Éjjel a Budai-hegység távoli csúcsain
Két hónap punnyadás és egy közepes erõsségû vizsgaidõszak után szerettem volna egy jót túrázni. qvic már korábban beszélt egy éjszakai tájékozódási teljesítménytúráról, a BHTCS-rõl, amit jó évadnyitó túrának tartott. Igaza volt.
Már jócskán besötétedett, amikor fél hét után leparkoltunk Nagykovácsiban, a plébánia mellett. Bent már sokan voltak, mindenki a térképet bújta. Néhányan GPS-be pötyögtették be a megtalálandó 9 hegycsúcsot. Mi maradtunk az õskori módszereknél: térkép és tájoló. A legtöbb csúcsot nem lehetett turistaúton megközelíteni, esetleg nyiladékon, vagy még azon sem.
Gyorsan felszereltünk, neveztünk, és pontban hétkor útra keltünk. Mivel tetszõleges sorrendben lehetett felkeresni a csúcsokat, útközben nem számítottunk nagy tömegre. Északnak indultunk, erre senki nem jött akkor, a többség valószínûleg a távol esõ Meszes-hegy felé vette az irányt.
Elhagytuk Nagykovácsit, elõkotortam a fejlámpámat, amit most használtam elõször, mivel még sosem voltam éjszakai túrán. A Nagy-szénáson felfele visszanéztem Nagykovácsi felé, és mint oly sokszor a túrákon, most is elfogott a kellemes érzés: a természet közelsége és a szabadság érzése.
qvic szerint a Nagy-szénásra mindig egy szívós férfit küldenek pontõrnek, mivel a kopasz hegycsúcson erõs szél fúj, ami télen, éjszaka nem éppen kellemes. Szél az volt, de férfi helyett egy fiatal hölgy pecsételt. Elismerõen néztünk rá.
Kutya-hegy felé elnéztünk egy nyiladékot, eggyel korábban hagytuk el a turistautat. Szerencsére qvic hamar észrevette a hibát, jobbra be a susnyásba, egy perc után már a megfelelõ nyiladékban haladtunk. Hamarosan megpillantottuk az automata ellenõrzési pontot, ami annyit tett, hogy a pecsét és a bélyegzõpárna egy fán lógott egy zacsiban.
Meszes-hegy felé kicsit sokat gyalogoltunk, itt is sikerült eggyel hamarabb letérni az útról. Innen már nem jutottunk ki olyan könnyen. Percekig bolyogtunk a sötétben a fák között. Gondolataim horrorfilmek körül jártak. Végül túratársam kivezetett a helyes útra, utána már hamar megtaláltuk a csúcson sátorozó pontõrt.
Nagy-Kopasz felé is hosszú volt az út. Errefele már bõven találkoztunk túrázókkal. Egy kisebb csoportot útbaigazítottunk, a Meszes-hegyet keresték. Mi sem találtuk meg olyan könnyen.
Kipipáltuk Nagy-Kopaszt, a csúcson teázgattunk. Következett a meglepetés csúcs, a Fekete-hegyek egy névtelen pontja. Nem volt egyszerû feladat. Jelöletlen utak mindenfele, könnyû elkavarni. Lassan, de biztosan haladtunk, párhuzamosan tájékozódtunk két térképpel. Így itt is sikerrel jártunk.
A Hosszú-Erdõ-hegy felé vettük az irányt. Útközben akadt egy kis problémánk. A Julianna-major. qvic-nak nem volt kedve vérengzõ, négylábú gyilkológépekkel (szokták kutyának is nevezni :) találkozni, ezért megpróbáltunk egy kerülõutat találni. Térkép szerint volt is egy ilyen út, de nem találtuk meg. Odaértünk a farmhoz, több kutya is ugatott. Fejemben megint filmkockák jelentek meg: ilyenkor szokott megjelenni a gazda egy sörétes vadászpuskával, és fejbe lövi a rókának látszó embert. Nem kockáztattunk. Balra be a susnyásba, átkeltünk egy árkon, és kerítésbe botlottunk. Remek. A kerítés mellett viszont nem volt sûrû az aljnövényzet, és mivel az irány jó volt, követtük azt. Legalábbis egy darabig. Aztán keresztbe is kaptunk egy kerítést. A farmon voltunk bekerítve. Nincs mit tenni, mászni kell. A drótkerítés össze-vissza hajlongott, én néhányszor felakadtam. Közben eszembe jutott a tavalyi Corvin 40, amikor rögtön a túra elején eltévedtünk, és egy rohadtmagas kerítésen keresztül pattantunk meg egy gyümölcsöskertbõl. A kerítésen túl rátaláltunk a megkerülõ útra is. Megkönnyebbülve folytattuk az utat. Bátor túrázókat láttunk, akik simán begyalogoltak a farmra a kutyaugatás ellenére.
A Hosszú-Erdõ-hegyre könnyû volt felkapaszkodni, annál jobban tartottam a lefele menettõl. qvic szerint „majdnem lezuhanós”. A bánya szélén, tábortûznél melegedtek a pontõrök. Kaptunk pecsétet, meg teát. Alattunk Remeteszõlõs fényei látszottak. Megindultunk lefele. Néhány perc után rájöttem, hogy ezt a hegyet még nappal sem másznám meg, nemhogy éjszaka. Egy szûk, sziklás ösvény vezetett le. Lámpámmal nem mertem oldalra világítani, mert a szakadék látványa nem derített volna jobb kedvre. Vigyázz, csúsznak a kövek, figyelmeztetett QVic. Igazán pompás! Már csak az hiányzik, hogy szembe is jöjjenek. Nem kellett sokáig várnom, hamarosan feltûntek a mélyben a fejlámpák, és megjelentek a felfele araszoló túrázók. Óvatosan kerülgettük egymást, még egy embernek is szûk volt az út, nemhogy kettõnek. Néhol a hátamon csúsztam lefele.
Végre leértünk, még élek. Gyors eltévedés, majd Remete-hegy. Akkor nagyon meredeknek tûnt, ma már az egyik kedvencem, futóedzésünk egyik pontja. A csúcson automata pont volt.
qvic tapasztalatainak köszönhetõen a Kálvária és a Zsíros-hegy csúcsát hamar megtaláltuk. Leereszkedtünk Nagykovácsiba, hajnali 3.46-kor értünk be. Kicsit fáradtak és álmosak voltunk. Többen aludtak széken, asztalra borulva. Mi beültünk az autóba, és hazahúztunk.
|
