Túrabeszámolók


Montrail Bükk 60 / Nomád 35/15

laslowTúra éve: 20082008.05.14 08:04:51
Montrail 60
Reggel 9-kor, azok, akik túratempóban tervezték a miskolci csapat által rendezett megmozdulás teljesítését, már jó ideje róhatták a Bükk útjait. Mi viszont, akik inkább futni készültünk egy jót Németh Csabi rajtszavára ekkor lódultunk neki a távnak. Túra és futóverseny, ahol õ „csak” rendez? Hát ilyen is van, nézzük, mit fõz ki nekünk egy bajnok.
A rajt után Carlos vezette fel a csapatot az elsõ métereken, majd ki-ki felvehette a nyúlcipõjéhez állított tempót. Jómagam egy háromfõs boly tagjaként iparkodtam az elsõ pont felé. Az élen egy srác piros mezben szép tempót diktált. Csodálatomat csak fokozta, hogy gyakorlatilag frissítõ nélkül vágott neki a távnak viszont, hátul discmant hordott. El is szégyelltem magam, hiszen én kulacs, keksz, szendvics nélkül bizony nem merek ilyesmibe fogni. Hiába öregszem. Egy darabig mögöttem Hajduska Balázs nyomult, egy helyen figyelmeztetett egy észre nem vett jelzésre és az élre tört. Az elsõ ellenõrzõ pontnál még láttam, ahogy bélyegeztet és onnan ki is csúszott a képbõl.
Az ellenõrzõ pontnál egyébként Kánaán fogadta a betérõket. Víz, izotóniás ital, kóla, banán, édes+sós keksz hevert a terülj asztalkámon, ez aztán profizmus. Ez az ellátás egyébként minden ponton tapasztalható volt, valahol még egy Sport szeletet is a kezembe nyomtak. De hát az étlapot csak nem ehetjük végig, lépés tovább a discman-es cimbora egy darabig még tartotta a tempót, majd visszavett és a célig nem is láttam. A táj nagyon változatos volt, árnyas erdei ösvények, napos rétek, romantikus keskeny aszfalt-utak váltogatták egymást, és hogy legyen egy kis dzsungel érzés a jelzést követve be-be mentünk a sûrûbe is. A második pontnál jelezték, hogy három perccel korábban ment át elõttem az elõzõ futó. Azért én csak maradok a komótos haladásnál. A táj továbbra is vadregényes volt. A jól futható, szélesebb utakat keskeny ösvények váltogatták, ahol szép számmal lehetett utolérni a túratempóban közlekedõket. Az utakra dõlt fák pedig segítettek a kúszó-mászó képesség fejlesztésében. Az árnyasabb helyeken pedig nedves sziklák nehezítették a haladást, egy ilyen szakaszon (Sügér-völgy) buktáztam egyet, ráadásul bele a csalánba. Ez futás közben nem zavar, de itt már tudtam, hogy két napig vakaródzós éjszakáim lesznek.
A Hór-völgy aztán helyre tette a futómûvet, majd jött még egy ilyen csemege ösvény, ezúttal fölfelé, és elértem a 3. pontot. A lillafüredi mûúton átvágva dózerúton haladtunk tovább, ahol leginkább az erdészeti jármûvek nyomainak kerülgetése okozott nehézséget. Szépen pilickáztam felfelé saccolgatva, hogy mennyi emelkedõ lehet még hátra. A terep nagyon jól futható volt, de tény, hogy már egy jó órája, egyenletesen emelkedett. Ilyen az élet. Lassacskán az elõttem lévõ fák között fényt láttam átszüremleni, és akkor már tudtam, hogy a fennsík környékén járhatok. Ezen a szakaszon értem utol Kalotay Leventét (a sárvári bajnokot). No persze nem ellenfél volt, hanem a pálya szalagozását ellenõrizte, fejlesztette. Kicsit beszélgettünk, amennyire tõlem tellett, így tudtam meg, hogy most járok féltávnál, és hogy nincs elõttem senki. És a srác fehér felsõben? Úgy tûnik eltévedt valahol. Szomorú, mert „nem harcban vérzett el”, de messze még a vége a játéknak, addig bármi megtörténhet. Elköszöntem Leviéktõl és igyekeztem tovább. Kicsit tûnõdtem azon, hogy milyen fazonok sürgölõdnek a szervezés körül. A Németh, Kalotay, Zabari triumvirátus mellett én csak nagyon halkan és szerényen titulálhatom futónak magam, azt is csak úgy, ha nem hallja senki. De félre az önkritikával legyen az bármily jogos, koncentráljunk az útra. A táv elsõ felében a jelzések jól követhetõek voltak, ahol épp elbizonytalanodtam mindig találtam egy szalagot, ismerve a navigációs képességeimet ez igazi áldás volt számomra.
Innentõl azonban kellett némi kreativitás. Ahol épp nem voltam biztos a dologban ott lefelé mentem, végülis nagyjából már át kellett érnünk a Bükk magasabb részein, így haladva szalagozást is találtam, turista-jelzést is, és egy réten újabb terített asztal fogadott. No meg persze a bélyegzés. A Savós-völgyön lefelé futás frissítõ volt a huzamos emelkedõk után. Legalábbis eleinte, mert kezdett fájni a sarkam és elkönyveltem magamban, hogy ennek a cipõmnek ez az utolsó versenye. Errefelé az elmúlt szûk hétben kétszer jártam bringával, és mindkét alkalommal elkapott az esõ. Most is aggódva figyeltem a néha-néha elboruló eget, szinte már hallottam is az esõcseppek koppanását, de ez szerencsére elmaradt, sõt továbbra is gyönyörû kora nyárias idõt sikerült kifogni.
A völgy aljára gyorsan leértem és az itiner böngészése után a zöld jelzésre is hamar rábukkantam. Jó kis emelkedõk után értem föl a gerincre, ahol érdemes volt nézelõdni is egy kicsit. A néhol sziklás ösvény adott egy ugróiskola hangulatot. A Molnár-sziklánál gondoltam megnézem a panorámát, de majdnem pórul jártam. Egy anyuka ugyanis pont ott pisiltette a kisfiát, de hogy ehhez miért kellett mellmagasságba emelni a lurkót, és az ösvényre célozni azt nem értem. Talán tömegoszlatásra, vízágyú kezelésre trenírozzák a srácot. Hát engem sikeresen eloszlattak. Persze a srácot is sajnálom. Ki tudja, milyen lelki törést okozhatott neki ez az akció. Õ csak elõvette a szerszámot és erre egy ronda kopasz ember kiugrott a bokorból, így alakulhatnak ki a fóbiás félelmek. A következõ pontnál éppen kipakolták az elemózsiát, Atosz a szalagozás meglétét ellenõrizte. Ittam egyet és lódultam tovább.
Innentõl kezdve csak a szalagozásra hagyatkozhattam, mert valami oknál fogva ez eddigi részeken még legalább az irányokkal tisztában voltam hellyel-közzel, viszont innen teljesen fehér folt következett a belsõ GPS-emben. Emelkedõ, lejtõ, sziklapárkány: jé, itt már jártam egyszer a Népek tavaszán! Megyünk tovább, jobbról egy település zaja jut el hozzám, de nem látom mi az a hely. Mozgó ellenõrzõpontra is bukkanok, mondják is: kék kereszt és kék derékszög a követendõ irány (érdekes fogalmazás, korábban ilyet még nem hallottam). Egy meredek ösvényen az itinert nézegetem, és majdnem bezuhanok Bükkszentlászlóra. Szimpatikus hely, elég nehéz itt eltévedni az egy darab utcán. Jé, itt meg a téli Tortúra útvonala vonult, csak éppen visszafelé, de ha jól sejtem a további szakasz is az lesz. Nem bízok semmit a véletlenre az emelkedõn tötyörögve olvasgatom az útmutatót. Megtalálom az utolsó pontot is. Addigra már teljesen kifogyott a kulacsom így jól esik az ital. Ez az utóbbi rész volt a leghúzósabb számomra. Már csak négy kilométer van hátra, kapom az infót Kovács úrtól. Az pedig pontosan annyi, amennyi: kalkulálok magamban. Az út végig lejt, ami jó, de fáj a sarkam, ami viszont rossz. Uccu neki, viszonylag gyorsan elérem az aszfaltos szakaszt, ahol már különösebb motiváció nélkül kocorászok a cél felé. Egyszer csak neszt hallok mögöttem, hátra sunyizok, és döbbenten fedezem fel Carlost kb. 25 méterrel odébb. Sajnos nem vagyok az a harcos típus, a sprintelés nem az erõsségem, de ez mellbe vág. Nem elég, hogy fiatal, jóképû, erõs, és egy gyönyörûséges asszonyka várja a célban, még le is nyom a végén, mint a bélyeget. Utolsó lehetõségként az eddig szabályszerûen mûködõ fékezõ-rakétákat ellenkezõ irányba állítom, és rohanni kezdek lefelé. Na ez nem az a kimondott zsírégetõ tempó, a sarkam fáj, de meg kell próbálni. Az egész túrán nem ziháltam, erre most kiköpöm a tüdõmet. Zabari Jani kocog velem szemben, szurkol, de én csak pislogok, lassan feltûnik elõttem a cél elõtti parkoló, és az összegyûlt rendezõk tapsa mellett befutok az utolsó pecsétért. Carlos picivel késõbb szintén beérkezik, kemény menet volt. A befutó csomag pazar (oklevél, póló, kitûzõ, innivaló).
Ami a rendezést illeti a magam részérõl nagyon meg voltam elégedve vele, az ellátás minden igényt kielégített, a pálya szalagozását pedig nem gyõzöm dicsérni. Komoly munka lehetett, akár hagyományt is lehetne vele teremteni. Nagyon nívós túrán, versenyen vehettünk részt, remélem több hasonló is követi majd. Én itt leszek (ja igen, és Montrail cipõben).