Harmadik alkalommal indultam ezen a túrán, mindháromszor a leghosszabb útvonalon, de mindháromszor más-más útvonalon és távon. A 2001-es montis 75 után 2002-ben ismét bringával indultam, akkor már elindult a nagy kör is, 120 kilométeren. Két év kényszerû kihagyása után idén újra nekivágtam, immár gyalog.
A túra elõtti napon három autóval érkeztünk meg a Zemplénbe, hogy a túra kisebb-nagyobb résztávjait kipróbáljuk. Részemrõl a terv a világosban beérkezés volt, ami kb. 15 óra körüli menetidõt jelent. Péntek este neveztünk, majd egy kiadós vacsora után mentünk aludni. A hosszú távon 6 és 9 között lehetett indulni, Zoloval ketten mi persze már az elején nekivágtunk, hogy minél rövidebb szakaszon kelljen lámpázni. Ala elvállalta, hogy bevisz minket a rajtba, mivel a szállásunk Hercegkúton volt. Vicces volt a rajt után húsz perccel visszaérni ide. :) A rajthelynél elsõnek Petit láttam, meg. Úgy terveztük, hogy együtt megyünk, de rosszul érezte magát, úgyhogy le kellett mondania a túráról.
6 óra elõtt másfél perccel „szerintem elindulhattok” – közölte Remó és így is tettünk. Zolo szelídebb tempót tervezett, így egyedül, saját tempómban indultam. Ketten jöttek még futva, István és Zoli, õket már az évekkel korábbi Rákóczin is láttam, tudtam, hogy ismerik a terepet. Váltottunk pár szót, majd szép lassan lemaradtam, mivel kb. 10-15 mp/km-es tempóval gyorsabban mentek. Nem is próbáltam meg lépést tartani velük, mert bíztam abban, hogy késõbb még majd találkozunk. 110 kilométeren nagyon-nagyon sok minden történhet.
A 37-es fõútról történõ letérésnél két bringás ért utol, velük kb. Hercegkútig kerülgettük egymást, utána végleg elmaradtak. Az elsõ szakaszon a terep eléggé agyagos-sáros volt, legalábbis bringás szemmel, gyalog jobban lehetett kerülgetni. Kicsit megijedtem, mert bár nagyjából egyértelmû volt az útvonal, de nagyon kevés jelzést találtam, és féltem, hogy ez így is marad. Szerencsére az elsõ ellenõrzõpont után, miután beértünk az erdõbe sokkal több jelzés láttam.
Az elsõ ellenõrzõpont Pogány-kútnál volt, szegény srácot borzasztóan nem irigyeltem: hihetetlen mennyiségû szúnyog társaságában üldögélt. Mondta is, hogy õ véradáson van. Innen meglepõ módon emelkedett az út, erre nem nagyon emlékeztem, úgyhogy nagyon okosan visszafogtam magam és váltogattam a kocogást a gyaloglással. Komlóska felett, a dombtetõn óriási szúnyoginvázió fogadott, itt menni kellett, különben egybõl elleptek. Sajnos pont itt kellett megállnom pisilni, úgyhogy kényszerûségbõl a spártai módszert alkalmaztam. Végülis menedzselhetõ a dolog, de pár másodperc idõmegtakarítás miatt biztos nem vetném be. Ez viszont kényszerhelyzet volt.
Komlóska felett gyönyörû kilátás tárult elém, érdemes volt kicsit körülnézi. Lent a faluban a ponton utolértem az elõttem futókat, továbbá Dzuró Zolit (meg is lepõdtem elsõre), aki épp akkor indult fel Pusztavár-tetõre kirakni a bélyegzõket, úgyhogy mi hárman a faluban megkaptuk a bélyegzést. Amikor továbbindultam, akkor ért be Zolo. Itt valahogy szem elõtt vesztettem a két futót, nem tudom, hogy õk voltak-e fent a csúcson, mi mindenesetre felmásztunk. A négy évvel ezelõtti teljesítés alkalmával maradandóbb nyomokat hagyott bennem ez a hegy. Most csak a kilátás szépségére emlékszem. Persze más dolog a délutáni hõségben, a túra végén felcipelni egy bringát, mint reggel frissen, mérsékelt melegben gyalog felsétálni. Vártam, hogy Zolo utolérjen, de nem jött szembe. Késõbb kiderült, hogy elkavart felfele. Mondjuk nem volt nehéz, egy csomót kellett a szakasz közepe táján lefele menni. Ki gondolta volna?
Leérve az országútra hamar Erdõhorvátiba értem. Bár nem volt nagyon meleg, tervszerûen kihasználtam minden frissítési lehetõséget, és benyomtam a fejem a kék kút alá, illetve ettem is egy müzliszeletet. Nagyon kényelmesen ment a futás, mindenfajta erõlködés nélkül, a kilométerek meg csak fogyogattak és mindig volt mit nézni. A faluvégen kergetõztem egy jót a kutyákkal, szerencsére nem vagyok túl ijedõs fajta, különben sem voltak nagyok és alig lehettek négyen. Ezután újabb emelkedõs szakasz Király-kút felé, majd egyszer csak eltûnt a jelzés. Tudtam nagyon jól, hogy jelek mindig vannak, különben sem volt ismerõs a tisztáson épült házikó, úgyhogy megkerestem az utolsó jelzést, ahol észrevettem, hogy itt bizony le kell kanyarodni a szekérútról, bele a sûrû erdõbe. Fától-fáig, jelzéstõl-jelzésig mentem, a fák ugyanis rádõltek a keskeny vízmosásra, ami valaha az út volt. Itt képtelenség volt futni, állandóak fákon kellet átlépni, bokrokat félrehajtani, jelzést keresni. Többször vissza kellett mennem az utolsó jelzésig, hogy újra megpróbáljam eltalálni az út egykori nyomvonalát. A rendezõk becsületére legyen mondva, elég sok friss jelzés volt, de ez sem mindig segített. Ha 20 méterenként van egy jelzés, és a következõt véletlenül pont takarja egy másik fa, akkor egyetlen jelet sem fogsz látni, és nem is tudod, merre kellene keresni, mert út sincs, nyom sincs, csak erdõ, bozót, bedõlt fák. De hát ezt egyszer már bringával is túléltem, úgyhogy addig keresgéltem, míg végül kiértem a regéci várhoz vezetõ dózerútra. Azon gondolkodtam, hogy mennyi lehet a hátrányom az elõttem futókhoz képest és beérem-e õket.
A regéci vár szépen épülget, Balázs mondta, hogy felépült a kapu és tényleg. Egyszer kellene idõt szánni rá, és alaposan körbenézni bent. A pontõrök szerint 15-20 perccel voltak elõttem ketten. Én ennél nagyobb hátrányra számítottam, még nem jártunk harminc kilométernél sem, még nem dõlt el semmi. Innen kellemes kocogás le a faluba, frissítés, sós vajas kenyér hagymával. A rendezõ szerint 5 perce mentek el ketten. Itt ért be az elsõ és egyetlen bringás, akivel találkoztam. Késõbb sokszor segítettek a keréknyomai a helyes út megtalálásában. Beszéltünk pár szót, a falu utáni emelkedõn bíztattam kicsit, megegyeztünk abban, hogy felfele nekem van jobb dolgom. Kényelmesen váltogattam a kocogást a gyaloglással, nem volt túl megerõltetõ, pedig magasra másztunk. Kedvenc helyem a Zemplénben ezek a Regéc környéki 700 méteres nyergek Azért még mielõtt felértünk, maradt egy rövid kifagyott szakasz, hogy a jelzéskeresést és az ágakon átmászást se felejthessük el. Úgy érzem itt magam mindig, mintha az óriások birodalmába tévedtem volna. A fák az út mellett óriásiak, két ember nem éri át a törzsüket. Balról domb, jobbról oldalvölgy, közte pedig kanyarog a két traktor széles dózerút.
Az egyik kanyarban valami fehéret láttam a távolban felvillanni, reméltem, hogy nem csak képzelõdtem. Hosszú perceknek tûnõ másodpercek teltek el, mire megbizonyosodtam róla, hogy jól láttam, Pista fehér pólója volt az. Nemsokára utol is értem õket, pont a Fehér-kúti vadászháznál. Váltottunk pár szót, ittunk a kútból és megtöltöttük a kulacsainkat. Innen mászás fel a Sólyom-kõre, ami nem volt veszélyes, bár a valóság a leírással és a térképpel kissé laza kapcsolatban állt. Remó is említette, hogy itt rövidült az útvonal. A ponttól már egyedül indultam tovább, sokáig nem is találkoztam senkivel. Gyorsan elértem az Amadé-várhoz, egyszer ezt is meg kellene nézni közelebbrõl. Innen óvatosan ereszkedtem le a patakvölgybe, vigyázva, hogy ne álljanak be a combjaim a meredek lejtõtõl.
Itt a széles, jó minõségû szekérúton jobbra kellett menni. Úgy emlékszem ez az út ugyanúgy a Potács-házhoz visz, mint a P-, csak a jelzés egy idõ múlva átmegy a patakon és egy borzasztó bozótos, tüskés, csalános, bokros ösvényen megy az elhagyatott pálos kolostorromig. Maga a rom megkapó látvány az erdõ közepén, de az út kegyetlen. Már az Amadé vár óta esõre állt az idõ, akkor igyekeztem, hogy minél alacsonyabbra jussak, mielõtt keményen rákezdene, mert csak egy rövid ujjú technikai póló volt rajtam, és a magasban amúgy sem volt túl meleg. Reméltem, hogy a völgyekben megálló meleg levegõ elviselhetõbbé teszi az esõt. Sajnos a bozótos rész a kis esõtõl is teljesen eláztatta a cipõm, csak úgy cuppogtam és sikerült egy sáros letörésen jól hanyatt is esnem.
Telkibányára érve nagyrészt rendezõdött a helyzet, az esõ elállt, a csípéseket, karcolásokat és az esést már kezdtem feledni, csak a cipõmbe folyt víz okozott késõbb nagy-nagy vízhólyagokat. Telkibánya az emlékeimben sokkal kisebb faluként volt meg. Gondolom azért, mert korábban lefele jöttem rajta bringával, most meg futva és felfele. Nagy sokára elértem a pontra, ahol a túra kevés kellemetlenségeinek egyike fogadott: a virsli. Nem is nagyon erõltettem, inkább egy kávékóla kombóval öblítettem le a kóstolót. 48 kilométer, 1600 méter szint és pont hét óra menetidõ. Nem valami acélos, de a terep sem könnyû. Azzal bíztattam magam, hogy Füzér után már sokkal kevesebb a szint, úgyhogy ez a tempót még tudom növelni a végéig. Majdnem így is lett. Majdnem fél órára nyúlt pihenõ után a déli melegben jókedvúen indultam tovább az emelkedõ aszfaltúton.
A betonról történõ letérés után nagyjából emlékeztem az útvonalra, de a nyílt terepen eltévedtem egy elágazásnál. A bal oldali ág tûnt szimpatikusnak, keréknyom is volt, fel is kocogtam a pár száz méterre levõ erdõig, de ott sem láttam jelzéseket, és az erdõ sem volt ismerõs. Vissza az elágazáshoz, nézzük meg a másik ágat még egyszer. Most már láttam, hogy a bringás srác is ugyanígy megjárta, az Y átkötésénél ott volt a nyoma. De hát én vagyok a béna, ezt a nyomot az elõbb is láttam, csak nem állt össze a kép. Innen egy sok emelkedõvel tarkított meglepõen hosszú szakasz következett Hollóházáig. Csak csodálkoztam magamon, hogy bírok még felfele futni, pedig az út elég alattomos módon emelkedett, ha visszafele néztem, akkor látszott igazán, hogy milyen meredek. Ezen a szakaszon feleztem meg a távot és nagyon elégedett voltam magammal. A lábamban nem volt semmi savasodás, az emelkedõk is jó kedvvel mentek, a hátam sem volt elfáradva. Végig nagyon vigyáztam, hogy ne menjek magas pulzussal, néha azt vettem észre, hogy lejtõn futva az orromon veszem a levegõt. Rendszeresen ettem és ittam. Vittem egyetlen adag isostart (Plussz-os tubus), amibõl több, mint három kulacsnyi ital lett (6-7 dl/kulacs). Regéctõl kezdve ízlés szerint sóztam minden kulacsot, aminek az lett az eredménye, hogy bár soha nem éreztem, hogy sós, de összességében nagyon sokat elfogyasztottam. Végig figyeltem arra, hogy izzadok-e. Hajlamos vagyok azt hinni, hogy nagyrészt az okos frissítés miatt sikerült minden ilyen jól.
Hollóházán elõször is ittam egy tonikot, ami nagyon jól ellensúlyozta az isoital édes ízét. Már régóta ki akartam próbálni, csak javasolni tudom mindenkinek! Ezután a pontot kerestem, aki talán túlságosan is behúzódott az árnyékba, ezért nem találtam meg elsõre. Igazolás után irány Füzér. Szerencsésen megtaláltam a nem túl jól jelzett letérést a mûútról, és rövid idõ múlva már ki is értem az erdõbõl. Mindig csodálatos élmény megpillantani a kis falut, a föléje magasodó várheggyel, mögötte pedig a Nagy-Milic közel 900 méteres vonulatát. Ahhoz, hogy a várhoz érjünk, elõször le kell menni a völgy aljába, a faluba, hogy onnan kapaszkodjunk fel a vár alatti ponthoz. A várnézést persze itt is kihagytam, pedig az nem számít bele a szintidõbe. Lefele menet a faluban három futó jött szembe. Ejnye, nem gondoltam, hogy üldöznek. Akkor talán nem is jöttem volna ennyire kényelmesen. Persze akkor valószínûleg nem is éreztem volna ilyen jól magam a túra során. :) Mindegy, gondoltam, a dolog eldõlt, valószínûleg nem 5 perccel indultak utánam, úgyhogy úgy sem tudnám az elõnyüket ledolgozni, úgyhogy vártam, hogy utolérjenek. Ránézésre a Téli Mátrán megismert miskolci trió lehetett. Azért gondoltam, ha már egyszer innen szinte csak lejt a pálya, akkor adjuk meg a módját: kissé rákapcsoltam. Füzérradványon egy csomót keresgéltem a jelzést, vagy három lehetõséget megnéztem, ami után még kétszer útbaigazítást is kértem, mire végre megtaláltam a régi kisvasút útvonalát. Innen már nem lehetett eltéveszteni, viszont a csalánnal és bozóttal annál több problémám akadt. Szerencsére ez a szakasz is véget ért egyszer, megérkeztem Kisbózsvára, ahonnan mûúton ment a jelzés Nagybózsvára. A kiírás szerint elmentem az ABC melletti kocsmáig, de ott nem volt pont és a kéktúra bélyegzõrõl sem tudtak felvilágosítást adni. Kértem egy tonikot, de az is elfogyott. Egy pohár sörrel kárpótoltam magam, de az nem volt az igazi. Visszatérve a jelzésre meglettek a pontõrök, már az elõbb is láttam õket, de azt hittem, hogy kéktúrázók. Igazoltam, beszélgettünk, kerestem a fejlámpámat, amirõl kiderült, hogy Vágáshutára került (ez abszolút nem baj, eredetileg oda akartam kiküldeni, csak úgy tudtam, hogy ott nem lesz élõ pont). Meglepetésemre az üldözõk még nem értek utol, egyedül mentem tovább. Kishuta, Nagyhuta, Vágáshuta jött sorban, a régen látott kedves kis zempléni falucskák. Igazán élveztem a futást, egyszerûen alig fogott rajtam a táv, eddig ilyet még soha nem tapasztaltam. És itt voltam ebben a kis csodában, amit Zemplénnek hívnak. Hát persze, hogy élveztem.
Vágáshuta elõtt az aszfalton azért már kissé fogyóban volt az erõm: bár nem fájt semmim, leszámítva a vízhólyagokat, de éreztem, hogy nem megy annyira a futás, jólesik belesétálni az aszfaltút emelkedõjébe. Azért próbáltam magam motiválni, meghatározott idõre a pontra érni, hogy legyen esélyem az elõre megálmodott 20:39-es (8:39) idõpontra beérni a célba. Úgy gondoltam, ha 18:25-ra beérek Vágáshutára, akkor a maradék 17 kilométer legyûrhetõ a kitûzött idõre. Ezért aztán bele-belefutottam az emelkedõbe is. Egy furgon jött mögöttem, lehúzódtam, hallottam, hogy lassít. Amikor mellém ért, már mondtam is, hogy köszönöm, nem kell fuvar, gyalog megyek. Remóék voltak, hozták a lámpám és a pontot. Idõre be is értem a vágáshutai kocsmához, de leültem enni. Ittam még két tonikot. Kérdeztem, hogy kik azok a futók és nem látta-e õket. De, ott jöttek mögöttem. Ebben a pillanatban be is fordultak a sarkon, valóban Carlosék voltak. Ideje volt a találkozásnak, hiszen Füzér óta már 23 kilométert tettünk meg. Ettünk – ittunk, én kicsit elõbb indultam tovább.
A leírás szerint két kilométert kellett megtenni a kéken, majd jobbra a pirosra térni. Ez összevágott az emlékeimmel. Bal oldalt egy mély patakvölgy kísért, így szinte biztos voltam benne, hogy a piros még nem keresztezhet. Egy helyen volt egy jobbra letérõ út, amin lefestett jelzések (jelzésalapok) látszottak, de nem láttam, hogy ez az út keresztezné a kéket, tehát ez még nem lehet a P-. Pedig idõben már kb. itt kellene lennie. Mentem tovább, egyre inkább idegesen, hogy mi lesz, ha mégiscsak az volt a piros. Az idõ telt, a völgy csak nem akart véget érni. Sajnos a teljesen letaposott ösvény száraz volt, a bringás nyomát sem láttam meg. Arra gondoltam, hogy ha itt rám sötétedik, akkor bajban leszek. Visszafordultam a faluba. Reméltem, hogy szembetalálkozom Carlosékkal, és akkor velük megyek. Ha nem jönnek szembe, akkor már lekanyarodtak azon a kérdéses helyen. Nagy sokára szembe jöttek. Megkönnyebbültem. Újra visszafordultam, mentem velük. Gábor szerint jó az irány, nem kell aggódni. Késõbb meglett a bringanyom is. Mentünk egy csomót, mire megtaláltuk a keresztezõ P- jelzést. Hát ez nem két kilométer volt, az szentbiztos! Carlosék kicsit kizökkentettek eddigi kényelmes tempómból. Arra gondoltam, hogy jó lenne tartani velük a tempót, mert akkor nem tévedek el, és az sem egy utolsó szempont, hogy bizonyítom magamnak, hogy közel 100 kilométerhez is tudok normális tempót menni, így hát mentem velük. Õk beszélgettek, én némán tartottam a tempót, néha kényszerûen sprintelve, hogy le ne szakadjak. Lassan teltek a percek. Szerencsére jött egy nagyon kemény árok, ahol bedõlt fák tucatján kellett átvergõdni, itt nem lehetett gyorsan menni. A terep abszolút nem volt ismerõs 2002-bõl, késõbb kiderült, hogy ez a jelzés új útvonala. Gyalog sem volt egyszerû átvergõdni a fákon, de itt már ment egy bringás! Késõbb még egy völgy oldalát másztuk meg, mert az alján nagyon sok fa feküdt keresztben, de néha volt futható terep is. Nagy nehezen megérkeztünk a Rákóczi-fához. Ez a hat kilométeres szakasz 85 percbe telt. Itt persze már esélytelen volt a tervezett beérkezés, ezért csak arra vigyáztam, hogy többet ne tévedjek el, így még a Tengerszemig tartottam a miskolciak tempóját. Itt nagyrészt jó minõségû, kissé lejtõs dózerúton kellett menni, néhol pocsolyákat kerülgetve. Amikor végleg feladtam, hogy tartom õket, akkor kellett betérni egy kis ösvényre, ahol sokszor csak lehajolva, bujkálva lehetett haladni. Nemsokára megérkeztünk a túra utolsó emelkedõjének az aljához. Itt a többiek megálltak inni, merthogy késõbb sok szúnyog lesz, és akkor nem lehet megállni. Szerencsére ez nem igazolódott, szúnyog nem nagyon volt, de az emelkedõ azért jól esett így a végén. :) Ezt a bõ öt kilométeres szakaszt 200 méter szintemelkedéssel is 35 perc alatt tettük meg. A tengerszemnél elköszöntem a többiektõl. Az utolsó 17 kilométeren nincs víz, a kulacsom már kiürült, amúgy is kissé túl édesre sikerült, az idõterveim megdõltek, igazából nem is volt miért sietni.
Az itiner szerint itt elértük a K100 távját és szintjét. Fél kilenc volt, tehát 14:30-as menetidõ. Persze nincs értelme az összehasonlításnak, a K100-on sehol nincs ilyen terep. A Tengerszemtõl már nem lehetett eltévedni, kijöttünk az erdõbõl, világos volt, látszott Sárospatak is. Kényelmesen, nagyrészt sétálva mentem a várig, majd a parkoló után meglepetésemre egy kék kút jött szembe, mindössze harminc méterre az iskolától. Frissítettem, majd a lejtõn begurultam a suliba. Vica és Ala vártak az ajtónál, külön köszönöm a kólát, nagyon jól esett! Gyorsan összeszedtem magam, elköszöntünk a rendezõktõl és Carloséktól, és mentünk vissza Hercegkútra. Gyors zuhanyozás után siettünk csatlakozni a többiekhez, akik már javában borkóstoltak.
Továbbra sem tudok mást mondani errõl, mint hogy nekem a legkedvesebb. Ezek az én hegyeim, ez az én túrám. Az, hogy ennyire jól bírtam erõvel, hogy ennyire keveset kellett érte szenvedni, az külön nagy öröm és bizakodással tölt el a jövõre nézve. |
