Túrabeszámolók


Budai

piedcatTúra éve: 20082008.05.20 10:40:27
Budai 50 (Keresd a szarvacskákat!)

A tervezettnél jóval hamarabb Szépjuhásznéhoz érünk, így még van idõnk bõven szöszmötölni, és Szilárdi Tamásékkal váltani pár szót, aki lecsurgat a torkán egy üveg sört, mondván, sosem lehet tudni, hátha máskor már nem lesz rá lehetõsége. Gatyába rázzuk magunkat, és 7:40-kor indulunk.

Ez a túra is csak a „becsületes teljesítménytúrázóknak” való, mert rögtön az elején két hegyet is le lehet vágni, a Nagy-hársat és az Újlakit, amelyek potom 400 szintet jelentenek. Mi persze végig a jelzésen megyünk, ami egy szarvacskára hasonlító B betû, és a középsõ ága mindig a helyes irányt mutatja. Milliószor láttam ezt a jelet, de eddig nem tudtam, hogy ez a túrának a hivatalos jelzése. A kilátóhoz óvatosan bele-belekocogva jutok el, miközben magamban saját gyártású mantrákat mormolok: „Felfele lassan, lefele gyorsan”, illetve „Csak nyugodtan, lazán!” Alig húsz perc telik el, és már Hüvösvölgyben trappolok, futótársamnak, qvic-nak néha felbukkan a háta, egyébként nagyon elõl megy, nyomja, mint állat. A Határ-nyereg után bevár, és Virágos-nyeregig együtt porzunk. Itt megkapjuk az elsõ pecsétet (1:01). Mutatom qvic-nak az idõt, szerintem ez túl gyors, neki tetszik, már mé’ ne tetszene! Futunk tovább a sárgán, õ megint távolodik, én élvezem a hullámos utat, a friss levegõt, az árnyékot nyújtó fákat, és néha a fantasztikus kilátást jobbra.

Alsó-Jegenye-völgy elsõre nem tûnik ismerõsnek, aztán rájövünk, hogy már itt is jártunk. Ez is egy szép rész. Hamar érkezik a Hidegkúti-út, ahol ismét pecsételnek (1:42). Ez még mindig nagyon gyors nekem, de meg sem merem említeni, mert qvic pillanatok alatt eltûntet egy zsíros kenyeret szörppel, én még csak ott tartok, hogy megszabadulok a felsõmtõl, és az éven elõször rövid ujjúban futok. Alig van idõm frissíteni, társam már toporog, menni kéne. Hát menjünk. A kékig innen enyhén emelkedik, néhol muszáj futni, de igyekszek pihentetõ gyaloglásokat is beiktatni. Nagykovácsi határában már nagyon ismerõs az útvonal, ez egy kicsit megdobja a lendületem, közben sûrûn elõzgetünk. Zsíros-hegy (2:22), itt már qvic is keménynek tartja a tempót, persze lassulni ezután sem hajlandó, néha bevár ugyan, de inkább én gyorsítok. Nagy-szénásra felfele hátba támad a nap, és még a várt szél is elmarad. Az emlékfalnál van a 25-ös cél, nekünk itt nincs pecsét, bár SC és Zsotyek az ellenkezõjérõl akar meggyõzni minket, de a pontõr csak nem bélyegez.

Magánfutásokról és a bhtcs-rõl ismerõs útvonal következik, Kutya-hegyrõl lefele a Csóványos-családot elõzzük, akik kocogós tempóban nyomulnak. Átvetõdõm a kerítésen, és jöhet az út le a Cseresznyés-völgybe. A táj csodálatos, az út már kevésbé, alig bírok talpon maradni, egy helyen a jobb bokám magam alá fordul, csillagokat látok, de nem aggódom, jártam már így párszor, bírja a gyûrõdést. Még a balos elõtt magunk mögé utasítjuk budai H.G. sporttársat, majd egy hosszú kaptató következik a Zsíros-hegy (2)-re. Nekünk úgy tûnik, hogy a szarvacskák elég sûrûn vannak festve, se térkép, se gps nem szükséges a túrához, nagyon jól lehet tájékozódni. Anna-vadászháztól egy neverendig ereszkedés következik Telkibe, kiérünk az erdõbõl, a nap már erõsen tûz, hideg kóláról álmodozom, amit egy kemény aszfaltos emelkedõ után meg is kapok a Kerék vendéglõben. Pecsét (4:13), fél szendvics, és a várt kóla, fantasztikus. Közben qvic-kal megegyezünk, hogy innen saját tempót megyünk, már úgy is csak 17 kili van hátra.

Egész könnyen kitalálunk Telkibõl, és a jól ismert edzõkörünkön folytatjuk a futást. Itt több rövidtávossal találkozom. A s+-en sikerül végig futni, de csak azért, mert tudom, hogy a zöld háromszög már nehezebb dió. Ennek ellenére gyorsan haladok, közben néhány túratársat igazítok útba. A Tarnai-pihenõ után elérem a legmagasabb pontot, és lefele begyújtom a rakétákat. Aztán azon a részen, ahol balra betér az út egy susnyás ösvényre, belebotlok egy futó srácba, aki már egy ideje a környéken kavarog, és fogalma nincs merre tovább. Gyorsan vázolom neki a további utat, de aztán azt veszem észre, hogy mögöttem nyomul. Beszélgetni kezdünk, néha az emelkedõkön lemarad, de azért elég jól bírja velem a tempót. Váratlanul érkezik a következõ pont (5:24), ami szerintem nem a Vörös-pocsolyás-háton van, de mindegy. Leérünk a hegyrõl, és a kedvenc piros úton futunk vissza Budára. Lefele nyomom, mint süket, a srác le is marad. A mûutas kitérõ után egy bokorból elém ugrik egy medve, ami valójában kutya, de nagyságra kb. mint egy kismackó. Nyúlok a kutyariasztóért, de szerencsére megjelenik a gazdi is, jelzi, hogy nem bánt az „öleb”. Mindenesetre a lovardáig fejvesztve futok.

Két hölgytõl kapom a pecsétet (6:00), a tekintetemet egy ásványvizes flakon nagyon vonzza. Jön a kérdés: mit adhatok? Hát nem is tudom, talán ásványvizet. Mohón iszom két pohárral, ez most nagyon jól jött. Nézem az idõt, bár hét órás menetidõt terveztem, de így akár 6fél is lehet. Emlékszem, még korábban, amikor erre futottunk, húsz perc kellett Szépjuhásznétól a Fekete-fej csúcsáig. Most van fél órám, viszont visszafele, és már mögöttem van negyvenakárhány kilométer. Na mindegy, hajrá, hátha sikerül. Pár perc alatt felérek a csúcsra, visszanézek, csak ennyi volt? Hm, ez egész jól megy. Miután leérek, a rövid mûutas szakaszon nyomok egy sprintet, az autósok nem nagyon örülnek. Aztán a körútig felfele már több a séta, mint a futás, de akkor már tudom, hogy simán meglesz.

Kirándulók hadába ütközöm a kisvasút mellett, szlalomozom közöttük, de még így is 6:28-cal sikerül beérni. qvic már a padon ücsörög, vigyorogva gratulál, én viszont. Megkapom az oklevelet, és a zergés jelvényt. Pogácsával és teával pótolom az energiát. Úgy érzem, hogy legalább fél óráig nem tudok felállni a padtól. Kellemesen csalódtam magamban, a kemény kezdés ellenére végig bírtam a tempót, pedig közben sokszor eszembe jutott a Julianus, ahol az utolsó tízre már teljesen elfáradtam. Az útvonalra csak jót lehet mondani, tulajdonképpen láncra fûzi a Budai-hegység legszebb részeit. Jövõre is szeretnék eljönni, remélem sikerül.