Túrabeszámolók


Rákóczi

kekdroidTúra éve: 20082008.07.07 22:32:48
Rákóczi

„Enter the realm, don't stay awake
The dreams remain, they only break
Forget the task, enjoy the ride
And follow us into the night.”

Nightwish: Nightquest

Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Nem, nem a szlovák jelzés kell. Még mindig a határkõ. Határkõ. Határkõ. Obeliszk. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Ott a füzéri vár, nagyon szép. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Ez még mindig nem a Tolvaj-hegy. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Wolfkeryék ellépnek. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Igen, az a nagyjából fényes sáv az alja, ugye, milyen közel van? Mármint légvonalban. Határkõ. Határkõ. Határkõ. Határkõhatárkõ. Csúszunk, még megvagyunk. Határkõ. Hahózás, õk a pontõrök, mennének már nagyon, több, mint fél órával kívül vagyunk a zárásukon. Nem vállaljuk sötétben a Lipovecet, kiszállunk. Nincs különösebb bajunk – olyan bajunk semmiképp, ami ne lett volna már meg Kékeden – de nem hiányzik a folytatás.

De mi történt odáig?

Álljon hát itt a Rákóczi túra hiteles története Kerek repkény és Kékdroid szemével nézve:

Elõzmények

Kerek repkény az Eger-Budapest gyorsvonaton egyszer csak rámnéz és megszólal: „Rákóczi.” Nem kell sokat gyõzködnie. Elkezdünk tervezgetni, nézzük a térképet, próbáljuk kisakkozni, nagyjából merre megy majd az útvonal. Igen, ott van a hírhedt Északi Zöld, igen, lesz benne két éjszaka, de azért is el kell indulni. Ha nem leszünk ott, egy életre bánhatjuk. Jön a vizsgaidõszak, élni nincs idõnk, nemhogy fejben felkészülni. A Hárs-hegyi hétvége és a SzuSóBuHa tapasztalatai egyszerre biztatnak és intenek óvatosságra, ki kell hozni a maximumot az átéltekbõl. Az idei Mátrabérc feladás, a Bakony 50-en való botorkálásom, a kevés igazán hosszú túra mind intõ jelként áll, összeírjuk a lehetséges kritikus pontokat, hogy tudjuk, miért és hol jöhet majd a baj. Készülünk.

Aztán pillanat alatt eljön a csütörtök, már ott is vagyunk Sárospatakon, keresünk bankautomatát, majd elbattyogunk nagy csomagunkkal a város szélére. Szállásunk kis turistaház, vannak még vendégek rajtunk kívül, kedvesek, aranyosak és enyhén részegek. :) Kimentjük magunkat a buliból, alszunk, hogy reggel arra ébredjünk, hogy csendes, áztató, hosszúnak ígérkezõ esõ esik. Vissza is alszunk gyorsan, ne is lássuk. Kitaláljuk, hogy délre odamegyünk a tornateremhez, hátha nyitva lesz már. Nincs nyitva. Felhívom az egyik rendezõt, megmondja, mikor nyit (a telefonálás a szálláson is eszembe juthatott volna...), addig is elmegyünk enni – pizzát. A túra rajtjába amolyan jóllakott csecsemõként botladozunk vissza, kiválasztunk egy matracot és eldõlünk, alvással kísérletezünk. Nehezen, de megy egy darabig, amikor felébredünk, még volna idõ, de az izgatottságtól nem jön álom szemeinkre. Jönnek az ismerõsök, nehéz lenne felsorolni mindenkit, beszélgetünk Vándorköszörûssel, majd Katával, Cam Mogóval, Vasssalmossal, Vándor Csillaggal. Cam Mogó meghív egy kávéra a nagy út elõtt, köszönöm szépen, most is. A kávé hihetetlen jó találmány.

Indulás

Visszamegyünk a rajthoz. Utolsó igazítások, depócsomagok leadása Hollóházára és Bózsvára. Lelkesek vagyunk, csoda egy hangulat van a rajtnál. A fõrendezõ rövid beszédet intéz a jelenlévõkhöz, nagy megkönnyebbülést vált ki az a része a közlendõjének, hogy a túra 110 km-ig ki van szalagozva. Beszéde végén még van 2 perc indulásig. 1 perc. Indulunk. A futók fénysebességgel elhúznak, Sétálós bácsi megkérdi, mire fel ez a nagy sietség egy túra elején, közben kábé héttel gyalogolva állva hagy minket. :))) Nem is látjuk többet a túrán. A várhoz van némi oda-vissza szakasz, itt az elsõ pont, pecsét, indulás, az egyébként gyönyörû várat ráérünk máskor megnézni. Kigyalogolunk a városból, négyes kis bolyban, Kerek repkény, Cam Mogó, Tinca és jómagam. Az itiner esetleges autóforgalmat ír a 37-es fõútra. Esetleg van olyan, hogy 20 másodpercen át sem jön autó, amúgy igen. A piros sáv lekanyarodik, irány Hercegkút, közben ballag le az égrõl a Nap vörös korongja, a felhõk pedig más égtájakra takarodnak. „Ne féljetek!” - búcsúznak. „Jövünk mi még a Zemplén fölé!”

Hercegkútra Hobbitfalva mellett megy be az út, kedves, szép pincesor áll a falu határában. Átsuhanunk a kis településen, kezdõdik az elsõ emelkedõ, közben pecsételünk az elsõ ellenõrzõponton, Pogány-kút, 6 km, 1 óra alatt. Nem is rossz, nézünk egymásra Repkénnyel. Toljuk tovább, erõsen, kaptató kaptató után, de jó lenne Komlóskára még valamelyest világosban érni. Fent a gerincen szép kilátás nyílik a környezõ hegyekre, ilyen fényviszonyok mellett pláne. A falu felé az út átvezet egy törpe tölgyerdõn, nagyjából egy magasságban vagyok a fákkal, de õk sokkal többen vannak, gáncsolnak, ütnek, vágnak. Végül leérünk a faluba, sárga ízû szörppel kínálnak, elfogadok 3x1 pohárral. Idõvel még mindig jól állunk, épp ezért nem is pihenünk sokáig, irány Pusztavár. Szentjánosbogarak fényénél baktatunk fölfelé, az igazán meredek részen leszegett fejjel, de mégis sietõsen. A nyereg után már csak a lépcsõket kell túlélni, jönnek páran szembõl, kedvesek, kiállnak. Fent Tinca már fényképezget, mi megint kiszolgáljuk magunkat pecséttel a tanösvény táblájára kitett bélyegzõvel.

Az éjszaka

Lemenni szerintem sokkal rosszabb, mint felmenni, nem is kapcsolok lámpát egészen Erdõhorvátiig, jobb is, hogy nem látom a sziklás lejtõt és az azt követõ masszívan sáros utat. Különben is, még egész világos van. Amíg látom a hegyek körvonalát, nincs is igazán sötét. :) A mûúton talán egy kicsit túl sokat is jártatom a számat, utólag visszagondolva valószínûleg kompenzáltam, hogy késõbb egész keveset beszéltem. A faluban drága német személygépkocsi elõl mentjük árva kis életünket, a sofõrnek vélhetõen derogál az irányjelzõ használata (pedig milyen egyszerû mûvelet lenne). Elõkotrom a saját lámpámat, mégsem élõsködhetek végig mások fényénél, így megyünk ki Erdõhorvátiból, a végtelennek tetszõ útra Regéc felé. Amellett, hogy hosszú, elnyújtott emelkedõk, nagy sár és egy helyen kellemetlenül nehezen járható utak vannak, egészen élvezetes szakasznak bizonyul ez, igaz, amikor ököllel sikerül megfognom magam egy csúszásnál, nem egészen ez a véleményem. (Már alig gennyes a seb. :)) Valahol kiérünk egy tisztásra, romos épület darvadozik az úttól balra, a hideg rázna ki amúgy, de most erre készültem. Itt vagyunk az éjszakában Magyarország egyik legeldugottabb vidékén, felettünk mindenütt csillagok, körbe komor vonulatok, elõttünk, mögöttünk túrázók lámpái fénylenek. Nagyszerû.

Király-kútnál a pontõr az úton csücsül, állítása szerint addig ketten mentek le a forráshoz (vagy csak nem figyelt eléggé). Javítjuk a statisztikát, lemegyünk mind a négyen, nem túl gusztusos látvány a forrásban álló poshadt vízmaradvány. Irány Regéc, még mindig. Eljön a sziklán bukdácsolás ideje, Repkény belegyalogol egy kidõlt fába, megállunk ápolni egy kicsit. Sokan elhaladnak mellettünk, kérdezik, komoly-e a baj, segíthetnek-e, megható gesztus, komolyan. Rövidesen indulunk, sietünk, négyesben talpaljuk át az éjt. Meglepetésszerû fordulattal elérjük az OKT becsatlakozását, lám-lám, itt vagyunk a vár alatt, de a ponthoz még valahogy fel kell jutni. Pár perc és ezt is kipipáljuk, megállapítva, hogy lefelé sem lesz jobb. Fent végre szusszanunk egyet, ki vagyok dörzsölõdve elég csúnyán, de annyira azért mégsem. Kapunk kenyeret, paradicsommal, nagyon finom. A víz körüli mizéria miatt inkább a saját készletbõl iszunk, a pontõr kissé be van lassulva. Melegedünk a tábortûznél – annál rosszabb elindulni – suhanunk le a lejtõn, Repkény technikai szünetet kér, közben Tinca és Cam Mogó továbbhaladnak, de mivel egyikõnk sem vette észre a jelzéseken a nyilat, jó messzirõl kell õket visszakiabálni. Lent a faluban vizet és szenet vételezünk, kicsit odébb alvázkenést tartok, végre. Fura érzés, de egy ideig nem fáj.

Hosszú, véget nem érõ emelkedõt taposunk, körbe komor hegyek nézik kapkodásunkat. Cam Mogóék egyre jobban elhúznak, fõleg, amikor valahol megállunk pihenni egy percre és a jelzést alaposan benézzük rögtön ezután. Valami kerítés mentén kóválygunk össze-vissza, nagyobb csoportosulás jön utánunk, Borbély Katáék is köztük mennek, KuJoMi-t is mintha látnám. Sietünk, hogy utolérjük útitársainkat, akik egy keresztezõdésben várnak ránk. Rövidesen elérjük a Fehér-kúti vadászházhoz vezetõ mûutat, örvendek a szilárd burkolatnak. A háztól pedig újra felfelé haladhatunk, egész Sólyom-kõig, az út nem hagy bennem mély nyomokat, Repkény emleget valami meredek felfelét a kilátóhelyre, valahogy csak felérünk. Ezt megünnepelni leülünk egy fára és nézzük a hajnal pislákoló fényeit, a halványodó csillagokat, a falvak, városok vibráló világítását. Tinca hosszú záridõs képekkel kísérletezik. Indulunk, Repkény és Cam Mogó hátrébbmarad, Tinca és jómagam elõrébbkerülünk, az Amadé-vár romjaihoz vezetõ kitérõnél várjuk be egymást. Repkény és én kicsit lassabban vesszük a lejtõt, mire leérünk, kivilágosodik. Kezdem újra élvezni a túrát, de hiányzik egy kávé, valamint jó lenne valami meleg étel vagy egy tea. Talán Telkibányán lesz valami, tavaly ott virslit adtak. Patak csörög utunk mentén, mi megyünk, mendegélünk, kolostorromnál fényképezünk, továbbmegyünk, faluszélén nem pihenünk, szemem elõtt egy pár gõzölgõ virsli van papírtálcán, hatalmas adag mustárral, omlós, fehér kenyérrel.

Apró falvak a Zemplénben

Ez az álomkép húz végig Telkibánya elhagyatottnak tûnõ, mégis takaros fõutcáján, a ponton egy szelet csokit és vizet kapunk. Virsli sehol. Most nézem, hogy nem is járt volna, Füzér 1-re írt az elõzetes táblázat meleg ételt. Repkény táskájából elõkerül viszont egy doboz, benne konzervált hal, jobb híján kanállal esszük ki. Mivel nem kellene sokáig várni, én már menet közben étkezem, Repkény lantként játszik a négy túraboton, énekel, Tinca az országút közepén áll meg felöltözni. Vicces látvány lehetünk. Betérünk a földútra, majd az erdõbe, itt jól lemaradunk megint, Tinca megtáltosodva ellép, Cam Mogót is majd Hollóházán látjuk viszont, mindenki megy a saját tempójában, nagyon helyesen. Nekem hosszabb szünet kell az erdõ magányában, Repkény közben pihenget valahol az úton. Nagyon szép szakaszt járhatunk be Hollóházáig, ahol a porcelánmúzeum elõtt dinnyével kínálnak, a boltban vett kólával pótoljuk koffeinhiányunkat. Kávé reményében benézünk egy iszonyatosan lepukkant kocsmába is, eredménytelenül, mivel úgy tûnik, semmi alkoholmentes nincs a kínálatban. Majd Füzéren. Ahogy kiérünk a földútra Füzér felé, elkezd csepegni az esõ, majd abban a percben, ahogy meglátjuk Füzér várát, átvált záporba. Gyorsan felkapjuk esõkabátjainkat – még Repkény is, inkább szeret ázni, de úgy sejlik, hogy ez még az Õ ingerküszöbét is meghaladja. Betocsogunk Füzérre, felgyalogolunk a fõútra, veszünk Kerek repkénynek öt pár zoknit 200 forint áráért. Egy törzsvendég segítségével elérjük, hogy még kapjunk kávét az OKT bélyegzõhely kocsmában, kérünk Cam Mogónak is egyet, de csak nem akar felbukkanni. Várakozásunk közben Katáék is megállnak frissíteni, mi pedig úgy döntünk, hogy elmegyünk a pontra, hátha Cam Mogó is így tett egy másik úton.

Sejtésünk beigazolódik, az épp szûnõ esõben jutunk el a pontra, ahol meleg étel ugyan nincs, de finom kenyérrel kínálnak, olyasmi stílusúval, mint a regéci várnál. Cam Mogó után cammogunk, amikor utolérjük, kunyerálok Tõle egy kis neogranormont. Életmentõ. :) Bodó-rétig jó sok szintet ír az itiner, nem csalás, nem ámítás, tényleg sokat kell felfelé menni, de az elsõ pár km után egyre szebb erdõben, montán bükkösben. Fent a rétnél kis kitérõ az OKT bélyegzõhöz, minimális pihenés, majd irány Hollóháza. Megint. Itt Kerek repkény kilép, Cam Mogóval beszélgetve sétálunk le a faluba, mesél sokat bükki élményeirõl, gyermekével tett túrákról. Így nagyon hamar eltelik az idõ a falu széléig, ahol Cam Mogó kiáll a boxutcába, én pedig kicsit felpörgetem a hajtómûveket, hogy hamar túllegyek a hosszú aszfaltos szakaszon. Még a pont elõtt beérem Repkényt (egy darabig úgy gondoltam, megvár majd valahol, de azért ment elõre, hogy tudjon kávét venni :)), együtt ülünk le még egy-egy szelet dinnyével. Útitársunkkal kiegészülve még egy kávé mellett voksolunk, jégkrémre hív meg, köszönöm. :) Irány a Kéktúra emlékmû, majd a hiányosan festett sárga sávon a Hálaisten-tetõ. Itt szalagozás nélkül nem lett volna egyszerû tájékozódni. Fent a tetõn örvendünk annak, hogy vége a sunyi, hosszú mászásnak. Megbámuljuk a tájékoztató táblát, eszerint a Szurok-hegy nincs már olyan messze. Persze, de az egy másik út, nekünk valamiért le kell menni Kékedre. Rögtön azután, hogy innen elindulunk, újra elkezd szakadni az esõ, ez jóval hosszabb és intenzívebb, mint az elõzõ. Országút, majd újra földút következik és hirtelen beérünk Kékedre. Itt igazolás után beülünk a buszváróba és tanakodunk.

Északon, Zöldön

Meditációnk tárgya az, hogy érdemes-e továbbmenni, vagy inkább itt szálljunk ki. Repkény és Cam Mogó többé-kevésbé a kiszállás mellett van, én úgy érzem, van még bennem talán annyi, hogy végigérjek, de tudom, hogy mi van még hátra és nem tartom én sem túl vonzónak. Addig-addig hümmögünk és gondolkodunk, amíg eláll az esõ és egy emberként felállunk, hogy folytassuk a túrát. Végigcsobogunk Kékeden, elhúzunk a Melczer-keresztig, ahol a pontõr szerint a kereszt mögött van a pecsét. Igen ám, de a „mögött” szó itt azt jelenti, hogy a kereszt után valahol az úton, nem pedig a kereszt háta mögött. Mi viszont a kereszt körüli fákat vizslatjuk szorgosan, végül önigazolásként Repkény fényképet készít, hogy legalább elhiggyék, hogy itt jártunk. Nagy lélegzetet veszünk és irány az Északi Zöld. Hosszú, unalmas, lassan emelkedõ földút, már az államhatáron, szabálytalan idõközönként határkövekkel. Elõttünk a Szurok-hegy tömbje, olyan, mint a Naszály, csak mégsem. Cam Mogó a hegy lábánál indul meg, nem is próbáljuk tartani a lépést, Repkény kicsit magába fordul, igyekszem helyrezökkenteni a lelkivilágát. Szépen, szinte határkõtõl határkõig, megállogatva, megpihenve vontatjuk fel egymást a hegyre. Bár barátságtalanul meredek az emelkedés szöge, az erdõ és a táj gyönyörûséges, a moha borította sziklák és az öreg, magas fák között gombaként sorakozó piros tetejû kõoszlopkák a szalagokkal megerõsítve pedig biztosan mutatják az irányt. Nagy sokára felérünk a tetõre, nem jelzi különleges tábla, oszlop, ilyesmi, egyszerûen csak fent vagyunk. Lefelé sem jobb az út, néhol a térdem felsikít a terhelés alatt, pedig a két túrabot is 100% körüli kihasználtsággal dolgozik. Lent aztán az eszkárosi határátlépõnél rég várt ellenõrzõpont fogad, kapunk egy-egy pohár pezsgõtablettás vizet, leülünk a padra, földimogyorót, ilyesmit rágcsálni. A pontzárásig még több, mint egy óránk van, pihenünk, zoknit cserélek, a talpam úgy néz ki, mint valami domborzati térkép.

Amikor Wolfkery és társa befutnak, lassan továbbtalpalunk, az elõzõekben megismert módszerrel „suhanunk” fel a Hrabóra, Wolfkeryvel és Judittal innentõl Tolvaj-hegyig kerülgetjük egymást. A Hrabó után hosszabb, nyugodtnak mondható szakasz következik, csodaszép kilátásokkal, erdõkkel, meredek és trükkös patakátkelésekkel. Halkan énekelgetek, dalokat költünk át, csak egyszer állunk meg Oláh-rét elõtt hosszabb pihenõre, a hátteret messzi magashegység kontúrja adja az elénk táruló látvány mögé. Hazánk legészakibb pontját elmulasztjuk megörökíteni, lefoglal az emelkedõ és az a tudat, hogy nemsokára újra sötét lesz. Repkényt hajtanám, de magam sem tudok sietni, minden emelkedõt a Milicnek vélek, pedig tudom jól, hogy elõbb még az OKT útvonala is bekapcsolódik hozzánk. Végre, nagy sokára ezt is megérjük, szlovák oldalon tábla mutatja több jelzés irányát, köztük a mi kék sávunkét is. Nagy-Milicre pedig életemben másodszor érek fel, de most sokkal jobban örülök, mint akkor. Itt újra összefutunk Wolfkeryékkel, mi kicsit hamarabb indulunk – vagy õk állnak kevesebbet? Nem tudom. Összeszedjük magunkat, baktatunk lefelé, néhol emelkedõkkel színesedik az út. Az itiner szerint 40 métert szedünk össze a következõ pontig, szerintem sokkal többet. Repkény valahol bejelenti, hogy nem képes még egy éjszakát a terepen tölteni, egy darabig gyõzködöm, de lassan belátom, hogy igaza van. Amikor viszont még csak Orita-hegyre érünk fel, elég sok emelkedés mellett, akkor kezdek én is magamba zuhanni. A pontzárás hirtelen nagyon közelinek tûnik, a pont maga pedig nagyon távolinak. Kis nosztalgiával gondolok a Sóútra. :) Ott Tápiószele tûnt távolinak, de ha sietett az ember, odaért. Itt ha siet az ember, kitörik a lába.

A vége

A sokadik emelkedõre hiszem azt, hogy fent vagyunk Tolvaj-hegyen, amikor megint elõbukkan még egy hupli, valamint felhív Cam Mogó, õ már a ponton van, a pontõrök kíváncsiak, hogy merre járunk. Alig van térerõ, szinte semmit nem hallok, beleüvöltöm a telefonba (a szél miatt üvöltök) a koordinátáinkat és azt, hogy ott kiszállunk mindketten. Amikor leteszem a telefont, hirtelen nagyon megkönnyebbülök. Repkény kérdõen néz rám, miért adom fel. A térdem kicsit sipákol még, de annyira nem veszélyes. A zoknim még egészen száraz. Annyira még nem vagyok álmos sem. Viszont erõs csúszásban vagyunk és a fenének hiányzik Lipovec sötétben, örülök, ha a nagy lejtöt megússzuk, ott már majdnem 100 km-nél járunk, ennyivel ennyi lesz. Ahogy ezt túltárgyaljuk, fel is érünk a várva várt Tolvaj-hegy tetejéhez, van egy szép szikla és egy barom meredek lejtõ. Ezt kell túlélni, 700 méteren 270 méter lejtést. Beletelik vagy húsz percbe, amire leérünk, csúszva-mászva, pókjárásban és leülve, mindenbe belekapaszkodva, ami csak egy kicsit is stabil pont a talajon. Elõttünk látszik az a föld, ami a lejtõ aljának a szintjét jelzi. Nagyon mélyen van és egyre sötétebbre vált az ég. Végre, hosszas botorkálás és sok csúszás után, leérünk. Sötét van. A pontõrök hahóznak az erdõ szélérõl, odamegyünk, kérünk még pecsétet és bejelentjük, hogy eddig tartott számunkra a túra. Próbálom hívni Cam Mogót, de semmi térerõt nem talál a telefonom. A két pontõr felajánlja, hogy elvisznek Sárospatakra, de még érintjük Füzért és Bózsvát is. Megkérnek, hogy Pusztafaluig próbáljunk még saját lábon eljutni, ez mindannyiónk meglepetésére minden nehézség nélkül megy.

Füzéren megállunk, felmegyünk a pontra. Látjuk társainkat, sok ismerõst, õk még küzdenek, harcolnak az álmossággal, a maradék távval, szívbõl drukkolok Nekik, hogy még valahogy beérjenek, ne adják fel. Tinca lepasszolja megõrzésre a fotógépét, Repkény vigyáz rá. Aztán újra autó, Bózsván Bogi még ki tud szállni a depócsomagért, én csak egy pozícióban nem üvöltök, hirtelen elkezdett fájni a kidörzsölt rész. Innen a továbbinduláskor már bealszom, Sátoraljaújhelyen felriadok, de aztán megint teljes a sötétség. Ez a kis alvás pont elég arra, hogy Sárospatakon egész jókedvû legyek. A célban leljük Vándorköszörûst, az elsõ nõi teljesítõt, gratulálunk Neki, váltunk vele pár szót, miközben kanalazzuk a gulyáslevest. Fürdünk, lefekszünk, még mielõtt elaludnánk, megérkezik Cam Mogó, aki még a Lipovec elõtt, de az árkok után szállt ki, váltunk pár szót viselt dolgainkról. Aztán mély álom reggelig.

Epilógus

Csak gratulálni tudok mindenkinek, aki nekivágott, még jobban gratulálni azoknak, akik végig is nyomták a túrát. Akár suhanva az elején, akár az utolsó csepp erejüket is beleadva szintidõnél, akárhogyan. Szép volt, mindenkitõl. Köszönöm a biztatást és a társaságot Kerek repkénynek, Cam Mogónak, Tincának, a szurkoló üzeneteket Édesanyámnak és Suvlajnak, mindenki nagy lelki segítséget adott sok helyütt. Köszönöm a rendezõségnek a túrát, a szalagozást, a pontõröknek a lelkesítõ szavakat és a fuvart vissza Sárospatakra.

Reggel még elcsípünk néhány beérkezõt: Vándorköszörûst, aki otthagy nekünk egy pár banánt :), Sétálós bácsit, neki épp csak integetni tudok, Wolfkeryéket, akik Füzéren kiszálltak, Katát, aki szintén, Ibolyát, aki végignyomta, Vasssalmost és KuJoMit, akikkel kávézás közben vitattuk meg élményeinket – õk végig is mentek –, Tincát, akit nagy nehezen sikerül azonosítanunk alvás közben, de végül sikerül visszaadni neki a Nikont. Kisétálunk a vasútállomásra, felmérjük erõinket, valahol elégedetten konstatáljuk, hogy 100-as túrához képest semmi bajunk nincs. A 150 kifogott rajtunk, de már várom, hogy jövõre ott legyünk a 110-es távon, nappal láthassam Sólyom-követ és Pusztavárat...

- Kékdroid -