbb lehetõség nem adódik erre, mint a Karancs-Medves 50 teljesítménytúra. Én, aki már egy ideje a környéken lakom, férfiasan bevallom soha nem jártam még azelõtt például a Karancson, s nagyon hosszú ideig, ha ezt a szót hallottam, legfeljebb a gáztûzhelyünk jutott eszembe, de a „Palóc Olimposz” ahogy a környéken nevezik, semmiképpen sem.
Salgótarján, ez a középkori kicsiny falucska, amit a legújabbkor, a bányászat és a nehézipar növesztett nagyvárossá, 1950-ben pedig átvette Balassagyarmattól a megyeszékhelyi címet, ma megyei jogú város, hosszan elnyúlva észak-déli irányban kígyózik a Tarján-patak völgyében, a Karancs és a Medves vidék között. Ez mai történetünk helyszíne.

7.05-kor rajtolok a salgótarjáni Tóstrand Gyermektáborból. Kapok egy térképet, s egy szûkszavú túraleírást. Eleinte semmi bajom, jól haladok, s ahogy szoktam, rendesen elõzgetek felfelé. Rövidnadrágot választottam, a napi átlaghõmérséklet szerint ez dukál, de megdöbbenve látom, hogy mindenki állig be van öltözve. Talán õk tudnak valamit, idelátogat a ciklon Mianmárból, vagy mi. Késõbb a taktikám fényesen beigazolódik, remekül érzem magam. A Ceberna-völgy bejáratáig egy kellemeset kocogok lefelé, immáron egyedül, csak egy magányos futó húz el mellettem.
Egy mesebeli rétre bukkanok, ahol már szinte Óz varázslatos birodalmában érzem magam. A természet a friss zöld szín minden árnyalatában játszik, az ég valószerûtlenül kék, rajta „mûfelhõk” úsznak, mint a leggiccsesebb festményeken szokás, a domboldalon lila ökörfarkkórók és más tarka virágok ezrei mosolyognak rám. „Dorkától” megkapom, ha nem is a „sárga”, de a Zöld Út Természetjárók egyesületének pecsétjét, s a „jó boszorkány” útmutatása alapján „bátran”(nem gyáván!!!), „okosan”, „kemény, olajozott léptekkel” elindulok a „sárga sávval kijelölt úton”, hogy felfedezzem a csodálatos birodalmat.

A Karancs csúcsa felé, elõbb egy szelídebb, késõbb vulkánhoz illõen egy „gyilkos” emelkedõ következik, ahol négy túratársat mellõzök el. Az ilyen emelkedõket imádom.
Ahogyan 1 éves teljesítménytúrázó múltam alatt már megszoktam, csupa „jó arcokat” látok magam körül. A tekintetek „nemességet”, kultúráltságot sugallnak. Valahogy, olyan érzés fog el, s remélem, ezzel nem vagyok túl szerénytelen, hogy a teljesítménytúrázók közé csupa „nagyszerû” ember áll be. A tekintetekbõl ugyan jóság sugárzik, de nem a vesztesek tekintete. Magabiztos, kitartó emberek, akik a céljaikat, sikereiket az élet más területein is, a teljesítménytúrákon felmutatott szívóssággal, kitartással, odaadással, de nem más emberek legázolásával, becsapásával, lebecsülésével és megalázásával érik el, amit manapság sajnos oly gyakran lehet társadalmunkban tapasztalni. Úgy látszik az ilyen meredekeken való kapaszkodás, mindig ilyen „korszakalkotó” gondolatokat vált ki belõlem.
Már közeledik „Zeusz” székhelye, szerencsére ma nagyon jó kedve van, a villámokat eltette máskorra. S ha „jól tévedek” máris 727m magasan vagyok, a Karancs tetején, a Karancs hegyen (errõl jut eszembe a régi „vicc”, Mexikó fõvárosa Mexikó!). De ez nekem nem elég, egy részletes útbaigazítás után, mit látok majd fönt, ha éppen merre nézek, még egy pár tíz métert felhágok a stabilnak tûnõ kilátóra, ahol valóban, Magyarország egyik legszebb panorámája tárul elém, az elsõ ötben biztos helye van. Látom az egész útvonalamat, többek között Somoskõ várát és a szomszédos Salgó várát szemezni egymással és persze velem. Sõt Salgótarjánon, a Karancsságon, a Mátrán, a Cserháton (ahonnan egy párszor már vágyakozva bámultam a Karancs hatalmas tömbjére), a Börzsönyön, s ki tudja még min kívül, látom Losoncot, az Alacsony-Tátrát, sõt a Magas-Tátra hófödte csúcsait is. Na de indul a lift lefelé, és már csak egy pár lépés a határ, amit sikerül is megtennem.
A meredek hegyoldalon, a csúszós, „vulkán-poros” köveken továbbfolyik a liftezés, ami alatt kapaszkodó híján, sajátos vitustáncot járok. Eldöntöm, merre megyek, de egy magabiztos kiáltás vonz át a rossz útra, amit robot módjára követek. Itt kezdõdik a kavarásom (s nemcsak az enyém) története. Ezt az itinert, egy kedves székely ember fogalmazhatta (biztosan mindenki ismer néhány, a szûkszavúságot kikarikírozó székely viccet, pl. „az innen már messze csattanójút”). Valahogy így jártam én. Messze van még Bukovinka? Innen már messze. De sok-sok bonyodalom után, amikor a keblemet nagyszerû érzéssel eltöltve életemben elõször sétálok át ellenõrzés nélkül a Szlovák-Magyar határátkelõhelyen, ahol gyermekkoromban annyit szorongtunk szüleimmel és testvéremmel az eldugott tornacipõk miatt (amirõl Komáromból érkezett kedves túratársaim is tudnának beszélni, akikkel itt akadtam össze), már-már rátalálva a helyes útra, hagyom magam újra eltéríteni. De végül minden jó, ha vége jó, újra egyenesbe kerülök, úgy 2-3km kerülõ árán. Na de ez is benne van a pakliban, 19-re lapot kértem, s 21-em lett, ezzel a rajtszámmal mindennek sikerülnie kell.
Somoskõ vára az egyik legépebben megmaradt magyar vár, köszönhetõ Ráday Pál tulajdonosnak, aki elszabotálta a felrobbantására szóló császári parancsot, de késõbb 1826-ban a vár mégis leégett. Paradox módon a falu magyar területen van, a hozzá tartozó várat a fûnyíró elv a határ túloldalára sorolta, s a „várjobbágyok”, akik ezt a falut a középkorban lakták, „állás” nélkül maradtak. De Schengen végre „visszaadta” nekünk. Nem kell végre útlevéllel „múzeumba” járni. A várhegy északi oldalán található a világviszonylatban is jelentõs természeti érték, a bazaltorgona.
Somoskõ váránál jövök össze egy fiatal, salgótarjáni futó sráccal, akivel egészen a célig összeragadunk, s nem számítva, hogy meredek emelkedõkön futunk felfelé, vagy nyaktörõ lejtõkön lefelé, „végigdumáljuk” az egész utat.
Emellett a lehetõ legjobb társra akadtam, hiszen úgy ismeri a környéket, mint a tenyerét, többé nincsenek tájékozódási gondjaim, végre a természet szépségére is tudok újra koncentrálni. 2 futóval kerülgetjük egymást vagy 10-20 km-en át, õk nagyon profik (Kinizsi100 11:30 stb.)
Sietünk, de azért Salgó várát elfogyasztjuk. A várból letekintve sorról-sorra ugyanazt érzem, mint Petõfi, aki pont májusban járt itt, „kereken” 162 évvel ezelõtt, s ez az élmény ihlette elbeszélõ költeményének megírására. Olyan érzése van az embernek, mintha egy zöld tenger közepén állna, amit a bányászat és az ipar keltette zátonyok tarkítanak csupán. Alattunk van Eresztvény, a bányászat volt központja, ahová beszédes neve is mutatja, a föntebb kibányászott követ eresztették le.
A vár történetének talán legérdekesebb sztorija, amikor Kara Hamza bég ágyúnak látszó fatörzsekkel készteti a magyarokat a vár feladására, így csellel beveszi azt, ami aztán egy jó darabig török kézen marad.
A már említett 2 futó srác, nem bírva kivárni a „pünkösdi turisták” lépcsõt elözönlõ rohamát, a falon sasszézva jut le a várból, igazi túlérõ túrát kerekítve magának. Bár gyerekkoromban, a „biztonsági õr” állandó füttyszavától kísérve, sokat mászkáltam a szédítõ mélységekkel övezett egri várfalon, ezt azért én most kihagyom.
Salgóbányán elõkapok egy Magnumot, na nem akarok egy 3.57-es Smith & Wessonnal az itt rekedt török partizánokra vadászni, hanem a hûtõpultból veszek ki egy jégkrémet, „hogy mind az öt érzékemet felkorbácsoljam”, s úgy 20km-es távra megoldjam energetikai gondjaimat. Ezzel megvolt a frissítõ pont.
A Medves meglepõen sík bazalt fennsíkján rohanunk. Valahol nem messze innen indul 160km-es útjára a Zagyva, ami a Mátrát megkerülve, a Cserhátot is elmellõzve halad tovább, a Galgát, a Tarnát, a Tápiót és sok más kisebb patakot is befogadva végül Szolnoknál ömlik a Tiszába. A Medves és az egész vízgyûjtõ terület jellemzõje az idõszakosság. Egyes patakok idõnként teljesen kiszáradnak, s valahonnan innen ered a tájegység elnevezése is, nem sok köze lévén „Dimitrij Medvegyev-hez.”
Idõnként egy-egy kritikus tájékozódási ponton, a katonai hadgyakorlatokon megszokott „tábori forgalomirányítókkal”(MP) is találkozunk, bizonyítva a gondos, lelkiismeretes szervezést.
Rónabánya után következik Szilváskõ, szintén lenyûgözõ vulkáni jelenség, amit, a környezetre vigyázva, néhány évvel ezelõtt hágtam meg a fiammal. Üde bükköseivel maga a hegy pazar természeti környezet. Sok helyen hasadások láthatók a turistaút mentén, ami a bányamûvelés eredménye. Nem célszerû a környéken kódorogni, mert az ember egy pillanat alatt, könnyen a pincében találhatja magát.
Bárnára, erre a világtól elbújt, vulkáni csúcsok koszorújától övezett bányásztelepülésre, a sárga négyszögön ereszkedünk alá. Az út mellett egy helyütt, gyönyörû, élénk kék virágú, a talajt teljesen elfedõ, bõr nemû, zöld levekkel kipárnázott Vinca minor-osra (Kis télizöldmeténg) bukkanok, ami a sikeres, eredeti magyar gyógyszer hatóanyagát a vincamin-t szolgáltatta (CAVINTON!!!!).
Folyadékpótlás címén, meglátogatjuk a bárnai temetõt, ahol egy éppen vizes kannáját megtölteni készülõ hölgy személyében, kedves beszélgetõtársunk akad. Kiderül, hogy 30 évig dolgozott a Karancs!!!! tûzhelygyárban, s még sok más egyéb történetet is megismerhetünk tõle. Valamikor precíziós gépeken, modell motorokat is gyártott. Több sem kell túratársamnak, akinek éppen a magas szinten ûzött modellezés a kedvenc hobbija.
Futva indulunk fel a kéken. Az utolsó házból utánunk szól egy hölgy, ez így nem fog menni, s valóban, kemény, de rövid emelkedõ következik.
A volt Inászóbányánál egy tájékoztató táblát találok. Az ilyen táblákon elõforduló geológiai leírásoktól, sok esetben nagyon hülyének tudom magam érezni, de azért, mindig újra és újra nekivágok, megpróbálom megérteni a megérthetetlent.
A Pécs-kõ elõtt összesodródunk néhány 35-ös túratárssal, akiknek tájékozódási gondjai akadtak. Itt segít társam helyismerete, aki magabiztosan halad a kék jelzéssel ellátott sárga ösvényen (kék-sárga jelzés, egy jó darabig sárga nélkül!!).
Nem sokkal késõbb újabb társam akad egy „erdei hõscincér személyében”, aki ráköltözik a fehér pólómra, s úgy 2 km-en át nem tágít. Végül a Pécskõ vulkáni szikláján, rövid örömteli cincogásokkal jelezve, hogy megérkezett, s hogy itt akar új kolóniát alapítani, eltávozik. Mi, pedig lenyûgözve bámuljuk a hihetetlen körpanorámát. Egyébként ez társam szenthelye, innen egy „ugrásra” lakik, Salgótarján Pécskõ városrészében. Gyakran jár fel ide estefelé, gyönyörködik a fényekben és a csillagokban, idõnként a klasszikus aug.20-i tûzijátékokban is. A sziklára láncok segítségével lehet feljutni, de társam hiába keresi a megszokott rozsdás láncát, amit a napokban cseréltek ki zsír újra (’fényesebb a lánc, mint a kard’).
Még egy kis kaland a piros háromszögön, ahol egy útnak nem látszó rövid bozóton át, néhányan összeverõdve, elérjük végre a „hõn vágyott temetõt”.
Az út melletti gyönyörû „pacikat” hiába próbálom glükóz tablettáimmal magamhoz édesgetni, maradnak inkább a fûnél.
Elhagyunk egy kanyar után újonnan felállított erdei sorompót, ahol társam nemrég erre kerékpározva, az új akadályra nem számítva, úgy 50-km-es sebességét volt kénytelen cukaharával 0-ra csökkenteni, mivel ki tudja miért, nem akart fölkenõdni a sorompóra.
Már csak egy sportesemény van hátra a célig. Egy gyönyörûen nyírt focipálya mellett haladunk el, ahol a jobb idõket is megélt, tarjáni csapat igyekszik, tucatnyi lelkes nézõ bíztatása mellett. Jegyet is árulnak, de kifelé menet, már nem vesszük meg, pedig a szolgáltatást akaratlanul is, de elfogyasztottuk.
Egy iramodás és a célban vagyunk, ahol, hiszen egy országos rendezvény is zajlik, az asztalok útvesztõjében próbálunk a „jól megérdemelt” elismeréshez hozzájutni.
Eredmény 7:55, nem rossz, ha úgy vesszük, hogy közben kirándulgattunk is azért, de ami a Kinizsi100-ra hajazva gyengének tûnik az 51km-en, s ráadásul egy kicsit megnyúz.
Kérdem társamat, hogy jön e holnap este a bakancsos bálra, amit a Gyalogos Természetjárók Országos Találkozója keretében rendeznek, de nem túl lelkes.
Na de koffein receptoraim már nagyon árvák, kávé után kell néznem. Társam inkább kólában utazik, amirõl eszembe jutnak a tikkasztó nyári napokon elfogyasztott jéghideg, dobozos coca-colák, a piros dobozon gyöngyözõ, lecsapódott párával (jól ki lehetek száradva, egész úton csupán 1 liter vizet ittam).
Még egy interjú egy leendõ táborozást szervezõ két fiatal srác részérõl, hogy vagyunk megelégedve az étkezéssel. Csak a legjobbakat mondhatjuk el róla, hiszen nem ettünk egy falatot sem.
Aztán félszeg mozdulattal búcsút intünk a tábori kapuõröknek, s a tavat megkerülve, a kocsihoz sétálunk.
Egy pengeváltással kicseréljük e-mail címeinket, sorsunk a mai napon összefonódott.

Majd búcsút intek Salgótarjánnak is. Ez a város a legtöbb ember számára általában nem jelent túl nagy vonzerõt. Talán én is így voltam ezzel valahogy, mind a mai napig. De ez a nap elvarázsolt. Azok után, amit láttam és átéltem, többé már nem tudok ugyanúgy gondolni a városra és a környezõ vidékre. Valami megváltozott bennem. Kialakult a rokonszenv, s ez már nem múlhat el többé.


2008.05.11