Túrabeszámolók


Eötvös

piedcatTúra éve: 20052005.06.20 20:41:50
Eötvös 50, avagy hogyan tévedjünk el minél többször, minél jobban

Múlt héten kihagytam a Kevélyt. Egyrészt a rossz idõ miatt, másrészt pedig a killer Kinizsi és a négy órás G30 után jobban esett a pihenés. Erre a hétvégére a Balaton 50 volt betervezve, de qvic nem ért rá, így sajnos kihagytuk a tavalyi remek túránk ismétlését. Egyedül nem akartam messzire utazni, így maradt az Eötvös. Még soha nem túráztam a Visegrádi-hegységben, gondoltam most felavatom. Nem apróztam el, egybõl az 50-est néztem ki magamnak. Volt némi fenntartásom a túrával kapcsolatban, már a paraméterei is elég tekintélyt parancsolóak, illetve a ttúra fórumon olvastam, hogy az 50 valójában 57, és a szint is nagyobb. Aggódásomat tetõzte, hogy nem voltam jó formában, a bal combom tövénél enyhe szúrást éreztem minden lépésnél, ez különösen a hegymeneteknél és a kocogásnál zavart. Így alakult ki a 11:59-es kényelmes idõterv. :) Mivel qvic nem jött velem, amúgy is ugrott a 7.30-as teljesítés. :)

Korán kiértem Pomázra, 7-kor egy kisebb csapattal indultam. Közben még visszhangzottak a fejemben az indító rendezõ szavai: „Elég húzós a túra!” Mosolyogtam magamban: minden rendezõ ezt mondja saját túrájáról. Akkor még nem tudhattam, hogy mennyire igaza volt.

Még Pomázon voltunk, amikor hamar elõre törtem a szokott tempómmal. Egyedül egy idõsebb férfi ment elõttem, elhatároztam, hogy tartom vele a lépést. Aztán hirtelen megállt egy csapnál, és vizet vételezett. Nem várt fordulatként élre álltam, de máris rám tört az aggodalom. Abból, hogy elsõ vagyok, semmi jó nem fog kisülni, csak az, hogy túlhajtom magam, és számolom hányan próbálnak leelõzni. Szerencsére néhány perc múlva két futó sprintelt el mellettem, és hamarosan az idõs férfi is visszaelõzött. Én gyorsan visszavettem a tempóból.

Elhagyva a zöldet, a kék+-en elég kedvetlenül haladtam. Szúrt a combtövemnél, fáradékonynak éreztem magam, lelassultam. Fél órának kellett eltelnie, hogy rájöjjek, folyamatosan emelkedik az út. Közben többen leelõztek, ügyet sem vetettem rájuk, valószínûleg még találkozom velük. Így is történt, Lajosforrásnál az elsõ ponton megálltak pihizni, én gyorsan odébbálltam. Lejtõs szakasz következett, a lábaim megindultak elõre. Jól esett a futás, közben a szúrás is enyhült. Az út viszont kezdett susnyúlni. Néhol olyan szinten be volt nõve, hogy olyan érzésem volt, mintha belefutnék a bokorba. Utolért egy fejkendõs srác, és megkérdezte tõlem: „Miféle út ez?” Valóban nem volt a legjobb minõségû, de legalább a jelzéseket megtaláltam. Nem sokkal késõbb egy futó lány is beért, õ az idõsebb férfi után érdeklõdött. Egy darabig tartottam vele a tempót, aztán a lejtõ végétõl már csak sétáltam. Összeismerkedtem a fejkendõs sráccal, akit Szilárdnak hívtak, és csak az éven kezdett el túrázni, de máris szép eredményei vannak. Mivel hasonló tempóban ment, együtt folytattuk az utat.

Pilisszentlászló határába, ami elvileg 11,4 km-nél volt, 1 óra 50 perc alatt értünk. A hosszú kocogásnak köszönhetõen jó idõben voltunk, de nem is bántam, legalább volt egy kis idõtartalékom a váratlan nehézségekre (késõbb nagyon nagy szükség volt rá). Az elsõ elkavarás Prédikálószék fele történt, bár ez csak néhány percre vetett vissza minket. Egy elágazásnál balra tértünk le, és elvesztettük a p+-et. Persze jobbra kellett volna. Visszamentünk, és találkoztunk néhány tanácstalan túrázóval. Biztosítottam õket, hogy lefele nincs jelzés, csak felfele mehetünk. Hamarosan meg is találtuk a jelzést, innen már nem volt probléma. Gyönyörû tájak következtek. Szilárddal egyfolytában fotóztunk. Prédikálószékrõl lefele valaki megjegyezte, hogy nem tud haladni a varázslatosan szép látvány miatt. Én sem tudtam hova nézzek, sajnos az út nagyon meredek és köves volt, az életben maradási esélyem növelése érdekében többet kellett figyeljek a lábam elé. Mikor az út beljebb húzódott az erdõbe, még meredekebbé vált. Fától fáig csúszkáltam. Egyszer megindultam lefele, és azért, hogy nehogy felgyorsuljak, belecsimpaszkodtam egy fa törzsébe. A lábam elvált a talajtól, és szabályosan kilengtem. Mi vagyok én, Tarzan? Szilárd nevetve botorkált mögöttem. Végre leértünk. A srác fájlalta a térdét, nem jó jel. Nekem a combom még tûrhetõ volt.

Egy széles, köves úton haladtunk tovább, majd bekanyarodtunk egy meseszép völgybe. Máris imádom a Visegrádi-hegységet. Középen egy kis patak csordogált, én a partján nyomulva, szájtátva bámultam a tájat. Aztán a völgy hirtelen szûkülni kezdett. Ekkor jöttem rá, hogy már a Rám-szakadékban vagyunk. A vízen való átkelés nem az erõsségem, a Mátrabércen is sikerült pancsolnom egyet. Itt a patakba sok fa és kõ volt lerakva, így sokáig nem okozott problémát a haladásban. A gondok akkor kezdõdtek, amikor a szakadék kettévált. A bal oldali barátságosabbnak tûnt, persze nekünk jobbra kellett menni. Szilárd már ismerte az utat. Két sziklafal közé szorult közel két méter magas kõtömb, és errõl teljes szélességében ömlött le a víz. Érdeklõdve néztem a srácra, hogy hogyan tovább. Egyenesen fel, hangzott a válasz. Miii??...Hogy én oda fel?...Soha! Nincs az a pénz!

Alig találtam fogást a kõtömbön, a lábammal még kevesebbet. Megpróbáltam felhúzni magam, csak hason kúszva sikerült. Féltem, hogy a lábam alól kicsúszik a talaj, de szerencsére a trekking cipõm tagolt talpa nagyon jól kapaszkodott még a csúszós sziklán is. Végre feljutottam a mini vízesésen, de a további látvány se volt szívderítõ. A láncos részek következtek. Az elsõ láncnak csak az egyik vége volt rögzítve, a másik csak úgy fityegett lefele. Belekapaszkodtam, de a sáros, vizes kezemben csúszott a fém. Kénytelen voltam a kézfejemre tekerni. Meg is lett az eredménye. Sikerült felhúzni magam, viszont néhány ujjamról a lánc lehámozta a bõrt. A további részeknél egyre jobban belejöttem a sziklamászásba. Bíztam a cipõ tapadásában, tarkamacska módján ugráltam a sziklákon. :) Viszonylag hamar felértem, és mikor megálltam, csak akkor éreztem, hogy teljesen kivagyok. A koncentrálás annyira lefoglalt, hogy teljesen kifacsartam testembõl az energiát. Sebaj, úgy egyeztünk meg Szilárddal, hogy a szakadék után kajaszünetet tartunk. Feltöltés után elindultunk Szakó-nyereg felé.

Hogy merre jártam Szakó-nyereg és Pilis-nyereg között, arról halvány fogalmam sincs. Két dolog biztos, ilyen mértékben még soha nem tévedtem le túrán, illetve ez alapvetõen az én hibám volt. Általában qvic-kal túrázom, benne teljesen megbízom, õ nagyon körültekintõ a tájékozódásban. Viszont mikor egyedül megyek, akkor folyamatosan követem a térképen az utat, és ha véletlenül elhagyok egy jelzést, akkor visszatérek az utolsó biztos pontig, és új utat keresek. Most mindezt felrúgtam, és követtem a tapasztalt túrázókat.

A Szakó-nyeregbõl lefele egy középkorú túrázóval nyomultam, akit ha minden igaz Tibornak hívnak. Ha mégsem, akkor elnézést kérek tõle. :) Szilárdot innen már nem láttam. Leértünk egy köves útra, ami balra kiszélesedett, viszont jelzés nem volt sehol. Tibor már régen volt ezen a túrán, de úgy emlékezett, hogy balra kell menni. Egy jó darabig mentünk lefele, az irány jó volt, viszont az út elfogyott, jelzést pedig abszolút nem láttunk. Mondtam Tibornak, hogy menjünk vissza a köves útra, õ bele is egyezett. Alighogy elindultunk, néhány túrázó jött lefele, köztük Ibolya, akit még csak hallomásból ismertem. Vele tartott egy idõsebb férfi, aki határozottan emlékezett, hogy még az út vége elõtt jobbra kell kanyarodni. Mi el is kanyarodtunk, viszont ott sem volt út. Ami engem jobban aggasztott, hogy folyamatosan északnak tartottunk, ami a túra útvonalába egyáltalán nem illett. Mielõtt még elértük volna a Dunát, Ibolya végre rábeszélte a férfit, hogy orientálódjunk nyugat fele. Néhány perc múlva találtunk is egy utat, ami kivezetett egy mûútra, nem messze a Hoffman fogadótól. A jelzett turistaút is eredetileg ide hoz. Itt már öten-hatan csoporttá verbuválódtunk, én pedig elkövettem a következõ hibát, velük mentem. A zöld négyszögön indultunk meg délnek, felfele. Ez még nem is lett volna probléma, a p+-t is megtaláltuk, viszont a Pilis-nyeregre vezetõ piros már megint nem volt sehol. Egy völgyben ácsorogtunk. Végül Ibolyáék a teljes csapattal elindultak egy susnyás úton meredeken felfele. Én nem tartottam velük, egy szimpatikusabb utat néztem ki magamnak, az irány jó volt, és az is felfele ment. De még az sem volt a piros, visszaértem arra az útra, amelyen lejöttünk a völgybe. Kezdtem kétségbe esni, az eltévedés miatt rengeteg idõt vesztettem, és fogalmam sincs, hogy mennyi van még hátra. Mikor késõbb átgondoltam a dolgot, ott akkor valószínûleg egy karnyújtásnyira voltam a helyes úttól, csak valamiért nem vettem észre. Mindenesetre visszasprinteltem a völgybe, és célba vettem a susnyás emelkedõt. Húsz méter után az út eltûnt. Hát ez igazán pompás! Itt vagyok a semmi közepén, legalább húsz kilométerre a céltól, és gyorsan fogy az idõm. Mielõtt pánikolni kezdtem volna, hideg fejjel átgondoltam, hogy merre keressek valami biztos tereptárgyat, amirõl be tudom azonosítani, hogy hol a francban vagyok. Ekkor jutott el az agyamig, hogy a p+ folyamatosan egy mûút mellett halad, és elég közel hallottam is az autók hangját. Így folytattam a kapaszkodást a dzsungelben, egy híd alatt találtam magam, ami meredek betontömbökre volt építve. Átmentem alatta, és egy vízelvezetõ, szûk betoncsatornában elkezdtem felfele mászni. Az autósok valószínûleg azt hitték, hogy egy nagydarab mutáns patkány mászik ki a vízelvezetõbõl. A térkép alapján belõttem, hogy merre lehetek, jobbra indultam a mûúton. Alig mentem néhány métert, amikor rábukkantam a keresett pirosra. Döbbenten néztem a kocsiszélesnyi utat, és egyszerûen nem értettem, hogy nem vettük ezt lentrõl észre. Most már mindegy. A túloldalon is megtaláltam a folytatását, ami már a Pilis-nyeregre vezetett. Közben két bizonytalan túrázó kétségbeesetten kérdezte, hogy Pilisszentléleken volt-e pont. Én sem jártam ott, de nem valószínû. Nem volt lelkiismeret furdalásom, amiért kihagytam a települést, rendesen megbûnhõdtem érte. Egy túrán a bizonytalanság az egyik legnagyobb ellenfél.

Fogytán az idõvel, nagy sebességgel robogtam a Pilis-nyeregig. Az eltévedések izgalmában megint legyengültem, öt percet szántam étkezésre és pihenésre. Közben elcsodálkoztam, hogy mennyire más így kihaltan ez a hely, én eddig mindig csak túlzsúfolva láttam a Kinizsiken. Ekkor hangokat hallottam a piros felõl, és a legnagyobb ledöbbenésemre egy kis csapat érkezett élén Tiborral és Ibolyával. Õk még jobban elkavartak, mint én. Pedig már azt hittem, hogy árkon-bokron túl járnak. Innen már Tiborral mentem végig. Leküzdöttük a Fekete-követ, és Dobogókõ felé vettük az irányt. Ekkor már éreztem, hogy a lábam nem egészen úgy funkcionál, ahogy kellene. Kicsit meg is zakkantam. Túl izgalmas ez a túra, nem tesz jót a szívemnek. :)

Beszélgettünk Tiborral, elmondta milyen régen túrázik, és néhány jó sztorit is elõadott. Elismerésre méltó eredményei vannak. Dobogókõn, ahol szintén most jártam elõször, letoltam két szendvicset, egy müzliszeletet, és fél liter kólát, majd zúztunk lefele a piroson. Itt már nem esett jól a futás, kicsit sántikálva próbáltam tartani a tempót Tiborral, aki végül mégis meglógott. Csak Pilisszentkereszten értem utol a kocsma mellett, ahol pecsételtetnünk kellett. Tovább nyomultunk a Szurdok felé. Ez megint egy fantasztikusan szép hely volt. Rátérve a kékre, mér nem volt erõm a futáshoz, úgy tettem le a lábamat, hogy kevésbé érezzem a szúrást a combomban. Tibor elõre ment, de nagyjából mindig látótávolságban maradt. Az órámat sasoltam, most már talán beérek szintidõn belül.

Csobánka fele már ismerõs volt a terep. Beértem Tibort, együtt mentünk neki az Oszolynak. Nyugodt voltam, emlékeztem a szavára: ez már csak egy kicsi hegy. Õ lehet, hogy annak látta. De én nem. qvic is ilyenekkel szokott etetni: „Mindjárt ott vagyunk” meg „Csak egészen enyhén fog emelkedni” Na igen, épphogy hegymászó felszerelés nem kell hozzá. Szóval Oszolyon felfele követtem a s+-t, csúsztam-másztam az emelkedõkön. Túratársam már rég elhúzott. Az emelkedõt újabb emelkedõ követte, és megint egy újabb. Eszembe jutottak a régi szép idõk, a Tepke, a Muzsla, a Nagy-Gete, a Csóványos leküzdése. Hasonlóan ramatyul éreztem magam, mint most. Aztán egy emelkedõ után eltûnt a s+. Balra, egy szûk ösvényen észrevettem egy piros szalagot, kicsit beljebb még egyet. Jobb ötlet nem lévén, arra mentem, persze egy újabb emelkedõn. Kezdtem kétségbe esni, hogy megint eltévedek. Felértem a hegyre, egy tisztáson találtam magam. Sehol senki. Ilyen nincs! Újra a slamasztikában. Már-már visszafordultam, amikor úgy döntöttem, hogy ötven méternek adok még esélyt. Mázlim volt. Egy bokor után végre elõbukkantak a pontõrök. Pecsételtettem, majd lassú, sétálós tempóban megindultam Pomáz felé.

Tíz perc után valaki megszólalt mögöttem: „Te már megint megtaláltad a jó utat.” Majdnem hanyatt estem a meglepetéstõl. Tibor ügetett el mellettem. Neki sem ez volt a legkönnyebb túrája. :) Pomázra sem úgy jutottunk be, ahogy szerettünk volna. Egyszer susnyás dzsungel keresztezte utunkat, egyszer meg óriási sziklatömbök. Kicsit már ideges voltam. Ez lesz az eltévedések túrája.

Miután részletesen megismertük a Pomáz melletti mezõket, és az összes szekérutat, végre találtunk egy meredek, legyalult utat, ami a településre vezetett. Tibor kocogni kezdett lefele, én viszont csak nagyon lassan araszoltam. Pomázon megkerestem a fõutat, jobbra fordultam, feltételeztem, hogy arra van a mûvelõdési ház. Azért a biztonság kedvéért megkérdeztem egy helyi lakost. „Húúú, hát az nagyon messze van.” - hangzott a válasz, de azért elmutogatta merre menjek.

A céltól éppen akkor fordult ki Tibor, amikor én érkeztem. Gratuláltam neki, õ azt mondta, hogy jó idõt mentem. Az eredeti tervhez képest (11:59) tényleg jót. Pontosan 11 óra 5 perc. A rendezõ kérdezte milyen volt, elmondtam, hogy az eltévedések miatt legalább egy órával többet mentem. Megkaptam a kitûzõt és az emléklapot, készülõdtem haza. Kíváncsi lettem volna rá, hogy Szilárd beért-e, de sajnos nem tudtam a rajtszámát. Közben hallgattam a rendezõt, valakivel beszélgetett. Az elmúlt 11 évben egyszer sem mérték le a túra távját. Valaki ma lépésszámlálóval ment, és 57 km-t mért. A rendezõ elismerte, hogy elképzelhetõ, és jövõre mindenképpen lemérik. Ekkor kezdtem kihúzni magam, és feszíteni: 57 km-en nem is mentem olyan rossz idõt. :)

Azért egy dologra kíváncsi vagyok. Ha jövõre kiderül, hogy az Eötvös 50 valójában 57, akkor vajon átkeresztelik-e Eötvös 60-ra?

pcat