Prologus
Az áprilisi sárvári 12 és 24 órás futóversenyen nem mertem bevállalni a hosszabb távot. Azt mondtam, hogy még babapiskóta vagyok és a 24 órával csak a vesztembe rohannék. A döntés talán helyes volt, mindenesetre alow barátomat ez nem hagyta nyugodni. Mint ahogy engem sem teljesen. Aki ultrát akar futni, annak tudnia kell milyen érzés átfutni egy éjszakát. És így született a K200 gondolata.
Kinizsi 100
A csapat összeállt: alow, miki és jómagam. Egy viszonylag késõi rajtot választottunk ami ugyan jó volt abból a szempontból, hogy lassított a tömeg de rossz volt abból a szempontból, hogy nagyon de nagyon nem szeretem a tömeget. Belvárosban dolgozom, metróval járok minden nap és az egész életem lökdösõdésbõl, sorbanállásból és nyomulásból áll. Nekem az erdõ a kikapcsolódás de a hatszáz ember a Kevélyen a rémületbe kergetett. Különben sem volt nálam bérlet szúró/vágó eszköz, úgyhogy menekültem.
Azért érdekes volt nézni, hogy ki hogyan, milyen szereléssel vág neki a százasnak. Káprázatos dolgokat láttam. Farmer, szandál, mûanyag szatyor, vagy csak egyszerûen nulla szerelés, de még kulacs se. Találkoztam egy futó kollégával aki bár szeretett volna nagy idõt menni, azt se tudta merre megy a túra és tõlünk kérdezte milyen jelzést kell figyelni. Jócskán a Pilis Nyereg elõtt már elfogyott a vize és forradalmian új információ volt számára, hogy Bányahegy és Szárliget között nincs víz. Azt mondta, hogy majd az elsõ felét meghúzza és a második felén csak lazázik de az is meglepetés volt, hogy a szint zöme az elsõ 50-en van.
A mezõny a Kevély után már jóval szellõsebb volt és egész jól lehetett haladni. Ez Andrást felbuzdította és szépen meglódultunk. András közben elmesélte, hogy már megírta a túrabeszámolót is és amikor hazaért, csak az elküld gombot kell megnyomnia. A terep jól futható, lehetett haladni, mi meg mentünk, mendegéltünk, ballagtunk világgá. A szerpentinen megismerkedtem Ermakkal, akinek ezúton köszönöm az útvonal zseniális „kitáblázását.” :-)
Ugyan már melegedett de még nem éreztem. A sapkámat Csobánkánál magamhoz vettem de akkor még felesleges tehernek tûnt és nem pedig életmentõ eszköznek. Mindegy is, toltuk neki. Picit baljós jel az volt ugyan, hogy kezdtük utolérni Tapírkát mert ez bizonyosan azt jelentette, hogy jóval gyorsabban megyünk mint kéne. Mikivel lemaradozgattunk de nem tudtuk Andrást eléggé lelassítani. És akkor még elõttünk volt a halál zóna, a Kesztölc és Mogyorósbánya közötti tizensok kilóméter.
Nem akartam a túra elsõ felében kólázni de már a Pilis Nyeregtõl folyamatosan kóla vízióim voltak. Eszembe jutottak a buborékok és azonnal beindult a halucináció. És mit mondjak, csalódás nem volt. Két deci kólát szerettem volna inni de a fél liter egyben lecsúszott. Olyan érzés volt mint amikor állsz a benzinkútnál és tankolás közben nézed ahogy emelkedik a mutató. Fél perc alatt fel voltam töltve és áramlott az izmokba az erõ.
András hozott magával még a 80as évekbõl, gyógyszergyári kísérletekbõl visszamaradt sótablettát és ahogy dõlt rólunk a víz, ezeket nyomtuk magunkba marokszám. Ez tartotta is az egyensúlyt, hiába izzadtam litereket, nem kellett se larzenrõl se ákibácsiról nyaldosni a sót. Fõleg mert õk egy párszáz kilóméterrel odébb voltak. Mire Kesztölcre értem, ákibá már túl volt a dupla ironman zömén és tán csak egy pár kilcsi futás volt vissza. Bár sejtem, hogy azok az utolsó kilóméterek felértek egy K100-al. Hajrá ákibácsi!
Kesztölcön Tapír már csak 10 perccel van elõttünk. Brr. Rettenetesen gyorsan megyünk. Közben befogott Ispi, akit még sose láttam ilyen lassan futni. Öt egész percig tudtam tartani a tempóját. Igaz, ezt is csak azért mert egy szûk szakaszon beragadt mögém és feltartottam. :-) A homokon pikk-pakk átvergõdünk és a dorogi elkerülõn ért be Future, aki már ekkor is magába fordulva, picit elgyötört arccal futott. Hajrá Future. Bevallom, nagyon aggódtam a terved miatt, szombaton nem lehetett 10 órán belül menni. Nagyon féltem, hogy kiütöd magad, de úgy full max K.O.-ra. Mint utóbb kiderült, ettõl nem voltál nagyon messze.
Dorogom Tapír már csak 5 perccel volt elõttünk. És akkor indult az elsõ nagy mászás, az elsõ nagy mumus (három ilyen van számomra: Gete, Gerecse, Somlyó) megmászása. Olyan rohadt kis alattomos ez a hegy, az ember azt hinné, hogy mindjárt fent van, aztán kideül, hogy nem, hogy nincs fent, de még féltávnál is alig van. Közben ég szét a mindene és lassan de biztosan olyan ábrázatot kezd ölteni a feje mint a császárnak a Csillagok Háborújában.
A Getén szívmelengetõ látvány fogadott: Tapír feküdt az árokban. Jó, nem feküdt és nem is volt árok, de a történészek ilyen apró részletekkel nem foglalkoznak majd. Szóval Tapír ült, falfehér arccal, üveges szemmel, legörbülõ szájjal és még a keresetlen megjegyzésemre se tudott readálni. Nagy lehet a baj. Annyira, hogy nem is mertem belerúgni, pedig úgy szerettem volna. :-)) Azért a rajtnál csak bokán rúgtam, ennyit minimum megérdemel. Mindenesetre lehet, hogy felmegyek a héten a Getére és csinálok egy Tapír emlékmûvet. :-)
Tapírt levonszoltuk a Getérõl és csatlakoztunk még két ultrafutóhoz, Sándor Csabához és Végh Attilához. A vízmosásban várt egy üveg limonádé amiben komoly kárt tettem majd felnyomultam azon kedves kis 90 fokos, homokos emelkedõn, amin egyszer ifjú koromban még egy Tesco Gazdaságos bringát is fel kellett cipeltem. Ó, hogy a veszett nénikéjébe csapna bele a mennykõ.
Ösztöneim azt diktálták, hogy ezen a szakaszon minél gyorsabban túl kell jutni. Mogyorósbánya volt a menedéket és hiába volt addig még egy pár brutális kilóméter, muszáj tolni. Égett mindenem. Kezem, lábam, vállam. Ami vizem volt, azt a fejemre és a nyakamra locsoltam. A rendszer ekkor kezdte elõször felmondani a szolgálatot. Túlmelegedtem és egy teljes reaktor leolvadás volt kilátásban. Minden piros lámpa villogott, minden mutató határértéken túl volt és egy fõelem hiba elég valószínûnek tûnt. Visszakapcsoltam alapjáratra és maximum fokozatra állítottam a vágyálomgeneráló gépet, ami a mogyorósbányai kék kutat és egy nagy pohár kólát lebegtetett a szemem elõtt.
A tokodi pincéknél Tomator várt minket egy vödör hideg vízzel és brutálisan nyakon öntött. Ez felért egy orgazmussal. Hegyeskõig eröltetett menetben mentünk majd begurultunk Mogyira ahol vár fél liter kóla és két deci baracklé. Valamint egy újabb marék sótabletta. Nagyon kiváló.
Mogyósbányára 6:28 alatt értünk. Ha ezt indexálom az idõjárási tényezõvel, ez nem sokkal marad el a tavalyi 11:55-ös tempótól. Volt egy 14 és egy 15 órás idõtervem de a tempónk nevetségessé tette a teljes tervezõcsapatot. Ebbe csak belehalni lehet. A konklúzió adott volt de elsõként Miki merte ezt kimondani. Összekapta a holmiját, vállára vette a tatyóját és azt mondta, hogy kiszáll ebbõl az öngyilkos járatból és inkább visszavesz.
Ezt tettük mi is. András nagyon harcolt Mikiért, nem akarta elengedni. A bajóti mûútig végig gyalogoltunk, vártuk Mikit, aki végül pont az országútnál ért be minket, de egyértelmûvé tette, hogy nem akar velünk jönni. Egy picit még vártuk de végül abban maradtunk, hogy Szárligeten bevárjuk és a visszafelét együtt csináljuk.
Mogyitól a sokkal megfontoltabb tempó és a sok erdõ rendbetett. Ismét beszélgettünk és megvitattuk az élet nagy dolgait. A Gerecse mumusa elõ se mert bújni, olyan lazán mentünk fel Bányahegyre.
Bányahegyen becsatlakozott Tapír, aki a tokodi pincéknél, egy bizonyos pisilés közben úgy döntött, hogy ennyi elég és inkább lefekszik az árokba. Szóval Tapír önszorgalomból beszállt hozzánk és biztosította a tapír társaságot. Szégyellem bevallani, de jó volt, hogy jöttél. Elvégre a Sötét Oldal összetartozik. :-) A számokat nézve innentõl ráálttunk a 14 órás tempóra és azt futottuk nagyon egyenletesen.
Koldusszállás elõtt nem sokkal két srác jött szembe az úton. Amikor megláttak mindek, megfordultak és elfutottak. András ekkor utánuk eredt és felemelt karokkal, jeti üvöltéssel kezdte el kergetni õket. Csak a kanyar után derült ki, hogy Õk a pontõrök és döbbenten nézték az üvöltõ õrült érkezését... :-)
A Koldusszállási tea annyira finom volt, hogy megigértük, hogy visszajövünk még egy pár pohárra. A szerencsétlen Tengerszemes csákó ekkor inkább hátra lépett kettõt, hátha fertõzõek vagyunk. De most nem azért, tényleg nagyon jó volt a tea.
Jött a harmadik mumus, a Somlyó. De ez is csak egy fogatlan sárkány volt. Ennyire könnyen még nem mentem fel sosem erre a hegyre. Viszont lejönni már nem esett ennyire jól. De hát az élet nem haborsorta. Innentõl versenyeztünk egyet az idõvel, hogy még világosban beérjünk és a Szárliget széli erdõn is lámpa nélkül tudjunk átkelni. A bedõlt fák lassítottak és picit végtelennek tûnt a dolog de egyszer csak, egy kellemes szellõ felénk sodorta a szárligeti kutyák ugatását. :-) Hát megjöttünk. :-))
Az eddigi legkényelmesebb teljesítés. Lehet, hogy mindíg így kéne. Hitegetni magamat, hogy majd, jól megfordulok Szárligeten és ezért nem érdemes tökig nyomni, aztán a M1-nél röhögve bevallani, hogy he he, nem is megyek vissza, hanem szépen begurulok, vislizek, meg teázom. :-)
A zombik vonulása
Soha ilyen jó állapotban még nem léptem be ebbe a suliba. Talán még egy mosolyt is megengedtem bár a rendezõ valószínûleg vicsornak nézte. Vigyor ide vagy oda, a hülye szervezetem valamiért azt gondolta, hogy ha Szárligeten vagyok, akkor biztos vége a bulinak és lehet leengedni. Pedig nem, tovább megyek, ha addig élek is. (Már pedig csak addig élsz...) Szóval a rendszer elkezdett leállni. Off-line feliratok kezdtek megjelenni a szemem elõtt és mindehez még egy kis hidegrázás is párosult. Remek.
Beültünk az ebédlõbe, fél óráig tömtem a fejem majd lefeküdtem 15 percre egy kis meditálásra és önhergelésre. Aludni nem tudtam de mégis kellett az a negyed óra, hogy rábeszéljem magam arra, hogy a jó meleg ágyikó és sok órás eszem-iszom helyett a visszafordulást válasszam. De a dolog mûködött, a 15 perc végén felugrottam és szóltam Andrásnak, hogy mehet a buli.
Összesen 58 percet álltunk és 10 órakor futottunk ki Szárligetrõl. Az ellenõrzõlapot szépen lepecsételtettük, kértünk rá induló idõt és nekivágtunk. A kedv rendben volt de megvallom, nem igen tudtam elképzelni ahogy vasárnap délután ereszkedem le a Róka hegyrõl. Talán ez a legnagyobb gondom. Még nem „látok el” 200 kilómétert.
Eleinte nagyon szellõsen jött szembe a mezõny. Inkább csak futókkal találkoztunk akik zömében már elég morcosak voltak és a köszönésünket se nagyon fogadták. Egy érdekes párral is találkoztunk, akik mikor megláttak minket, sarkon fordultak és elkezdtek sprintelni a másik irányba. Azt gondolták, hogy ha mi a visszafelé jövünk, bizti elkavartunk és a békás tó után nem jobbra hanem balra kell menni. De ha már kavartunk, itt a lehetõség, hogy elén kerüljenek...
Bevallom, eszembe se jutott, hogy a szembefutás gond lesz a többieknek pedig az volt. Lépten nyomom elbizonytalanítottunk jó pár túrázót akik teljesen természetesen azt gondolták, hogy azért megyünk a másik irányba mert elkavart a mezõny és épp a kéket keressük. És minél fáradtabb valaki, annál könnyebb elbizonytalanítani. A 23-24 órások nagy része szinte rémülten nézett ránk...
Andrással úgy gondoltuk nem kell a visszafelé túránkank PR-t csinálni és jobb azt mondani, hogy Koldusszállásra tartunk. Elvégre ott nagyon finom volt a tea és nem titkolt szándékunk volt két-három gallonnyit betermelni. .
A Somlyóra keserves élmény volt felmászni. Fáradt is voltam és rohadt meredek is volt a kis szemét. A ponton addigra 92 ember haladt át. A pontõr szerint tavaly ilyenkor több mint háromszor ennyinél jártak.
A szénégetõk után kezdett sûrûsödni a mezõny és többen értetlenül kérdezték, hogy merre megyünk. Mondtuk, hogy teázni. Sokan kezdtek vadul zseblámpázni és totál pánikban keresték az utolsó kéket ami legalább minimális biztonságérzetet adott. A sorompónál várt az autó és kicsit leültem enni. Bámultam a libasoros zseblámpás konvojt amikor egy üveges tekintetû srác megállt elõttem és pár pillanat néma csönd után megkérdezte, hogy merre kell menni. Te jó ég, nem fogadtam volna arra, hogy beér...
Az autópálya melletti búzatábla fantasztikus volt. Vagy 40 fényfolt ereszkedett lefelé a mezõ szélén. Errefelé futottam össze Sánta Kutyával aki elõtt le a kalappal. Õ volt az egyetlen, akár oda, akár vissza, akár reggel, akár este, aki vidám volt, nevetgélt és akibõl nem áradt a világvége hangulat.
Koldusszállás elõtt ért az éjszaka legkellemesebb eseménye. Elfutottunk egy csapat mellett és egy csinos hölgy Andrisra mutatva megkérdezte társát, hogy Õ volt e Balázs. Ó, ez olyan jól esett, mert ezidáig vagy 20 ember kereste rajtam Andrást és Ispit. :-)
Kolduszállásnál pecsételtünk és bevállaltunk egy pár pohár teát. A mellettem ülõ srác maga elé meredve ült és a kezében tartott valamit, félúton a térde és a szája közt. Talán a következõ falat volt. Öt percet ülhettünk de ahogy szedelõzdködtünk a falat továbbra is a légüres térben lebegett
Nekiiramodtunk. Újabb indult a hidegrázás de ezt már lábon kihordtam. A futás viszont nem ment nagyon jól. Eléhezés nem volt, a sóháztatrásom rendben volt de az a szegény kis izomzatom eléggé gallyra ment már. Az a tizenpár óra a napon és a melegben óhatatlanul leamortizálta a szervezetem.
Nem baj, azért mentünk tovább. Koldusszállás után jöttek az igazi zombik. Ott már a 22 órán túli teljesítõk jártak. Mindenkinek köszöntünk de az emberek fele nem tudta viszonozni. András egy picit cikk-cakkban közlekedõ egyénnek odaszólt, hogy „szia, jó utat.” A srác megállt, lassított felvételben megfordult és három pillanat múlva visszakérdezett, hogy: tessék?
-Semmi, semmi, csak köszöntünk, jó utat.
-Jó.
Volt egy srác aki bár látta, hogy a lámpám rossz irányba világít és valószínûleg közeledik is felé, nem tudta felfogni mi történik és én hiába húzódtam félre, Õ csak a fényt követte és nekem jött. De még ekkor sem értette, hogy mi van.
Koldusszállás után azt mondtuk a szembejövõknek, hogy a vértestolnai kocsmába megyünk sörözni. 100 emberbõl csak egy kérdezett vissza, hogy biztos nyitva van e fél háromkor. Az emberek nagy része azt gondolta, hogy feladtuk és hangot is adott ennek a véleményének. Többségében együttérzõ volt a tömeg bár azért volt egy pár kárörvendõ beszólás is. De ha hiszitek, ha nem, Vértestolnán tényleg van egy nagyon jó kocsma.
A mûút elõtt nem sokkal ült egy srác az erdõben. Nem is az úton, inkább beljebb egy 5-6 méterrel. Kérdeztem, hogy jól van amire elõször jött egy határozott igen majd valami csontvelõig hatoló hörgés. Hümm. Nem sokkal ezután elment az elsõ seprû, akit a narancs póló tett elég könnyen felismerhetõvé. Utána jött a második és egyben végsõ. Vele beszélgettem egy pár szót és ecseteltem, hogy merre tartunk. Mondtam, hogy nem tudom meddig bírjuk de Mogyi biztos meglesz.
A mûúton állva nyomasztóan magasnak tûnt a tévétorony a Gerecse tetején. Beállt már mindenem és fejben is picit darabokban voltam. Sebaj, megyünk tovább. Ahogy emelkedtünk, egyre melegebb lett. A jó kis hûs levegõ megült a völgyben és ahogy másztunk, megint dõlt rólam a víz. A létrázás sem esett jól, éreztem, hogy az izomzatom már tropára ment. De ekkor is még Mogyorósbánya volt a lelki cél.
Bányahegy elõtt pár kilivel találkoztunk még egy magányos túrázóval, egy bõ órával a „záróbusz” után aki már feladta de Tatabányára próbált levergõdni.
Bányahegy elõtt egy kilóméterrel fogalmazódott meg bennem a kiszállás gondolata. Nem tudtam futni és futóedzés szempontjából nem láttan sokat abban, hogy legyalogolunk Mogyorósbányára. András is talán így látta mert nem gyõzködött. Mire kiértünk a rétre, már pirkadt. A pontõr még virrasztott és morcosan szólt, hogy a depo autó már 50 perce vár. Megjegyezte, hogy nagyon el vagyunk késve mert már rég bezárt a pont. András mondta, hogy délután már voltunk itt és pecsételtünk. Mire az volt a válasz, hogy akkor mi valamit nagyon elcsesztünk. András válaszára viszont úgy tûnt nem volt felkészülve.
Négy óra körül ért be egy csapat Bányahegyre. Kicsit kicsúsztak a szintidõbõl, mondták, de akkor is végigmennek. Kemény. Meghajolok elõttetek.
Reggel hét körül értem haza és a kádban ülve jutott eszembe, hogy vannak akik még csak most érnek be. Brrrr.
Sajnálom, hogy nem tudtam továbbmenni. De a lelkemet nem bántja. Ez a nap nem az a nap volt... |
